'))+ ''+ (document.layers?'':'

A publicisztikaírásra születni kell, gondoltam eddig, s gondolom egyre inkább Tamási Áronnak a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Publicisztikai írásait olvasva. Még akkor is, ha elég hamar kiderült számomra, nem Tamásitól fogom ellesni a publicisztikaírás írott és íratlan szabályait. Merthogy ez a mintegy negyven írás nehezen nevezhető publicisztikának, még akkor is, ha a húszas évek publicisztikája és a mai fogalmaink szerint publicisztikának nevezett műfaj között van némi különbség. Inkább írói hitvallás, hangulatos karcolatok, novellatöredékek, anekdoták, tárcák, íróportrék sorakoznak egymás után a húszas évektől a hatvanas évekig.

Félre tehát az előzetes, a cím által keltett elvárásaimmal – és itt megakadok, mert ahogy haladok előre az időben és tematikailag változó szövegekben, egyre tanácstalanabb vagyok. Tamási szövegei nagyon idegenként hat(hat)nak egy mai olvasó számára, értékük irodalmiságukban és egy letűnt kor írói, írástudói felelősségében, illetve a korlenyomatban rejlik. Hogy aztán rájöjjek, ugyanolyan félrevezető és semmitmondó ez a megállapításom, mint a címből kiinduló, publicisztikákat váró olvasat.

Mert idegenségük ellenére ezek a szövegek mégiscsak ismerős, hogy ne mondjam, ma is aktuális élethelyzetekre, problémákra reflektálnak. Mert mi mást írhatna Tamási párizsi élményeiről, ha ma élne, mint hogy „Szemembe borult az egész Párizs. Kicsi híján nagyon, nagyon szép volt. A Szajna, a város, a nép. A jókedv, gondtalan nyomor, sírás, művészet. Csak egy volt nagyon komoly: a történelem.” (Keresztüljöttem Gallián) S azt hiszem, ha meg akarjuk ragadni Tamási publicisztikáinak lényegét, valahol a történetek mélyén, el-elejtett félszavakban és félmondatokban kell azt keresnünk. Majd’ minden írásában van egy-egy olyan ki- és elszólás, amellyel közelebb kerülhetünk Tamásihoz, az emberhez magához – aki úgy ír íróportrét, nyilatkozik jobb- és balszárnyra osztott irodalomról, székelységről, az örök erdélyi hitvallásról, Erdélyi Helikonról, hogy „égre vetődik a tragédia és a humor”, az író mögül mindig felsejlik az – egyébként önmagáról nyilatkozni nem akaró – kíméletlenül őszinte és esendő ember. Olyan, mint Arany János, mondhatnám Tamásit idézve: „amikor érdekkalkuláció nélkül a saját véleményét: gondjait és érzéseit fejezi ki, nemcsak eszén, hanem vérén és idegein öntve keresztül a szavait.”