IGAZOLVÁNY
A 80 éves Banner Zoltánnak
2012. szeptember 28-án
hatvannegyedik születésnapomon
lejárt a személyazonossági igazolványom
de én azt napokig nem vettem észre
annyira szórakozott voltam –
pár nap múlva október elején
ügyintézés közben
a számítógép jelezte
eddig s ne tovább:
új igazolvány szükségeltetik
a továbbiakhoz
nem is tudom
eddig hányszor talán tízévenként
kellett kicserélni felújítani
a személyit amelyről
minden alkalommal
egy idősebb arc
nézett vissza rám
2012. október elején
az új igazolványomról
már egy hatvannégy éves ember
nézett rám kissé gondterhelten
mint aki tudomásul vette:
2072. szeptember 28-ig
marad érvényes ez az arc
nyilvánvaló
hogy 124 éves koromban
a még mindig érvényes fényképen
irigylésre méltóan fiatal leszek –
nyilvánvaló hogy 124 évesen
az érvényes fényképhez viszonyítva
már nevetségesen öreg leszek
amikor
2072. szeptember 29-én majd
szórakozottan botorkálok az úton
és szavalom
még nyílnak a völgyben a kerti virágok
egy huszonéves rendőr igazoltat
talán románul talán magyarul
talán valamilyen világnyelven
mondván de hiszen ön lelépett a járdáról
de hiszen ön ott haladt át az úttesten
ahol nincs gyalogátjáró
de hiszen ön megszegte
a közlekedési szabályokat
és mindenek tetejében
önnek a tegnaptól lejárt
a személyi igazolványa
ott szégyenkezem majd az út szélén
125. életévemet taposva
hallgatván a dorgálást
azt hogy a törvény nem ismerése
nem mentesít senkit sem –
milyen szórakozott az ember
amikor betölti a 64. életévét
születésnapján
megfeledkezik arról
hogy épp aznap járt le az igazolványa
és hiába fogadkozik
hogy a következő alkalommal
figyelmesebb lesz
mert 2072. szeptember 28-án
ugyancsak elszórakozik
ugyancsak megfeledkezik
és önfeledten ücsörög majd
az októberesedő tájban
a fák között
és eszébe sem jut hálát mondani
annak aki bizalmat előlegezett neki
kereken hatvan évet
anélkül hogy ezidő alatt
fel kellene újítania a fényképét
a személyazonossági igazolványát
amelyről 124 éves korában is
egy 64 éves arc
néz szembe vele
s a világgal –
ÁTNÉZ RAJTUK
Naivak voltunk
mondják a lódenkabátosok
csak naivak voltunk csupán azt hittük
mondják
azt gondoltuk hogy tényleg igazán
csóválják a fejüket
ártatlanok voltunk kicsit hiszékenyek
mondják a lódenkabátosok
mosolyogva kicsit tétován
és titokban nem győznek csodálkozni
azon hogy megbocsájtott nekik
a századvég az ezredvég
százados elvtárs ezredes elvtárs
nem jön hogy higgyük mondják
csodálkozva a lódenkabátosok
tényleg hihetetlen hogy
nem akart senki deportálni
bebörtönözni bosszút állni
csak elhúztak mellettünk
sietve
kiveszik nyugdíjaikat csendben
az automatákból a lódenkabátosok
átnéz rajtuk kocsonyás testükön a kor
mint a tenger takony-medúzáin
a Nap
ki emlékezik vajon még arra
hogy a könyökvédők alatt könyökig
véres volt a karjuk
és egyik kezüket ökölbe szorítva viselték
akárcsak Lenin
a mauzóleumban –
FENN ÉS LENN
Fenn a menny kapuja csattan
testem lenn marad lakatlan
nem jöhet velem fel a mennybe
maradjon földbe keveredve
maradjon minden mi fogható
anyag mi leltárba írható
maradjon ház szobor és kép
amelyen nagyapám ült a szék
az ágy melyen elheveredtem
ha besötétedett felettem –
itt hagyok mindent vigyétek
teljen kedvetek pribékek
kapkodjatok csak alattam
lelkem míg repül a magasban
itt hagyok tort és tortúrát
(csókoljátok bütübe bubát)
KŐFAL
Dóczy Andrásnak
Jó zsögödi gránitból
vöröses szürkés darabokból
szobrok talapzatok emlékművek maradékából
– mik ott hevertek az udvarodon –
támfalat raktam a dóm alatt
követ kőre kő mellé illesztettem
nap nap után emelkedett a falam
nem omlott le reggelig
mint magas Déva vára –
magánterületen magánfal
a magam panaszfala siratófala
zokogásomtól sosem fog megrepedni
könnyeim zápora sosem tudja
elmosni –
(megtehetném hogy haszonbérbe kiadnám
minek mennétek Jeruzsálembe
hisz Isten itt is jelen van)
neked barátom bármikor
szabad az út ide
ha szád panaszra nyílik –
zokogásodtól nem fog megrepedni
könnyeid zápora nem fogja elmosni
ingyen kaptam tőled a követ
használhatod hát ingyen a falat –
TIZEDIK EMELET
Lazics emlékére
Vajon áll még
az a toronyépület,
amelyet kegyetlenül megrázott
a földrengés,
s amelynek tízedik emeletén
vendéged voltam?
Te már rég nem vagy,
hisz ifjúsági lap szerkesztőjének
nem illik megvénülni...
Volt egy lakáskulcsod pluszban,
egy heverőd feleslegben,
s a falban szegek, ingnek,
nagykabátnak.
A fal mellett
világvárosok kicsiben:
üres palackok felhőkarcolói.
Vajon áll még az a
földrengés sújtotta toronyház,
amelynek repedéseit akkoriban
tömték be?
Aludni és álmodni mertünk benne...
A padlón kéziratok és számlák
hevertek, s zsebemben
versek lapultak:
Baudelaire albatroszának
kitépett tollai.
Szeméttel, törmelékkel
elkeveredő dicsőség, s megannyi,
palackból kiszabadult szellem.
És fülek a falban,
miket Manole mester épített be
– megrepedezve azok is...
Vajon áll még az a toronyház?
Talán áll és várja a megsemmisítő
próbatételt, rejtett repedéseivel,
üres palackok felhőkarcolóival,
versekkel, számlákkal,
emlékek becsapódott
papírrepülőivel...