'))+ ''+ (document.layers?'':'

„Mit visz a múlt?”

Buda Ferenc

16.

Ezerkilencszáznyolcvanhét ősze után valóban felgyorsult az átalakuláshoz vezető folyamat. Már nyolcvanhét nyarától Grósz Károly volt a miniszterelnök, ez az átalakulás szempontjából csak Kádár-ellenessége miatt bírt érdekességgel. Nyolcvannyolc májusában a rendkívüli pártértekezleten Grósz a párt főtitkára lett, novembertől a miniszterelnöki poszton Németh Miklós váltja majd. A pártértekezleten Kádárból pártelnököt csináltak, a Kádár-rendszer azonban majd csak egy év múlva Kádár emberi bukásával és halálával ér majd véget.

A rendszer névadójához kötődően valójában akkor ér majd véget, ez évtizedek múltán történik majd meg, akkor, amikor annak az időszaknak a lerakódásai az ösztöneinkből is eltűnnek.

Még mindig a történelmivé váló történéseket mondom, ezerkilencszáznyolcvannyolc júniusában Budapesten a Hősök terén rendeztek a romániai falurombolások elleni nagygyűlést, több tízezer ember részvételével, szeptemberben a bős-nagymarosi vízlépcső felépítése ellen tiltakozó felvonulás volt. Ezerkilencszáznyolcvankilenc januárjának végén rádiónyilatkozatában Pozsgay Imre népfelkelésnek minősítette ezerkilencszázötvenhatot, miközben megjelentek a későbbi pártok kezdeményei, nyolcvankilenc tavaszára a történelmi pártok mellett az új pártok, MDF, SZDSZ, FIDESZ is színre léptek. Számos jogi, politikai lépés közepette számolódott fel a régi világ, zajlott a rendszerváltás. Nyolcvankilenc június tizenhatodikán a Hősök terén búcsúztatták Nagy Imrét és mártírtársait, a búcsúztatáson többszázezer ember vett részt, az egy évvel korábban, az ugyancsak a Hősök terén megrendezett emlékezésen mintegy négyszázan vettek részt, akkor tizenöt embert letartóztattak. Az újratemetésre a háromszázegyes parcellában került sor, ennek a parcellának a neve nem csupán ezerkilencszázötvenhattal kapcsolódott össze, hanem a rendszerváltással is. Októberben, október huszonharmadikán, ezzel is ezerkilencszázötvenhathoz kötődve kiáltotta ki Szűrös Mátyás a köztársaságot, miközben az Ellenzéki Kerekasztal ajánlásait az ezerkilencszáznyolcvanötben megválasztott országgyűlés törvénybe foglalta. Az első szabad választásokra ezerkilencszázkilencven tavaszán került sor, ezt megelőzően zajlott le az erős politikai küzdelmekről tanúskodó ún. négy igenes, valójában azonban az államfő megválasztásának módját középpontba állító választás.     

A rendszerváltás folyamatára és a hozzá kapcsolódó adatokra lásd: Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, i. h.:  532-től

17.

Most történelemkönyvekből próbálom összerakni az akkori események sorrendjét, nem csak azt nézem, hogy az egyik vagy másik esemény mikor történt meg, hanem az események egymáshoz való viszonyára is külön gondot fordítok, figyelek arra, hogy melyik esemény történt meg előbb, s melyik később. Elfogadom, hogy a történések pontos idejére, hónapra–napra nem emlékszem, de nehéz elfogadnom azt, hogy a valamikori történések idejénél akár éveket is tévedek, pedig még csak negyedszázadnyi idő telt el a nagy átalakulás kezdete óta.

Akkor vagyok a legpontosabb, ha valamelyik eseményt akár teljesen esetleges, de mindenképpen kisebb horderejű történésekhez kapcsoltam, az ilyen esetekben nem tudok tévedni.

A magánélet történései tisztán élnek az emlékezetemben, ha egy történelmi esemény kötődött egy magánéletihez, akkor semmiféle gondot sem okoz az időpontjának a felidézése.  .

A történelemkönyveket említettem, nos, a történelemkönyvek egyértelműnek és egyenes vonalúnak mutatják a rendszerváltás történetét.

Mintha minden csak úgy történhetett volna meg, ahogyan megtörtént.

Maguk az akkori történések is gyorsan történtek meg, miközben azonnal érezni lehetett az elért eredmények visszavonhatatlan érvényességét.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a történések ütközések, feszültségek, alternatívák közötti választási lehetőségek nélkül történtek meg.

Átéltem a megyei pártértekezletet, ez nyolcvannyolcban lehetett valamikor, gondolkodásom azt őrizte meg ezzel kapcsolatban, hogy mindenképpen a lakiteleki találkozó után volt. Nem voltam párttag, meghívottként vettem rajta részt, más intézmények vezetőhez, tagjaihoz hasonlóan. A művelődési központ nagytermében vágni lehetett a feszültséget, akkor, amikor meghívott vendégként Lezsák Sándor felszólalt, az ellene irányuló gyűlöletet is. Tétje volt az ottani hozzászólásoknak, szavazásoknak, annak, hogy egy induló politikai mozgalom képviselője ezen a politikai eseményen megszólalhatott.

Pár hónappal később, így mondom, akkor is, ha nem pár, hanem annál több hónap telt el a megyei pártértekezlet óta, ezerkilencszáznyolcvankilenc június tizenhatodikán, Nagy Imréék újratemetésének napján, este, amikorra biztosan hazaérhettek már, felhívtam Sándor Ivánt. Iván két momentumot említett meg. Az egyik az volt, hogy lányával, Judittal ment a Hősök terén felállított ravatalhoz, két szál fehér szegfűt helyeztek ott el. A másik megjegyzése arra vonatkozott, hogy egész nap semmiféle incidens, provokáció nem történt.

Sándor Iván ekkor már írta Forrásnak az 1989. év történéseit rögzítő–elemző esszénaplóját. A megérkezett kéziratban olvastam: „Aki egy nappal, egy héttel, egy évvel, tíz évvel, száz évvel 1989. június 16-a után nézi a Hősök terét, a temetői szertartást megörökítő filmfelvételeket, az ne feledje el, hogy a gyászdemonstráció minden másodperce mögött mindvégig annak a feszültsége sűrűsödött, hogy vajon nem robban-e ki ott a téren egy új felkelés, nem történik-e provokáció, nem szólalnak-e meg a fegyverek.”*

*Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig, A nyolcvankilences esztendő, Forrás, 1989. 9. 23. Megjegyzem, hogy Sándor Iván sorozatának címe a Forrásban való megjelenésekor Vízkereszttől Szilveszterig volt, kötetbeli megjelenésekor nyerte el a Vízkereszttől Karácsonyig címet.

18.

Mi volt azoknak az éveknek a tétje?, kérdezem.

A kérdésre adott akkori válaszok nyilván különböznének egymástól, a különbözőségek nagyobbik része azonban nem a választ adók politikai állásfoglalásából vagy hovatartozásából következne, hanem abból, hogy a válaszok mikor születtek meg. Döntő többségük a pártállam visszaszorításával, a vágyott Európa-ház elérésével lett volna kapcsolatban, mondom, attól függően, hogy a társadalom számára mindebből éppen mi tűnt elérhetőnek.

A rendszerváltás a társadalom közös célja és közös tapasztalata volt.

Mi a tétje a mostani éveknek?

Ha ma szociológusként feltenném ezt a kérdést, a válaszok a választ adók politikai beállítottsága alapján különböznének egymástól.

Valójában ezt a változást hozta magával a rendszerváltás.

Hozott más változásokat is, mondom, de azok szinte mind összefüggnek a politikai különbözőségek megteremtődésének lehetőségeivel.

Az önmeghatározások, a másoktól való különbözőségek megteremtése közepette eltűntek a társadalmat összefogó alapértékek.

Közös tapasztalatunk ez is, valamikori közös célnak azonban nem mondom ezt.  

19.

Az ezerkilencszázkilencven második felében írott naplómban a hibás gondolkodás példájaként említettem, hogy két általam elfogadott gondolatot nem kapcsoltam össze.

Tudtam azt, hogy ha egy hazugságra épülő rendszer alól kihúzzuk a hazugságot, akkor a hazugságra épített rendszer összedől. S tudtam azt is, hogy amíg a történések nem kerülnek a maguk helyére a történelemben, kísértik a gondolkodást. Mégsem gondoltam, hogy a Kádár-rendszer összeomlásában meghatározó szerep jut majd a történelemnek, azon belül ezerkilencszázötvenhatnak. A jelen foglalkoztatott mindig, azt hittem, hogy a jelen bajai, az emberek anyagi helyzete, világtól való elzártsága vezet majd egyszer változásokhoz.

Majd egyszer, mondtam, nem hittem, hogy az én életemben az a világ összedől majd. Persze, tudtam, minden birodalom összedől egyszer, erről társaságban gyakran beszélgettünk.

Végül a Kádár-rendszer alaphazugságaként ezerkilencszázötvenhat kapcsolta össze az elégedetlenség hullámait.

20.

Igen, sok irányból lehetett volna felfejteni a Kádár-rendszert. El lehetett volna indulni a hangosan hirdetett, de hamis társadalmi közmegegyezéstől, el az eszmények kisszerűségétől, el a társadalmi hazugságoktól, a kisszerű egyeztetésektől és kikényszerített békéktől, a gazdasági bajoktól, az adóssághegytől, a társadalom végül az alapoktól elindulva kényszerítette meghátrálásra azt a világot.

Ma már látom, hogy az oka is megvolt annak, hogy ez így történt.

Ezerkilencszázötvenhat mindaddig kibeszéletlen történelmi jelenség volt, a társadalom nagyobbik részét közvetlen tapasztalat kapcsolta hozzá, nem beszélve arról, hogy olyan általános emberi–erkölcsi kérdések érintett, amelyekhez hasonlókkal a társadalom tagjainak többsége addig nem találkozott.

A megtorlás erkölcsi törvényeket figyelmen kívül hagyó voltára gondolok. Ötvenhat a társadalom szemében a Kádár által elkövetett ősbűnt jelentette, ezt az összekacsintások és kiegyezések csak ideig–óráig tudták elfedni. Akkor, amikor a társadalom elárulásának bűne, s mindaz, ami emberi vonatkozásokban ehhez kötődött, a felszínre került, akkor ezerkilencszázötvenhat történései, hozzájuk kapcsolódva Kádár bűnei magukhoz rántották mindazt, amivel a rendszer a nyolcvanas évek végén már nem tudott megküzdeni.

„Egy (bármikor) megtörtént esemény nemcsak annyi, mint amennyi önmaga; magában foglalja saját előtörténetét, hatását, következményeit is. Nagy Imréék és a több száz forradalmár újraeltemetése a históriai geometria meghatározott pontja, ameddig el kell jutni, s ahonnan most újabb pontra gördül tovább az idő. A mát, mint jelent ez az egész történeti folyam együtt határozza meg” – írta Sándor Iván Nagy Imréék újratemetésekor.* 1956 így és ebben az értelemben tudott a rendszerváltás összefogójává válni.

Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig, i.h.: 20.

21.

Ezerkilencszázötvenhat sosem törlődött ki a társadalom emlékezetéből.

Még azok is, akik a kifejezéseknek nem tulajdonítottak konkrét politikai tartalmat, forradalomként emlegették, azok, akik részt vettek az eseményekben, ahogy a Kádár-rendszerben nevezték, őrizték magukban a történéseket, ahogy azok is, akiknek hozzátartozóikat retorzió érte ötvenhat után, s azok is, akiknek a hozzátartozójuk, ismét korabeli kifejezést használva disszidálásra kényszerült.

Ha nem beszéltek róla, akkor is ott volt sokak gondolkodásában. Az ötvenhat után berendezkedő hatalom alapdogmája volt ellenforradalomként való megjelölése, ezzel tulajdonképpen a forradalom–ellenforradalom ellentétpárt is életben tartották.

Nyugaton ötvenhatról az itthoni kötöttségek nélkül írhattak, a legismertebb Nagy Imrével foglalkozó könyv (Nagy Imre élete és halála) írását Méray Tibor már ezerkilencszázötvenhétben elkezdte, igaz, Nagy Imre halálával akkor még nem kellett szembenéznie. Egyetemista koromban olvastam ezt a könyvet, ahogy később több Nyugaton megjelent, ötvenhattal foglalkozó munkát is. Ezt annak jelzésére írom le, hogy az ötvenhatról fokozatosan egyre többet lehetett tudni idehaza is, visszaperléséért a nyolcvanas években a hazai szépirodalom és költészet sokat tett, az irodalom és a hatalom ütközésében az ötvenhathoz való különböző viszonyulásnak nagy szerep jutott. A szamizdat irodalom természetesnek tartotta a vele való foglalkozást, itt említették először a háromszáz egyes parcellát is, ahol Nagy Imréék holttestét elhantolták.

A nyolcvanas évek végén az ötvenhattal való foglalkozásnak új szakasza következett be, a kivégzettek személyes sorsával és eltemetésük körülményeivel foglalkozó írások váltották ki a legnagyobb érdeklődést.

1989 elején a Magyar Nemzetben egymást követően jelentek meg Kurcz Béla írásai, interjúi a 301-es parcelláról. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy ezek az írások nem csak a történelmi valóság megismerésében segítettek, hanem nagyban hozzájárultak a Kádár-ellenes légkör kialakításához is. Vállalkozásáról Kurcz Béla egy interjúban a következőket mondta: „Huszonöt évvel ezelőtt, 1989 legelején fiatal újságíróként a régi Magyar Nemzetben – a szerkesztői tiltás ellenére – önfejűen belefogtam egy cikksorozat, A 301-es parcella megírásába, amelynek célja az’56-os kivégzettek végső nyughelyének megtalálása, újratemetésük kiharcolása volt. Fejjel mentem a falnak. Az ötletet az adta, hogy 1988 decemberének legelején a Straub F. Brunó professzor vezette Elnöki Tanács 120 embert mentesített az ’56-os cselekedetek hátrányai alól. Az foglalkoztatott: miért nem vonatkozik ez a halottakra is? Miért nem nyugodhatnak végre névvel, évszámmal jelölt sírokban. Ennyi méltóság nekik is jár a túlvilágon. Nagy Imre neve persze nemigen jelenhetett meg nyomtatásban a Kádár-rezsim végóráiban sem a nyilvános sajtóban. Sokáig tartott a szerkesztők hezitálása, hosszúra nyúlt a türelmetlenséggel teli várakozás, a húzás, halogatás. Pedig a szöveg ólombetűkből már ki volt szedve a nyomdában, és félretéve pihent egy tálcán. Minden nyomdász olvasta a kefelevonatot. Aztán elérkezett 1989. február 11. Szombat volt. Előző este, kihasználva az épp aktuális főszerkesztő gyengélkedés miatti távollétét, bekerült az írás a másnapi újságba. A szabad jelzést a 168 óra, az akkor legnépszerűbb rádióműsor adta meg, amelynek egyik adásában Pozsgay Imre államminiszter, a regnáló állampárt (MSZMP) legfelsőbb döntéshozó testületének tagja (PB) egyetlen szó kicserélésével utat nyitott a rendszerváltás folyamatának. Ellenforradalomból népfelkelés lett.”*

Ismételten le kell írnom, meglepődtem, hogy Kurcz Béla cikksorozata, egyébként azóta sem lezárt cikksorozata, hiszen  máig új adalékokat tár fel az akkor történtekről, „csak” 1989 februárjában indult a Magyar Nemzetben. Azt hittem, hogy jóval korábban, sorozata úgy élt az emlékeimben, hogy az végigkísérte a Kádár-rendszer utolsó pár évét. Ebben az időszakban 1956-tal kapcsolatosan nagy terjedelmű és megkerülhetetlen irodalom teremtődött meg.  

*http://www.168ora.hu/itthon/nagy-imre-temetes-rendszervaltas-301-es-parcella-124911.html

22.

Kádár János testi és erkölcsi összeomlása a változások irányába mutató mozgásokkal párhuzamosan, azokkal egy időben ment végbe. Kádár tartott Gorbacsov hatalomra kerülésétől, attól, hogy még a korlátozott nyilvánosság is előtérbe állíthatja az ötvenhat leverésében, a megtorlásban, Nagy Imre (és Rajk László) halálában játszott szerepét.

Bukásának megkerülhetetlen összetevője lett az erkölcsi megsemmisülése. Kádár a kisemberek előtt kisemberként mutatkozott, önmagát úgy építette fel, hogy az öregedő, megfontolt szakmunkásokkal, a szakikkal szót érthessen. Minden olyan adat, amelyik jelezhette, hogy a kialakított látszattal szemben valójában nem más, mint a hatalmat erőszakkal megragadó politikus, aki az ezerkilencszáznegyvenöt utáni időszak legsötétebb politikai küzdelmeiben is részt vett, miközben őt is börtönbe vetették és megkínozták, rombolta a róla kialakított képet.

Beszédeiben, a nyilvánosságnak szánt megnyilvánulásaiban egyszerű, ugyanakkor moralizáló emberként mutatta meg magát, a nimbusz erodálódása számára így szükségszerűen járt együtt az erkölcsi hitelvesztéssel. A kivégzettek megalázásával, a mindenkinek kijáró temetés megtagadásával örök törvényt sértett, bűnhődésében a sorstragédiák mélysége mutatkozott meg. Ezerkilencszáznyolcvankilenc április tizenkettedikén a Központi Bizottság zárt ülésén betegen zavaros, a múltjával szembenézni akaró, lelki viaskodását tükröző beszédet tartott, május nyolcadikán felmentették pártelnöki megbízatásából, megélte Nagy Imréék újratemetését, ezerkilencszáznyolcvankilenc július hatodikán halt meg, azon a napon, amelyiken a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre és a perében elítéltek ártatlanságát kimondta. Temetése ezerkilencszáznyolcvankilenc július tizennegyedikén volt.  

23.

A Kádár-rendszer harminchárom évig létezett, egy nemzedék felnövekvéséhez szükséges időt töltött ki a magyar történelemben. Három nemzedék egy évszázad, nem csoda, ha a rendelkezésére álló idővel mély nyomot hagyott a társadalomban. Miután az ezerkilencszázötvenhat és ezerkilencszáznyolcvankilenc közötti harminchárom évre különböző politika-, társadalom- és gazdaságtörténeti periódusok estek, természetesen különböző szakaszai voltak, ennek kapcsán elég az ötvenhat utáni terrorra, a hatvanas évek megbékéltséget sugárzó légkörére vagy a szétesés időszakára gondolnunk. A harminchárom év különböző szakaszait valójában Kádár János személye kapcsolta egymáshoz, ha szükséges volt, meglepő következetességgel lépett túl egy–egy társadalomtörténeti szakaszon. Az idő haladtával hozzánőtt a hatalomhoz, nem tudott megválni tőle, ezt leépülésének folyamata jól mutatja. Lemondását még akkor sem gondolta komolyan, amikor távozásának lehetőségét formálisan felvetette, ez önmagában is jelzi, hogy milyen messze állt a róla kialakított képtől, hiszen az az önzetlen szolgálatot, a kisemberekhez való hasonlatosságát sugallta.

Kádár valójában két egymással ellentétes fogalmat próbált összebékíteni egymással, az egyik a függőség, a mindenkori Szovjetuniótól való függőség, a másik a függetlenség vágya volt, az a vágy, hogy a szovjet birodalom érdekszféráján belül viszonylagos önállóságot tudjon teremteni Magyarországnak. Az emberekkel való összekacsintása egyszerre utalt erre a vágyára és vágyának lehetetlenségére – gesztusa alighanem annak a világnak a legjellegzetesebb megnyilvánulása volt. Arról beszélt, hogy szeretnék tenni valamit, de még sem tehetek semmit, s még azt is hozzátette, hogy ti ezt egyébként is tudjátok. Az emberek világába így épült be az egymással szembenálló jelenségeknek az elfogadása és a tehetetlenség tudata. Kádár mesterien értett ahhoz, hogy a politika szféráját eltávolítsa a társadalomtól, a társadalom számára sokáig az a világ nem is létezett, ahogy a róla való beszéd sem. S nem csak azért nem létezett, mert féltek beszélni róla, így volt ez ötvenhattal kapcsolatban is, hanem azért sem, mert a találkozóin Kádár maga is elébe ment a feltételezett elvárásoknak, s azonnal az egyszerű munkáslétét hangsúlyozta, a közönségével való azonosságát. Az általa irányított hatalmi rendszer ilyen irányú törekvéseiben nyilvánvalóan segítette.

Mondják, reálpolitikus volt. Úgy látom, hogy hatalmi alkukat kötött, a legfelsőbb hatalomba kerülése előtt életét védő, ugyanakkor mások életét elpusztító alkukat, ilyen kérdéseknél a reálpolitikusság körüli dilemmák aligha vethetők fel, a kifejezéssel való példálózás már önmagában is a helyzet megideologizálásának tűnik.

Azt mondom, minden kényszert nem szabad ráfogni a reálpolitikusi gondolkodásra. Kádár hosszú ideig sodródott, a reálpolitikus méltósága viszont hiányzott belőle, az építkezéshez, valójában a rövid ideig tartó építkezéshez a kor mozgása is hozzájárult. Kiszolgáltatottnak látom, nem csupán magánemberi, hanem politikusi létében is, a kiszolgáltatottság megalkuvásokat, nem pedig reálpolitikusi lépéseket szokott eredményezni.

24.

Ezerkilencszázötvenötben születtem, apró gyerek voltam a Kádár-rendszer kialakulásakor. Máig örülök, hogy meghatározó családi– társadalmi emlékeim annak legbékésebb időszakából, a hatvanas évek közepéről, második feléről származnak, egyébként régi megfigyelésem, hogy ennek a rendszernek az elfogadásában szerepet játszott az is, hogy valaki mikor találkozott vele, de hát így van ez mással is. Már a hatvanas években, azaz gyerekként hallottam, azért élünk jobban, mint ahogy az emberek korábban éltek, mert a rendszer ezt lehetővé teszi. Később, amikor gimnáziumba jártam, ugyancsak hallottam ezt, egyetemre kerülésemkor ismételten. A beszélgetésekben akkor azt mondtam, hogy akkor is lett volna fejlődés, ha történetesen nem Kádár uralkodott volna, mai gondolkodásommal pedig tisztán látom, hogy a hatvanas évek egyetemes fejlődési hullámai begyűrűztek szinte mindenhova, nem csak Magyarországra. Mostani olvasmányaimból felmerül, hogy a nevéhez köthető fejlődés kapcsán Kádár is eltűnődött azon, hogy valamekkora fejlődés más körülmények közepette is lett volna az országban.

Ma, talán érthetően, kritikusabb vagyok gyerek- vagy fiatalkori önmagamnál. Hiába jártunk–járhattunk jobb iskolákba, gimnáziumba, egyetemre, mint a legtöbb esetben a maiak, azt is látom, hogy megszerzett tudásunk, túl mondjuk a magam szakmájának sajátosan hungarológiai voltán, de ezzel együtt is, Nyugaton nem alkalmazható, a mi nemzedékünk tagjai az ottani körülmények között jóval kisebb arányban tehetik próbára magukat, mint a későbbi nemzedékekhez tartozók. S látom azt is, hogy az, amit a Kádár-rendszer előnyének tartottunk, így például a vállalkozások engedélyezését a rendszer utóbbi éveiben, a korábban gondoltaknál jóval kevésbé hatotta át a társadalmat. Mintha az egyéni kiútkeresés, a kiskapuk felkutatása is továbbélne abból a világból.

Ha Domokos Mátyás arról írt, hogy a Kádár-rendszer és az előtte lévő diktatúra, mondom így, megváltoztatta az akkori írók pályájának ívét, akkor nyilvánvaló, hogy az a rendszer a maga megalkuvásaival és beszorítottságaival nemzedékek életét és mentalitását határozta meg.

25.

Mindenesetre a nyolcvanas évek végén szabadulni akartunk a Kádár-rendszertől, mindentől, ami ahhoz a világhoz kötött bennünket. Ebben az esetben nyugodtan használhatom a többes számot, mondom, mert a társadalom döntő többsége valóban akarta  a változásokat. Hittünk abban, ismét többes számban mondom, hogy az átalakulás gyorsan megtörténik, mi pedig belépünk az Európa-házba, az akkori idők talán leggyakrabban használt kifejezése volt ez, s nálunk is minden úgy lesz, ahogyan Nyugaton van. Nyugatról akkor keveset tudtunk, legalábbis sokan voltak olyanok, akik keveset tudtak az ottani világról, közéjük tartoztunk mi is, azt azonban tudtuk, ahogy mindenki tudta, hogy ott jobban, sokkal jobban élnek az emberek, mint ahogyan mi élünk.

De lehet, hogy ezt sem gondoltuk, csak másképpen akartunk élni, mint ahogyan addig éltünk.

A változások kikényszerítéséhez elegendő, ha egy társadalom másképpen akar élni, mint ahogyan addig élt.

Volt akkor egy feltevésünk. Azt gondoltuk, hogy nálunk azért zajlik gyorsan az átalakulás, gyorsabban, mint másutt, mert a kádári világ reformjai, reform-kezdeményei mintegy előkészítették az utat a változásokhoz. Ennek a felvetésnek volt valóságtartalma, de az is nyilvánvaló, hogy a korábbi reformok nem ágyazódtak be annyira a társadalomba, nem alakították át a gondolkodást olyan mértékben, hogy az elegendő lett volna az átalakulás végig viteléhez. Az Ady által leírt Kompország árnya a nyolcvanas évek végén, s azt követően is ott lebegett Magyarország felett.

A magyarországi átalakulás nyolcvanas évekbeli felgyorsulása mögött valójában az országnak a szovjet érdekszférából való fokozatos kiszabadulása áll. Gorbacsov már ezerkilencszáznyolcvanhat közepén eljutott annak felismeréséig, hogy a Szovjetunió immáron nem képes a barátinak nevezett szocialista országok további támogatására, így ezeknek az országoknak, gazdasági segítség híján szabad utat kell biztosítania, azaz azok kiválhatnak a szovjet tömbből.

Kalmár Melinda arról ír, hogy a különböző irányból induló ellenzéki törekvések egymással sokban rokonok voltak, példaként említi, hogy sokáig nem léptek túl a helyi és munkahelyi önigazgatás kiterjesztésének vágyán. „A rendszer ellenzéke nem remélt többet hibrid megoldásoknál, mindaddig, amíg nem vált egyértelművé, hogy a szovjetgalaxisról le lehet válni.”* Ezen nem is csodálkozhatunk, akkor, amikor az ellenzéki mozgalmak beléptek a politikai erőtérbe, nekik is számolniuk kellett a meghatározottságokkal és lehetőségekkel.

Meg kell jegyeznem, hogy a rendszerváltáshoz kapcsolható gazdag irodalomban Kalmár Melinda könyve vizsgálja először párhuzamosan a hatalom és az ellenzék lépéseit, ezzel együtt lehetőségeit.       

*Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában, i. h.: 529.

26.

Valóban gyorsan történt akkor minden.

Most, hogy az emlékeimben élő történések időrendjét próbálom tisztázni, az akkori időszak átélőjeként s figyelőjeként, hiszen valóban figyeltem mindent, amit csak lehetett, szóval a történések átélőjeként és figyelőjeként is megdöbbenek attól, hogy egyes történés-sorok milyen gyorsan játszódtak le. Korábban említettem Kurcz Béla cikksorozatát a háromszáz egyes parcelláról, ezzel a sorozattal kapcsolatban azt gondoltam, hogy egyes darabjai a rendszerváltás hosszabb folyamata alatt jelentek meg. Nyilvánvalóan azért gondolhattam ezt, mert ezerkilencszázötvenhat valóban végigkísérte a rendszerváltás történetét. Érdekelt, hogy Pozsgay Imre mikor jelentette be ötvenhat átértékelését, azt, hogy népfelkelésnek tartja. Emlékszem, mint mindig, otthoni munka közben egy szombaton a rádió déli krónikáját hallgattuk, előzetest adtak a délutáni 168 óra című műsor tartalmából, ott, ebben az előzetesben hallottuk először ötvenhat kapcsán a népfelkelés kifejezést, délután, mint egyébként mindig, meghallgattuk a műsort. Most, hogy meglepődtem a dátumon, kérdeztem Ágit, mikor történt ez, valamikor nyolcvanhétben–nyolcvannyolcban, válaszolta. A helyes választ végül az ezerkilencszázkilencvenegyben született Péter fiunk adta meg. Ezerkilencszáznyolcvankilenc januárjában, mondta, történelmi tanulmányaiból emlékezett a dátumra.

Igen, Pozsgay Imre ezerkilencszáznyolcvankilenc január huszonnyolcadikán, élve azzal a lehetőséggel, hogy Grósz Károly Davosba utazott a világgazdasági fórumra, első pártvezetőként a keleti tömbből, egy rádióműsorban jelentette be, hogy szerinte ezerkilencszázötvenhat nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. A párt Központ Bizottsága február tizenegyedikén elfogadta ezt az értékelést, Kurcz Béla sorozatának első része is, láttuk, ekkor jelent meg.

Négy hónap múlva pedig megtörtént a gyászszertartás, s a kivégzettek újratemetése.

27.

Nem történhetett volna ez meg, ha a társadalom nem alakult volna át, ha önmagában nem végzi el az átértékeléseket.

S nem történhetett volna meg a sajtó, a rádió és a televízió hihetetlenül gyors átalakulása nélkül. Ekkor már nem az irodalmi folyóiratoké volt a főszerep, hanem a napi- és hetilapoké, akár a bulvárlapoké is, az induló bulvárlapok is a politikához kapcsolták magukat, a magam életében először találkoztam ezzel a jelenséggel, eddig még bulvárlapot sem láttam. Mindezek mellett pedig ott voltak a rádió- és televízió műsorok, közülük az előbb említett 168 órát említem meg.

Ezerkilencszáznyolcvankilenc nyarán Kecskeméten rendezték meg az Anyanyelvi Konferenciát. Ennek kapcsán vendégünk volt egy, az Egyesült Államokban élő, magyar származású történész-házaspár. Hosszabb időre érkeztek Magyarországra, az éppen zajló történéseket elemezték. Ennek kapcsán merült fel Pozsgay Imre bejelentése, mondtam, hogy a szóban forgó beszélgetés a 168 óra című műsorban hangzott el. Mi az a 168 óra, kérdezték, még nem hallottak róla.

Akkor jegyzetem meg, egy–egy időszak sajtóját és légkörét is ismernünk kell ahhoz, hogy az adott időszak történéseit pontosan megértsük.   

28.

A történések felgyorsulása mögött ott lehetett az is, hogy a régi rendszer képviselői a Szovjetunió kihátrálásával elvesztették a legfontosabb hátuk mögött álló erőt, míg az ezerkilencszáznyolcvannyolc második felétől pártokat létrehozó ellenzék élvezhette a tömegek látványosan megmutatkozó támogatását. A tömegdemonstrációk ellenére az események szemlélőjeként nem éreztem, hogy a történelmi tanulmányaimból ismert forradalmi helyzet alakult volna ki. Bár Grósz Károly fenyegetésként emlegette a fehérterror veszélyét, s a ráadott fegyveres választ sem tartotta kizártnak, ezen a téren a kitartott stabilitást éreztem, miközben az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain az ellenzék legfontosabb törekvései sorra érvényesültek, igaz, az MSZMP ígéretet kapott arra, hogy tagjaival szemben nem lesz leszámolás. Mindebben egyfajta bölcsesség megnyilvánulását láttam, s nem is annyira a két oldal egymással szemben megmutatkozó bölcsességét, hanem az idővel szembeni bölcsességét, pontosabban az idő megértését. Ezt nem tudom másképpen érzékeltetni, csak úgy, ha azt mondom, hogy mindkét oldal érezhette, ezerkilencszázötvenhat után, a rendelkezésünkre álló történelmi tapasztalatokkal már nem lehet és nem is szabad vérontással fenyegető forradalmi helyzeteket kialakítani.

A rendszerváltás utáni első miniszterelnök, Antall József jól ismert szavait, Tetszettek volna forradalmat csinálni!, ezért éreztem már első elhangzásukkor hiteltelennek, akkori előfeltevéseim szerint sem lehetett Magyarországon forradalmat csinálni. Elképzelhető, hogy a titokban tartott dokumentumok más összefüggéseket is megmutatnak majd, de az újabb anyagok esetleges megismerése nem kérdőjelezi majd meg azt, ahogy az akkori történéseket megéltük.

Nem biztos, hogy más országokban más körülmények között az átalakulás időszakában a történések lezajlódhattak volna forradalmi események nélkül.  

A magyarországi átalakulás békés volta, ennek magyarázata a történések időszakában is foglalkoztatott. Az 1990 második felében írott jegyzeteimből másolok ide egy bekezdést.„T. G. Ash a Valóság júniusi számában a kelet-európai átalakulási folyamatot elemzi. Pontosabban arról értekezik, hogy mi magyarázza ennek a folyamatnak a gyorsaságát, vérnélküliségét, azaz, hogy a régi berendezkedés miért mondott le a hatalmáról. ... ’semmi sem tartotta volna vissza őket, ha még mindig meg lettek volna győződve az uralkodáshoz való jogukról – írja. – Ám hatott a harmadik, valószínűleg döntő tényező, a forradalmi helyzeteknek az a sajátossága, amelyet Tocqueville így jellemzett száz évvel ezelőtt: a hatalmi elit elveszti a hitét saját uralkodásának jogosságában. Egy pár srác kiment az utcára és kiabált ezt-azt. A rendőrség megverte őket. A srácok azt mondták: Nincs jogotok megverni minket! Mire a nagyhatalmú vezetők így válaszoltak: Igen, tényleg nincs jogunk, hogy megverjünk benneteket. Nincs jogunk, hogy erőnek erejével fenntartsuk a hatalmunkat. A cél többé nem szentesíti az eszközt.’

Igen, a történelmi tankönyvek valószínűleg így fogják rögzíteni mindazt, ami 1988–1990 között Kelet-Európában történt. Mi, akik átéltük az eseményeket, gazdagabbnak, árnyaltabbnak, sokszor kétségbeejtőnek, sokszor pedig bíztatónak láttuk a történéseket. Végső soron azonban a szabadságfok emelkedéséről van szó, ekkor már egészen egyszerűen nem lehetett elkövetni, amit 1956-ban és 1968-ban elkövettek.”*

Füzi László: Noteszlapok, in.: Füzi László: Az irodalom helyzettudata, Jelenkor Kiadó, 1993, 162. A feljegyzések eredetileg a Magyar Napló 1990. évi évfolyamában jelentek meg.

29.

Forradalmi eseményeket a televízió képernyőjén láttunk. Ma már nem tudom megmondani, hogy az itthoni televíziókészülékek képernyőjén mikortól tűnt fel a román televízió adása, talán egyszer délután, amikor hazamentünk, s bekapcsoltuk a tévénket, akkor vettük észre, ezerkilencszáznyolcvankilenc huszonegyedike lehetett, leginkább erre a napra gondolok. Előtte a rádióból már hallottuk a temesvári történéseket, azt, hogy a kilakoltatását megtagadó Tőkés Lászlót a hívek védték, majdhogy ez a védelem összeütközésekbe, tüntetésekbe ment át, aztán felkelésbe. A valódi meglepetést a tévé képernyőjén feltűnő bukaresti kép jelentette, ott is tüntetéseket, harcokat láttunk, innentől kezdve mindenki állandóan a televíziót figyelte. Az első napokban Szekér tanár úrral és Kalmár Sándorral, a kiváló matematikussal találkoztam délelőttönként, mindig ugyanabban a kávézóban beszéltük meg az előző napi történéseket. Más körülmények között karácsonyra készültünk volna, ilyenkor már a szerkesztőségbe sem jártunk be, most az ünnep előtti délelőttöket a városban töltöttem. Akkor karácsonyra Pécsre mentünk, ott is állandóan a tévét figyeltük, a diktátor és a felesége kivégzéséről készült felvételt már Ágiéknál láttuk.

Figyeltük a barátainkkal, ismerőseinkkel kapcsolatos híreket, a helyzet sokszor nem volt áttekinthető, Ilia tanár úr szinte folyamatosan jelezte, mit hallott Gálfalvi Gyuriékról, Markó Béláról, Gazda Józsefék Temesváron szolgáló fiáról, Cs. Gyimesi Éváról, Kántor Lajosról. Erdélyben az irodalmárok a tüntetéseken az első sorban vonultak, valóban félni kellett attól, hogy történhet velük valami.

Lelkes volt mindenki, s lelkesek voltunk mi is. Hittük, hogy elérkezik a magyar–román megbékélés időszaka, s hogy teljesen új világ kezdődik már a következő napon.

Lehet, hogy történelmi súlyú történések ilyen hitek nélkül nem is mennek végbe.

1990 tavaszán meghívtam Kecskemétre Mircea Dinescu költőt, akkor már a román írószövetség elnökét, aki 1989. december 22-én Ion Caramitru színésszel együtt a román televízióban bejelentette Ceaușescu szökését és a felkelés győzelmét. Dinescu a meghívásnak 1990 őszén tett eleget. A rendezvényen és a hozzákapcsolódó irodalmi esten részt vett Jókai Anna, a magyar írószövetség elnöke, így a rendszerváltást követően a román és a magyar írószövetség elnökének találkozójára Kecskeméten került sor. Mircea Dinescu viszont-meghívására írószövetségi delegációval Bukarestbe utaztam 1991 februárjában, útrajzomban azt írtam, hogy „most nem lehet átfogó írást írni, minden mozgásban, átalakulóban van, aligha lehet ezt a kavargást állóképben rögzíteni.”*    

*Füzi László: Utazás Romániában, in.: Füzi László: Az irodalom helyzettudata, i. h.: 143.

30.

Így éltünk akkor.

Figyeltünk mindenre, amire lehetett, új hírek, könyvek, újságok kavarogtak körülöttünk. A változások korábban elképzelhetetlenek és folyamatosak voltak.

Nem csak a napi történések foglalkoztattak bennünket, a múlt felé is folyamatosan tágult a világ. A történelem mintha újra társa lett volna a mának, korábban ki nem adott könyvek kerültek elő, új emlékezések születtek, addig nem látott összefüggések mutatták meg magukat, valóságos szellemi kavalkád vett bennünket körül.

De ha a napi újdonságok nem kötötték volna le az érdeklődésünket, akkor az Ady olvasása óta belénk plántálódott ösztönt követtük volna, a ma, a mindenkori jelen megismerésére késztető ösztönt. 

31.

Elővettem az ezerkilencszázkilencven második felében írt feljegyzéseimet, pár bekezdést idemásolok belőle. Megjelenésük óta nem olvastam el az akkor leírtakat, lehet, hogy azért, mert nagyon is az adott időszakhoz kötődőknek tartottam őket, de egyébként sem szoktam újraolvasni az írásaimat.

Most azt gondolom, mondom hosszas megfontolás után, mintha ennek a mostani írásnak az előzményét jelentené ez a pár feljegyzés. Akkor, amikor írtam őket, nem csak éreztem, hanem tudtam is, hogy a frissen megismert Márai hatása alatt írtam őket, a naplóíró Márai hatása alatt. Szerettem volna megragadni egy jelenséget, gyors, éles váltásokkal leírni, aztán továbblépni, úgy, hogy a leírtak továbbrezegjenek az olvasójukban. A Márai-napló titka ebben áll, az alább következő részletek aligha felelnek meg ennek az eszménynek, de talán jelzik akkori elkötelezettségemet a történések értelmezésére.

Ezeket a feljegyzéseket már akkor is a nyilvánosság számára írtam, először a Magyar Naplóban, később az egyik könyvemben jelentek meg. Adódik a kérdés, miért a nyilvánosság számára ír bárki is naplóbejegyzéseket, a történések megragadására irányuló mondatokat.

Azért, mondom, mert már nem tudjuk megtenni, hogy ne a nyilvánosság előtt fejezzük ki magunkat, önértelmező és önteremtő kísérleteink is a nyilvánosság előtt történnek meg. A tizenkilencedik században, mondom, még egy Széchenyinek és egy Tolsztojnak is volt ideje és volt tere az önépítését segítő, csak önmagának szóló naplók írására, mára ez az idő és ez a tér eltűnt.

Az akkori feljegyzések kapcsán a másik megfigyelésem az, hogy számos akkor fontos részlet, mondat mára elvesztette a jelentőségét, akár még előttem is, pedig hát valóban azért rögzítettem őket, mert egy akkor fontosnak, akár, nagy szó, de az akkori idők kapcsán használható ez a kifejezés, történelminek gondolt eredmények elérését segítették. Ma az akkori időszakból csak a lecsupaszított történések, leginkább pedig az eredmények bírnak érdekességgel, noha még csak negyed évszázaddal vagyunk az akkori évek után.

32.

A rendszerváltás itt van körülöttünk. S most is sokan várják, hogy az új rendszer megmondja, mit kell csinálniuk. Mintha a morális felszabadulásról nem is hallottak volna.

Változatok a magatartásra. Az egyik lehetséges magatartás, vesd magad bele az eseményekbe, a történések majd igazolnak. A másik, húzódj vissza, figyeld, értelmezd a történéseket, visszahúzódásod majd igazolódik. A harmadik, mielőbb tisztázd a múltadat, akkor majd te leszel az, aki a másikét tisztázhatod. 

Mindez, természetesen, így nem a teljes igazságot tartalmazza. Az átalakulás el sem kezdődhetett volna azok nélkül a tiszta erkölcsű emberek nélkül, akik ma is részesei a politikai életnek. A hallgató, figyelő többség nagyobbik része is tisztán, katartikusan éli át a történéseket. S mégis, sokan helyezkednek, hangoskodnak. Valóban, mint az eddig csak könyvekből ismert nagy traumák idején.

Ugyanerről írt Márai negyvenöt évvel ezelőtt: „Aki nem élte velünk végig ezt az időt, aki nem volt közöttünk, mikor minden kinvílt, betelt és igazi valóságában megmutatkozott, az nem tudja mi az felriadni egy csöngetésre, s már régen nem a magunk életét félteni: aki nem tudja, mi kell ahhoz, hogy a bombázást jelző szirénabőgésre közömbösen pillantsunk fel, mert az effajta veszélyt idegeink régen közömbösítették más, keserűbb és veszélyesebb mérgek oldatában, aki nem segített legalább egy gyereken, nem adott szállást egy otthontalan nyomorultnak, aki nem tudja, mi az, hogy kézhez kapni a reggeli postával egy lapot, melyet egy vagonból dobtak ki valamely állomáson,  akik a vagonban nyolcvanadmagukkal utaztak a halál felé: aki mindezt nem élte végig velünk, ezt a három hónapot, ezt az öt évet, ezt a tíz évet, az ne álljon közénk soha bírónak Itt csak az ítélhet, aki közöttünk élt." Vajon most hogy ítélnek azok, akik itt élték le az elmúlt évtizedeket?

33.

Hányszor mondtam magam is, egy kort csak akkor ismerhetünk meg igazán, ha a róla írt emlékiratokat is olvashatjuk. Egyetemistaként még semmi esélyt nem adtam magamnak arra, hogy a minket körülvevő világgal foglalkozó emlékiratokat elolvashassam, akkor még csak a második világháború időszakával foglalkozó memoárok kiadása kezdődött meg. Pár éve húsz év távlatba helyeztem a mi korunkhoz kötődő emlékiratok elolvasásának lehetőségét. Most már a tegnapelőttről is olvashatom az emlékezéseket, s semmi örömöm nem telik bennük.

A történelem az élet tanítómestere? „Egy mondat még tavalyról. Sándor Iván írja esszé-naplójában: A magyar forradalom mártírjai előtti világ-tiszteletadással egy időben tarkón lőtték a pekingi ifjúság három vezetőjét.”

34.

Mészöly Miklós írta: „Várjuk, hogy ki lesz az, aki elfogadható garanciákkal képes megtenni az első lépést a hátsó gondolat nélküli kompromisszum felé”.

Ezt a mondatot immáron három éve írta le.