'))+ ''+ (document.layers?'':'

– Villányi László: Kimméria –

Poétikus, autopoétikus, erotikus, transzcendens. Ezek a jelzők jutottak eszembe Villányi László legutóbbi, Kimméria[1] című kötetének olvasása során. Poétikus, vagyis teremtő, hiszen egy, az olvasó előtt eddig ismeretlen világot teremt meg, annak teljes mitológiájával egyetemben. Autopoétikus, mert ezen a teremtett világon belül önmagát is fölépíti, Kimméria lakójává, kimmérré kreálja. Erotikus, mert a megjelenített világ legfelsőbb vezérelve a szerelem, célja a szerelem beteljesülése, a NŐ kultikus imádata a legfelsőbb imperatívusz. Transzcendens, lévén, hogy ebbe a szöveg által létrehozott lehetséges valóságba csupán saját megismerési korlátait átlépve juthat be az olvasó, miként azt tette a szerző is, és erre a megismerési határok átlépésére van szükségünk, amikor találkozunk Kimméria lakóival, alkotásaikkal, az őket körülvevő flórával és faunával, spirituális közegükkel, szembesülünk történelmükkel, mítoszaikkal, hagyományaikkal, szokásrendjükkel…

Voltaképpen ennél többet nem is lehet mondani a könyvről, inkább hagyni kellene, hogy a mű beszéljen önmagáról, ugyanis minden sora fontos az értelmezés szempontjából, ezért bármilyen összefoglaló, átmesélő szándék, legyen az bármennyire jóhiszemű, eleve rombolja a szövegépítményt és elbizonytalanítja a megismerést és megértést. Ugyanakkor az a dolgom, hogy beszéljek (írjak) a könyvről, ezért a most következő folytatás alternatív: aki kedvet érez hozzá, elolvassa, aki meg nem, az nyomban igyekezzen beszerezni Villányi László könyvét.

A Kimméria nem verseskötet. Ezen a szerző tizennégy verskötete nyomán magam is meglepődtem. Viszont nem szakít a versekkel, nem egyet beemel a prózaszövegek közé, ugyanakkor prózája is költői, és ugyanúgy tematikus koncepciójú, mint egyetlen ciklusként értelmezhető versfolyamai. Ez a próza akkor is poétikus, amikor tudományos tényállást tolmácsol (értsd: teremt). Akár regényként is olvasható könyv, én lírai esszéként értelmezem, de megkockáztatnám a kultúrtörténeti esszé műfaji besorolást is.

A könyv kezdetén négy különböző írásmódban (chimérák, chimaerák, khimairák, kimmérák) találkozunk az ókori görög mitológia tűzokádó hibrid lény nevével, ám hamarosan rájövünk, nem ilyen egyszerű a képlet, az oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú mitológiai teremtmény mellett hasonló névvel jelzett nép is él való világunkban. A kimmérák népe a szittyák elől menekülve átkelt a Kárpátokon, és a mocsarak által védett, melegvíz-forrásokban gazdag vidéken, a tatai Öreg-tónál telepedtek le, egy másik irányba indult csoportjuk pedig a Távol-Keleten kötött ki, de mindkét csoport együtt élt mitológiai névrokonaikkal. A tatai Öreg-tó topográfiai megjelölés azért lényeges, mert az elbeszélő a tóparton sétálva pillantotta meg a vízben élő nőtestű Lényt, amely „száz és száz lány gyönyörűséges arcvonását, mozdulatait” jelenítette meg, és az ifjak közül aki látta, annak örökös vágyakozás települt a szívére. Valóságra fordítva a történetet: Villányi László Tatán látta Lévai Ádám kimérákat ábrázoló tíz grafikáját, ami nyomán másfél évtizeden át megszállottan kutatván építette föl kimmér világát. Elbeszélője maga is kimmér, és az Öreg-tónál találta meg ősei földjét: „biológiailag a kimmérák csupán abban különböznek a többi homo sapiens sapienstől, hogy egyik szemük színe más volt, mint a másik, esetleg más színű tincs volt a hajukban, s többnyire lényegesen különbözött arcuk egyik fele a másiktól. A kimmérák tehát nem tévesztendők össze a chimérákkal, bár kétségtelen tény, hogy különös szimbiózisban éltek, s a kimmérák mindennapjaiban fontos szerep jutott a chiméráknak.” (11. o.) „A chimérákról való tudásunk meglehetősen hiányos. Gyanítom, a chimérák valójában rendhagyó megtestesülései a kimmérek tudatalattijának.” (85. o.)

Az elbeszélő ismeri a kimmérák hitvilágát és tudományos világképét egyaránt, egybegyűjti a kimmériai babonákat, történelmükről, néprajzukról, kultúrtörténetük állomásairól olykor közvetlenül, költői áttétel nélkül beszél, ám a NŐ dicsérete mindig poétikus, Villányi világpercepciójában a női mivolt szakrális jelenség, ezért is értekezik elmélyülten a kimmérek csiklókultuszáról. A színtiszta erotika áthatja a másfél évtized alatt született könyv egészét, ami szoros párhuzamot mutat a szerző költői művével, így a Vivaldi titkos naplójából című, Négy évszak gyönyöre alcímű fejezet lehengerlő érzékisége vegytiszta költészet, máshol a testiség emelkedett hőfokon, mégis tárgyilagosan jelenik meg.

A kötet két részre oszlik, az első tartalmazza a rövid fejezetekre osztott főszöveget, a rá következő pedig a fejezetekhez fűzött jegyzeteket. A Jegyzetekben sorakozó fejezetek semmivel se maradnak el a főszöveg esztétikumától. Műfajánál fogva tényszerű, már amennyire egy költőileg teremtett virtuális világ leképzésében ez követelménynek számíthat, ahol kívánatos, ott költői, de közvetlen kapcsolatban áll a főszöveggel. Olyan költői remeklések olvashatók a jegyzetek között, mint a Paracelsus Kimmériában lírai vallomása, vagy a Vivaldi titkos naplójából jegyzete, ami voltaképpen Villányi László Vivaldi naplójából (1997) kötetének az alkotói én megtöbbszöröződéséről szóló utószava, amelyben számos, olykor szinte bizarr variációban mondja el a verseskönyv keletkezéstörténetét, egyben rámutat a szerző módszerességére, ami tematikus versesköteteiben és jelen könyvében is megmutatkozik, illetve bizonyítja, hogy költészetének és prózakönyvének fókusza a Nőre és a Szerelemre vetül.

A szerző döbbenetes tudásanyagot mozgat könyvében, kezdve a növények szaporodásától az állatok nemi életén keresztül kínai és japán, a Távol-Keletre vetődött kimmérek bölcseletéig, irodalmáig, képi ábrázolásaik leírásáig. Ennek ellenére a Kimméria végtelenül személyes, intim, alanyi könyv – ezért mestermunka, a fikció, az élmény és az ismeretek finom ötvözete, Villányi László költői világának súlyos lenyomata, ami Lévai Ádám grafikáinak felhasználásával önnön inspirációját is magában hordozza.