'))+ ''+ (document.layers?'':'

Szegény Bálint Gábor

Boldogtalan góbé.

Amennyit te szenvedsz,

Mi ahhoz a Jóbé. (Arany János)

Szentkatolnai Bálint Gábor hazánk első mongolistája volt, aki három évig élt a mongol népeknél, ahol megtanulta Dzsingisz kán utódainak nyelvét és értékes népköltési anyagokkal tért haza. „Bálint Gábornak ez a világviszonylatban is magában álló rendkívüli nyelvtudása különleges elismerésben részesült később a nemzetközi orientalista kongresszusokon élvezett népszerűségében”^[1] – írja róla György Lajos, aki a két világháború között próbálta feleleveníteni a nagy székely tudós emlékét. Páratlan nyelvtehetségének köszönhetően a székely tudós a világ számos pontjára jutott el, hol az akadémia támogatásával, hol magyar nemesek által szervezett expedíciók tagjaként.[2]

Bálint Gábor 1870 és 1874 között a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával jutott el a mongol népekhez. Ennek a kis népnek a kutatása teljesen hiányzott a tudományos életből, fontosságára többen – köztük Reguly Antal – is felhívták a figyelmet.[3] Először a Kaszpi-tenger mellékén élő kalmüköknél élt hét hónapot, majd onnan továbbutazott a mai Mongólia területére, ahol további öt hónapot élt kelet-mongolok, vagyis halhák között, illetve észak-mongol burjátoknál, amelynek során megtanulta a különböző mongol nyelvjárásokat, illetve népköltészeti szövegeket gyűjtött. A hatalmas mennyiségű anyag és páratlan nyelvtudása miatt szépen felfelé ívelő tudományos karrier elérésének a lehetősége nyílt meg előtte, ehelyett mind kutatásai, mind utazásai hosszú időre elfelejtődött a tudomány számára. Míg Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Reguly Antal, stb. messzi tudós utazó útjai és kalandos életrajzuk is széles körben ismertek a magyarság körében, addig a székely tudósról máig kevesen hallottunk. „Figyelemre méltó életrajzregény jelenhetett volna meg róla, változatokban gazdag, sokszínű, néha kalandos, de szenvedésekkel és mellőzésekkel átitatott életének leírásával azonban még adós az irodalom.”- írta Bakk Pál, szentkatolnai tanító, a székely tudós helybéli kutatója.[4] Hosszú ideig a székely értelmiségiek ápolták emlékét, akik nem felejtették el híres szülöttjüket és felhívták a figyelmet hatalmas életművére. Az első áttörést Zágoni Jenő könyve jelentette, aki összegyűjtötte Bálint legjelentősebb publikációit.  Ezt követően magyar kutatók és civil szervezetek is elkezdtek a székely kutató életművével foglalkozni. Ennek köszönhetően Bálint neve újra visszakerült a tudomány világába. 2013-ban végre a Magyar Tudományos Akadémián is egy konferencia szerényen is megemlékeztek róla. A régi folyóiratok digitalizálásának köszönhetően már az interneten is elérhetőek a székely tudós, nyelvész Erdélyi Múzeumban, illetve a Nyelvtudományi Közleményben megjelent írásai.

Jelen tanulmányunkban bemutatjuk Bálint halha-mongol[5] népdal gyűjtésének javát, amely még mindig kéziratos formában hever a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában. Sajnos,  nagyon nehéz átfogó elemzést írni ezekről , ugyanis a gyűjtő által le nem írt adatok, nevek, valamint a szövegek származási helye már nem nyomozhatók ki, azt viszont még kideríthető, hogy az általa gyűjtött dalok milyen értéket képviselnek a mongolisztikában.[6] Ahhoz, hogy le tudjuk fordítani ezeket a dalokat és fel tudjuk mérni Bálint munkáinak jelentőségét, mongol kutatók –irodalmárok és népdal kutatók - bevonása szükséges, akik a rendelkezésre álló népköltési gyűjteményük alapján meg tudják határozni, vajon mit is talált és írt össze a jeles székely tudós náluk az 1870-es években: vajon régi népdalokat avagy népszerű műdalokat-e írt-e össze. Ha népdalokat, akkor a mai mongol kutatók meg tudják állapítani, hogy azok régi vagy új keletkezésűek-e. A gyűjtött anyagok feldolgozását nehezíti, hogy Bálint nem a régi ujgur-mongol írással, hanem latin betűs átírással jegyezte le a szövegeket, amelynek megértése még maguknak a mongoloknak sem könnyű, mert a 19. században használt szavakból sok már kikopott a modern nyelvből.

A nagy utazás

Az 1844-ben Szentkatolnán született Bálint Gábor már gyermekkorától kitűnt tehetségével, édesapjától megtanult németül, majd sorra elsajátította az ókori klasszikus nyelveket: hébert, görögöt és latint, majd megtanult angolul, németül, franciául. Mire leérettségizett, már tizenkét nyelven beszélt. Ezt követően nagy elődjének és földijének számító Kőrösi Csoma Sándor példáján lelkesedve Bécsbe indult keleti nyelveket tanulni, de mivel a császárvárosban nem tudott megélni, ezért hazatért és Pesten a jogi karon folytatta tanulmányait. Találkozott az akkori magyar tudományos közélet jeles képviselőjével, a turkológus Vámbéry Árminnal, aki pártfogásába vette a tehetséges ifjút, és perzsára és törökre tanította. Az egyetemen megismerkedett Fogarasi János akadémikussal, aki éppen a magyar nyelv szótárát szerkesztette és hobbi szinten foglalkozott a mongol nyelvvel. Fogarasi rájött arra, hogy a mongol nyelv szavai nagyon közel állnak a magyarhoz, erről így ír az egyik levelében: „A magyar és a mongol nyelv rokonsága rég eldöntött kérdés, akár hisz valaki tanulmányaimnak, akár nem. Legközelebbi rokonunk a mongoloknak a mandsu, aztán jön a tatár-török. S nem én, hanem egyik legkitűnőbb külföldi nyelvtudós, akinél a magyar nyelvet külföldön senki sem érti alaposabban, mandsu nyelvtanában a mandsu nyelvnek a mongol és a magyar nyelvvel rokonítja. Én nem kezdtem tanulni a mongol nyelvet a hun nevek és szók megfejtése végett, hanem a tanulás közben mondhatom önként jöttek azok előmben.”^[7]

A jeles nyelvtudós a Magyar Tudományos Akadémia 1868. december 21-i ülésén báró Eötvös József elnöklete alatt „Mongol nyelvtanulmányok” címmel értekezést olvasott fel, és előadása végén indítványozta, hogy „a mongol és magyar nyelv rokonságának kinyomozása tekintetéből egy fiatal nyelvtudós” küldessék ki, aki, előbb Oroszország valamely intézetében, később a mongolok, tatárok és sinaiak között tanulmányozná azon nyelveket, melyek rokonságuknál fogva fényt derítenek a magyar nyelvre”; egyszersmind négy évre, évenként száz darab aranyat ajánlott fel, „ha találkozik hazánkfiai közül oly egyén, ki némi előkészületekkel s az Akadémia történelmi és nyelvtudományi bizottságától adandó utasítás szerint, a nevezett cél kivitelére magát elszánná.”[8]

Fogarasi javaslatát többen is támogatták és elkezdték keresni a legalkalmasabb személyt az embert próbáló feladatra.[9] Kikérték Vámbéry Ármin véleményét, hogy kit küldjenek ki, aki Bálint Gábort ajánlotta. A neves turkológus így nyilatkozott az alig 25 éves tanítványáról: „Olyan természeti nyelvtehetség, amely az egész nyugati világban a kivételes ritkaságok közé tartozik. Bámulatos emlékezőtehetségénél fogva bármely idegen szöveg egyszeri elolvasásával többre ment, mint más született nyelvtudósok több heti verejtékes fáradozással. Ez a valósággal megdöbbentő nyelvtudás természetszerűleg.”^[10] Az akadémián végül – több tag támogató levelének köszönhetően[11] – 1870-ben született döntés Bálint kiutazásáról, aki 1871 tavaszán érkezett meg Kazanyba, a tatárok központjába, majd rövid tartózkodás után szeptemberben továbbutazott Asztrahányba, a mongolul beszélő kalmükök hazájába, hogy elsajátítsa a nyugati mongol nyelvjárást és értékes népköltészeti anyagokat gyűjtsön.[12]  Ez a mongol csoport a 17. században indult el Altaj-vidéki hazájából és eljutottak a Kaszpi-tenger környékére. Bálint 1872. április végéig maradt ott és a környékbeli iskolásoktól és tanároktól tökéletesen elsajátította ezt a jellegzetes mongol nyelvet és sok különleges szöveget gyűjtött, köztük voltak dalok és rövid mesék, amelyekből 192 oldalas anyagot rendezett nyomda alá. [13]

Hét hónapot töltött a Kaszpi-tenger mellett élő kalmükök vagy nyugat-mongolok között, öt teljes hónapot, százötven napot tartózkodott a mai Mongólia területén, ahol a kelet-mongol nyelvjárást tanulmányozta, ezen kívül a Bajkál-tó környékén élt északi burjátokkal is megismerkedett. Rendszeresen küldött jelentést haza mentorának, Fogarasi Jánosnak és felvetette a távoli „Mongolországba” való utazás szükségességét, amely akkor a Mandzsu Birodalom része volt.  Ezeket a leveleket az akadémiai Értesítőben rendszeresen közzétették.[14] Az akadémia támogatta Bálint további útját. Mielőtt elindult volna Ázsia belsejébe, egy rövid kitérőt tett Szentpétervárra, az orientalisztikai tudomány fellegvárába, ahol a szakma legkiválóbb képviselőivel konzultált és tájékozódott a mongóliai helyzetről. Ott kapott olyan ajánlólevelet, amit Urgában, a mongol fővárosban hasznosítani tudott. Mongóliába, vagy ahogyan ő nevezte, Mongolországba 1873. február 21-én indult el.[15] 58 napi kemény postakocsis utazás várt rá. Az orosz-mongol határvárosba, Hjaktába április 7-én érkezett meg,[16] majd átjutott a mongol határvárosba, Majmacsinba (ma: Altanbulag). Onnan egy hét múlva indult tovább Örgő (oroszosan:Urga) felé a szokásos karavánútvonalon, vagy ahogyan a szakirodalom nevezi, a teaúton és [17] a fővárosba április 20-án érkezett meg. [18] Az orosz konzulátuson I. V. Paderin konzuli titkár fogadta, ő biztosított számára szállást.[19] Tanítója a negyvenöt éves Jadén Dzsamcan láma volt, de a mongol nyelvkönyvhöz csatolt chrestomatiában emlegette Luuszin Dordzs adatközlő nevét is. György Lajos szerint „amikor Bálint már tájékozódni tudott a keleti mongol népnyelvben, elővette Geszer khán regéjének Schmidt féle párhuzamos mongol-német szövegét s meglehetős nagy fáradsággal ötven ív terjedelemben átírta halha-mongol népnyelvre. E rege átírásának befejeztével nekilátott a tulajdonképpeni népnyelvi anyag gyűjtésének, ezen kívül a mongolok születési, házasodási és halálozási népi szokásainak lejegyzését végezte el.”[20] Sajnos, a fent említett szövegek közül a Geszer történet lejegyzése eltűnt az idők folyamán, ami pótolhatatlan veszteség a tudomány számára. 1878 telén még Bálint Gábor emlegette, de sajnos nem rendezte sajtó alá. Későbbi publikációiban, például a mongol császárságról szóló három részes tanulmányában már inkább a Mongolok titkos története mandzsu változatának tartalmát elemezte, [21] amelyben még Örgőben (oroszosan: Urga) jutott hozzá. Útja során áthaladt az észak-mongol nyelvjárást beszélő burjátok földjén, és elsajátította ezt a nyelvjárást is. A tanuláshoz Boldonov misszionárius által összeállított burját nyelvű Bibliát használta fel. Ez a munka ugyan nem a burját nép népköltészetéből való, de ezen keresztül Bálint alapos nyelvtani leírást adott a nyelvről és összeállított egy burját szószedetet. Szerencsére a székely kutató ezen gyűjtése megjelent a Nyelvtudományi Közleményekben, így legalább ez az anyag nem kallódott el az utókor számára.[22]

Bálint 1874-ben hazatért és hozzáfogott gyűjtött anyagának rendezéséhez és feldolgozásához.29 Jó néhány tanulmánya megjelent a tudományos szaklapokban az útjával kapcsolatban. Kiadás alá rendezte a kazáni tatár gyűjtését, ami három kötetet tett ki. Már ez a hatalmas munka is komoly szakmai elismerést érdemelt volna, de a székely kutató belevetette magát a mongol anyag feldolgozásába is: kiadta burját nyelvészeti gyűjtését, majd a mandzsuk szertartásos könyvéről tartott az akadémián felolvasást. Az Akadémiai Értesítőben úti beszámolója, majd a kalmük ünnepekről szóló rövid közleménye is megjelent. Ezt követően a kalmük, valamint halha gyűjtéseit is füzetekbe szerkesztette. Sajnos, korszakalkotó munkáját nem értékelték kellőképpen, holott nagyon sok kortárs akadémikus egész életében nem jelentetett meg ennyi kiváló és a maga nemében páratlan gyűjtést. Egy újabb megbízás miatt rövid időre félretette a munkát. Széchenyi Béla 1877-ben három évre tervezett kelet-ázsiai expedíciót szervezett és felkérte Bálintot, hogy vegyen részt rajta, aki igent mondott. Útközben azonban megbetegedett és még az észak-kínai mongol és török népekkel való találkozás előtt haza kellett utaznia, de útközben megtanulta a dél-indiai dravida vagy tamul nyelvet, valamint a japánt. Itthon tovább folytatta mongolisztikai feldolgozó munkáját és 1877-ben kiadta a Párhuzam a mongol és a magyar nyelv terén című könyvecskét, amelyben bemutatta a hasonló mongol és magyar szavakat és nyelvtani elemeket. Mintegy 1200 szó hasonlóságát tárta fel, amelyet ő nem közös, hanem közvetlen hun-hatásnak tudott be.[23] Ezzel a munkájával kivívta a legbefolyásosabb akadémikusok ellenszenvét, ugyanis ők közel sem találtak ilyen sok nyelvészeti egyezést az úgynevezett ugor vagy finnugor népek között. Személyes indíttatásból, kicsinyes féltékenységből Budenz József és Hunfalvy Pál eltávolíttatták a tudományos kutatóműhelyekből pusztán azért, mert a székely tudós megkritizálta nyelvészeti tanaik helyességét és Budenz cseremisz nyelvtani anyagáról is lesújtó kritikát mondott. Valószínűleg az elmérgesedett vita miatt nem jelenhettek meg a Bálint által előkészített mongolisztikai tárgyú anyagai, amellyel hatalmas kár érte mind a magyar, mind a nemzetközi tudományt. Ráadásul ellenfelei mindezt Bálint hibájának tudták be. Az MTA Kézirattárában szerencsére maradt hátra egy levél, amelyben a székely tudós 1878. december 6-án megírta az akadémia titkárának, hogy hét és fél ív nyomott ívre terjedő, a nyugati és keleti mongol gyűjteményét hamarosan sajtó alá rendezi a kívánt átírással. Egyben megadta, hogy a kalmük gyűjtés 5 nyomott ívet alkot, míg a keleti mongol (halha) 2 és fél-3 ívet. Bálint egyben leírta, hogy Geszer kán történetét nem számította bele ebbe az anyagba.[24] Ez talán arra utal, hogy azt külön szerette volna megjelentetni.[25] Hiába dolgozott vele Bálint, a gyűjtései 1879-es önkéntes száműzetése után kiadatlanok maradtak, amelyek között vannak kalmük, halha-mongol[26] szövegek. Szerencsére az MTA Kézirattárában nem kallódtak el ezek a páratlan kincsek. Később ide került az 1895-ben összeállított, angol nyelven írt mongol nyelvkönyv és chrestomania. Utóbbinak a magyar nyelvű fordítását a Püski Kiadó 2012-ben kiadta, amelyben szerepel néhány mongol népdal, prózai szöveg és folklór leírás mongolul és magyar fordításban is. Máig ismeretlen Bálint keleti, halha gyűjtésének egy része, amelyet a székely tudós 88 lapon vetett papírra és hagyományozódott az utókorra.[27] Vannak olyan anyagai, amelyről Bálint valamely publikációjából ismerünk, de a kéziratok egyik intézményben sem lelhetők fel.[28] 

György Lajos már a két világháború idején felhívta a figyelmet Bálint páratlan gyűjtésének értékére és sürgette azok feldolgozását: ” A keleti mongol és mandzsu nyelvekre vonatkozó kutatásainak értékét alig lehet meghatározni. A mongolokról a német Schmidt és az orosz Kovalewski érdekes munkákat írtak, de nem a népnyelvről, melyet tudományosan először Bálint Gábor vett vizsgálat alá, mégpedig igen helyes módszerrel. A burját nyelvről írt munkája ennek a mongol nyelvjárásnak első és legjobb feldolgozása a világirodalomban. Sajnálatos, hogy mongol nyelvtanulmányai hiányosan és csak részben kerültek a tudomány birtokába. Keleti nyelvészeink talán egyszer még sorját ejtik, hogy valahol meglevő mongol gyűjteményének feldolgozását befejezzék és kiadják. Nem kevésbé jelentős, hogy a kínai birodalom ismeretéhez nélkülözhetetlenül szükséges mandzsu nyelvvel előtte csak Gabelentz foglalkozott s a maga idejében Bálint Gábor volt e nyelvnek egyedüli ismerője az egész nyugati világban.”[29]

Népköltési anyagok

Bálint Gábor 1879-ben önkéntes száműzetésbe vonult, így tiltakozott ellehetetlenítése ellen. Sokáig nem adott hírt magáról, majd 1888-ban az Erdélyi Múzeum számára küldött egy tanulmányt a tamul nyelvről. A nagy tudós hazahozatalát a székelyek követelték ki, elsősorban Jakab Elek akadémikus volt, aki mindent megtett azért, hogy Bálint a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen kapjon katedrát. Hazatérte után az első tanulmánya a mongol népköltészetről szólt. Sajnos, ez túlságosan rövidre sikerült, és csupán néhány kelet-mongol dal fordítása és magyarázata szerepelt benne, és a szerző nem írt sem a gyűjtés körülményeiről, sem a mongol verselés alapjairól. Kimaradtak belőle pl. a találós kérdések, áldások, ráolvasások és egyéb sámánisztikus szövegek bemutatása, amelyekből hozott haza példát.[30] A tanulmányban három dalt mutatott be: Az anyátlan tevebocs, a Nyúl dala, valamint a Szépség dicsérete című költeményeket. Utóbbit a népdalok közé sorolta, ami megfelel a korabeli vélekedésnek. Nemcsak a külföldiek, hanem maguk a mongolok is sokáig annak vélték, Lőrinc László 1969-ben publikált Mongol népköltészet című monográfiájában még mindig népdalnak vélte a mongol egyházfő dalát. Csak az 1960-as években Cenrenszodnom irodalomtörténész kutatásának köszönhetően derült ki, hogy az nem más, mint Danzan Ravdzsaj buddhista szerzetes által a 19. században költött dal. [31] Bálint érdeme, hogy a világon először ő gyűjtötte fel a nép ajkán terjedő különlegesen szép dalt. A másik ilyen különleges dal Toroj bandi (1834–1904) híres dariganga[32] betyárról szóló dal, aki a mandzsu elnyomás ellen küzdött a Góbi déli részén. Bálint volt az első, aki még a betyár életében összegyűjtötte[33] a róla költött dalt, amely kissé eltér a ma ismert változatoktól. A témát hazánkban Seres István kutatta, aki szintén páratlan irodalomtörténeti emléknek értékelte a Bálint által 1873-ban összeírt dalt.[34]

Bálint szerint a mongol népdalok fő témái: király, úr, szolgálatba menés, anya, apa, szerető, fegyver, paripa. Az állatokról szóló tanulmányában külön írt arról, hogy a mongolok mennyire ragaszkodnak a lovakhoz, megemlítette, hogy a hátas sokszor az ember legjobb és leghűségesebb barátja. De a környező természet egyéb dolgai, mint hegyek, térségek, folyók sem hiányoznak a mongol népköltészetből. [35] A mongol dalok általában természeti képpel kezdődnek és négy sorosak.

A mongol verselésről Bálint csak példákat mutatott fel, ő maga nem elemezte azokat. Csupán annyit említett meg, hogy kezdő- és betűrímet lehet felfedezni a mongol lírában, ami szerinte a turánság legfőbb jellegzetessége.[36] Ezt később Lőrincz László a következőképpen foglalta össze Mongol népköltészet című monográfiájában:

„A mongol vers, vagyis az énekszöveg időmértékes, de az időmértéket nem a rövid és a hosszú szótagok szabályos váltakozása, hanem az énekelt, szavalt vagy recitált sorok időbeni azonos­sága jelenti. Jellemzője az erős gondolatritmus. Egy strófán belül a sorok szótagszáma nem kötött, de a szótagban bővebb soroknak ugyanannyi idő alatt be kell fejeződni, mint a szótagban szűkebbeknek. Természetesen itt sokféle variáció előfordulhat. Előfordulhat, hogy egy négy soros strófán belül mind a négy sor azonos időtartamú, az is előfordulhat, hogy az első és a harmadik sor ideje azonos (a szótagszám nem!), a másodiké és a negyediké ugyancsak egyforma.”[37]

„A mongol vers másik jellemzője a soreleji alliteráció, a soreleji rím. A verssorok első szava ugyanazzal a hanggal kezdődik mint a második stb. sor, többnyire azonban nemcsak a kezdőhangok, hanem a sorok első szótagjai is összecsengenek, alliterálnak. Néha egy egész strófa valamennyi sora azonos hanggal kezdődik és alliterál, néha csak két egymás után következő sor, néha pedig a soreleji rímképlet a, b, b, a; de ezen kívül még számos variáció lehetséges. Az alliteráló szótagok vagy csak magas (palatális) és vagy csak mély (veláris) hangrendűek lehetnek, palatális és veláris alliteráció csak nagyon ritkán fordul elő, mivel ilyenkor általában fellép az alliterációs asszimiláció jelensége; az első szótag magánhang­zójának a hatására a következő sor első szava megváltoztatja hangrendjét s egy, csak kizáró­lag e versben érthető merőben új szót hoz létre. Olyan ez, mintha a kezdő sor első szavának „gerlice” hatására, a következő sor kezdő „galamb” szava palatális hangrendűvé válva „gelemb”-bá alakulna át.

A sorok végén gyakorta találunk jellegtelen hangkapcsolatokat, amelyeknek érzelmi töltése nincs, csupán ritmikai tagoló vagy záróelemek. Ilyen a hó, a hő, hej stb. Zárhatnak sorokat, strófákat, vagy magát a verset. Egyes esetekben lehetséges, hogy ezek, ha a sorok végén mindenütt mechanikusan előfordulnak, a kezdetleges sorvégi rímek funkcióját töltik be, mint a régi magyar vala.”[38]

Szépség dicsérete

Tökéletes, mint maga a jóság,
Tükör, ha törlik, arca színe,
Tiszta orcáján rajt ül a szépség,
Betelni nem tud szemem, ha nézi,
Hű szívemet rég oda’dtam néki.

Lótusz kelyhéből született méznek,
Lágy ízét hozza eszembe ő,
Lenge boldogság tükör-orcádon,
Betelni nem tud szemem, ha látom,
Boldog örömöm, lótuszvirágom.^[39]

Toroj bandi dala

Harminchárom hágón
Három betyárral megviva,
Harminchárom barna lovát
Három városban eladja.

„Három ágú varkocsom
Bizony ezüstté vált.
Kicsit hibás életű,
Isten-szívű Toroj barát
Együtt mulassunk hát!”^[40]
                                     

(Mongol népköltészet c. mű alapján Weöres Sándor fordításai)

IRODALOM:

ARADI Éva: A hunok Indiában. Budapest, 2005, Hun-idea Kiadó.

BAKK, Pál:. Feljegyzések Bálint Gáborról, Budai Józsefről és Brassai Viktorról. 1. In: Korunk, 1969, 1894–1896.

Bálint Gábor Szentkatolna emlékezetében. In: Szentkatolnai krónika. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatok. 177–187., Kézdivásárhely, 2001, Ambrózia kiadó.

BÁLINT, Gábor

Százötven nap halha-mongol földön. In: Akadémiai Értesítő, 1876, 109–117.

Az éjszaki burját-mongol nyelvjárás rövid ismertetése. In: Nyelvtudományi Közlemények,1877. XIII, 169–248.

Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén. Budapest, 1877, Hornyánszky.

A tamul nyelv a turáni nyelvek sanszkritja vagy van-e a magyarnak testvére? In: Erdélyi Múzeum. 1888, 49–60. kötet I. füzet. 33–55, 215–236.

A mongol császárság története. In: Erdélyi Múzeum. 1895.121–128, 209–218, 248–259.

A honfoglalás revíziója, vagyis a hún, székely, magyar, besenye, kun kérdés tisztázása. Kolozsvár, 1901, Magánkiadás.

Mongol-turáni nyelvkönyv. Budapest, 2012, Püski.

Kéziratban:

Magyar nyelvtudomány 4-r. 109.11. Nyugat-mongol (kálmik) szövegek

Keleti mongol (khalkha) szövegek Ms 1379/2

MS 1379/1. A Romanized Grammar of the East- and West-Mongolian Languages. With popular Chrestomathies of both Dialects.

BORCSA, János (szerk.): Szentkatolnai Bálint Gábor. Erdélyi Tudományos füzetek 220., Kolozsvár, 1994. Erdélyi Múzeum-Egyesület Kiadása.

GYÖRGY, Lajos: Bálint Gábor emlékezete. Egy kolozsvári egyetemi tanár oroszországi és belsőázsiai nyelvtanulmányai. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1945, Minerva. .

LIGETI, Lajos: Mongolos jövevényszavaink kérdése. In: Nyelvtudományi közlemények.1935. 189–271.

PUSZTAY, János:. Az ugor-török háború után. Fejezetek a magyar nyelvhasonlítás történetéből. Budapest, 1977, Magvető Kiadó.

SZECSENBÁTOR (szerk.): Mongol kelen-ü nutug-un ayilgun-u sinjlel-ün uduridqal. Höhhot, 2005, Belső-Mongol Népi Kiadó.

ZÁGONI, Jenő:. Szentkatolnai Bálint Gábor: Válogatott írások. Budapest, 2005, Magánkiadás.