Cikk A Mjyzmw - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2015 – Július
2015 – Június
2015 – Május
archívum …

legújabb könyveink: Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
Gábor Felicia – Csángó vagyok
Ferenczes István – A pepita hangya
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2015. június 26

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2015 - Június
Vécsei Rita Andrea

Előhúzni sorban régi képeket

Keresek valami megnyugtatót. Nézem, meddig kell visszamenni. Egyéves kor előtt lehetetlen bármiféle emlék. Két hónappal jöttem korábban, hét hónaposan felálltam. Levonom a kettőt, az öt, állni elég valószínűtlen. Tíz hónaposan járni kezdtem, innentől csak az ággyal kellett megküzdenem. Legyőzni, magam alá gyűrni.

Rácsos ágy a vitrin mellett.

Súlyos, sötétbarna vitrin, tálaló, damasztoknak komód, csillár alatt végeérhetetlen asztal. Tizenhatra lehetett kinyitni, gyerekből elfért mellette dupla annyi. Oroszlánkörmei néztek felém, azzal otthagyott mindenki. Elaludni egyedül kell, így búcsúztak el.

Kiszabadulok, átmászom a rácson. Emelem a lábam, van egy pont, ahol nem ér le egyik sem, billegek középen. Mégis mászom, ki kell mászni, ha légy van. A légy félelmetes. Nem a légy, hanem az oroszlánlábak sötétben, ha sokáig nézem. Alvás helyett félek, a láb túl veszélyes, hányni kell a félelemtől. Az ágyba, mindig bele, legalább nem a Pannira. A hányásra bejönnek.

Egyszer anyámmal aludtam. Maga mellé húzta az ágyamat. Kinyúltam a rácson, és fogtam a kezét, ettől mindegy lett a légy. Máskor sötétben keresem anyámat, kisszoba, nincs a szokásos helyén a fotelban, megyek tovább. Hallom a terasz felől a hangját. Megyek az udvarra mezítláb, ott ül a lépcsőn apám és anyám, meleg van. Az ölükbe vesznek, nem küldenek vissza azonnal.

A biciklizés is ellazít. Első bicikli karácsonyra, csak fénykép van róla, nem emlék. Kétévesen tekertem először, anyámék Bulgáriában nyaraltak épp. Nagyapám söprűnyelet drótozott a vázhoz, sajnáltam a nyerget, leszedi róla a fényes bőrt, ahogy dörzsöli. Tanuljam meg egyedül hajtani, mire megjönnek. Engem nem ők érdekeltek, hanem a rúd, tűnjön el onnan rögtön. Siettem, nem nagy ügy, harmadikra ment. Harmadik, az jó eredmény nagyapám szerint, ritka tehetség. Mire megjöttek, bot nélkül köröztem a japánakác körül. Tapsoltak. Többször nem tapsoltak, mert a tapsolás ront az emberen. Úgy természetes, ha jól mennek a dolgok. Ha jól megy a biciklizés például. Mondták, ha bemegyek, lesz ajándék nekem. Hagymakupolás, rózsaillatú fiola.

Nagyapám a konyhaablakban altatta a tejet. Alszik a tej, meg ne mozdítsam. A föl rajta egyre sárgább és vastagabb. A végén lejött egyben. Snidling nőtt mellette tejfölöspohárban. Snidling és aludttej összetartoztak. Papika ette, megkívántam tőle. Az apró, zöld hengereket kívántam, adott egy kanállal az aludttejre. Tehénszaga volt, kiköptem. Papika a kövidinkát szerette fröccsnek, megkínált, hogy azzal öblítsem le, és szórt a vajas kenyérre zöldet vigasztalásképpen.

Az íróasztalához nem lehetett nyúlni. Újságpapír kellett a posztóra, ha rajzolni akartam, nehogy firkás legyen. Nagyapám csak órákat tarthatott mellette. Az asztal fölött nagyanyám diszponált. Leveleket írt folyton, art deco fa tálcán örök ánégyes karton, nyolc gemkapoccsal tűzte hozzá a papírt. A tollai is érinthetetlenek voltak. Mentem át épp a szalonba, amikor az anyám elkapta a kezem, menjünk innen. Másik kezemet nagyanyám fogta meg, innen sehova se. És akkor az előszobában ráncigálni kezdtek. Nagyanyám kiabált, tönkrement az asztal, anyám is kiabált, mit számít félcenti toll egy bútoron. Anyám győzött, övé lettem. Előkerült apám, vittek az erdőbe sétálni. Sose mentünk ki egyébként, most jártuk a krikszkrakszos ösvényt, gombát kerestünk. Pokróc is került, azon mondogatták, nincsen semmi baj. De íróasztalon a toll nem játék.

A babám Panni. Puha a hasa, karja és a lábai. Csak a kézfeje és az arca kemény. Savanyú a szaga. Nyeklett a feje jobbra-balra, ha kevés cérna tartotta. Megvarrták nekem, túl merev lett, mintha egy katona. Egy idő után nőni kezdett a cérna, és megint mozgott a fej. Zsuzsinak kemény a teste, neki ülni kell, nincs választása, pedig tudott állni is. A mackó alig volt nálam nagyobb. Valami krónikus betegsége miatt örökké csak szúrtam, injekciót kapott piros tollal. Folyt a toll, az oltás helye csupa vér lett.

Nem számít, ha valami fáj. A Sas utcában, ahol másik nagymamám élt, sose fájt semmi. Ő a másik, az egyik az anyám anyja. Télen fűtetlen előszobába lépek, úgy hívjuk, üveges, a kétszárnyú ajtó miatt. Legjobb a Singer, nem lehet leülni hozzá hidegben, fagyos ujjakkal elferdül a varrás. Jó még a Mária könnye, leginkább szép. Nyaranta guggolok mellette, és várom, hogy sírni kezdjen. Nagymamám szerint, ha véget ér egy szerelem, még hangja is van. Mint amikor kiskutyák nyüszögnek, én soha nem hallottam.

A következő szobának nincs neve. Szoba, egy selyemfenyő lakja. Annyival van melegebb, hogy a fenyő kibírja. Karácsonykor itt jön a Jézuska, kabátban énekeljük el, sorban Kiskarácsony és Mennyből az angyal. Csillagszóróból a szőnyeg miatt egyet gyújtunk, aztán vonulunk ajándékostul a hálóba. Egy darabig anyám is velünk volt, akkor gyorsan kellett bontani, mindig siettünk. Később otthon maradt főzni, mire visszaérünk, a vacsora elkészül. A hiba nagymamában volt, minek csinált karácsonyestére zsírjában sült bordát és hájas papucsot. Anyám mérges, hát nem lehetett evés nélkül kibírni. Így ment folyton, valaki meg volt sértődve, késtünk vagy nem ettünk eleget. Egyszer előkerült egy halott nagynéni, nála úgy volt a menetrend, percre be volt osztva, ki mikor megy. Ha nem tartottad be, ugrott az ünnep, kiparancsolt, hogy ő most rosszul van. Fájront, mondta az anyám, én meg azt gondoltam, mennyire egyformák.

Nagymamánál a kenyér hűvös, nyirkos, és langyos a kamillatea. Konvektorról ittuk, néha túl forró volt. Két fotel volt az enyém, szembetoltuk, ágy lett. Szétcsúszott, ha sokat mozogtam. Nézhettem a tévét, vijjogott a Kék fény, gyomorgörcsöt kap tőle az ember, alig megy tőle az elalvás. Pláne, hogy nagymama horkolt. Abbahagyta, ha ciripeltem. Először még beszéltem hozzá, erre puffogni kezdett, az rosszabb, van benne valami ijesztő. Utánozni próbáltam, mint egy kánon, válaszoltunk egymásnak. A különbség az volt, hogy nagymama aludt, én nem. Kínlódtam hajnalig, ötkor szólt az óra a tyúkok miatt. Minek az óra, nem mindegy a tyúknak. Ötkor egyedül maradtam, az egész ottalvásban ez volt a legjobb, a reggel. Aludni úgy, hogy más már felkelt, aludni úgy, hogy világos van, úgy aludni, hogy már nem kell.

Amikor nyugalmat képzelek magamnak, itt kezdem el. Tízkor ébredek. Foteljaim előtt a lány papucsa, tőle örököltem. A lány elköltözött, nem tudja senki, mi lett vele. Egyszer megállt az ajtóban, és azt mondta, szabadságra van szüksége. Nagymama nem értette. Szabadság, mit lehet ezen nem érteni. Szép cigánylány, lila a szája húsa, és fehérebb a foga, mint a miénk. Olyan golyóstolla volt, hogy úszott benne egy hajó a másik partra, az államtól kapta karácsonyra. Odahívott az ágya szélére, és megsúgta, ha innen lelép, a tollat nekem adja.




.: tartalomjegyzék