Arckep C Mtc - Székelyföld kulturális havilap

utolsó lapszámaink: 2016 – Március
2016 – Február
2016 – Január
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok:

Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés: Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:

Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság:

Kulturális havilap

partnereink:

'+ ''+ (document.layers?(''):('

'))+ '

'+ (document.layers?'':'

')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaBogdán László

Az én útvesztői

– Lövétei Lázár László levélinterjúja Bogdán Lászlóval –

– Sepsiszentgyörgyön születtél, jelenleg is ott élsz, „Sepsiszentgyörgyön ahol Európa a leghuzatosabb” – ahogy Az erdélyi kertmozi című kötetedben írod. Kérlek, magyarázd el, miért huzatosabb Sepsiszentgyörgy, mint mondjuk Kolozsvár vagy Székelyudvarhely?

– Hát elsősorban a szél miatt, a környék, a város kedves és utált szele, a keleti szél, a Nemere miatt. Amikor fújni kezd, és ez igazán nem ritkaság, recsegnek-ropognak a ház eresztékei, ilyenkor úgy érzem, egy hajon ülök, amelyik fél oldalára dől a viharban, s előbb-utóbb el is süllyed. A hajókázás egyébként is a mániám, amikor gyermekkoromban elolvastam Dékány András Adrián játszódó vagy onnan induló kalandregényeit és Herczeg Ferenc Szelek szárnyán című regényét, ezt a bűbájos adriai naplót – köztudomású, hogy az egykori írófejedelemnek volt egy jachtja, amelyet a jugoszláv király kegye folytán Trianon után is megtarthatott, s nyaranta évtizedekig hajókázott szabadon, mint a szél – mindég szerettem volna hajózni az Adrián, de hát az ismert okok, a vérnősző délszláv háború miatt ez sokáig lehetetlennek tűnt, aztán a bombázások, gyilkolászások is véget értek, kitört a régen várt béke, és ez a vágyam is megvalósult, egy Babér nevű jachton futottunk ki Split – nekünk Spalato – Trogir nevű kikötőjéből (egészen idáig menekült évszázadokkal ezelőtt szegény IV. Béla a tatárok elől, két, járványban elhalálozó lányát is a spalatói nagytemplom falába temették, nevezetes hely, Diocletianus római császár egykori palotájának romjaira épült) és indultunk el Hvar szigete felé. Nos, akkor úgy éreztem, kész, vége, már nekem is csak egy vágyam maradt – vö. Eminescu –: „halálomat érni a parti fövényen”, de hát ahogyan (a változatosság kedvéért) Weöres Sándor írja egyik nagy versében: „Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.” És idézném még A fogak tornáca című, 1947-ben, a változás, a kommunista hatalomátvétel előtti utolsó pillanatban megjelenő Weöres-kötet alapversének első szakaszát: „Nem élni könnyebb. Mert kígyómarástól / csak az fél, kinek forró az ere. / Még egy percünk se szűz az elmúlástól, / a halál élők nyaka kötele.” Mindez persze a kérdésre adott konkrét válasz, van egy sejtelmesebb is, a Brassó felöl jövő „huzat” – Szentgyörgyöt fejlődésében, normális életvitelében, a történelem tektonikus mozgásain és a váltakozva ismétlődő kataklizmákon, török, tatár betöréseken, labanc, muszka vagy román dúlásokon túl mindég is a nagyobb, fejlettebb, igazi kereskedővárosnak is tekinthető Brassó gátolta, de ugyanakkor ösztökélte is, mint apa a hülyébbik gyermekét, hiszen Szentgyörgy szabad királyi városi rangja a vásártartási jogot is jelentette. A Brassó felől dühöngő huzat nagyon sok nagy szellemet elröpített a városból, idegen égtájakra, a nagyvilágba, voltak viszont, akikre nem hatott, akik kitartottak, akik hűek maradtak ehhez az egykor, alig néhány évtizede még lakható, kedves, patriarchális kisvároshoz, amelyik az elmúlt évtizedekben, a „fejlődés” egyenes következményeként szinte felismerhetetlenül megváltozott. Az a város, amelyikkel néhai barátom, Csiki László hadakozik, vagy amelyiket én örökítettem meg a dühöngő időben, korai regényeimben, már fikció, nem is hasonlít a mai, tülekvésnek felépülő városparódiához. Hajdan itt mindenki ismert mindenkit. „Hogy tudsz itt élni? – kérdezte Szisz egyik szentgyörgyi látogatása alkalmával, valamikor 1970-ben. – Itten mindenki a másik hasába lát.” Megvontam a vállam. Hát valóban, akkor még mindenki ismert mindenkit, ma ha kimegyek az utcára, nagy esemény, ha egyáltalán ismerőssel találkozom. Igaz, mióta munkahelyem, a Háromszék szerkesztősége a szomszédomban van, csak az uszodába, a piacra, a színházba, a képtárba, a múzeumba, a könyvtárba vagy a Sugásba sétálok el, mintha nem is ebben a városban élnék. Úgy érzem, a huzat engem nem a városból röpített el, hanem végérvényesen a könyvtáramba menekültem előle, s most kedves könyveim között élek, ahogyan mindég is akartam. Most írhatnék róla, a „városomról”, igazán elfogulatlanul, de már nem érdekel. Viszont ha hosszabb időre elutazom, s ez egy időben elég gyakran megtörtént, mindég honvágyam van – az egész életem egyetlen honvágy, mondotta volt valamikor Mahler, a nagy zeneszerző –, s nem Románia, Erdély, Háromszék, hanem kimondottan a gyűlölve szeretett szülővárosom iránt. Ki érti ezt? Utoljára A démon női alakot ölt című verseskötetemben idéztem fel, két Milosz-átiratnak álcázott vallomásos versben Szentgyörgyöt, meg szerettem volna érteni ambivalens érzéseimet. Az első Milosz-átiratot, A törzsasztal címűt majd később reprodukálom, remélhetőleg előbb-utóbb elérünk odáig, a második Milosz-átiratot, a Város, én soha tőled…kezdetűt viszont ide írom, talán világosabbá tehet valamit, noha még koránt sincsen sötét.

Város, én soha tőled nem tudtam elszakadni.
A Csiki utca kópésan tett kicsinnyé, tétova marionett-
figurát, és hiába szöktem el az egyre kiismerhetetlenebb
világba, mindig itt maradtam, válltáskámban könyvekkel,
a délibábokat bámulva a vártemplom tornya mögött,
a fellegek tajtékos paripáit, lófő székelyeket kivont karddal,
akik természetesen már régen nem élnek,
ha éltek valaha egyáltalán? A régi moziteremben
változatlanul pörögnek a filmek: a Hét mesterlövész,
a Ház a sziklák alatt, az Iván gyermekkora.
És minden nap megnézem a Színi-ház erkélyét, ahonnan
a kék szemű meseköltő szólott választóihoz a dübörgő időben.
Hűségem – ha ugyan az – nem érti senki. „Tűzz el
már innen a picsába! – szól át Előd a másvilágról. – Mire vársz?”

– „egy kertes ház délkeletre néző szobájában / (születsz meg) / vadszőlő ég a ház oldalán / ágyad felett keretben metszet / téli kert felett kerengő varjak anyádnak nincs elég teje” – írod az Ingaévekben. A Látó Írók Albuma című sorozatában is szerepeltél, ott láttam egy fotót a szüleidről, de írásaidban elég ritkán említed őket. Nem mesélnél róluk egy kicsit?

– Éppenséggel mesélhetnék is, bár megfogadtam – imádott nagyanyámnak, akiről még lesz szó –, egy fiatalkori pókerveszteségem után, hogy többé nem kártyázok, és azóta pénzben nem is kártyáztam, noha a pókerhez lett volna tehetségem. Akkor fogadtam meg azt is, hogy a családomról nem írok, az esetleges sértődéseket, gyűlölködéseket elkerülendő. Ezért aztán édesanyám és édesapám különben regényes alakja nem is tűnik fel az írásaimban. Nem ritkán, hanem egyáltalán nem. És itt meg kell világosítanom néhány dolgot: én magam és apai nagyanyám meg-megjelenünk ugyan néhány regényemben, versemben, de ezek (hangsúlyoznám a félreértések elkerülése végett) „regényes” alakok, én vagyok és mégsem én, nagyanyám is ő, de mégsem ő… A minta valóságos, de stilizálom őket, s fikciós környezetbe helyezem, olyasmik történnek „velem” vagy „nagyanyámmal”, ami,k a valóságban sem nagyanyámmal sem velem soha nem történtek meg… Önéletrajzi regényt ugyanis soha nem akartam írni, és valószínűleg nem is fogok immár… Ezért aztán a Helyszínkeresések forgatáshoz című első regényemet, az Amabilis confusio című kisregényt, a Címeremben két hattyút, vagy a Hol vagytok, ti régi játszótársak? három egymásba gabalyodó elmebeteg történetét kulcsregénynek is lehet tekinteni ugyan, bár a kelet-európai fejlődés egyenlőtlenségei miatt túlságosan is sok kulcs van forgalomban… De szeretnék konkrétabb lenni, mivel az ún. kulcsregény vádja többször is megfogalmazódott már. Vegyük például a Címeremben két hattyú című regényemet. Sokan egyértelműen kulcsregénynek képzelték, és nem is alaptalanul, tekintve, hogy topográfiailag hiteles a helyszín, valóban Szentgyörgy utcáin ténferegnek a hősök, néha felismerhető házak falához támaszkodnak, dohányoznak, a földre szórják a hamut, beülnek egy cukrászdába, vagy éppen a Sugásban töltik az időt. A sepsiszentgyörgyi legendárium sok, már elhalálozott, vagy a megjelenés idején, 1980-ben még élő alakja is felbukkan a pikareszk regényben. Szándékosan nem változtattam meg bizonyos neveket. Hogy itt csak a halottakról: Robi cigányról, a város népszerű prímásáról, Jámborról, a félnótás rongyszedőről, Elekes bácsiról, a könyvkereskedőről és titkos költőről, (ma is birtokomban van a Szibériai homokszemcsék zenéje című verses füzete), A szívek harca című, a maga idején óriási sikert arató ponyvaregény szerzőjéről, Feriről, Sepsiszentgyörgy közszeretetnek örvendő bolondjáról, vagy az öreg, szintén sokak által ismert parkőrőrről beszéljünk. És ez a névsor korántsem teljes. Ott van az udvar, gyerekkorom udvarának embertenyészete is. Ennek ellenére mégiscsak csel ez a kulcsregény jelleg. Tekintve, hogy a sztori teljesen fiktív, a főszereplők nagy része kitalált személy. Az érdeklődés felkeltésének egyik ősi eszközét igyekeztem alkalmazni, s mivel mindenki magát kereste benne (ma, harminc év után visszanézve, elképesztően nagy példányszámban fogyott el, akkor még olvastak az emberek…), nem is sikertelenül. Nagyra becsült színészbarátom, Zsoldos megsértődött, hogy ő miért nincs benne, holott én sokat köszönhetek neki. Egy távoli ismerősöm megállít: „…te, tényleg kincs van a Bodok szálló alatt? Hogyan lehetne hozzájutni?” „Lebontásához egyre kevesebb az esélyünk…” – borongtam vele, és igazán nem tudtam, kettőnk közül kivel van nagyobb baj? Barátom – az irodalomban, a művészetekben bámulatosan tájékozott, mondhatni: ínyenc-olvasó –, miután megegyezünk, hogy nem, persze, hogy nem kulcsregény, hogyan is lehetne az?, hamiskásan kérdezi: „No és Danit kiről mintáztad? És Gábor úrfit? Tudomásom szerint a Wass-család tagjai soha nem éltek itt.” „Na és? Tudomásom szerint a Béldy-család címerében sincsen hattyú!” – állítom megátalkodottan, de ő csak mosolyog rajtam, a beavatottak mosolyával. Ő jobban tudja, őt nem tudom átrázni, mosolya átkel az azóta eltelt három évtizeden és megszólít. Éppen ideje tisztázni néhány dolgot. A Magyar Irodalmi Lexikon szerint „…kulcsregénynek csupán az a mű bizonyul, melynek valódi mondanivalója csak akkor tárul fel az olvasók előtt, ha – az írói szándéknak megfelelően – ráismernek az ábrázolt szereplők életbeli mintáira”. Nos ez a Címeremben két hattyú esetében nem teljesen áll. Regényem két hőse az ámokfutó dilettánsok megszállottságával keresi a Borsos Tamás vásárhelyi bíró, titkos szombatos által évszázadokkal ezelőtt elásott kincset. Gyermekkoromban, beomló alkonyokon, én magam is kincset kerestem, példásan nagy fák alatt, rejtett alagutakban, barlangokban, az Őrkő körüli erdők nagy fái alatt, mint Jékely Zoltán, Kovács György, Dáné Tibor, Méhes György regényhősei. (Azóta is tervezek egy játékos esszét a kincskeresés motívumáról az erdélyi regényekben…) Ebben az elszánt kincskeresésben, mint minden pótcselekvésben, bizonyára volt valami latens infantilizmus. Mint ahogyan egy József Attila-töredék lényegre törően meg is fogalmazza: „Sokan voltak és körülvettek, / álmomban engem kinevettek: / »Hehe, hát ennél van a kincs, / ami nincs?«” Tehát aki nem érti a kincskeresésnek mint akciónak a jelképes értelmét, ne értse. Jogában áll. Nagyon sokan játszanak a lottón, vagy megtakarított pénzüket autós csekk-könyvekbe téve várják a húzást, mert nyerni akarnak, mondjuk, egy piros Daciát. Hol a határ cselekvés és pótcselekvés között? Bizonyos nemzedékek, zűrzavaros történelmünk során, miért kerülnek eleve „cselekvés-távolba”? Stb. De végül annak, hogy valaki esetleg magára ismer a regény hőseiben, csak ebben a városban, egy (hangsúlyoznám) eleve kicsi és önmagával túlságosan is elfoglalt és elfogult körben van (ha van?) némi jelentősége, hiszen a Címeremben két hattyú bevallottan Sepsiszentgyörgyön játszódik, másutt, Temesváron vagy Máramarosszigeten mindez egyáltalán nem érdekes. Végül is minden erdélyi kisvárosnak voltak legendás „bolondjai” és „hegedűművészei”, voltak fái, amelyek alatt megállott II. Rákóczi Ferenc, vagy szobák, ahol Jókai Mór aludt, amikor éppen arra járt. És hosszú évtizedekig várták vissza Petőfit Szibériából, nem hihették, hogy halott…

– Annál többet írsz a nagymamádról, az Ingaévek legszebb versében, az utolsón túli éjszakában úgy siratod el, mintha ő nevelt volna fel téged…

– Bizonyos értelemben ez igaz is. Arról az előbb már beszéltem, hogy mennyire ő, az ő valóságos alakja jelenik-e meg a regényeimben, ezt tehát nem érdemes tovább variálni. Feltűnik regényciklusom, a Promenád lapjain is, de nem győzöm eleget hangsúlyozni, a hősnő megírásakor valóban ő lebegett előttem, de aztán minden megváltozott, elvarázsolódott, átalakult. S természetesen életrajzának számos regényes elemét is hasznosítottam, időnként stilizálva, a felismerhetetlenségig megváltoztatva, időnként hűen a valósághoz, mint a Felröppenő flamingóból sajnálatosan kimaradó, néhány éve írott Kuplé nagyanyámról és nagyapámról című versemben. Idézném:

Nagyapám nagyanyámra rálelt,
a temesvári vonaton.
Így képzelte – ő mondta – Ráhelt.
Érinthetetlen amazon.
Mulyán állott a peronon.
Nagyanyám nagyapámra rálelt.

Húszéves volt. Amerikába
indult éppen harmadosztályon.
Olyan ez, mint egy abszurd dráma.
„Menjen csak el, én majd megvárom!”.
Jövőjüket jutányos áron
álmodta meg Amerikába.

Jegye is már zsebébe’ volt.
Fiuméban gőzhajó várta.
Meglátta a lányt. Megbotolt.
Elbűvölte a kacagása.
A Sólyom mindhiába várta,
pedig jegye zsebébe’ volt.

Döntött. Leszáll Temesváron,
vásárba viszi nagyanyámat.
Nincs sürgősebb most a világon.
A Sólyom két napot még várhat.
Megtáncoltatta nagyanyámat.
Félig elszálltak Temesváron.

Már első este eldöntötték:
két év, és összeházasodnak.
„Kedves Sándor, mégis utazzék –
hozzátette praktikusan még –,
kell a föld az új házasoknak!
Dollárért földet is vehetnénk!…”

Amerika hát nem maradt el.
Valamiből élni is kellett.
Párbajoztak a levelekkel,
s a test angyala is beintett.
Onnan való e kávéskészlet,
Chicago nem maradhatott el.

Jöttek-mentek a levelek.
Kilencszázhétben, Fiuméban,
találkoztak a jegyesek,
egy kikötői mulatóban.
Gizella dalos kedve lobban.
Sorra jönnek a gyerekek.

Házat vettek, nem földeket.
„Gyermek, az nincsen, csak leányka...”
– sírt-lobogott a szeretet.
Nagyapám gépész lett a gyárban.
Totyogott három szösz leányka.
Felejtették a földeket.

És aztán jött a háború.
Kutya Szerbia meg nem állott.
Derűre eljött a ború.
Megváltoztak eszmék, határok.
Négy esztendeig harcban állott,
kivérezett a háború.

Doberdóból is visszatért,
hogy megálmodja az apámat.
Ölt, éhezett, ölelt, remélt.
Hogy én szidhassam a világot,
túlélt Don-kanyart, Szibériákat,
apám is mindig visszatért.
(2005)

Az általad említett másik vers más. Nagymama halála nagyon megrázott. Erről ma sem tudok beszélni. Idézzük fel inkább azt a régi verset.

AZ UTOLSÓN TÚLI ÉJSZAKA

hívsz: menjek be a házba

elmentél nagymama elmentél és én nem mentem utánad
utolsó utáni éjszaka integettél álmomból hívtál menjek be a házba
nem! nem a nap háza volt a halálé sem
nem! nem volt a halál háza
elfordul a föld újra bombáznak fehér éjszakák
a kertben kártyáztam kikkel is nem mentem
nem hallgattalak meg
az ajtóból integettél kinn júniusi rekkenőség
mellettem Tanos aludt nyöszörögve be volt kapcsolva a gáz
felnyitottam a szemem beteg madárka-sziluetted elmosódott
szeptemberbe ivódott sziluetted nagymama
és már nem voltál
reggel jöttek a telefonok négy telefon egymás után
tudatták hogy nem vagy hogy elmentél végleg sötétségbe
tűnt át az arcod hol voltál hol nem voltál
életedről számot ki ad és én adhatok-e?
én az unoka a túlélő a nyertes az ajtóból hívtál
már nem is voltál akkor csak álmomban
ravatalod körül a sírás
már nem is voltál és mégis hívtál meleg van mondtad
rekkenőség
a szoba hűvös jobb a szobában és reggel jöttek a telefonok
és nem mentem utánad nem mehettem bizonyára
nagyapa várt rád valahol az elágazó ösvények kertjében
bizonyára
nem mentem nem mehettem autó röpített Szentgyörgy felé
három nagynéném sírása felé idegen autó röpített
tudtam elkéstem megint semmit nem lehet korrigálni
tudtam vesztettem megint és a játéknak vége soha többé
soha többé nem ülök szembe veled csak bamba reggelek
üressége fojtogat tovább nem fogózhatom tekintetedbe
mert a szemed tiszta volt nagymama
családi tükör volt a szemed
nem tudott elbánni vele két háború hat gyermek
éhség hályog és vereségek
és intettél onnan utoljára nem hallgattam rád
most már késő az álom véget ért telefonvalóságban árván
idegen utakon repülök azóta is idegen utakon
csak képed nem homályosul az is lehet búcsút intettél
csak zsörtölődés-éveid nem eresztenek csak tekinteted tisztasága
kérdő mondat vagy nagymama életedről számot ki ad?!
(1975)

Hát én, sajnos, még nem tudtam számot adni, ez még hátra van. De a kuplét is azért idéztem, mert egy lehetséges családregény szinopszisa. Talán mégis megírom egyszer, ha befejezem végre Vaszilij Bogdanov szerteágazó életművének 2007-ben elkezdett fordítását és jegyzetelését, nem beszélve arról, hogy a Bogdanov-unoka, Tatjána Bogdanova fölöttébb érdekes, az életmű és az orosz történelem titkaiban eligazító biográfiáját is magyarítom. Íme, az unoka, aki példásan számot adott imádott nagyatyjáról!

– „Nekünk, Malinovszkij marsall, majd Csiki utcai gyermekeknek az úgynevezett gyermekkoruk a könyvesbolt (…) és a milícia közötti útszakaszon telt el” – írod első regényedben, a Helyszínkeresések forgatáshozban. Itt kell megemlítenem a Címeremben két hattyút, kedvenc Bogdán-regényemet, hiszen ebben a regényben nagyon alaposan körüljárod a gyermekkorodat, nem beszélve arról, hogy már ebben a regényedben megjelenik szinte az összes fontos szereplőd (Hutera Béla és társai). Ez a regény engem valamiért Fellini Amarcord című filmjére emlékeztet – ugyanaz a hangulat, csupa „olaszos” zsivaj, semmi intimitás stb. Mesélj a gyermekkorodról, kérlek!

– Annál is inkább, mert vélt „kulcsregényeimről” s különösen a Címeremben két hattyúról az előbb kimerítően beszéltem. Tehát a Csiki utcában telt a gyermekkorom (egy része legalábbis), amely az én időmben még a hős marsall nevét viselte, akit Zsukov kívánságára szabadítottak ki, Moszkva körülzárása előtt, az NKVD fogdájából, ahol már megkínozták, letépték a körmeit stb. De katonai zsenijére, stratégiai és hadvezetői képességeire szükségük volt, mert a nagy 1937-es öldöklések – a koholt perek után szinte az egész szovjet tábornoki kart meggyilkolták – lefejezték a hadsereget. Ezt nyilván akkor még nem tudtam, de valamiért tetszett a neve. Az udvaron, amelyiket megírok a Címeremben két hattyúban, összetorlódott az ötvenes évek történetének számtalan hajótöröttje és infantilis, bizarr figurája, kitelepített arisztokratáktól volt illegalistákig. Barátomnak, aki néhány házzal fennebb lakott, egy hasonló udvaron, volt kertje is, ennek fáiról néztük a szomszédos milícia udvarát, ahol Ardeal bőrszivart pöfékelő, kivörösödött őrmesterek egzecíroztatták a foglyokat, aztán leszöktünk a Debren-patak partjára, és indiánosdit játszottunk. Én a sziúk közé tartoztam. Általában győztünk. Amikor meguntuk, lementünk nagyanyámhoz, akinek a háza és a kertje mögött akkor még egy hatalmas üres rét tátongott, volt hely futballozni, s nem is olyan messze csobogott az Olt. A kissé nedves területen egy időben bolgár kertészek retket, paradicsomot, salátát termesztettek, ezért is hívták a helyet paradicsomnak. Azóta az egész rétet beépítették, itt van a Lenin negyed. A paradicsom tehát csak az álmaimban él. Sok mindennel így vagyunk.

– Ha valaki ifjúságod viszontagságaira kíváncsi, elég ha elolvassa a Helyszínkeresések…-et, hiszen itt szinte egyszuszra meséled el, mi minden voltál egykor? „Fertőtlenítőként dolgoztál egy állatorvosi laboratórium kocsiján. Utána voltál katona, bútorgyári segédmunkás, keramikus, szakiskolai nevelő. Úgy cserélgetted a foglalkozásokat, mint Casanova a nőit.” Mi minden voltál még ezeken kívül. Hogy kerültél például Bukarestbe?

– Ez egy regényhős életrajza, amelyben merítek, ami igaz, az igaz, a sajátomból is. A történelmi hűség kedvéért bútorgyári segédmunkásként középiskolás koromban, a nyári szünetekben dolgoztam. Kellett a pénz, hogy mehessek sátorozni a Szent Anna-tóhoz, amelynek partján nyaranként a hetvenes évek elejéig, amíg vége nem lett, egy őrült szekus tiszt lövöldözése után, ennek az édeni helynek is, átélhettem a szabadság leírhatatlan gyönyörét. Érettségi után sikertelenül felvételiztem irodalom szakra, párbeszédes esszét írtam Csokonairól, a tanár ezt bizonyára kissé soknak találta. Így kerültem egy textilraktárba, majd az állatorvosi laboratórium fertőtlenítő kocsijára. A környék, a székely falvak istállóit fertőtlenítettük, gázmaszkban. Furdal a lelkiismeret azóta is, talán a kelleténél mégis több legyet öltem meg. Ezután következett a katonaság, két évet húztam le, őrcsapatban, börtönök, fegyverraktárak őrzésével töltve az időt, majd az utolsó hónapokra a Luciu Giurgeni-i építkezésekhez kerültem. Akkor épült a híd. Katonakoromban jelentek az első írásaim, botrányos körülmények között. Rövid kitérő. Miután Lázár László, barátainak és a világnak Lazics, ifjúkorom mentora, a legendás szerkesztő közölte a Talán az ördög című novellámat 1967 őszén, az Ifjúmunkás Új tollak című rovatában, az Igaz Szó 1968. márciusi számában is megjelentem, igen bizarr körülmények között. Székely János írt egy pamfletet az akkor kiadott Üvöltés című antológiáról és az amerikai beat-nemzedékről, A selejt lázadása címmel, és ebben közölte, névtelenül, egy jobb sorsra érdemes sepsiszentgyörgyi fiatalember Halotti beszéd című versét. Változatlan formában Sz. J. Egy rögeszme genezise című tanulmánykötetében is megjelent (Kriterion, 1978). Íme, hogyan vélekedik a beat-nemzedékről: „…költészetük központi mondanivalója a kétségbeesés. Ó, nem a Camus-, nem a Heidegger-féle, nem a bűntudatból fakadó, egyáltalán nem! Miután minden néven nevezendő izgalmat és gyönyört csömörig nyakaltak, kétségbeesnek azon, hogy ők milyen nyomorultak. A szegénykék. Miután programszerűen – noha persze vágyaiknak engedve – a könnyűt választották a nehéz helyett, kétségbeesnek azon, hogy milyen magányosak, mulandók és milyen hitvány világban kell élniük. Szegény szerencsétlenek! Mindezt jazznyelven és szabad asszociációs módszerrel adják elő, olykor számottevő tehetséggel. Prózájuk saját életformájuk érzékletes leírására szorítkozik – ez a mondanivalója. Véghetetlen bározásnak, malackodásnak és kegyetlenkedésnek vagyunk szorongó tanúi, amikor olvassuk. Hogy közben megutáljuk Amerikát? Ez igaz. De nem azért, amiért kitaszította, hanem amiért megtűri és – az üzlet: üzlet – modern kultúraként hozza divatba őket…” Etc. Itt írja – ebből is látható, hogy az akkor 40 éves költő (és ez a legkevesebb, amit mentségére felhozhatunk) sem ebben a világban élt –, hogy „...a hipsterek példáját rendkívül könnyű és rendkívül élvezetes követni. Engedtessék meg névtelenül idéznem itt egy sepsiszentgyörgyi fiatalember írását, amelyben megindítóan keveredik a jóravalóság a beatnik gyakorlattal, s amelynek szerzője mélyrehatóan próbál szembenézni ellentmondásos helyzetével.” Kitalálhattad már, ez voltam én. Székely írása az akkori korszakban is igen heves vitát váltott ki, Szisz az Előrébe írt egy fulmináns pamfletet, Az elégedetlenség joga címmel (Előre, 1968. április 7.). Újraközölte más, az idő tájt az Előrében megjelenő, elfelejtett verseivel s Az író nem határőr című glosszájával együtt Kántor Lajos a Kortársban. (1986. november). Ahogy ma látom, Sziszt Székely beat-mozgalomtól való viszolygása – amelyet ő szellemi prüdériának vélt! – és hajthatatlan purifikátori hajlama háborította fel. Így zárja vitriolos pamfletjét: „…fejezzük be a beat-nemzedékkel: igaz, hogy ez a lázadás, ez az életforma meddő, sőt önfertőző, de mégis jobb, mint a belenyugvás. S szabadjon még megjegyeznem, hogy jómagam sosem rúgtam be Kerouackal, nem szívtam ópiumot Tenessee Williamsszel (bár ez utóbbi, szegény, úgy kerül ide, mint Pilátus a krédóba), egyáltalán nem tudok gitározni, nem vagyok homoszexuális stb., sem barátja, sem ellensége nem vagyok a beat-nemzedéknek, de ha már hetente, vagy havonta olvasok róluk ezt-azt-amazt ebben-abban-amabban a lapban, illene nekem is elolvasnom, mit írtak ezek az antikrisztusok, sőt jogom van elolvasni, sőt követelem, hogy elolvashassam, mert általában nem szeretem, ha mások gondolkodnak helyettem. Ennélfogva csak helyeselhetem, ha – akár egy ilyen szerény antológia is – hozzáférhetővé teszi munkáik egy részét. Mert végső soron jómagam is szeretném tudni, mivel nem értek egyet.” És ez az ember írt volna akkortájt is még (vagy talán mégsem?) jelentéseket a Szekuritáténak. Hát nem tudom! Nem tudom! Valami bűzlik Dániában, valami zavar… Egyre Pilinszky sorai járnak eszemben, megállíthatatlanul: „E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere, / hogy egyre beljebb, mint a féreg / furakodom beleibe…” Szisz fulmináns pamfletjére Székely János sértetten válaszolt. (Igaz Szó, 1968 május.) Kötetében Székely János e második írását nem közölte újra. Itt, kitérve rám, „ezúttal is sok megérdemelt sikert” kíván, „további pályámon”, hozzátéve: „…nem hittem volna, hogy bárki feltételezné: Bogdánnak vetem szemére, hogy 1967-ben Sepsiszentgyörgyön nem lázad Amerika ellen…” Megismétli előző tanulmányának főbb kifogásait, s Szisz állításaira riposztozva írja: „…vitacikkének azt a címet adta: Az elégedetlenség joga. Ezek szerint el kell ismernie jogomat, hogy továbbra is elégedetlen legyek velük. Mert ha csakugyan az lesz a kultúra további útja, amelyet a beatnikek kezdeményeztek, akkor az egészet nem érdemes tovább csinálni.” Az én vélt vagy valódi szellemi zűrzavarom ezenközben – az őrtoronyban olvasgattam a vita írásait – egyre mélyült, csak mélyült – ahogyan a mesebeli kisgömböc dagad, mígnem egy elburjánzó, minősíthetetlen erdélyi eklektikát sugárzó massza nem lett belőle, ha lett volna legalább hömpöly (vö. Panek Zoltán), de hát csak erre, ennyire telt… Az Igaz Szóban egyébként mások is hozzászóltak: Szőcs Kálmán, Sütő András, Gáll Ernő, s a folyóirat, a vitát lezárandó, egy aláíratlan (a szerkesztőség véleményét összefoglalandó) utószóban még egyszer kitért szerény személyemre, „egyes, közlésig még sem jutó kezdő tollforgatóink szellemi zűrzavaráról” beszélt. Erre a minősítésre ugyanolyan büszke voltam, mint Szisz és Szőcs Kálmán (akkor még őt sem ismertem személyesen) „dicséretére”… Mindketten komolyan vettek, ez őszintén meglepett, ma is érzem ezt a borzongó zavart… Éppen az őrtoronyban állottam, vigyázva a börtönt, s a csizmámban idecsempészett újságokat olvastam, az őrtorony mellig takart…Amikor Szisznek ezt elmeséltem, nevetett. De mi lett volna, ha kincstári bakancsot viseltél volna? Hát ez az, de a belügyminisztérium őrcsapatainál, ahol szolgáltam, a csizma dívott… Közben Lazics, a nagy lélekhalász, az induló tehetségek hazai mentora, írt egy glosszát az Ifjúmunkásban, melyben leleplezett (Székely írásomból idézett ugyan, de nem írta le a nevemet), és megkérdezte, hogy vajon kapok-e honoráriumot? Mire a katonasághoz – akkor már Luciu-Giurgeni-ben voltam, ahol éppen épült a híd, rabok építették, mi őket őriztük – megérkezett 200 lej. Akkor egy deci rumot négy, egy üveg sört három, a Pelin de Mai címkéjű, felejthetetlen bort kilenc lejért vesztegették. Meg tudtam hívni az egész szakaszt... „S te miket írsz?” – kérdezte a „sergent”. „Verset” – vontam vállat. „S ezért fizetnek is neked?!” Bólintottam. Úgy nézett rám, mint egy marslakóra, és ittuk tovább a rumot, sörrel. A többieket nem érdekelte, hogy írok-e, vagy nem. Annál inkább a rum és a sör… „A lényeg, hogy legyen mit enni és néha inni! – fejtegette egy moldovai bajtársam. – S maholnap úgyis leszerelünk…” És lőn… Leszerelésem után szakiskolai nevelő lettem, nyáron jött a Szent Anna-tó, majd Sylvester Lajos felvett a Népi Alkotások Házához, művelődési aktivistának. Íme egy akkori bökversem Márton Lili A fordított világ című mesejátékából, amelyet átdolgoztam, és végső szükségemben dalszövegeket is írtam hozzá, melyeket Csiky Csaba barátom zenésített meg (bemutatták, szép sikere volt.): „Teszek veszek, lelkesedek, / kultúraktivista leszek.” Innen igazolt át 1970 végén Dali Sándor a Megyei Tükörhöz. Azóta vagyok újságíró. 1974-ben, Dali Sándor leváltása után leépítettek, így kerültem Bukarestbe, a Művelődéshez. Tulajdonképpen már 1971-ben egyéves fejtágítón voltam itt, imádtam a város balkáni hangulatát, a kocsmáit, a színházait, akkor volt a Bulandra fénykora, még itthon voltak a később elüldözött nagy rendezők, Esrig, Penciulescu, Pintilie, Ciulei… Aztán 1977-ben visszakerültem a Tükörhöz, ahonnan 1985-ben kerültem véletlenül A héthez. Tehát Bukarest folyamatosan jelen volt az életemben, bár hosszabb ott-tartózkodásaim során sem adtam fel szentgyörgyi lakásomat. Ekkor történt egy tragédia, ami döntően meghatározta a sorsomat, azt ugyanis, hogy barátaim nagy részéhez hasonlóan nem mentem el végérvényesen az országból. Akkori nagy szerelmem, Viola, még 1974-ben átúszta a Dunát, átszökött Jugoszlávián, egy alagúton átment Ausztriába, ahonnan Itáliába lógott, hiszen félig olasz származású volt. Terveztük, hogy összeházasodunk, és engem is kivisz, amikor jött a szörnyű hír, motorkerékpárral karambolozott. Így maradtam itthon. Halálát sokáig nem tudtam feldolgozni, csak A démon női alakot ölt című verseskötetemben, 2003-ban és 2004-ben kezdtem írni róla, halála után 28 évvel. Addig és azóta is csak álmaimban, és néha ébren kísértett… S ez most már így is marad. Számomra ő él, jelen van az életemben, mint a heteronímáim. De erről majd ott… Azt viszont elképzelheted, ha nem csúszik el a banánhéjon (ha az autós, aki kidobta, nem banánt zabál, hanem mondjuk kivit), s kivisz a napfényes Itáliába, egészen más irányt vett volna az életem, ki tudja, írtam volna-e ennyi könyvet s egyáltalán írtam volna-e?! Már nem tudom meg soha… Emlékére idézném a halála után 28 évekkel írott első versemet, már csak azért is, mert akkor szakadt fel bennem valami…

KÉPZELGÉSEK

„…és újabb álmok vártak.”
(Borges )

Láttalak megint. Éltél. Őrület sodort, fel-felizzó képzetek
rángatták elém kedves alakod. Lágyan suttogtál és megnyugtatott
hajad selyme. Veled voltam megint. Képzeletben érezve a kínt,
s az ellenkezést, hogy EZ nem lehet, cáfolta szemed, melled és öled.
De hát nem élsz és akkor hogy vagy itt, beteljesítve tükrünk álmait?
De valóban vagy s nem káprázatok, rögeszmék, mániák, hasonlatok
takarnak ki és játszanak velem? (Képzelgésekből áll az életem.)
De érezlek. Be nem csaphatom magam. Ilyen lehet az éden, már ha van.
És mért ne lenne? Combod közt fejem. Most a nyelvemmel is emlékezem.
Ritmus tárja fel őket és a rím. Ezek tékozló nyelvemlékeim.
Szerelmünk ábécéjét tanulom. Menekítelek egy dűlőúton.
Ablakunk előtt rengve elhalad, a mindég késő éjjeli vonat.
És remegés jár bennünket is át. Magunkba fogadjuk az éjszakát.
És mikor hajnalban felébredek, sírok, hisz megint elvesztettelek.

– Egyik versedben megőrződött Bembere Richárd Alfonz egyik zseniális töredéke: „a fülemen kinőtt a lelkem / kézen fogam és idvezültem”. Ki volt ez a Bembere?

– De hát mindezt elmondja egy szöveg az Ingaévekből. Idézném, hisz pontosabban nem tudnám elmondani ma sem. Sőt!…

A TULAJDONKÉPPENI KERETTÖRTÉNET

melyben színre lépnek sorra a versek hősei

Bembere Richárd Alfonzot én találtam ki
nem
Bembere Richárd Alfonzot Hugó találta ki
de lehet hogy mégis Ágota?
Bemberét mi találtuk ki
a Berlin teraszán találtunk rá
de lehet hogy mégis a Cinában?
„ki írta a Bemberét?” – kérdezte Hugó maliciózusan
a később érkezőktől és Vera rögtön tudta azt is hogy mikor (!)
„hát a jelenben” – vigyorgott b. még ő is itthon vadászott
az asztal sarkán ült örökké érkezőben-távozóban
örökké félúton de Vera nem figyel rá
Verát már nehéz lett volna leállítani kire figyelt?
már a szellemtörténeti korszakolásnál tartott
„körülbelül – mondta – az évszámra persze nem esküszöm meg”
azt azért mégsem
igen Vera rögtön tudván tudta hogy „…a Bemberét
valamikor a Dugó Dani idején írták igen
Mackó úr kalandjai szárazon és vízen Dugó Dani
titkos úton Dugó Dani és Kelep anyó Szeleburdi Hilda
a Gyurkovics fiúk a Gyurkovics lányok Bembere”
FELSZÍNEN TARTJUK MAGUNKAT ÉLÜNK
de legalábbis éltünk
befejezhetetlen a jelen
mindenekelőtt a linearitás
most még nem tartunk itt
most még a Berlinnél tartunk most még hetvenkettőnél tartunk
vagy hetvenegynél tartunk mindenesetre kitartunk
bál a Savoyban jazzbandek az éjszakában tömbházmesterek
azok a lázas hetvenes évek még az elején
és egy kissé rekedtes hang

és jött két görög és három dalmát
az asszonylelkek mind oly éji barnák
és a tükörbe néznek vágyakozva
mert ifjúságuk vissza szél se hozza

ebbe tisztázzuk jó előre – én még nem folytam be
ezt Csiki és Hugó csinálta szép nyarak voltak mindenesetre
gombavacsorák zsíros kenyerek rumok és a rumos poháron
keresztül minden szép rózsaszínűnek látszott
és a sörök! soha annyi külföldi cseh német és lengyel sör
kicsiny hazánk zsúfolt kertvendéglőiben és akkor
AKKOR
ahogy Pallasz Athéné Zeusz fejéből
KIPATTANT AZ ÖTLET
és neve is volt
Bembere volt a neve
és nem az a fontos KI TALÁLTA KI?
közös szerzemény volt mint annyi minden
igazság szerint engem neveztek Bemberének
mert Hugó szerint ostoba vigyorral (a ripacs az ripacs!)
és letagadhatatlan táj-jellegű akcentussal kérdeztem
„bem bere?” mikor nem? igen azóta is
de mind kevesebb külföldit
TEHÁT BEMBERE!
de nem én (ezúttal!) hanem Richárd Alfonz a hősszerelmes
magánzó utazó valamint utánzó és csőrfuvolás
(nem ő játszik rajta játszanak) kalandozásai
magánzásai ejtőzései szeánszai utazásai
szárazon és vízen a tarka ökörben tranzit kávéházban
föld alatt és levegőégben tudatunkban sőt még azon is túl
Ázsiában Európában Amerikában az Antarktiszon
ahol barátságot köt két lánypingvinnel valamint
az összes dimenziókban Magritte képein
Malraux imaginárius múzeumában
Afrikában nem! „kikérek magamnak – mondaná Bembere –
oda nem hívott meg Bokassa őrmester a későbbi császár
(egy köztársaság császára nesze neked államjog
európai közgondolkodás!”
és más mesék
valamint a TRALFAMADORON (Tralfamador az a bolygó
ahonnan a repülő csészealjasok jönnek Kurt Vonnegut jr
harmadik nemzedékbeli német amerikai szíves közlése szerint is
BÉKE VELETEK
és ez még mindég csak a cím a főcím és a vásznon elúsznak
Bokassa császár néger testőrei a bukaresti utcák
elúszik az olt
és elúszik a Nílus
a Nautilus
az alligátorok
az alig telt torok
ÉS ELÚSZNAK MIND A HETVENES ÉVEK
és ez még mindég csak a cím még mindég csak a címeknél tartunk
a meghatározásoknál a szerepeknél vagyis a BEMBERE LEGENDA
és egy erdélyi domb valahonnan 1762-ből
ahol a gróf Kálnoky Antal tulajdonát képező
és büszkén legelésző teheneket (tehénkéket)
bámulhatja Bembere (meredten ahogy arról maga is mesél majd)
azután elmegy a cseh erdőkbe pihenni a sinai félszigetre
a vörös téren is megfordul majd lösz vögösz
sörözik Prágában a minisztériumok és misztériumok városában
átmegy rajta a brandenburgi kapu és megszervezi
a nemzetközi postástalálkozót világ postásai egyesüljetek!
és azóta is ebben taposnak egyszóval értitek házmesterek az éjszakában
tömbházmesterek és éjszaka és fenyegetettség és sötétség és
“süllyedünk!” – mondta b. b. aki többször nem is tűnik fel
“süllyedünk!” – mondta az utcán az örmény templom előtt
fél hatkor
még nem sötétedett
de valahogy mégis a gesztenyefák árnyékába tűntünk
mintha nem is lettünk volna
és tényleg kérdem most voltunk-e? feloldódtunk-e
a természetben ahogy mindég is szerettük volna”
már majdnem feloldódtunk “ a kis nyúltelep felavatása
igazi ünnep volt!” – idéztem Rousseau-t bé röhögött már majdnem
feloldódtunk a gesztenyefák árnyékrajzolatai között amikor
mégiscsak ránk találtak utánunk nyúlt az emberi világ
vakok forogtak körülöttünk arcukon a megbékélés
mosolyával és ez a mosoly hiába volt békés
és hiába idegesített bennünket az iszonyatig – VOLT
akárcsak a gesztenyefák csábos (?) árnyéka
a méltóságteljesen terpeszkedő örmény templom
és csilingelt a forgalom
ÉS VÉGRE MI IS VOLTUNK
le se tudtuk volna tagadni
körülöttünk forogtak a vakok
“na vajon – kérdezte b. b. és felém fordult – süllyedünk?!?”
(1981)

Ehhez még csak annyit, hogy Hugó: Ágoston Hugó, Ágota: Hajnal Ágota, akkori barátnénk, Vera: néhai Domokos Eszter írónő, b.: Váradi Beier László író, vadász és világutazó, egy évben jelent meg a Forrás-kötete az enyémmel és a Ferenczes Istvánéval, Csiki nyilván a megboldogult Csiki László, aki akkor már Bukarestben élt, bé: Bíró Béla, akivel egy hétvégén: szombat délután és este, vasárnap délelőtt, délután és este nem kevesebb, mint 5 (öt) színházi előadást néztünk meg stb.

– Már Az erdélyi kertmoziban megkezded a Sugás egykori törzsvendégeinek elsiratását, de ez a keserű téma végigkíséri egész életművedet: „indul a kísértethajó indul az erdélyi tengeren / egymást metsző Bermuda-háromszögek között / hányan tűntek el itt nyomtalanul istenem.” Mesélj egy kicsit a „régi játszótársakról”!

– Szintén A démon női alakot ölt című kötetemben van szétszórva Az elvarázsolt törzsasztal címmel először a Kortársban megjelenő nagy ciklus, amelynek első versét, ama bizonyos beígért Milosz-átiratot, idézném.

A Sugás törzsasztalából, amely annyiszor táncolt
és táncoltak rajta a poharak, nem maradt semmi.
Szétszéledt a társaság is, ki külföldre távozott,
ki az elágazó ösvények kertjébe. S az asztalt se
érinthetem meg, eltüzelték azóta…Hát az árnyakat
idézgetem. Itt van Zsiga, Ferkó, Dani, Imre, Előd, Gerzson.
Itt vannak, akik nem lehetnének itt. Utolsó pillantásukba
vagy az utolsó szavukba zárva. Belőlünk még
úszómester is lehet. Sarkutazó! Eltűzhetünk Polinéziába –
táncol a hullámsapkás tenger. Nagyapáink nyomát
kereshetjük Szibériában. Sámándobok, szóljatok!
Fényképeket is készíthetünk az új évezredben. Idáig már nem
juthattak el ők, de amikor Szentgyörgy tetőit vérbe
borítja az alkony, megjelennek mégis, poharaik kiisszák.

És ezután jelennek meg sorban, azóta, Borges szép sorát idelopva, az elágazó ösvények kertjébe távozó barátaim. A démon…-ba mindezt szétszóróm a Viola-versek, a Találkozások alcímmel jelzett szerelmes versek (együtt a Székelyföldben jelentek meg, s így hatásosabbak is voltak, hiszen a halállal végződik a ciklus, mint ahogyan a halállal végződik minden, mi is), a város múltját idéző és Ovidius sorsát felelevenítő versek között. De azért megvannak, megjelennek, Zsiga és Ferkó például (dr. Darkó Zsigmond és dr. Simó Ferenc), kezdjük velük, ők alapították a törzsasztalt, még az ötvenes évek végén, amikor büntetésből ide helyezték őket, a szép reményű sebészt és ideggyógyászt, az egyetemről az autonóm tartomány végvárába, messze vidékre (lásd A száműzöttek című verset). Megalapították és rendszeresen itt töltöttek délben is, este is néhány órát, talán hogy ne bolonduljanak meg. Aztán képzőművészek, színészek jártak ide (a versekben feltűnik a két legendás színész, Visky Árpád és Zsoldos Árpád, s a nem kevésbé zseniális grafikus Baász Imre), s természetesen újságírók, költők. Mint a pelyva. A törzsasztalhoz tartozni kimondatlanul is rangot jelentett. S menedék is volt. Kimondhatatlanul, elmondhatatlanul sokat tanulhattam itt, ahogyan barátom és rózsakeresztes testvérem, Vári Attila megjegyezte, ennél az asztalnál nemcsak ittak, beszélgettek is, és mindenről lehetett hallani, mert tájékozott, művelt, olvasott emberek jártak ide, s ez az unalom országában, Ceauşescu Romániájában már maga is egy főnyeremény volt…

– Aztán követeznek az „átiratok”… Amikor nekiláttam, hogy elolvassam összes művedet, elhatároztam, hogy lejegyzem mindenki nevét, aki valamilyen módon, a magyar és a világirodalmat képviselve megjelenik a munkáidban, de már a Forrás-köteted, a Matiné jegyzetelése közben elfáradt a csuklóm. Miért „menekülsz” ilyen lóhalálában az irodalom vagy egyáltalán: a kultúra védősáncai mögé?

– Menekülnék? Hát nem tudom… Talán mert nem tudom, tán nem is akarom magam megtartóztatni a rájátszásoktól, számomra az irodalom egy szöveghalmaz is. S emellett, ahogyan fiatalon, az Amabilis confusio című kisregényem mottójában Henry de Montherlant vallomását idéztem: „…van a valóságban valami, ami annyira erőteljesebb minden elképzelésnél, hogy nem tudtam visszatartani maga a hivatkozástól és a felidézéstől…” S egy idő után már nem is akartam. Az „átiratok” 1997-ben kezdődtek Ginsberg Üvöltésének saját sorsomra való átfordításával, s tartanak azóta is. Közben a Csáth Géza hajnalaival megkezdődött a szerepversek sora. Jött a P. a ketrecben, Ezra Pound sorsának megidézésével, Az erdélyi madonna, egy öregasszony életének versbe emelésével („regény szonettekben”). Majd A démon… Ovidius-versei…Azután következtek el a heteronímák, először egy Faludy által fordított kínai költő, Li Ho apokrif versei (lásd a Felröppenő flamingóban), aztán Ricardo Reis, majd Vaszilij Bogdanov. Hogy ez miért alakult így, nem tudom, kezdettől fogva úgy érzem, velem valakik játszanak.

– Nekem van egy kezdetleges válaszom a fenti kérdésre: Címeremben két hattyú című regényed végén írod a következőket: „Mi egyet akarunk: végre kerüljön bennünk is a helyére a múlt, haljanak meg bennünk is a valóságban már régóta temetőben nyugvó emberek, azt szeretnénk, ha a fogalom tükre végre megtelne a fogalommal…” Végképp helyére került volna benned a múlt? Ezért jelentek volna meg írásaidban a heteronímák?

– Azt hiszem, igen. A saját életrajzomban már nem találtam semmi érdekeset. Miután a kilencvenes években megírtam a Promenád című regénysorozatom függelékeként is felfogható Hol vagytok, ti régi játszótársak? kisregényeit (A vadász, A rendező, A diszkoszvető s a kéziratban maradt A katona és a démon), éreztem, valami másba kellene immár kezdeni… Az ördög Háromszéken (1996) című regényemmel kezdődőden egyértelműen fikciós regényeket kezdtem el írni az ötvenes évek hányattatásairól, amelyek Romániában 1948 nyarán az államosítással kezdődtek és a Ceauşescu-házaspár kivégzéséig tartottak. Jött a Drakula megjelenik, a Hutera Béla utolsó utazása, a Bűbájosok. Aztán kiléptem A kintrekedtek című trilógiámban (Tatjána, A vörös körben, Két boldog fénygombolyag) az erdélyi színtérről is… Időben e trilógia írása egybeesett a Ricardo Reis Tahitin című, verset és regényt (erről majd külön!) egyként tartalmazó könyvem írásával, ami azt hiszem, nem véletlen. Mindkét könyv pikareszk katasztrófaregény, ha van ilyen, van! A Reis-kötet motívumai átfolynak A kintrekedtekbe, valami módon összekapcsolódnak tehát…

– „A költő színlelő művész!” – idézed valahol Fernando Pessoa Önlélekrajz című verséből. Közismert, hogy hány „szkizofrén” költőnek volt már alteregója: Radnótinak is volt Eaton Darr-ja, Füst Milánnak is volt Kaszab Ilonája, Kálnokynak is volt Homálynoky Szaniszlója…

– És Fernando Pessoának… 28… Egy részüket szerepeltetem is…De ne feledjük, Kosztolányinak is volt Esti Kornélja, Weöresnek is Psychéje, Tang-Ming huang császára, csodálatosan imitálta a Negyedik szimfóniában az általunk annyira csodált Arany János különféle verstípusait, megírta Nareki Gergely himnuszait, a középkori örmény szerzetesek énekeit, Mezzofanti bíboros magyar vers-kísérleteit, s még hosszan folytathatnánk… Ő aztán igazán proteusi alkat volt…De Méliusz Józsefnek is volt Horace Cockeryje, Király Lászlónak is van Nyezvanovja, Csiki Lászlónak is volt egy amerikai költője, Nyezvanov távoli (lelki) rokona, Al New, Baka István is megteremtette Sztyepán Pehotnijt, nem is beszélve KAF-ról, aki továbbírta Kavafiszt, megírta Jack Cole amerikai vágáns, beatnik, hippi, csavargó költő verseit, évtizedek óta írja Lázáry René Sándor hatalmas életművét, rekonstruálja Catullus rejtélyes kortársának, Calvusnak az elveszett verseit, és pont most jelent meg a csodálatos Asztrovja, de van kínai költője is, s még sorolhatnánk. Ő is csodálatosan „alakoskodik”, mint Weöres nagy versében Proteus a parton... És Ferenczes István is pontosan most adta ki Zazpi különös, elbűvölően trágár verseit, Dobai Péter is rekonstruálta Dukai Takách Judit félig-meddig elveszett életművét (Versek egy elnémult klavírra), Rákos Sándor is folytatta Catullust, megírta a Berda-liturgiákat, s akkor még nem is említettem Szepesi Attilát, akinek verseiben szintén sok az alakoskodás, a bűbájos imitáció. Igazán van amire hivatkozni. Nem vagyok egyedül.

– Én azét szeretem különösen a te heteronimáidat, mert te nem „csak” egy irodalmi hagyományt írsz újra a heteronimák segítségével. Hogy is értem ezt? Tudjuk, hogy Dante milyen hosszan magyarázza a verseit Az új életben (amit egyébként egyik közös kedvencünk, Jékely fordított magyarra), tudjuk, hogy Szabó Lőrinc a Vers és valóságban elmagyarázta, hogy hogyan születtek a versei és hogyan kellene olvasni ezeket a verseket. Te nemcsak magyarázó lábjegyzetekkel látod el a heteronimák verseit, hanem kitaláltál egy új műfajt is, aminek még nincsen neve, ezért nevezzük egyszerűen „magyarázó regénynek”. Ezt csináltad már a Ricardo Reis Tahitinben is, és – ha jól tudom – ezt tervezed Bogdanov kapcsán is. Jól tudom?

– Igen. Miután lefordítom Bogdanov hatalmas, a semmiből csodálatos módon előkerülő verses életművét, tervezek egy biográfiát is. Különben évek óta, 2007 óta fordítom, már kezd látszani az alagút vége, persze, ha befejezem azt, ami szinte befejezhetetlen, még hátra lesz a kötetek megszerkesztése. Két nagy könyvbe képzelem el a verseit, az első a háború végégig, Szibériából való visszatéréséig tartalmazná a verseket, a második 1946-tól 1982-ig, kései haláláig. Már a folyóiratközlésekből kiderül, hogy a verseket felfedező és kiadó unokája, Tatjána Bogdanova a Harvard egyetem szlavisztika professzora magyarázó jegyzetekkel látja el a verseket, születésük körülményeit megvilágítandó. Itt sok az ironikus játék, mert mit is érthet meg egy Amerikában felnövő és szocializálódó, nagy tudású irodalomtörténész az élete nagy részét, a párizsi tíz év sugárzó előzményei után, egy diktatúrában, méghozzá a Szovjetunióban leélő költő verseiből és életéből, még akkor is, ha természetesen elfogult a költővel, hiszen szeretett nagyapjáról van szó. Hogy miről is van szó, egy eddig közöletlen vers idemásolásával világítanám meg, a vers 1979-ben, Bogdanov amerikai látogatása során születik.

1984, HARMADSZOR

Amikor Orwell utópiájáról
mint leképezett szovjet valóságról
beszéltem, nagyon megdöbbent Tatjána.
Mereven nézett és hallgatott Tánya.
Észre sem vettük, beesteledett.
Homály uralgott künn, a kert felett.
„De hát ez regény – érvelt unokám.
Izgatottsága átragadt reám. –
Képzelgés. Soha, sehol, semmikor
nem történt meg. Nem hiszem, hogy valahol
kialakulhat ilyen rendőrállam,
pláne nem, hogy szent Oroszországban…”
S akkor közbeszólt váratlanul Léna:
„El kell meséljük neki, Vászja, még ma,
egész megcsúfolt, kizsarolt életünk.
Elhiheti-e bárki is nekünk,
amit átéltünk? Mit gondolsz, anyád
turistaként járta Szibériát?
Puszta szeszélyből élt ott évekig?
Nem így volt, drágám. Egy percig el ne hidd.
Nagyapádat akkor már követték!
Dossziéja volt, listákra tették!
Más megoldás nem volt, menekültünk,
a tajgában hét évig bujdokoltunk!
Mindez persze tenéked szép mese,
nem érintett meg a rettegés szele,
nem láttál lágert, vallatószobát,
nem tudod, hova süllyedt a világ.
Nem éltél kollektív őrületben,
felismerve, hogy elhagyott az Isten…
Számodra Amerika a valóság,
érthetetlen rémálom Oroszország.
Lenin, Sztálin csak történelmi hősök.
Azt tudod-e, hogy egyik herceg ősöd,
elszánt és harcos dekabristaként,
emelte fel szavát azokért,
kiket rabszolgának nevezett
Bergyajev, s kikkel minden megesett.
Ősöd a cár ellen lázadt és koholt
vádakkal illették. Éltével lakolt.
Dédanyádra rágyújtották a kastélyt
hű muzsikjai. Ünnepelvén az estélyt?
Nagyapád költő, de saját verseit
nem közölhette hosszú évekig,
mert nem írt verset a vonatrablóról,
csak az eszelős, rettenetes korról.
Igen, drágám, évtizedekig féltünk,
rettegésbe fulladt egész létünk.
És te azt mondod kitaláció
Orwell regénye, színes vízió?…”

„Hát ti? – jött be vejem, s villanyt gyújtott. –
Mint mesebeli muzsikok, búsultok?!
Whiskyt töltött és csörgött a jégkocka.
Ittunk jövendő, boldogabb korokra.

Nos, a két kötet vers után következne egy harmadik, ahogyan te mondod, egy „magyarázó regény”, Tatjána megírja nagyapja életrajzát is. Ez a könyv lesz valószínűleg eddigi kísérletezéseim legkockázatosabb darabja, ugyanis én elsősorban azért fordultam a szerepversek, a heteronimák felé, mert rájöttem, hogy azt az amerikai költők mintájára megalkotandó, elképzelt biografikus költészetet, amelyre egész elfuserált életemben törekedtem, nem tudom megcsinálni a saját eltékozolt életem játékkockáiból és sivár vagy éppen tündökletes helyszínein, életem fő- és mellékszereplőivel stb. Jött az én útvesztője, a szerepek… Már a Reis-versekben izgatott a biográfiai megfeleltetés, az, hogy a verseket Ricardo Reis életrajzából, életének kőkemény tényeiből lehessen levezetni, ezért is váltam le a Pessoa megteremtette Ricardo Reisről, aki egyáltalán nem ilyesfajta verseket írt. Az életrajz és a versek egységét szerettem volna megteremteni, aminek kétségtelenül adott egy halványlila, mélakóros, parodisztikus, sőt szarkasztikus lebegést ama kikerülhetetlen tény, hogy végeredményben mégiscsak egy kitalált személy életéről van szó, akit eredetileg még csak nem is én találtam ki. A „magyarázó regény”-re pedig azért volt szükségem, hogy az első verseskötetben, A hold arcában felsejlő, felderengő negatív utópia vagy katasztrófa-regény, vagy amit akartok, teljességében horizontálisan is kibontakozhasson, mert a versekben, különösen a második verseskönyvben, a könyv harmadik részében mindez vertikálisan történik, noha (s ez is szándékos volt) tovább viszi némileg a regény cselekményét is. A kommuna fennmarad, A kintrekedtek egyik hőse, a magát halhatatlannak vélő Eduardo de Sica évtizedek múlva fel is keresi őket, bár sok örömük nincsen egymásban, mivel Reis titokzatos fekete varázstükre jeles, idegen erő behatolását jelzi a kommuna területére. A Bogdanov-verseskönyv szibériai fejezetében a költő, felségével és lányával, várható letartóztatása elől, 1939 tavaszán Irkutszkba utazik, ahol egy vogul műfordítónő várja, akivel az Írószövetség műfordítói szakosztályában barátkozik össze, mert akkoriban verseket nem közölhet, fordítani viszont fordíthat, megajándékozva kortársait Dumas, Verne, Victor Hugo, Walter Scott vagy Melville regényeivel. Ebből él… A kedves vogul asszony elviszi törzséhez, s a Bogdanov család, a második világború idején a tajgában vándorol a törzzsel. Szibéria s a viszonylagos szabadság, a természet közelsége, a vogul, csuvas és más szibériai kis népek költészete (amelyekkel már ott ismerkedik, de később, a hatvanas években, részleges rehabilitációja idején, hatalmas kötetben adja ki szibériai műfordításait A vízi fejedelem idézése címmel) kétségtelenül jó hatással vannak Bogdanovra, s költőként is megújul. Itt találkozik Ricardo Reisszel és társaságával is, akik először álmaiban, képzelgéseiben jelennek meg, majd eljönnek Tahitiből meglátogatni őt. Íme, az érkezésükről tudósító Bogdanov-vers. (Már eleged lehet, Lacikám, az öndokumentációból, de hát ez ilyen, másként nem megy… Nem tudom magam megtartóztatni a hivatkozásoktól és a felidézésektől. S az idézetektől… Sokszor elképzelem, hogy egy képzelt citátumvadász rászabadul a könyveimre, a szövegeimre. Nem mindennapi élményben lesz majd része…)

A MEGÉRKEZÉS

Ricardo Reis a sztyeppén. Mert megérkezik ő is.
Állingál az Ob partján. Zaklató, vad, krudélis
kérdések örvénylenek. Válaszolni kell mégis!
Lídia hattyúnyakán feltündököl a fétis.
„Hogyan érkeztek ide, hány határon suhanva?”
Ricardo felnevetett. – Rögtön ezt is elmondja,
de most már nyugodjunk meg, védelmük alatt állunk.
Kacsalábon forgó vár lehet mától a sátrunk.
„Én légcsavarrá váltam, Bernardo volt a jobbszárny,
kerengett Mora áramkörökben, míg a balszárny
Vicente lett és Tejve bárója a botkormány,
és Cross lett a futómű, változtatva a formán.
Search a motorba épült be csalafinta módon,
Borges a rádióból morzézott, jelzett folyton.
Álvaro a sebességmérőbe költözött be,
mióta ír, igazán, az iram érdekelte.
Pilóta lett Lídia, ő vezette a gépet.
Lovecraft mögötte ült, folyton kifelé nézett,
a látható világba, mely fölött észrevétlen,
láthatatlan suhantunk. Kozmikus égi fényben
érkeztünk meg. Vége lett a nagy átváltozásnak.
A gépet alkotó költők ismét emberré váltak.
Kedves Bogdanov herceg, versenyre invitálunk,
maradjon nyoma versben is annak, hogy Nálad jártunk.
Verseink, e páratlan, barbár vidékről szólnak.
A tajgát énekeljük. Feltündököl a holnap!”

A biográfia azért lehet érdekes, mert egyfelől Tatjána kisasszony kénytelen a versekből kirajzolódó tényekhez, a versekben megelevenedő valósághoz, nagyapja élete eseményeinek versbe írott változataihoz ragaszkodni, másfelől meg elkerülhetetlenül korrajzra is kell törekednie, egy olyan világról, amelyben soha nem élt, melyet nem ismer, vagy ami azután sok félreértésre adhat majd okot, teljességgel félreismer, mert idealizál… Egyébként régóta izgat az életraj, Mikszáth Jókai Mór élete és kora című remekművét imádom, sajnos, a huszadik században a műfaj kiment a divatból, Szentkuthy briliáns Mozart-, Goethe-, Dürer-, Haydn- és Handel-életrajzait én inkább regényeknek tartom. Kitűnő regényeknek egyébként…

– Nem lehet könnyű egyszerre ennyi ember, sőt ennyi költő életét élni. Csoda-e, ha még a „színlelő művész” is eltéved néha. Egyedül cím versedben (ami szerintem az egyik legjobb – ha nem a legjobb – versed!, mindenesetre: a legbogdánlászlósabb!) legalábbis te eltévedtél. Magyarázd el egy kicsit olvasóinknak ezt a verset! (Aki az egész versre kíváncsi, elolvashatja a Felröppenő flamingó 40–42. oldalán...)

– A verset 2005. január 15-én írtam, egy komor téli délelőttön. Fennmaradt az egyik füzetemben egy vázlat: „Ellopták nyájad. Egyedül a Skorpió havában / kóvályogsz elveszetten. A versben örök nyár van. / Kati nyakában pulzál és felizzik a fétis. / Kopár fennsíkon járkálsz. Pihenni kéne mégis...” Eddig értem el, felálltam, hogy kimenjek a konyhába, teát inni, mert megszomjaztam, meleg volt a lakásban, amikor hirtelen, váratlanul, teljességgel megmagyarázhatatlanul eltűnt a szobám. Az íróasztal, a könyvespolcok, Bortnyik Évi képe a falról, a végtelenbe lógó lábak, eltűntek a fotelek, az ágyam, eltűnt, szétesett, semmivé foszlott minden, ott álltam a vacogtató ürességben, nem is sejtettem, hogy hol vagyok, és nem értettem semmit, ráadásul éreztem, menekülnöm kellene, valami felfoghatatlan, de érzékelhető veszély fenyeget, van itt még rajtam kívül valaki, aki rám vadászik, az életemre tör, s ha nem rohanok el azonnal innen, mindegy hogy hova, előbb-utóbb megtalál, az ürességbe nem bújhatok el, és akkor vége. De nem tudtam mozdulni. Percek teltek el? Órák? Ma sem tudom… Mindenesetre teljességgel kiestem a magam teréből és idejéből, átkerültem egy másik dimenzióba. Ha vannak metafizikus élmények, hát ez ilyen volt, nem kívánom senkinek. Amikor magamhoz tértem és elhúztam a függönyt, hogy homlokom az ablaküveghez szoríthassam, s az üveg hűvössége kissé magamhoz térítsen, láttam, hogy künn nagy, régi öt lejes nagyságú, elő-ázsiai pelyhekkel havazik. Kitámolyogtam a konyhába, ittam egy pohár vizet, visszabotorkáltam, bekapcsoltam a laptopot – szétnéztem, s örömmel konstatáltam, hogy minden megvan –, és egy szuszra megírtam, változtatás nélkül, mintha valaki diktálta volna, a verset, ami arról szól, hogy valaki, nevezzük fennhéjázóan és önironikusan „színlelő művésznek”, eltéved a házban, a saját lakásában és különös kalandokat él át. Eredetileg úgy fejeződött be, hogy? „Megvagy te is. Minden megvan. / Krúdy, Borges…A sarokban / döglődik látomásod.” Aztán ma sem tudom, miért, rohadtul megalkuvó tudok lenni néha, a „döglődik”-et „haldoklik”-ra javítottam. Ha még egyszer kiadom, vissza fogom állítani az eredetit. De még valamit az első állításodról, hogy könnyű-e vagy nem egyszerre ennyi ember, sőt költő életét élni. Hát nem könnyű, félő, előbb-utóbb be is csavarodok. Ehhez legközelebb 2000 januárjában álltam, amikor hetek alatt írtam meg különös regényemet, a Drakula megjeleniket. A végén már azt képzeltem, a sötétség fejedelme mögöttem áll, és beleolvas a kéziratomba. Ráadásul álmaimban is gyakran megjelent. A költőkkel könnyebb volt, Csáthot vagy Poundot, fényképeik alapján, könnyen el tudtam képzelni, Ricardo Reis mint szikár, fekete férfi jelent meg előttem, amint félrehajtott fejjel a világot szórakozottan, hosszadalmasan elnézegeti. Bogdanov középtermetű, arányos testalkatú, szabályos arcú szőke férfi, kristályos kék szemekkel. Őt is gyakran képzelem magam elé, miközben verseit fordítom, s vele is gyakran álmodom, mindenesetre gyakrabban, mint kellene. Ugyanaz a helyzet, mint Ricardo Reis esetében, számomra ők élnek. Eleven emberek. Miközben Ricardo Reis verseit és regényét írtam, Pessoa is gyakran megjelent, s bátorítóan suttogta: „lelkemben sokan élnek…” „Mindegy az – motyogtam, és Csiki László barátom versét idéztem, magam sem tudom, miért? – Hely van elég, lehet énekelni…” Hát énekelgetünk kedves heteronimáimmal és Violával, megalakítottuk a „színlelő művészek” vegyeskórusát.

– Egyik korai, még a hetvenes évek közepén írt versedben azt állítod, hogy „életed: balkáni torzó”. Szerinted még ma is, egy emberöltővel a vers születése után is igaz ez az állításod?

– Nem. Már nem igaz. De a hetvenes években, életem mélypontján joggal hihettem. Minden egyszerre zuhant rám, kirúgtak a Tükörtől, mint közveszélyes munkakerülőt bármikor letartóztathattak volna, ki akartak lakoltatni a lakásomból is, be kellett jelentenem Kúti István színész barátomat, balesetben meghalt a szerelmem, kiderült, nem megyek Olaszországba, soroljam még? De aztán változni kezdtek a dolgok, felvett a Művelődés, Kútival jól kijöttem, akkoriban, igaz, keveset voltam otthon, megismerkedtem későbbi feleségemmel, Katival, akinek nagyon sokat köszönhetek, ha rendszeres lottózót nem is sikerült faragnia belőlem, mellette szoktam rá a rendszeres munkára, és írtam, egyre csak írtam eszeveszetten, ámokfutó dilettáns módjára, azt képzelve, hogy beleírom magam a jövőbe, aztán negyvenegy éves koromban váratlanul összeomlott a kommunista diktatúra, amit senki nem gondolhatott komolyan, ránk esett a szabadság, és végre utazhattam is. S megírhattam eszelős terveimnek jelentékeny részét. Hogy mi lesz, nem tudni. Magamról A démon női alakot ölt című verseskönyvemben – ami „lírai napló” alcímmel jelent meg, noha eredetileg, magtalan hiúságomban, eszelős gőgömben azt szerettem volna a cím alá írni, hogy „Bogdán László őszikéi”, de erről hűséges kiadóm, Káli Pista lebeszélt, „Talán még korai!”, mondta –, annak is a borítóján Én címmel jelent meg egy versem. Átmenetileg búcsúzzunk talán ezzel, ennél többet soha sehol nem vallottam be magamról. S már nem is fogok.

Elvesztettek. Megtaláltak. Eljátszottak velem.
Felragyogott, tündökölt a belső végtelen.
Egyedül jődögéltem eltűnő faluvégen,
s míg magamat kerestem, setét, kopár vidéken
pörgettek, gurítottak, színes üveggolyót.
Feltámadt, ami nem volt. Tükrünket, a folyót
fújta, megárasztotta. Gonosz, égi kobold.
Kinek alakja sincs már. Éjszaka ő a hold.
Voltam, vagy nem voltam? Elfeledve pörögtem,
Rongyos Paprika Jancsi, énjeimmel köröttem.
Világ-útvesztő tárult. Furtonfurt mentem, jöttem.
S míg ágyamba ájultam, másztam, csak másztam egyre
oszlopra, körtefára, toronyba, kopaszhegyre.
Elrabolt egy látomás. Körém zárult örökre.

Sepsiszentgyörgy, 2011. február

kapcsolódó írások:

kapcsolódó galériák:

Fotók Bogdán Lászlóról