'))+ ''+ (document.layers?'':'

MÁRIA ÉS A MÁSIK ANYASÁG

Magyarország Mária országa. Ebbe minden kislány és anya beleszületik, és ehhez méltó módon, ekképpen nevelkedik fel a Kárpát-medencében, vagyis az anyaság a legfőbb érték egy nő életében. Ezt nem ő találta ki, az anya. Ő, aki anyává lesz, nincs is erre hatással, az anyaság akarása nincs rábízva. Ha netán nem akarná az anyaságot, akkor annak általában nem lesz jó vége. Fájdalommal, lemondással jár az anyaság megtagadása, ugyanakkor más szempontból minden ember lehet anya, aki gyereket nevel, így egy férfi is, de erről majd később.

Mikor anya lettem, még meg sem fogantak a gyerekek, már elkezdődött számomra az anyaság lebontása, Mária szeplőtlen fogantatását kénytelen voltam újra értelmezni. 33 éves voltam és hetente jártam fel Budára az Istenhegyi útra egy klinikára injekciókért.

A gyerekek először is nem sikerültek, így eleve nem lehetett sikeres az anyakultusz az életünkben. A szeplőtlen fogantatásuk egy műtőasztalon történt, és ez a párommal együtt sok örömöt és megannyi aggodalmat hozott az életünkbe, amikor összeértek és szaporodásnak indultak a petesejtek, kiugrottunk a bőrünkből. Vajon mi jön még? Ferdék lesznek? Szeplősek, sánták, ducik? Kövér kis hájangyalkák? Betegek? Vagy csak simán szemüvegesek? Szopnak majd és fejlődnek, egyáltalán, az ilyen babák emberek?

Az ikreink koraszülöttek lettek, inkubátorban aludtak el először, nem kiságyban. Alig kaptak levegőt, és csöveket dugtak a fejük tetejére, amit gézzel tekertek be. Azon át táplálkoztak. Mi meg boldogan kopogtunk be az akváriumuk átlátszó üvegén. Ez volt az anyaság első csírája, az a boldog zörgés, sosem felejtem el, még mindig az ujjam végében érzem, ahogy odakoccan, a körmeim is bizseregnek, ha rá gondolok. Hát mégiscsak szent dolog az anya, ez a másik anya is, aki a kórteremben kapta be a legyet. Hogy nekünk egyáltalán gyerekünk lehetett, abban semmi magától értetődő, természetes, vagy tradicionális nem volt. Mária elszállt az életünkből, arca, hangja és angyalai is eltávolodtak. S mégis, fent jártam az egekben, amikor úgy hívott először a nővér a kórházban, hogy anya. Mintha egy másik máriaság is létezne. Egy kisbetűs, de annál valóságosabb.

„Nem Svédországban vagyunk anya”, mondta a kórteremben, az inkubátor mellett a fehér köpenyes orvos, amikor két nappal a szülés után megkértem, hadd vegyem végre ölbe az ikreket. „Nálunk ezt még nem lehet. Örüljön, hogy élnek, most arról szól az anyaság, egyáltalán életben maradnak-e a picik. Ez Mária országa, nem a nyugati feministáké. Maradnak szépen az inkubátorban, integessen nekik, azt is érzik.”

Hát tényleg nagyon picik voltak, mint két liter tej, akkorák.

Teltek a hetek, minden jóra fordult. Hazavittük őket, bőgtek, ettek és híztak. Lassan fordulni és járni kezdtek, szoptak eleget. Senki soha nem fejlődik annyit, mint egy kis ember az első évben. Életem legnehezebb és legboldogabb időszaka következett, az ellentmondás, ami az anyaság minden pillanatát átszövi, teljesen kicserélte a sejtjeimet. Karom, lábam, ölem és az egész gondolkodásom, még a nyelvem is megváltozott. A hajam, és a körmeim is másképp álltak. Csak a feminizmusban való hitem nem, mert hogy én már egyáltalán nem ugyanaz a nő voltam, mint az anyám, ebben egészen biztos vagyok. (Anyám a szocialista szupernő tipikus esete, három gyerekét nehéz fizikai munka mellett nevelte fel, de róla most itt nincs hely beszélni, egy regényt írtam róla Sovány angyalok címmel.) Még magammal sem lehettem azonos, hiszen a gyerekek születése előtt fogalmam sem volt, mi történik majd velünk.

Nem volt miről írnom, mert csak velük voltam. (Amúgy is, a magyar irodalomban teljesen hiányoznak a szülésről és a fiatal anyaságról szóló szövegek. A szülést több évszázadon át úgy ábrázolták íróink, hogy amikor egy baba a világra jött, becsukódott a hálószobaajtó, bement a bába, kihozta a csecsemőt, és mikor az felsírt, a következő hír legtöbbször a kismama halálhíre volt. A nők a szülésük után kiíródtak a regényekből.) Feljegyeztem néhány szót, aztán mondatokat, mintha blogot írtam volna, nem regényt, esszét vagy novellát. Cetliket rakosgattam a pelenkázón, volt, hogy négykézláb fogalmaztam, vagy a derekam nyújtása közben jött a mondat.

Gyerekek lógtak a fejemen, a fülem mögött ültek és egész nap a melleim után sírtak. Az anyaságról az anyaságban éppen csak töredékeket lehet mondani és mellérendelő szerkezeteket használni. Számomra ez az anyaság feminizmusa, vagyis a feminizmus az anyaság: mert ebben az évben, vagyis az első közösen töltött évben a gyerekekkel végleg eljött a pillanat, hogy az élet kezdetét, a lánnyá és a nővé válásom minden percét újraéljem: született egy kislányom és egy kisfiam, akiket lánnyá és fiúvá tettem, én pedig megszültem az anyát, aki én voltam.

De az már nem ugyanaz az anya. És az anyaság is más. Ez már nem anyám anyasága. És nem is Mária országa.  Új anyasággal nézek szembe, ott van a tükörben, fáradt és görnyedt. Néha meg csak nevet, mosolyog és becéz. Szépen, darabokra szedem az anyát, hogy újra felépítsem. Mária háta görbe, mert fáj a dereka, Mária ír és nemcsak szoptat, Mária könnyezik, mert az anyaság fájdalommal jár.

Mária szuperszonikus: minden porcikája csupa aggódás és különös játék, együtt egyszerre, közösen a gyerekekkel, még a bőrünk is azonos volt. Pont úgy és ugyanakkor, két érzés kavalkádja egyazon pillanatban. Könnyei igazából örömkönnyek. Aztán fájdalomcseppek. Kilőtték az űrbe, de hamar visszahull, ez az anya, a másik Mária egyhamar a valóság talaján landol. Földön járó, néha ordító, máskor szelíd angyal. A gyerekek nem engedik ki a markukból, szájukkal és kezükkel is anyába kapaszkodnak, csüngnek meleg, izzadt, hájas testén. Az anyaságnál nincs görcsösebb és felszabadítóbb érzés a világon. Úgy is mondjuk, megírhatatlan.

*

Nemrég elsétáltam a nőgyógyászati klinikára a Mária utcába, ahol születtek a gyerekek. A máskor oly morgó portás kedvesen beengedett, még a forgóajtót is meglökte utánam. Felmentem lifttel az emeletre, a koraszülött osztályra. Megálltam a folyosó végén a fehér, kaputelefonos bejárat mellett. Tisztán hallottam a lélegeztető gépek pityegését. A szájkendős orvosok épp viziteltek egy egykilós, szőrös karú, rózsaszín újszülöttnél. Felnyitották az inkubátort, és a baba horpadt mellkasára nyomta egyikük a sztetoszkópját. Abbahagyta, intett a nővérnek. A nagymellű, kerek, csecsemőarcú nővér egy injekciós tűből anyatejet nyomott a baba szájába, aki rögtön abbahagyta a sírást. A kórházi folyosó ablaküvege mögül még sokáig bámultam a babákat, a mozdulatlan kiságyakat, hallgattam az apnoét. Nagy sóhajok szálltak az inkubátorokból. Hirtelen újraéltem a szülést és a saját születésemet. Halkan, csendben, titkos fájdalommal. Fekete, sötét csatornában lebegtem, a hosszú cső végén éles, kék és sárga fény égett fel. Percek, talán egy óra is eltelhetett, mikor a velem együtt várakozó kismamákat beengedték végre a kaputelefonon keresztül a gyerekeikhez. Láttam, ahogy mellre teszik az anyák a kicsiket. Van, aki infúzióval együtt szoptatja újszülöttjét. Megérkeztünk, Svédország. Eszembe jutott az orvos mondata. Koraszülött anyák Mária-országa. Hideg szél fújt kint, havazott, amikor világra jöttek az ikrek, előző napon épp a Mikulást vártuk Lappföldről.

TARNOVOI BORÍTÓ

Minden könyvnek van keletkezéstörténete, ahogy a könyvek borítójának is, csak arról ritkábban kérdezünk. Holott az olvasásunkat képek egész sorához kötjük. Szerencsés esetben a könyv és a prózanyelv képeihez, vagy éppen a könyv borítójának képéhez. A címlap meghatározó a történetre nézve. Az én könyvem így lett bolgár. Bár magyarul íródott, szereplői csupa budapesti figura. Egy anya, aki szül, egy fiú és egy kislány, akik túl korán érkeznek a világra. (Végül minden szokványos lesz: egészséges, rózsaszín, hatalmas csecsemőkké érnek, anyjuk pedig folyton aggódik értük.)

Így szokott ez lenni, a születés unalmas toposz az ikonon: melankolikus Mária ül és bámul a semmibe, hátul öreg József, a fateknőben fekszik egy barna, nyugodt baba, körbe térdelnek a három királyok. Én mégsem a szent családról szerettem volna írni, valami evangélium előttit kerestem, a szülés ősi fájdalmát és a baba régi nyugtalanságát.

Mikor 2012 őszén Tarnovoban jártunk, útban Rusze felé egy felolvasásra képeket kerestem. Bolgár utazásunkon végig a könyvem korrektúrája járt a fejemben és a borító: a szerkesztői munka egyik gyötrő kérdése, mi legyen a könyv jele a címlapon? Milyen kép illik oda? Aztán egyszer csak megtaláltam, olyan természetes volt, akár a temperafoltok egy festő kötényén. Egy bizánci anyát választottam.

Anyát szeretnék a borítóra, szüzet, két gyerekkel. Szüzet, aki ironikus, kacsint és el van túlozva. Szüzet, aki szembe megy a neveltetésemmel. Szembe az anyaországgal, aki naiv, szeret, egyszerre szúrós és lágy a tekintete. Egy tű lesz a nő, szétszurkálja az anyaság mítoszát. Majd fejezetről-fejezetre újra elvarrja a szálakat. De az már egy másik anyaság története, ami persze éppolyan szent és profán, mint bármelyik születéstörténet a balkánon. Európa, vagy a világ globalizált kontinensein. Tökmindegy hol vagy, az anyaság szentségtelen, a szülés szentségtelen.

Ruen Dobrev, a tarnovoi skanzen ecsetmunkása így lett az én saját festőm. Műhelye a sétáló utcára néz, régi garázs, vagy szekérház. Tele képekkel. Bármit lehet nála rendelni, ő egész nap ülve dolgozik egy fehér asztal mögött. Utcaképet és ikonokat szoktak, ő tehát ezt kínálja, bolgár középkori történelem, harc a törökkel, bolgár szentek története és a mediterrán teraszok fakazettái. Egy szárítókötélen lógnak a grafikái, igényes, szép rajzok. A sarokban lógnak az igazi meglepetések. Ádám és Éva, sárkányölők, hamis ikonok, és a festő teste. Ruen mint katona, csecsemő unokájával az ölében, szocialista érdemkeresztek a mellkasán. Élettörténete kisebb jelenetekben: előző munkahelye, családja, fiatal házasok, csupa tarnovoi magánmitológia a falon. Túlzó színek, chagalli repülő figurák, szürreális élete jelenetei, melyek mindig a túlélés irányába vannak eltolva.

Ruen rendkívül alkalmazkodó biográfiája mindez. Őt a kereslet tolta ide, őt a vevők tették meg festőnek. Tradicionális bolgár kék, sárga és vörös, glóriák, nagy kezek, szabályos Mária-arcok, csúcsos gyerekfejek. Kérem, fesse meg a könyvem; ahogy parancsolja, mit szeretne? Egy fáradt, elgyötört és mégis boldog fiatal Ikeranyát. Fél órát kérek.

Elmegyünk kávézni útitársaimmal, mire visszaérek, kész a madonna és a fia. A gyereket majd megduplázzuk, elég egy kópia, hát nem úgy lesznek az ikrek? Szégyellős, fáradt és mégis vonzó lett az anya. Bolgár anya, finom, védő, oltalmazó, kicsit középkori, vagy kicsit régebbi és mai, modern, városi. Én leszek ez az anya. Újságpapírba csomagoljuk, és berakom a bőröndbe, a glóriához tűket teszünk, hogy ott még száradjon.

Veliko Tarnovo utcáinak kockakövén, a kézmosó kutak tövében húzom a bőröndben az új anyaképet. A Balkán meredek hegyoldalai magasodnak, néha olyan, mintha ránk akarna szakadni az egész tömeg. Kiszáradt folyókat, hatalmas szakadékokat, a cári Asen család sírjait, és finom leveseket hagyunk magunk mögött, hogy odaérjünk Ruszéba a következő felolvasásra.