'))+ ''+ (document.layers?'':'

– Avagy az emberi magzat intrauterin fejlődési rendellenessége és az anya által látott rút hatásának néprajzi összefüggései –

Ajánlom Fekete Vincének,

Csíkba és messzébre is járó háromszéki földimnek

Mert a közgondolkodásban a válasz szinte klisészerűen adott: a reformáció intézkedése okán. Való igaz, hogy a reformáció, a különféle protestáns mozgalmak XVI–XVII. századi európai megjelenése mindenhol együtt járt a képromboló mozgalmak kibontakozásával. Az új hit követői eltávolították a templomokból a szentképeket, freskókat, feszületeket, de gyakran fel is dúlták a templomokat. A képrombolás egyfelől az egyház megújulását követelő tömegek akaratának szélsőséges, de spontán megnyilvánulása volt, másfelől pedig a reformátorok és az új hitre tért városok vezetősége részéről nagyon is tudatosan bevetett eszközként szolgált a reformok minél gyorsabb végrehajtásához.[1]

Az első jelentős képrombolási hullám 1522-ben söpört végig Wittenbergben. Térben közelebb kerülve tájainkhoz: „A politikai és társadalmi változások mellett[2], a XVI. században a Székelyföld vallási képe is átalakult. […] A reformáció más-más változatai a nép között gyorsan kezdtek terjedni, több falu és város közössége is befogadta a reformált tanokat”.[3] A reformáció és ellenreformáció eseményei, a szombatos szekta megjelenése csak növelte a zavart a székelység körében, aminek ,,eredményeként három vallásra és egyházi szervezetre szakadt a korábban egységes székelység”.[4] A templomi képek és szobrok eltávolítása tekintetében heves viták indultak a zsinatokon. ,,Kétségtelen azonban, hogy nem mindenhol váltak meg könnyűszerrel a megszokott templomi képektől, a régi kegyszerektől”.[5]

Háromszékre vonatkozóan Benkő József azt írja, hogy „A reformáció után sokáig megmaradtak a nyomai a pápistaságnak, például a hermányiak nem akarták letörölni a templomban a »a pápistás festéseket és rajzolásokat, végül is birsággal kellett megfenyegetni őket 1635-ben, hogy »a templom oldalán belöl való írott képet és egyéb mázlásokat befejérítsék«”.[6]

A témával kapcsolatos hazai vonatkozású olvasmányaimból azt szűrtem le, hogy a képrombolás tekintetében leginkább a reformáció korának képtilalmáig szokás visszanyúlni, még pontosabban a református egyház önállósodásának, majd az 1630-as évek puritán mozgalmainak időszakához. Említem ezt azért, mert a képrombolásnak sokkal távolibb és nemcsak vallási múltja van: az ellenfél megalázásának, megbüntetésének eszköze (kiemelés általam) volt és máig az is maradt.[7] És mondom azért is, hogy még jobban és izgalmasabban készítsem elő a gelencei freskók lemeszelésének néprajzi történetét. „A politikai jelképek, emlékművek – elpusztítása, a damnatio memoriae (az emlékezet elátkozása, eltörlése) a legkorábbi idők óta a múlt „kiigazításának” eszköze volt. Már az egyiptomi óbirodalomban (Kr. e. 2660–2134) találunk példákat arra, hogy magánemberek és uralkodók képeit és neveit összekarcolták. A cél, hogy kiirtsák emléküket, és megakadályozzák a halál utáni életüket”.[8]

Olvastam más hipotézisről, magyarázatról is: a templomi freskók szabadságkorlátozó tényezővé váltak, kényszer, kényszerűség, kötöttség érzését keltik. Olykor mintha a meguntság érzete is hatalmába kerítette a gondolkodó-hívő embert. S. Nagy Katalin azt írja, hogy „A freskókon ugyanarról az istenről, képzelt történetekről, erkölcsi példázatokról láthattak képi üzenetet a faluközösség, egyházközösség tagjai, mint amelyekről a fabulák és papjaik prédikációi szóltak. Ugyanazt sugallta, erősítette az ének, a hiedelem, a törvény. A közösség közvetlen ellenőrző, felügyelő szerepe miatt hasonlóképp viselkedtek, gondolkodtak, vélekedtek az emberek”.[9]

Hogy ne szaporítsam tovább a szót a freskók lemeszelésének történelmi háttere körül, Jánó Mihály művészettörténész végkövetkeztetését idézem: „A katolikus keresztény világ XVI. századi válsága, a reformáció új liturgiája, majd a barokk kor művészete is számos középkori emléket takar el. A régi hagyományokat őrző falképeket – ha mind nem is pusztítja el a kor, többségét vakolat vagy fehér mészréteg mögé száműzi…”[10]

Kénytelen vagyok megismételni a címbeli kérdést: Miért meszelték le a gelencei templom freskóit? A fentiek közül melyik játszott itt döntő okot a lemeszelésre? Ott, ahol a reformáció képrombolásának nincs, esetleg csak analógiás, vagy inkább érzelmi. hangulati nyoma sejlik!?, és megtoldom azzal, hogy szintén a fentiekhez képest naivnak tűnhet-e a freskók lemeszelésének, levakolásának néprajzi oka?

Racionális és irracionális összefüggések, titkok

Igen, ez jellemző a népi kultúra mechanizmusára: az ok és okozati összefüggések bizarr logikája. Ha nem ez a logika működött volna évszádokon keresztül, ma nem rendelkeznénk a közösségi emlékezés „alapító leveleivel”, nemzeti szimbólumainkkal, nem tudtuk volna megoldani életünk nagy és fontos gondjait, problémáit, nem tudtunk volna például gyermeket szülni, felnevelni a krómozott, nikkelezett, inox szülőotthoni bútorzat és műszerek megjelenése előtti évezredek, évszázadok során. Nem volna vérszerződésünk, turul madarunk, Hadak utunk/Tejutunk, idomítható szimbólumaink (pl. fiatal fenyő a lakodalmas házon és a fiatal halott sírján), nagymajtényi síkon letörött zászlónk, krasznahorkai toronyban késő este megszólaló, majd elhallgató tárogatónk, nem látszanának, mert nem maradtak volna meg, különösen a Székelyföldön Szent László királyunk lovának nyomai, nem élne a moldvai csángó falvak néhányában a Szent László által ültetett fa, mely a magyarok sorsának jobbra vagy rosszra fordulása szerint hol kivirágzik, hol elhullatja leveleit, székelykeresztúri Petőfi-körtefánk, magyarok kenyere, hiedelmünk sok változata… És így tovább. Más szóval, nem rendelkeztünk volna cselekvési programokkal, mert a hiedelmek egy történelmi, kulturális, szellemi kor részben máig is ható cselekvési programjai. Sajnálom, olykor fogyatékosnak is tekintem azt a magyart, aki szabadnak hiszi magát azáltal, hogy megmosolyogja, kigúnyolja népünk hiedelmeit. Vagyis azt a fajta kultúrát, amit éppen a nagy népek különös becsben tartanak.

A születés, párkeresés és párválasztás, elmúlás és halál szokás-, pontosabban rítusvilágának szövevénye számomra egészen meglepő, a tárgykörhöz látszatra semmi kapcsolatot nem sejtető meglepetéseket hozott a felszínre. Ki gondolná például, hogy összefüggés van a csíkszentdomokosi prenatális magzatvédelem és a gelencei freskó eltakarása között?

És hogy ne vágjak a dolgok elébe, és hogy megértsük a titkot/rejtélyt, mindenképpen meg kell értenünk a paraszti magzatvédelem spektrumát, merthogy az alapkérdés megválaszolásának feltételezhető része. Vagyis meg kell értenünk a népi kultúra több évszázados szülés előtti magzatvédelmi tapasztalati tudását, amit ugyan hiedelmeiben fogalmazhatott meg, viszont az orvostudomány összességében/részleteiben csak a múlt század 60-as éveiben igazolta a prenatális tudomány létrejöttének (AEÁ) köszönhetően.

Ez az időszak, vagyis az áldott állapot ideje, állapota keretében, amit Pócs Éva úgy minősít, hogy „mind az anyára, mind a magzatra nézve kockázatos kimenetelű”[11], két sajátos időegységre különíthető el. Ezeket az asszonytársadalom tapasztalati tudásából következtettem ki. Az első alatt a várandós idő 2/3-át értem, amikor a magzat a szentdomokosiak szemlélete szerint primer, vagyis az anya környezetéből csaknem teljes szenzoriális információhoz jut: egész sor pozitív és negatív érzéki hatásnak van (lehet) kitéve. Mivel ez az időszak kritikusabbnak minősül, sérülési időnek/védekezési időnek nevezzük. Behatárolása egyrészt a magzat biológiai fejlődésének empirikus (intuitív) megfigyelésén, másrészt a mágikus gondolkodáson, sajátosan az analógiás mágia mechanizmusán alapszik. A másik, a fennmaradt 1/3-ad idő, mely alatt mintha ellenállóbb volna már a magzat, inkább a szülés lefolyása (könnyű szülés/nehéz szülés, szerencsés vagy szerencsétlen szülés) esélyének latolgatásában telik el. A gelencei hipotetikus oknyomozás irányában az első időszak kétirányú magzatvédő kultúrájáról próbálok igen vázlatos és összesűrített képet nyújtani. Az első, mely tulajdonképpen a teljes kilenc hónapot lefödi, az eszményi vágy része. A naponta, reggel is, este is, főleg harangszó idején „saját szóval” (ti. egyéni fogalmazásban) elmondott ima a „szép és ép gyermek” akarásának, a „szerencsés szülés” vágyának mentális, spirituális megnyilatkozása. A praktikák, tiltások, intelmek rendszere viszont szelektíve és gyakorlatiasan szabályozza a kockázatos idő alatt a terhes nézését, hallását, szaglástartományát, tapinthatási, ízlelési szabadságát épp azért, hogy az imába, gondolatba megfogalmazott vágy egy nem keresztény, ellenkezőleg, profán védőrendszer által is támogatást, megerősítést nyerjen.

A rendkívül körültekintő és összetett érzékszervi jelenségtünetet, amit Csíkszentdomokoson feltártam csak úgy tudom megjeleníteni, ha az általam tipologizált tilalmakat tőmondatokba összevonom a profilaxissal, néhányat pedig többnyire vétségtörténettel, igazából hiedelemtörténettel illusztrálok.[12]

Tapintási tilalmak: Ne szedjen gyümölcsöt a kötényébe: almát, paradicsomot, semmi szemest: kokojzát, epret, ribizlit; ne rúgjon, ne érintsen szőrös állatot (macska, kutya, tehén) stb.

„Olyan volt egy, A. K., hogy az anyja nekiállt, s a tehenet takarította. A tehén olyan szép volt, hogy így megölelte. Ő nem gondolt arra… Há, amikor meglett a gyermek, csupa szőr volt. Akkor az apja nekiállt, megölt egy tinót: arra tanyították. S akkor annak a nagy bendőjibe belé kellett varrják: a pacaljába, az emésztőgyomorba, s az arcára es bőrt tapasztottak abból a büdös gyomorból. Az aztán leette a szőrt. Ez a 30-as évekbe' történt. Az orvos es csudálkozott, hogy létezik!” (Nő, 66 éves, 1989). Ezt a példát nemcsak a puszta illusztráció gyanánt idéztem, hanem azért is, mert egy igen ősi tudás egyik princípiumára épített, tőlünk igen messze eső régiókban is gyakorolt, úgy tűnik, a magyarság által is ismert, a székely-magyarság által mindenképpen, és alkalmazott gyógyítási eljárást is példáz. (Én ezeket „klinikai eseteknek” nevezem.) Eliade a bantu négerek beavatási rítusait említi, ahol „az apa kost áldoz, majd a kos gyomrába és bőrébe burkolja a gyermeket. Ez a gyógymód a nagy népek (India, Egyiptom) kultúrájában is ismert”.[13] A domokosi szőrös gyermekkel, akárcsak a bantuk, az „elnyeletés” rítusát hajtották végre. Vagyis visszahelyezték a születés előtti helyzetbe.

A száj tilalmai: Ne tartson szemes gyümölcsöt a szájába: kokojza, málna, szeder; ne egyék a kárvallott állat húsából; ne egyék fuszulykát, káposztát; ne igyék pálinkát stb.

„A kárvallott állat húsából ne egyél, mert a gyermeknek a testyén kijő az, amibe megszenvedett az az állat.”

A fül tilalmai: Ne hallgasson csúnya beszédet; „Csúnyát a terhes ne beszéljen, me a se jó a gyermekre nézve.”

„A terhes asszony előtt vigyázni kell a szóra es. Itt az én házamba mondta egy asszony édesanyja, hogy a leánya terhes, »de az Isten engedje meg, szüljön varasbékát!«

 – Hogy gondol ilyent? – mondtam… De bizony, amikor a gyermek megszületett, békaszája volt…”

Szaglási tilalmak: Ne járjon olyan helyen, ahol ételszag van, ami kívánási ingert vált ki. A terhesség ideje alatt – adataim szerint – mind a magzatra, mind az anyára nézve a legnagyobb kockázatot a megkívánás jelentette és jelenti egyértelműen ma is. Nemcsak a szentdomokosiak hiedelme szerint! Kapros Márta, amikor monográfiájában a terhességkonzerválás hiedelmeiről ír, a megkívánást általánosan elterjedt képzetnek nevezi.[14]

A jelenség élettani alapjára nincs magyarázat a népi műveltségben, de a tünet vizualitására annál több. Ezek lényege az, hogy a terhes által felfogott olfaktív (szagló) ingerek a magzathoz jutnak, és kiváltják benne a megkívánási reakciót. Mindennek hitelesítésére a közszájon forgó érv az, hogy boncoláskor a magzat szája nyitva volt.[15]

„Meghal a magzat nála. Met nem annyira a terhes asszony kíván, mint a magzat.

– De a magzat nem látja az ételt?

– Nem, s méges az kévánja. Az anya a magzat mián kéván. Jobban érzi a szagokat. Minden szagra úgy figyel. Például a szomszédba, ha kenyeret sütnek, annak má a szagját érzi. Úgy az orrába jő annak a friss kenyernek a szagja, s akkor jő, hogy ő abból szeretne enni.

,,…Másikszor megint, elmentem a szomszédba. S ahogy beléptem, olyan friss tepertyűszag, úgy megcsapott. Ott vót a tepertyű es, csak az asszon nem mondta, hogy vegyek belőle. Akkor es kihalt nálam a magzat.”

Utoljára hagytam, közelítve a gelencei titokhoz, a szem tilalmait: Ne bámuljon bele félszeg gyermekbe; ne gyönyörködjék az állatokban; ne csodáljon meg rút állatot; ne nézzen meg olyat, ami csúnya; ne nézzen farkast, bivalat, kígyót, majmot; ne csodálkozzon rá félszeg emberre; ne nézzen a tükörbe, ki az ablakon; ne csodálkozzon semmin, ami kiábrándító; ne csodálja meg a nyulat, „hogy ne milyen szája van, ne milyen szeme van” stb.

,,Történt olyan es, hogy az asszony hordozta a gyermeket, s megcsudálta a bivalat. S az a gyermek, aki megszületett, aztán felnőtt, mikor messze akart nézni, örökké az ég felé tartotta a fejit… Az anyja, amikor hordozta, ugye, akkor megnézte vót erősen a bihalat. Hogy a bihal úgy felnéz. S a gyermek minél messzebb nézett, annál jobban feltartotta így a fejit (mutatja). Örökké feltartotta. Úgy es hítták, Égbenezős Bodó Sándor. Ha például itt hegy vót, s azt akarta nezni, mü örökké azt hittük, hogy az eget nezi egyenesen.

Megcsudálta az asszony a bihalat. A gyermek má a hasába vót. Nem vót arcképüleg csúf, de feszt a szemei felnéztek… Jól kaszált s szántott, erdőlt s minden, de örökké az ég felé nézett. Ezt így tartották, s az anyja es azt mondta, »Ez azért van, mert a bihalat úgy megnéztem, azt gondoltam, soha el nem tudom felejteni, hogy a mért néz fel az égre«”. (Férfi, 75 éves, 1987)

,,A terhes asszony ne bámuljon belé semmibe: se állatba, se fészeg gyermekbe, emberbe.

Somlyóra búcsúba jártak. S ott voltak az első világháborúból hazakerült kar s láb nélküli emberek. Sokan. Tízméterenként ott álltak s kéregettek. S édesanyám ott jött ilyen terhes menyecskékkel, s mondta »Ne nézz oda, dugd a derekadba belé az ujjadot. Gondolj arra, hogy állapotos volt, s ne tátsd belé a szájadot!«” (Nő, 69 éves, 1997)

A csíksomlyói búcsúhoz kötődő hiedelemtörténet egy tágabb kultúrkörnek helyi élethelyzetben megjelenő változatát is idézem. Adat van arra, hogy ,,A viselős nők miatt…(kiemelés tőlem) már egy XVIII. századból való jászkun főkapitányi rendelet eltiltja az »elferdített, idomtalanított, fekélyesített tagú koldusoknak országos vásárokon való megjelenését.« ”A jóakarók ma is megtiltják a terhes asszonynak a csúnya, vak, béna emberek, haldoklók, halottak megnézését, az állatokra, képekre való rácsodálkozást (kiemelés általam).[16]

A tiltások szubsztrátumát tehát hiedelmek képezik, de a sérülések gazdag leltára igenis reális: dermatológiai, alkati, küllemi, látási, lelki, jellembeli, a beszédkészség károsodásai jönnek, jöhettek szóba a terhesség ideje alatt. A tiltások hatásmechanizmusán eltűnődve, az egész képzettársítási rendszer (amiből csak morzsányit említettem) összefüggéseibe belegondolva arra a meglátásra jutottam, hogy a népi születés előtti állapot kultúrájában a prevenció több síkon, ám szinkretikusan próbált hatni. Okokat, okozókat kellett a bajokra keresni.

A megelőző tiltások csak egyik vonulata tűnik olyan ok és okozati összefüggésnek, melyek primitív és lineáris logikai mintákkal/modellekkel kell hassanak. A tilalmak, intelmek ebből a szempontból tekinthetők elsődlegesen hiedelmeknek: ne nézd, ne bámuld meg a rútat, a bénát, ne tedd a kötényedbe, zsebedbe, ne érintsd, ne halld, ne szagold stb., mert ilyen, olyan, amolyan lesz a gyermeked. Tehát az analógiás mágia klisés rendszere szerint működő károsodások megjelenítése a cél. Ennél fontosabb, szerintem, a tilalmak másik, tulajdonképpeni preventív célzata és effektusa: pszichésen, mentálisan folyton ébren tartani az anyában a terhesség tudatát, akár félelem formájában is, és ezzel a magzat állandó és felfokozott védelmére kényszeríteni őt. A megelőzés eszmeisége fogalmazódik meg a mágikus fogantatású tilalmakban, ami a metaforák és hasonlatok képi erejével hat. Ennek a szándéknak és rendszernek a kikövetkeztetése jogosított fel arra, hogy ebben a társadalomban valós magzatvédelmi kultúráról beszéljek.

A szentdomokosi (és nemcsak) asszonyok számára az életkörülmények miatt nem volt más megoldás, mint a szellemi-lelki védőháló, vészre riasztó jelrendszer kitalálása, mely egyfajta jelzőlámpa gyanánt tartotta ébren a magzatvédelem reflexeit. Az orvosi könyvek is arra figyelmeztetik a nőket, hogy a terhesség alatt mitől kell tartózkodjanak, mert a most szerzett negatív hatások a csecsemőre kihatnak, „kihathatnak”, „bekövetkezhetnek”, „megtörténhetnek” stb. (kiemelések általam). Ez utóbbi szavakkal kapcsolatosan meg kell jegyeznem, hogy a sérülések valószínűségről beszélnek, míg a tiltó hiedelmek a biztos következményekről, vizuálisan is felfogható példáival, konkrét következményeivel sokkolnak.

Mindezek után el kívánom mondani, hogy kutatásaim rendszerezése, orvosi könyvek, pontosabban a prenatális tudomány néhány kutatási eredményéről szóló tanulmány elolvasása közben rádöbbentem az archaikus tudás és műveltség egyféle zsenialitására, korszerűségére is. Tömören: az élet kényszere rávezette az amúgy mindig magára utalt paraszti közösségeket arra, hogy tapasztalati műveltségéből megalkossa kora szellemi „ekográf készülékét”. Vagyis megpróbálta látni és kezelni a láthatatlant, és megfogalmazni a maga primitív nyelvezetén azt, amit Andrek Andrea A kompetens magzat című tanulmányában így fogalmaz meg: „A terhesség az ember első individuális ökológiai helyzete, az anyaméh pedig az első ökológiai környezet”.[17] A születés hiedelmeinek kutatása során számomra feltárult egy egészen kifinomult, irracionálisnak tűnő tudás, mely azonban a magzat és környezete, magzat és anya viszonyát tükrözi. A hiedelmek sajátos módon – nem ritkán metaforikusan – tükrözik azt, amit a tudomány szintén csak napjainkban fogalmazott meg, vagyis azt, hogy a magzati érzékszervek már az intrauterin élet során kifejlődnek és csaknem tökéletesen működnek. A magzatok mozognak, érzékelik a hőmérsékletváltozást, a nyomást és a fájdalmat, továbbá ízlelnek, hallanak, valamint látnak. Ez a megállapítás a prenatális orvostudomány szemléleti forradalmát hozta.[18] Vagyis a tudomány is eljutott arra a felismerésre, amiről a hiedelmek beszélnek. A népi műveltség saját ráérzésével, tapasztalatával az évszázadok során ,,felfedezte” azt, amit a prenatális medicina a XX. század második felében fedezett fel: hogy az anya és magzata között, a magzat és környezete között organikus kapcsolat létezik, működik, és ebben az anya a mediátor.

A magzat életéről alkotott népi műveltség abban is megelőzte a tudományt, hogy kialakította a felelős anya lelkivilágát, a prenatális pszichológiát (noha nem tudtak szentimentális elméleteket kimunkálni, ilyen cifra nevet adni neki), ami túlmutat azon, hogy a baba csak egy vegetatív lény, hogy az anya nem tesz egyebet, csak kihordja magzatát, vagyis terhességének passzív elszenvedője.

Egy nem teljes igényű háttér felvázolásával ezen a ponton megállok. Amikor a paraszti magzati kultúra számtalan vetületét, árnyalatát rendszerbe foglaltam, meg sem fordult a fejemben, hogy a profán preventív kultúra övön aluli döfést szenvedhet el egy lokális szakrális helyzet irányából. A kivédésre pedig a rendkívül gazdag egyetemes magyar népi magzatvédelmi műveltség indította el a feltételezett rossz megszüntetésének és okozója kiirtásának gyökerekig elmenő profilaxiáját.

Mi történhetett Gelecén?

Feltételezhetően ez történhetett Gelencén. Az elemzéshez, a jelenségek mögé nézéshez szoktatott szememről a hályogot Jánó Mihály, Sepsiszentgyörgyön élő neves művészettörténész kapta le, és térítette látásomat egészen ismeretlen irányba. A szülés és születés népi létkérdéseiről írt monográfiám bemutatása alkalmával[19] olyan megjegyzést tett, ami arról vallott, hogy az Ő látása is megváltozott. Könyvet írt a gelencei templomról.[20] Szűkebb szavúan ír a templom egyik freskójáról, de általában a freskók lemeszelésének okáról. „Most értettem meg, hogy miért meszelhették le a gelencei templom freskóit” – mondta előadásom végén. Heteken át nem tudtam szabadulni a gondolattól. Művészettörténész és néprajzos remek levelezése indult el a mondák, hiedelmek, hipotézisek tisztítása, passzítása körül.

A templom építésére nincs megbízható adat, védőszentje Szent Imre. Jánó szerint a római katolikus műemléktemplom „építésének első fázisát a XIII. század végére, esetleg a XIV. század első évtizedeire datáljuk… E korszakban születtek a templom korábbi falfestményei is”.[21] A XVI. század végén lemeszelték, 1766-ban teljesen levakolták annak ellenére, hogy Gelencét nem érintette a reformáció, a templom hívei mindig katolikusok voltak. És ők döntöttek a lemeszelés tekintetében. Miért? „A helyi hagyomány szerint azért, nehogy a várandós asszonyok megcsodálják”– írja K. Sebestyén József Kelemen Lajos születésének 80. évfordulójára kiadott tanulmánykötetben.[22] Ugyanis a faluban sok volt a golyvás/gusás. K. Sebestyén József is, akárcsak az én csíkszentdomokosi adatközlőim, de az egész paraszti megelőző kultúra a prevenció gondolatát veti fel (nehogy a várandós asszonyok megcsodálják – kiemelés általam). Más szóval, Ő is mintha érezné a rút látvány károsító hatását (nem cáfolja!), de nem pontosítja a részt – a nyakrészeket –, inkább az összbenyomás ártalmát érzékelteti. A vétkes freskó pedig nem más, mint a főbejárattal szembeni Keresztrefeszítés, amit a templomba járó várandós asszonyok vasárnapról vasárnapra láthattak, és bizonyára nem nyújthatott számukra kellemes látványt az idealizált konvencionálissal szemben. Apor Eszter, budapesti művészettörténész írja, hogy „sokáig alapvetően kerülték a képzőművészetben annak ábrázolását, ami gyenge, sebzett, torz stb. és különösen a szentképek és Jézus életének megjelenítése esetében. A XI. század elején jelenik meg »csak« a halott Krisztus képe a kereszten: előtte szimbólumokkal utaltak a »szent«-re vagy élőként (nyitott szemmel) erős, győzedelmes uralkodó képében ábrázolták, még a szenvedés vagy a földi halál pillanatában is”.[23] „A kereszten meghalt Krisztus jobbján Máriát látjuk, akinek a fejkötőjén az ún. jeruzsálemi kereszt Krisztus sebeit jeleníti meg. A kiszenvedett Krisztus feje Mária fölé hajlik, a túloldalon pedig Mária Magdolna és Szent János.[24] A látvány árnyalásáért és feltételezett hatását fokozandó, föltétlen ki kell hangsúlyoznom, hogy Mária és Magdolna szembetűnően, hangsúlyosan golyvásként vannak ábrázolva, amit az akkori idők várandós asszonyi népe minden templomba járás alkalmával láthatott.

Keresztrefeszítés (kép)

Az ábrázolás stílusában, esztétikai kivitelezésében kétségtelen szerepet játszhatott a következő fordulat, ami a vele szembeni viszolygást is elindíthatta: „A korábbi évszázadokhoz képest – írja Jánó is – a XIII–XIV. században a misztikus vallásosság egyre inkább elmélyedt Krisztus szenvedésében és halálában, s ennek hatására megváltozott a Keresztrefeszítés ábrázolása is: a megfeszített Krisztus alakjában, akinek ezidőtől kezdve töviskorona van a fején, a Megváltó szenvedését és halálát domborítja ki.”[25] Apor Eszter ama meglátását is megfogalmazza, hogy, „ha az ehhez hasonló látvány más esetben bizonyíthatóan olyan mértékben volt negatív hatással a nézőkre bármely történeti korszakban, hogy emiatt levakolták a képet (pl. Gelencén), mindenképp jelentős szempont.[26] Illetve az lehetett. Ide kívánkozik Jánó Mihály szájhagyomány utáni egyik közlése: „A régi harangozótól, Palkó Pali bácsitól hallottam 1973-ban, hogy a golyvás nyakak látványa miatt történt a freskók lemeszelése. Ezt arra fel mondta, hogy Keöpeczi megjegyzése nyomán rákérdeztem” (magán levelezésünkből) . Viszont azt is Jánótól tudom, hogy erről feljegyzés a Domusban nincs (uo.).

K. Sebestyén, aki a „helyi hagyományt” nem hagyja figyelmen kívül, tulajdonképpen megkettőzött okrendszert közöl: „Nagy és helyrehozhatatlan romlást szenvedtek a freskók 1766-ban, midőn a nyugati és északi fal mentén, a tartó gerendáknak a falba való erősítésével a fa karzatot építették. Ekkor vakolták le teljesen a freskókat”.[27] A tanulmányban semmilyen utalás nincs a reformáció indította képrombolásra.

A gelencei freskók lemeszelésének okai, mint látható, sokfélék. A fizikai romlás és morális indíttatás viszont nem tagadják egymást, inkább mellérendelő viszonyban élnek: a szegényes adatok, dokumentumok, illetve mondák, szájhagyományok világában. Néprajzosként amióta tudom, hogy Trója várát úgy 160 évvel ezelőtt még Óperenciás tengeren túli valaminek hitte a tudomány, vagy éppen nem is hitte, hogy létezett, és Schliemann, egy német kereskedősegéd felfedezte valóságában, kiásta a 3000 éves Trója romjait, noha a homéroszi mesékből indult ki, ez utóbbi hipotézisét sem zárnám ki.

Osztom Jánó Mihály véleményét, mely szerint „a lemeszelés történhetett a felsorolt okok miatt, mindenestül” (levelezésünkből).

A freskó látványa, a faluban ki tudja mióta elhatalmasodó golyvásság[28], a környező falvak csúfondároskodása („gelencei golyvások/gusások”) okán én nem zárom ki a megbüntetés, a szankció szándékát sem. Az is feltehető, hogy indulatosságukban a reformáció közhangulat-szelét fogták ki a gelenceiek és büntettek a golyvásságért, a falut ért vélt csapásért.

Az okok keresése, mérlegelése a néprajzosban újabb, szintén néprajzi kérdéseket indukálnak: Ki(k) lehettek a lemeszelés tulajdonképpeni kezdeményezői?; A kezdeményezés milyen mértékben osztotta meg a falut, vagy egyöntetű döntés született?; Hogyan gyakoroltak nyomást a papra?[29]; Hogyan viszonyulhatott a kezdeményezéshez az egyháztanács?; Feltételezhető-e, hogy a kezdeményezők és elfogadók úgy érveltek, hogy fontosabbnak tekintik a gyermeket, a lakosság egészségét, mint a freskókat?

Ez utóbbi kérdést, illetve a látható választ tartom bizonyíthatóan a legfontosabbnak. Ugyanis évszázadokra visszamenően kimutatható a székelyföldi gyermekkultusz és testi épsége, akár történelminek is nevezhető realitása. A gyermek megszületésének pillanatában egyszerre volt fontos a gyermek neme és az, hogy „megvan-e mindene?” Vagyis ép-e, egészséges-e, fog-e tudni dolgozni?[30]

Mindenképpen elmondható, hogy a gelencei freskók lemeszelésének feltételezhető néprajzi oka az egyazon szellemi kultúrában, azonos eszmeiségben való élés plurális alkalmazásának kivételes példája. Egy univerzális, nemzeti hiedelmekben élő szellemi kultúra lokális esetre való kivételes alkalmazása. Ez akkor is gyönyörű, ha kételkedünk igazában.

irODALOM

ANDREK Andrea: A kompetens magzat. In A megtermékenyítéstől a társadalomig. Az ember, a kultúra és a társadalom prenatális dimenziói. Dinasztia Kiadó, Budapest, 1997.

BALÁZS Lajos: Szeretet fogott el a gyermek iránt. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013.

BENKŐ József: Transsilvania specialis. Erdély földje és népe I. kötet. Fordította, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi: Szabó György. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest–Kolozsvár, 1999.

EGYED Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009.

ELIADE, Mircea:

Fazakas István – Székely Sz. Magdolna: Igézet ne fogja… Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Jánó Mihály: A gelencei műemléktemplom. Baász Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1994.

JÁNÓ Mihály:

KAPROS Márta: A születés szokásai és hiedelmei az Ipoly mentén. Studia Folkloristica et Ethnographica 18. Debrecen, 1986.

Keöpeczi Sebestyén József: A gelencei mennyezet- és karzatfestmények. In Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Tudományos Könyvkiadó, Bukarest, 1958. 542–554.

PAPP Júlia: Az elődök emlékezetének eltörlése. Az európai képrombolások történetéből – III. rész. História, 2002. 52–64.

PÓCS Éva:

RAFFAI Jenő: Megfogantam, tehát vagyok. Párbeszéd a babával, az anyaméhben. Útmutató Kiadó, Budapest, 1997.

S. Nagy Katalin: A vizualitás, mint korunk gyermekbetegsége. Írás tegnap és holnap I. évf. (1998) 4. sz. Forrás: http://regi.oszk.hu/kiadvany/iras/14nk.html