Cikk A Ndux - Székelyföld kulturális havilap

utolsó lapszámaink: 2018 – Szeptember
2018 – Augusztus
2018 – Július
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok:

Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés: Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:

Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság:

Kulturális havilap

partnereink:

'+ ''+ (document.layers?(''):('

'))+ '

'+ (document.layers?'':'

')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2008 - Március
Lovász Andrea

Kortárs irodalmi képeskönyvek

A képeskönyveken ugyan nem mindig szerepel korosztályos besorolás, de tudjuk, hogy általában a legkisebbekhez szólnak. A lapozgatós könyveken túl azonban a képeskönyv számtalan variációja létezik: ezekben kép és szöveg különböző arányban keveredik egymással, de minden esetben a képanyag egyenrangúsága, illetve erőteljes hangsúlyozottsága jellemzi őket. A magyar gyerekirodalomban Janikovszky Éva és Réber László párosa indította el a képeskönyvek új értelmezését. Ma már klasszikusnak számító könyveik nem feltétlenül a legkisebbekhez szólnak, és bennük a szöveg és a kép együtt, egymással párhuzamosan él, egyik sincs a másiknak alárendelve, a kettő összjátéka teremti meg a komplex olvasási élményt.
Az utóbbi évek gyerekirodalmi kínálatában ugyan jelentek meg újabb, grafikailag igényesen illusztrált művek, ám önmagában az illusztráció nívója még nem hozott létre újszerű könyveket. Hiszen alapkövetelmény, hogy az illusztráció – értjük ezalatt: profi szintű illusztráció – képi világa, szellemisége jól illeszkedjék a szöveghez. A kommersz, giccsbe hajló vagy amatőr grafikai munkák mellett kevés az üdítő színfolt. Az újszerűséghez az kell, hogy kép és szöveg szervesen együtt éljen, hogy a szöveg csak a képpel legyen teljes, vagy éppenséggel a szöveg épüljön a képbe, vagy a szöveg rendelkezzen magyarázó funkcióval.
A képanyag újszerűségének hozadékaként optimális esetben megjelennek olyan képeskönyvek, amelyeket nemcsak a gyerekkor iránti nosztalgia, vagy éppen saját gyerekei, tanítványai miatt lapozgat szívesen a felnőtt olvasó. Így a képanyag minősége nemcsak a gyermekirodalomra vonatkoztatva lesz értékminősítő szempont: az érett, felnőtt szintű, ugyanakkor szabad(abb)an asszociáló gyermeki kép-nyelven elbeszélt történetek szélesebb olvasóközönséget generálnak. Ezek a könyvek ugyan gyerekeknek íródtak, nyelvi és képi világukkal mégis olyan regisztereket érintenek, amelyek intellektuális vagy éppen emocionális katarzist képesek indukálni bármilyen korú olvasónál. Befogadásukkor ugyanakkor nem elhanyagolható előnyt jelent, ha birtokunkban vannak bizonyos értelmezői kódok, felismerjük az esetleges intertextuális kapcsolatokat, sőt, merész asszociációs ugrásokra is képesek vagyunk. Így az értelmezésbe bevont felnőtt olvasó meglepetten tapasztalja, hogy már játszik is – akár az írói/képzőművészi játék résztvevőjeként.
Míg azonban a nemzetközi gyakorlatban természetes jelenség a művészi színvonalú, magát a képet, kép és szöveg viszonyát újraértelmező gyerekirodalmi munkák jelenléte, a magyar nyelvű könyvpiacon ez még kuriózumnak számít. A fordításban olvasható munkák között egyre több a különleges megjelenésű, akár többdimenziós, albumszerű képeskönyv (hozzátenném, hogy némely esetben a kuriózumszerűség az egyetlen értékük), gyakori az igényesen illusztrált, tördelt, kötött, jó minőségű munka – a képi világ hangsúlyozottsága mindenképpen megfigyelhető bennük. A képeskönyv folytonos formaváltásának egyik oka, hogy a gyerekek egyre inkább klipszerű képekben értik meg a világot. Vagy lehetne hivatkozni az olvasásszociológiai felmérésekből ismert riasztó statisztikákra is, miszerint a gyerekek nem szeretnek olvasni, ezért minél kevesebb szöveget lehet nekik kínálni. Ám a szokásos pedagógusi sopánkodás helyett elméleti alternatíváról, egyszerű műfaj-problémáról beszélnék: a képi világ hangsúlyának megerősödésével újabb típusú könyvek jönnek létre.
Axióma, hogy a képeskönyvek alapvető jellemzője a kép dominanciája, emellett viszont különböző változatokról beszélhetünk, aszerint, hogy milyen a könyvben a kép és a szöveg viszonya. Ám míg a – mondhatni – közelmúlt modern képeskönyveinek olvasói köre egyértelműen gyerekkorú, addig a jelen újszerű, formabontó képi világú alkotásai az irodalmat olvasókhoz, irodalmi olvasókhoz (is) szólnak.Vagyis általuk nem csupán a gyerekirodalom fogalma tágul ki, hanem az ún. felnőtt szépirodalom, vagy éppen a képzőművészeti könyvek, albumok köre is gazdagodik, sőt intermediális módon metszéspontokat alkothatnak az egyes művészeti ágazatok. Az akár új műfajként is definiálható kortárs irodalmi lapozgatós könyvekben tehát nemcsak hogy mindig a képanyag a hangsúlyos, de ez a képanyag olyan minőséggel rendelkezik (értsd: technika, kivitelezés, világlátás és -értelmezés), amely kiemeli a könyvet a szigorú értelemben vett gyerekirodalomból. Azaz a képanyag érzelmi vagy intellektuális dekódolása gyereknek és felnőttnek egyaránt egyforma kihívást jelent. Olyan képi világ jellemzi, amelyik nem bezárja (csak adott korosztályra szűkítve az olvasói kört), hanem éppen ellenkezőleg, több olvasói korosztály számára teszi élvezhetővé, érthetővé a könyvet – mint szöveget, mint (képző)művészeti tárgyat.
Az albumként is „olvasható”, valamint az irodalomként is „nézegethető” funkciók összekapcsolása folytán olyan alkotások jönnek létre, amelyek a (gyerek)irodalom kritikai recepciójától is új értelmezési stratégiákat követelnek: nem elegendő csupán a képre, vagy csupán a szövegre koncentrálni. Minden esetben e kettő szimbiózisa, s ezzel együtt kép és szöveg mutációja kerül a középpontba. Milyen intermediális kapcsolatokat hív életre a szöveg? Milyen intertextuális kapcsolatokra utal a kép? Hogyan hoznak játékba külön-külön és együttesen különböző nyelvi és képi világokat? Milyen olvasói/nézői magatartást preferálnak?
Az értelmező azonban más kérdéssorral is szembesül. Mégpedig azzal, hogy mennyire képes integrálni a gyerekkönyvpiac a hagyományos, klasszikus képvilág mellett egy avantgárd, akár polgárpukkasztóan merész, vagy éppenséggel posztmodern képanyagot; meddig mehet el újításban a gyerekképszerző? Mi az a szint, amely fölött már nem gyerekirodalomról beszélünk, amelynek értelmezése már meghaladja egy gyerek olvasó képességeit? (Már ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, hiszen mindegyik értelmezés teljes a maga módján, és egyáltalán nem létezik teljes körű értelmezés.) A magyar nyelvű gyerekkönyvpiac a maga megkövesedett konzervativizmusával, néhol kínosan önmagába zárt nacionalizmusával mennyire képes, mennyire hajlandó nyitni egy meghökkentő, merész „nyelv” irányába? A probléma ugyanakkor valószínűleg gazdasági kérdés is; nálunk egyelőre luxusnak számít a néhány oldalas színes könyvek, gyerekalbumok méregdrága technikával való előállítása. Szerencsére vannak már ilyen jellegű kezdeményezések magyar nyelvterületen is. Mindenképpen említésre méltó a Csimota Kiadó kínálata, amely több műfajban is nyitott az új képi világ irányába – lásd pl. Takács Mari mértani idomokkal elmesélt Piroska és a farkasát, az azonos című 2006-os díszdobozból, amelyben öt illusztrátor öt különféle technikával öt külön könyvben mondja el az ismert Perrault-mesét.
A következőkben két különleges, példaértékű magyar képeskönyvet, posztmodern lapozgatóst mutatok be, melyek újszerűsége a fenti nézőpontoknak teljes mértékben megfelel, vagyis új irányokat jelentenek a képeskönyv hagyományos műfajának meghaladásában.

Zokni macska történetét Tóth Zoltán „rajzolta és rendezte”, a szöveg Rétfalvi Erika munkája. A történet maga a lehető legegyszerűbb (ugyanakkor a lehető legaktuálisabb): Zokni két gazdival – egy testvérpárral – boldogan éli az életét egészen addig, amíg fel nem szerelnek a tetőre egy parabolaantennát, és ezzel együtt a nappaliba egy televíziót. Innentől kezdve Zoknival már senki nem játszik, mert a gyerekek naphosszat a televíziót bűvölik. A macska elhatározza, hogy valamiképpen bekerül a televízióba, hogy rá is figyeljenek. Világgá indul hát, és a kalandok csak most kezdődnek igazán… A könyv olvasója számára is, ugyanis minden oldal valódi felfedezéssel, meglepetéssel szolgál.
A könyv maga olyan, akár egy album: keménytáblás borító, fényes, vastag papírból készült lapok, és kifutó, színes oldalak; a koromfeketétől a lágy pasztellszínekig minden van itt, ahogy a történet megkívánja. Az ábrák a pop-art és a számítógépes grafikák határán mozognak, sematikusak, tipizálóak, foltokból építkeznek; a főszereplőt erős, határozott kontúrok emelik ki a háttérből. Csupa folt az egész könyv. Néhol kaotikusan kavarog – a gyerekek tévé előtt töltött napját egyetlen idegesítő, piros mutatós, agresszív oldal meséli el –, máshol letisztultan egyszerű – lásd a hajnali ködbe vesző oroszlános Lánchíd-főt.
A képek együttese a sztárcsinálós történetre rímelve show-szerű: az erőteljes, egymásra licitáló, egymást túlvillogni igyekvő képek különös lüktetést teremtenek, nemcsak a videoklipek képi építkezésére, de pörgésük sebességére is rájátszva (a címoldalon a szerző maga is megrendezendő filmként aposztrofálja munkáját). A betűk mérete, vastagsága, színe folyamatosan változik, és rengeteg a külön történetként olvasható címke, felirat, szöveg- és képjátékként egyaránt funkcionáló név, utcanév-tábla, néhol képregényes szövegbuborék, hangutánzó szó, nyilakkal ellátott magyarázó szöveg.
A külön kalandot ígérő meglepetés-részletek a képanyagban ugyanígy megtalálhatók: oldalanként apró, titkos, a történethez akár egyáltalán nem kapcsolódó részleteket fedezhet fel a jó szemű olvasó: a hóban álldogáló, prémes fülvédőbe és muffba öltöztetett sárga virágtól kezdve a nemzeti park védett vadászgörényével fényképezkedő tévésztáron keresztül a szökőkút befagyott vizén rendezett madár-műkorcsolyabajnokságig.
A kép és a történet felfokozott dinamizmusa ugyanakkor nem zárja ki a meghittséget: különösen megkapó az éjszakai és a hajnali dupla-oldalas nagyvárosi panoráma (mellesleg ekkor tudjuk meg, hogy Budapesten vagyunk – bónuszfeladatként megkereshetők a város jellegzetes építményei).
Valódi álomgyári történethez illően a befejezés is happy end (Zokni hazakerül…), ám a pop-artos mimézisben rejlő iróniának megfelelően kérdőjeles (… és alvókuckója, lakhelye ezután egy kartonpapírból készült televízió). A kerettörténet, amely szerint a történetbeli rendező Krampusz nevű fekete kismacskája meséli az egészet (akinek a fotója a Zokniéval együtt még a címoldal előtt látható), csak még távolibbá, még meseszerűbbé változtatja Zokni történetét: ti. egyszer volt, hol nem volt egy bátor macska, akinek sikerült sztárrá válnia.

Kiss Ottó neve a gyerekirodalomban a Csillagszedő Márióval lett igazán közismert, a szerzőt ma is az ún. „svéd típusú gyerekversek” magyar mestereként tartják számon. Prózai, képes gyerekirodalmi (?) munkája, a Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután, melynek képi társszerzője Baranyai András, valódi meghökkentő mese. Eszerint volt egy ember, Hálló István, az ismerőseinek röviden csak Hálló Istvá, akinek az volt a szokása, hogy vasárnap délutánonként röpködött a városban, és mindenfélét megnézett magának. (Volt neki felesége, Borbola Erzsi, meg fia is, de ő nem igazán szerepel a történetben.) Lett ebből egy szenzációs könyv, a fülszöveg szerint „csak gyerekes apáknak”. A szöveg és Baranyai András képei ritka könyvtípust hoztak létre: nevezhetnénk mondjuk kis magyar szürreáliának, vagy éppen retro-mesének.
A cselekménye nem is cselekmény, néhány szóban elmesélhető – lásd fent. De van itt egy sajátságos szöveg, tele csupa szokatlan szórendű mondattal, ismétléssel, névmással, magyarázó mellékmondattal, melyben a „tajvani tehénballon” békésen megfér a „tubusos fafogó” mellett. Nem roncsolt vagy töredezett, sokkal inkább túlbeszélt nyelv ez, amely legjobban az asszociált rétegnyelvek, kulturális, közösségi kódok segítségével ragadható meg. Kissé olyan, mint a kisiskolások első iskolai fogalmazásai, kissé Laár Andrásos, kissé olyan, mint Parti Nagy Lajos vagy inkább mint Sárbogárdi Jolán maníros, mórikáló nyelvhasználata, ahol a nyelv csak szerep, és a szerep, a személy maga nem más, mint félre- és összecsúszott szókupacokból tárgyiasult monológ.
Kiss Ottó gyerekversköteteinek gyerekhangú, de alapvetően komolyra, néhol tragikusra vett „nyelvvilágától” eltérően e képeskönyvben a vicc és a játék teremti meg az alaphangot; a mindent kimondani, és szó szerint minden szót kimondani alapattitűd elsősorban a humor lehetőségét rejti, nem pedig az eddig elhallgatott, elrejtett területek megvilágosítására szolgál. A szövegben emellett folyamatosan jelen levő reflexió, a szövegépítés fogásait elbeszélő félmondatok a távolítás, a bűvészi rá- és felmutatás gesztusával csak erősítik a játékot.
Hálló István igazi kisember: „élére vasalt barna pantallót” visel (a képek szerint jókora sörhast „rejtő” fehér trikóval), „korábban éppen a földmérési hivatalban dolgozott” és szertáros volt a sportpályán, vasárnaponként pedig – mikor még nem repkedett – „fafogóval megkent jó néhány fát a lakásban”. Felesége, Erzsi „nemcsak nagydarab asszony”, de okos is (ti. hagyja az urát kedvtelésből repkedni). A történet maga töredezett, keveri az idősíkokat, nagyobb hányadát az teszi ki, hogy elmeséli, hogyan derült ki István különleges repülési képessége. A főszereplőt körülvevő tárgyi világ is hétköznapian ismerős: ott van a negyvennégyes út, a karambolozó Mitsubishi Galant, a hétlyukú Bertalan-híd, a sarki Non Stop bolt, a vasárnap zárva tartó Penny Market, a bútorgyár. Semmi különleges, minden a lehető leghétköznapibb, a lehető legkisemberesebb. Ráadásul ott van a „tubusos fafogó”; a szeme/keze se rebben az írónak, de a (gyerek)olvasó rögtön tudja: innen indul a játék. Persze a történés maga még nem lesz ezáltal izgalmas, és ha az író nem jelezné már a címben, nem is tudná az olvasó, mire figyeljen. Mármint hogy ez tanmese. Hálló István akár mitikus hős is lehetne – hiszen a kisemberek a hétköznapok hősei. Az történt ugyanis, hogy amíg István röpködött, beesteledett, és mire hazaért, „a vacsora kihűlt, és egyébként is elfogyott már”. Fabula docet: a magaslatokba vágyó, saját létszféráját elhagyó ember mindig bűnhődik. A mesékben persze látjuk néha ide-oda röpködni az embereket, lásd Marry Poppinst, vagy a popzenében Júliát, „szép könnyedén, ahogy szombat délben szállni illik”, de itt mese nincs, idejében haza kell érni.
Hálló Istvánnak micimackós az alkata és a világlátása: zümmögésével ő is darázsnak álcázza magát, hogy az emberek ne ismerjék fel (Joci rendőr meg Misi rendőr valóban zümmögő darázsnak látja); „faragatlan tönkszerű” egyszerűsége, együgyűsége is Milne medvéjét idézi. Mi több, egész története kicsit micimackósan taós, mert már Lao-cé-tól ismerjük a tanulságot: „Az emberek éljenek nagy kort, / és haljanak meg anélkül, / hogy ide-oda utaztak volna.” Mintha ezt fogalmazta volna át kissé a szerző, pirossal ki is van emelve a címben, hogy „mindenki maradjon otthon”. Tudjuk már, a vacsora miatt.
A szöveghez tartozó képanyag önmagában tanulmányt érdemelne. Foltokból megteremtett embléma-világ ez, amelyben a képek Hálló István történetével párhuzamosan futó életeket mesélnek. Egyetlen képben egész életvilág: a vasárnap talpig „susogóban” sétáló párocska, az autóbalesetnél málnafagyit nyalogató plébános vagy a tömött hátizsákból kikandikáló magyar zászló a mai magyar „rögvalóság” hiteles szociográfiai keresztmetszetét adják.
A mindent kimondás, a mindent megmutatás ténye a képnyelvre is igaz, mert ahol a szöveg tömör, ott a kép jelez és magyaráz. Az „Élt egyszer egy ember” mondat fölött az illető életet három fénykép beszéli el: fehér inges érettségikép után már pocakosodó alakot látunk egy autónak dőlve, következik egy ősz hajú, nyakkendős-pulóveres igazolványkép – és rögtön tudjuk, miféle életről van szó.
Az utolsó oldalak „elszállt a délután” szövege fölött valóban minden száll: emelkedik a focipálya, úsznak a levegőben a házak, az autók, a fejüket vakargató rendőrök, lebeg az egész létezés, aminek nincs súlya, nincs tétje, olyan, mint Szilágyi Domokos Vasárnapocskája. Az értelmezési kulcsként funkcionáló képvilág így nemcsak saját maga legitimitását teremti meg, hanem már ismert kódokra való utalással kontextust teremt a műnek, méghozzá nem annyira újabb képvilágokat hoz képbe (sic!), sokkal inkább irodalmi terekre nyit ablakot.
A hangulat nosztalgikus és kínos egyidejűleg, valódi retro: plakátszerű szocreálos vonal- és monokróm színkezelés, elrejtett jelenkori részletekkel. A hátlapon rajzolt pecsét és ragasztottnak látszó, rajzolt árcédula: tökéletes kivitelezésű dizájn.
Zokni macska és Hálló István képtörténetéből valószínűleg nem lesznek sorozatok, e könyvek egyedisége és egyszerisége azonban jelzésértékű. Reméljük, folyt. köv.

.: tartalomjegyzék