'))+ ''+ (document.layers?'':'

A fiatalon elhunyt Sütő István költészete árnyékban maradt az eltelt évtizedekben, ezért a most megjelentetett, válogatott verseit tartalmazó kötet – mondhatni – reveláció, meglepetés… Versei tárgyilagosak és többnyire nélkülözik a megszokott verskellékeket, a hasonlatokat, a metaforákat, inkább lecsupaszított, cicomátlan, mondhatni prózai szófüzérekből állanak össze („tőmondatokkal kellene csak a beszéd közlegényeivel”). Meg-megszakadó verssorok rácsozata, acélháló, amely megmaradt, miután kihullt közüle a beton, amelybe valamikor belehazudták, amelyből kilopták a cementet… Emlékek revíziója. A költő megmutatja a felfeslett valóságot, a dolgok fonákját. Sütő a lényeget keresi fellapozván a történelmi, a társadalmi, a családi albumokat, amelyekből a saját arcát

is kegyetlen őszinteséggel tárja elénk. Kinagyított, retusált arcok... A rések tele vannak zsilettekkel, fájdalmakkal, szavahihető csenddel, hiánnyal. Pátosztalan, de őszinte, önmarcangoló költészet ez, amelyet most évtizedek teltén felfedezünk, vagy újra felfedezünk, és elcsodálkozunk, hogy ezek a versek napvilágot „tudtak” látni a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, holott egyáltalán nem feleltek rá az ideológiai-politikai elvárásokra! (Persze, nem minden verse jelent meg Sütő Istvánnak sem akkor – életművében kicenzúrázott versek is akadnak…) Hanem a megjelent vers-bokrokból ugyancsak kiugrik a nyúl, és felrepül az a madárka, amely a régi fényképezőgépekből mint illuzió szállt fel. Ezekben a

versekben groteszkké, nevetségessé, esetlenné válik a megesett múlt. A költő elszámol és leszámol, tényeket sorakoztat fel, megtörtént valóságot idéz fel, olykor a sajtóból kiemelt szövegrészekkel operál. A hír, miszerint „…az arta moziban amit a transilvania // szálló helyére építettek a majmok bolygó- // ja című filmet vetítették” – más jelentést kap a versben az 1972-es Vörös Zászló aug. 4-i lapszámából kiragadva, amelyben írnak a párt évfordulójáról, de a lapszámban benne van a kommunista apa nekrológja is. A versciklus a nagyvilágot és a személyes érintettséget hozza szimultán helyzetbe és az összkép új megvilágítást, értelmet nyer… Minden szó, minden szöveg kéznél van, csak össze kell montálni, szerkeszteni, és a szerkezet korszerű verssé, költészetté lényegül át: transzilván

művészetté! Az átlényegített való maga a tetten ért, leleplezett idő. Felmenők, elődök arcvonásait villantja fel verseiben, versciklusaiban a költő, egy egész panoptikum elevenedik meg, vonul fel előttünk. Életrajzok, önarcképek ezek a versek, többnyire kisfilmek. Biográfiai költészet ez – létköltészet, sorsköltészet… És „a külváros szólal fölvergődve versig”… És az 1949-es esztendő ígérete: „…új rend új gyermek // mi minden lehet még apádból és belőled is”… Célba lehetett-e érni, amikor „anyád temetésére is csak úgy értél el // hogy a hargitán kitaszítottad az imézét”…

A kötetnyitó Zöld király című vers egy sora: „hadd látom én az életben mire ment”… A „kártyában szőke férfi” tragikus sorsát kártya nélkül is megjósolhatták azok, akik ismerték… Azok közé tartozott, akik nem szoktak megöregedni. Rá is érvényes (volt) a megfogalmazás, miszerint a költészet életmód, amibe bele lehet halni...