Arckep C Mtm - Székelyföld kulturális havilap

utolsó lapszámaink: 2017 – Február
2017 – Január
2016 – December
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok:

Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés: Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:

Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság:

Kulturális havilap

partnereink:

'+ ''+ (document.layers?(''):('

'))+ '

'+ (document.layers?'':'

')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaKirály László

"én még soha nem voltam egyedül"

- Lövétei Lázár László beszélgetése Király Lászlóval -

'– Kedves Laci bácsi, Valahol ott című versedben engem már végigvezettél Sóvárad határában, most tehát arra kérlek, vezesd föl a Székelyföld olvasóit is a Kerekhegyre, ahonnan némán figyelhetik a Küküllő völgyét, te pedig közben mesélj arról, hogy milyen élmények fűznek a Virgóhoz, Endrebércéhez vagy a Cseréhez...

– A dombok, dülők, határrészek, patakok nevei alighanem elsőkként mozgattak meg, csábították gyermeki képzeletemet. Endrebérce – ez így önmagában is szép, de miért nevezték így? A bérc alatti részt pedig – nyilván – Endrének? Mitől lehet Endre egy határrész? Isten óvjon tőle, hogy megtudjam! Oda jártunk tavasszal nárciszt szedni, amit kankósnak hívott a sóváradi ember. Összetapostuk az egész gyönyörű, süppedős rétet, a későbbi kaszások „örömére”. Szép volt. Endrebércén pedig életemben először s utoljára „haragot kötöttem” Vass Dénes nagyapámmal, mert tizenegy évesen elérkezettnek véltem az időt, hogy helyet cseréljünk: ő járjon szántáskor a tehenek előtt a barázdában, és én fogjam az eke szarvát. Ebbe ő nem volt hajlandó beleegyezni. Büszke lovas gazda volt, mielőtt az elvtársak egyszerűen elvették javai nagyrészét rendes útonállókhoz méltó módon – elég nagy megpróbáltatás volt számára már az is, hogy tehenekkel kényszerült szántani. A Cserén meg 30 fokos hőségben lent „nyőttünk”, ami a világ egyik leggyalázatosabb munkája. A franc akart lent termeszteni, de Makkfalván szocialista lengyárat építettek, annak nyersanyag kellett. Amikor elszállítottuk a gyárhoz a szárított lent, éjszaka indultunk, én a magasra rakott szénásszekér tetején hevertem, nagyapám pedig énekelt a tehenek előtt ballagva – amíg azt hitte, hogy alszom. Kuruc nótákat tudott, sose hittem volna. Ritka szavú ember volt, de nem kedélytelen. Dalait azzal háláltam meg, hogy amíg Ő a gyár irodájában állt sorban „a papírokat intézendő”, én a szekerünket egyszerűen kivezettem a másodosztályú len-sorból, és beálltam vele az elsőosztályú sorba. A kutya sem vakkantott, másodosztályú terményemet csuklás nélkül első osztályúként kezelték, így valamivel több pénzt kaptunk érte. Gondolom, effajta szabotőr-húzásokon bukott meg a szocialista lentermesztés. Vass Dénest azonban akkor a szélütés környékezte vakmerő cselekedetem láttán. Dorgálni éppen nem dorgált, mert egy csöpp igazságot szolgáltattam neki, amiért ilyen szemetet kellett termesztenie hasznosabb növényekhez szokott földjén. Csere, Virgó, Endrebérce – csupa történet, mese, legenda, költészet, emberré válás.

– „elfelejteni minket nem szabad, nem lehet”, figyelmeztet a rokonság Gyermekkor, elhagyott ostorok című fiatalkori versedben. Hogy nem felejtetted el őket, arról egész életműved tanúskodik, de van-e valami, amit esetleg szívesen elfelejtenél gyermekkorodból? Hiszen a gyönyörű oximoron, a „békeharc” éveit már „kinyílt értelemmel” élted meg...

– Figyelmeztetem a kérdezőt, hogy az említett vers címe: Kölyökkor. Elhagyott ostorok. Vedd úgy: megdorgáltalak, mert barátok vagyunk. Idézzünk pontosan, mert különben az általunk idézett címek vagy szövegrészek csak nagy vonalakban és lényegükben fedik az eredetit. Jókedvem van. Elfeledni pedig semmit sem szeretnék „szívesen” az életemből, azt is sajnálom, ami eddig kipergett az emlékezetemből. A békeharc emléke is jó valamire. Olyan béke volt, hogy a szüleim ágya fejénél éjszakánként ott strázsált dédnagyapám valamikori hosszú nyelű baltája, mellyel sötétedés után ballagott haza a községházáról mint községi bíró, vagy a kocsmából mint tisztességes barátkozó ember. Az ötvenes évek elején a Nyárád mentén laktunk, édesapám tanító volt, ide-oda vezényelte őket, tanítókat a hatalom, hogy ne legyen módjuk gyökeret ereszteni sehol – ez hajszálpontosan kidolgozott KGB-módszer volt, mint arról jóval később értesültem. Mondta az „új eszmét” társaival együtt, így hát a kilakoltatott kulák házában, melyben lakni kényszerültünk, nem ártott az ágy fejénél tartani a baltát. Apám örvendett némi tiszteletnek. Táncolni, énekelni tanította az ifjúságot, télen pedig olvasókört tartott petróleumlámpa fényénél a csíkfalvi embereknek. Épp a Varjú nemzetséget olvasta részletekben, amikor váratlanul Marosvásárhelyre kellett utaznia valami tanfolyamra, így a felolvasás Édesanyámra maradt. Neki azonban gyerekkorában torokgyíkja volt, nem bírta hanggal a szereplést, boldogságomra. Tisztelettel jelentem, hogy tízszer olvastam föl Kós Károly gyönyörű regényét. Ahogy befejeztem, kezdhettem elölről, mert volt olyan hallgató, aki a közepén kapcsolódott be a nemes időtöltésbe. A békeharc dúlt, a kötelezően fehérre meszelt kerítéseken ez állt, többek között: „Tito, a jugoszláv népek hóhéra” – „A Szabad Európa az amerikai imperialisták véresszájú szekértolója”. Alig harmincöt év múltán aztán ott álltam a „hóhér” sírjánál, Belgrád fölött a Virágházban. Szép szál vitézek álltak őrt a sírnál, s valamiért arra emlékszem legélesebben, hogy a kínai író elvtársak egyik cigarettáról a másikra gyújtottak, helytől, alkalomtól, magasztosságtól, ünnepélyességtől függetlenül.
Most jut eszembe: az említett balta nyele nemrégiben eltörött, mert Király Zoltán favágó fejszének vélte a nemes szerszámot. Eldöntöttük: ideje új nyél után néznünk. Úgy vettem észre: mindketten kedveljük a tartós dolgokat.

– „Ha az ember költővé lesz – népet választ magának”, mondod Pablo Neruda című írásodban. Engedd meg, hogy e kijelentésed kapcsán visszatérjek egy kicsit a „békeharcra”. Tudjuk, hogy a kommunizmus évei alatt mennyire lejáratták a „béke” szót, az „új” magyar irodalom hívei között pedig még ma is keményen tartja magát az az álláspont, miszerint az ún. „elkötelezett irodalom” ténykedése nyomán a „nép” és „nemzet” szavak is elcsépelt fogalmakká váltak. Szerinted meddig kell vezekelniük e fogalmaknak valamiféle nyelvi purgatóriumban, amíg ismét szabad lesz használni őket – nem ironikus/cinikus felhanggal, hanem azzal a pátosszal együtt, ami ott bujkált valamikor e szavak eredeti jelentése mögött?

– Akik e fogalmakat lejáratták/lejáratják, szinte mindent képesek lejáratni, amihez közük volt/van. Lejáratták a politikát, a gazdasági életet, a kultúrát, az emberközi kapcsolatokat – amennyire csak idejükből s erejükből tellett. Túléljük valahogy, de a fogalmakat szüntelen védeni kell, s óvni az oly szívesen hozzájuk tapadó szennyeződésektől. Ha van írónak kötelessége – az egyik minden bizonnyal ez. Én bízom benne, hogy lehet s lesz fénye a szónak, ha a vakok-süketek nem is látják-hallják. Még e szavaknak is: nép, nemzet. Azt gondolom, hogy az igazi pátoszt csak a kisszerű gyülevészség ócsárolja ferde szájjal. Idegen tőle a magasztosság, fél tőle, mert nem bír fölemelkedni hozzá. Félnek a mítoszoktól is; meghirdetik a mítoszrombolást ennek folytán. No legenda! No szárnyalás! No nemes magatartás! No emelkedettség! – Nem irigylem őket. Görbe szemmel kell figyelniük a verset is, ha költőiséget gyanítanak benne. S ha már itt tartunk, hadd irritáljam őket, utalva opcióimra: én, kéremszépen, nem idegenkedem a pátosztól, kedvelem a szimmetriát, az egyensúlyt, szeretem időnként magasba emelni a tekintetem, és nem a szemétdombon vagy -telepeken ágálókat vagy tevékenykedőket tekintem hősnek vagy példaképnek. S tudatom Veled, kedves Druszám, és olvasóinkkal: nekem igenis van nemzetem – még ha igen gyakran nem is viselkedik nemzethez méltó módon.

– Az örök hó határa című kisregényedben a fiatal Antonio, a későbbi gerillavezér népével ismerkedik, „a kijátszott, kisemmizett, bizalmatlanná vált emberekkel, kik között lassan kezdett eluralkodni az okos ravaszság helyett a sunyiság, a tisztességtudás helyébe a tolvajság lépett, mértéktartó, okos beszédük helyét kezdte elfoglalni a csűrés-csavarás, hazudozás”. Mivel a székelységgel kapcsolatban az „okos ravaszság” a leggyakrabban használt szófordulat, talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom: Az örök hó határát rólunk (is) írtad. Még ma is annyira elkeserítőnek látod a helyzetünket, mint a kisregény írása idején?

– A helyzetünket nem látom elkeserítőnek, vagy elkeserítőbbnek, mint más korban. Öregedvén – és talán bölcsülvén – egyre inkább a helyzetet látom s akarom látni, és lehetőség szerint eltekintek a hirtelen ajánlkozó jelzők használatától. Helyzet pedig sokféle van, s egyik sem örök. Aki egyetlen „helyzetre” esküdött, mind odalett.
Az örök hó határa kapcsán csatlakozom a véleményedhez. Megtoldanám egy kis túlzással: nem is volt szándékomban (akkor se) másról írni, csak rólunk. „Erdélyi vagyok mint a hű kutyák” – írtam egy versben, s bár tudom, nem ildomos magunkat idézni, most mégis megteszem, mert komolyan szoktam gondolni, amit papírra vetek, s nem szeretem nyújtani a szót.

– Egyik pályatársadról írott, In memoriam című nekrológodban/kisesszédben mondod, hogy az illető „tudta: az irodalom nem lehet önmaga célja, s hogy írni: alkalom arra, hogy jót cselekedjünk, azok érdekében, akikből vétettünk”. Egyik interjúdban úgy nyilatkoztál Bertha Zoltánnak, hogy nincs ars poeticád, a fenti idézetből nekem mégis úgy tűnik, mintha szimpatizálnál elhunyt pályatársad irodalomfelfogásával...

– Ez az egész ars poetica-kérdés megérne egy derűs, kiadós kirándulást, de erre most – úgy vélem – se időnk, se helyünk. Csak körülbeszélni tudnám azt, mit is jelent(het) ma – mi mindent! – a költő művészi hitvallása, szűkebben: a mesterséghez való viszonyulása. Az általad idézett szövegrésszel ma is egyetértek, bár, ugye, ez is ünnepélyesen és patetikusan hangzik. Legyen! Valóban nincs olyan ars poeticám, amelyhez mint saját mesterségbeli útmutatóhoz törik-szakad ragaszkodnám, hiszen az egész életünk – s benne a művészeti tevékenységünk is – folyamatos kihívások közepette zajlik, ennélfogva gyakorta nem lehet egyirányú. Jó, hogy legalább az ideológiák büdöskurva követelődzéseitől megszabadultunk. Nem önmagamnak írok, s így még a magam mulattatásához is szükségem van mások szellemi vagy fizikai jelenlétére, netán messziről vagy az idők mélyéből érkező üzenetére, baráti integetésére. Láthatatlan jelenlétük biztató és megnyugtató. „Édes fiam, hát nem olvastál már eleget ?!”– rémüldözött öreg-öreg kedves szomszédasszonyom, látva a diófa alatti asztalon tornyosuló könyveket. „Még nem – feleltem. – S ráadásul ezt is itt mind nekem írták.” Vagyis az ars poetica. „Mert sem én, sem te, sem senki nem tudja, mi a költészet” – mondta Lorca, s ez is vagy igaz, vagy sem. Mégis hajlok arra, hogy van valaki, aki tudja mégis, miről van szó: a dilettáns. Megveszekedett magabiztossággal csak ő mer beszélni ilyesmiről. Tapasztalatom szerint már az ügyes középszer is kételkedik. Nem vagyok irodalomtudós, sem elméleteken száguldozó „műértő”, akinek elvárásai vannak az alkotókkal szemben. Talán szakavatott olvasó lehetnék, ha ez a megnevezés nem volna olyan száraz és ijesztően undok.
De sem az írás, sem az olvasás nem kín számomra, sőt! Nem kínlódom, nem verejtékezem, munkaeszközeimet sem rágom írás közben, mi több: nyugodtnak, szabadnak s talán boldognak érzem magam. S könnyű leszek, mert az összpontosítás felemészti egész energiakészletemet. Közhely ez is, jónéhány költőtársamról tudom, hogy ők is így élik meg a folyamatot. Pontosan tudom, hogy ki(k)nek írom a verset, s minél többen fogják az „üzenetemet”, annál tökéletesebb a köztünk levő viszony. Én életemben még soha nem voltam egyedül.

– Még mindig az előző kérdésnél és a „jót cselekedni” imperatívuszánál maradva, hadd idézzem legrövidebb, mindössze öt sornyi nagyversedet, az Álmodott verset:

„A háborúknak vége mind.
Elpusztultunk törvény szerint.
Nincs már világ se bent, se kint.
S a költő hangja szól megint.
Minden holtat a jóra int.”

Torokszorító a versben szereplő költő „muszáj-Herkuleskedése”, ahogy abszurd módon jóra inti a holtakat. Tudom, hogy egész életedben építeni szerettél volna, első köteted még tele is van hittel és reménykedéssel, aztán valami nagyon megváltozott körülötted/benned. Lehet, hogy buta a kérdés, de a lehető legőszintébben és legkomolyabban kérdezem: miért komorult el a hangod? S ha már egyszer úgyis elpusztulunk, miért idézed föl mégis a túlélésre „biztató” régi mesterek emlékét? Sosem érezted úgy, hogy a költő fölöslegesen jártatja a száját?

– Nem hiszem, hogy kötelező a „muszáj-Herkuleskedés” – ahogyan méltóztattál egy időnként kikerülhetetlen állapotot megnevezni. Ám azt sem igen kedvelem, ha le akarnak győzni, vagy csupán uralkodni akarnak fölöttem. Vagy fölöttünk. Ez azonban gyakran előfordul, s jó, ha van erkölcsi tartalékunk ilyenkor, ha vannak mozgósítható érveink, megbízható és titkosnak tűnő fegyvereink. Efféle időkben természetszerűleg komorul el a költői hang, válik riasztóvá, de ez inkább az ébresztő trombitahangja, semmint temetési zene. Hozzám nem áll közel a panaszkodás, a jajveszékelő költőket sem szeretem, idegen tőlem a poétai – elismerem: gorombán fogom megnevezni – nyivákolás. Nem találkoztam még olvasóval, aki értve a verseimet, elszomorodott vagy uram bocsá’ kétségbe esett volna az üzenetemtől. De olyannal igen, aki váratlanul előkotorta feneketlen női táskájából szó szerint ronggyá nyűtt verseskönyvemet, s elmondta: gyakran került olyan helyzetbe fellebbvalói előtt, hogy naponta reszketnie, aggódnia, félnie kellett munkája, teljesítménye, de mit szépítsük: nemzeti hovatartozása miatt, ám amióta elolvasta, magánál hordja könyvem, a folyton ismétlődő vegzatúra előtt újraolvassa három versemet... – és nem fél. Ezegyszer dicsekvő szó hagyta el a számat, majd megbüntetetem magamat érte, de vállalom. Én sem félek, mert a régi mesterek velem vannak. Petőfivel reggelizem, Arannyal ebédelek, Adyval vacsorázom – mitől tartanék ?! Eddig még – úgy érzem, önhittség nélkül – nem küldtek el az asztaluktól. S ezzel arra is válaszoltam, hogy a költő – a költő, mondom – fölöslegesen jártatja-e a száját. Az utókorról pedig ugyanaz a véleményem, mint Weöresnek.

– Házam küszöbén című novellád író-hőse – egy külföldi utazás nyomán – arra a következtetésre jut, hogy „mostantól le kell mondania a gyermeteg, balga, tarthatatlan hitről, miszerint őt mint írót minden érdekli”. Senki nem várja el egy erdélyi magyar költőtől, hogy épp ő írja meg a pigmeusok természetrajzát, de azt azért nem hiszem el, hogy ne érdekelne – mint írót! – a pigmeusok élete. A Bójákban legalábbis még fontosnak tartottad idézni Rilke levelét az ifjú költőhöz, mely szerint „az alkotó számára nem létezhet szegénység, vagy közömbös, sivár hely”. Szoktál-e például híradót nézni/hallgatni, újságot olvasni, vagy belefáradtál már a vérfolyamba?

– El kell oszlatnom a gyanúdat. Nem vagyok közömbös ember, sőt! Mondhatnám, mérhetetlenül sok minden érdekel, különben hogyan mérhetném magam a mindenséggel, ugye. Azt a megállapítást pedig egy novella szereplője tette adott helyzetben, adott írásműben. Én, mondhatnám, rajongó vagyok, és káromkodós is, ami gyakran segít levezetni feszítő düheimet. Azt sem kerülhetem ki, hogy belássam: ideje valamilyen kényszerű fontossági sorrendet felállítanom elvégzendő dolgaim között. Nagy tévénéző vagyok, kifejezetten vizuális típus, ám igen ritkán olvasok újságot. Apropó: hogyan jutott eszedbe ez a kérdés vagy gyanúsítás, hogy belefáradtam(-e) a vérfolyamba? A pigmeusokról annyit: nemrégiben mesélte egy ősöreg törzsatya, miközben a törzs tagjai éktelenül ordítoztak és egy táncnak nevezett idétlenkedésben vettek részt – szóval a törzsatya elmondta, hogy a pigmeusok eredetileg hallgatagok voltak, nem „táncoltak-énekeltek” mindaddig, amíg a fehérember ajándékokat nem osztogatott közöttük az ilyesmiért, s azt is meg nem mutatta nekik, hogyan kell „táncot” csinálni.
Azt kell mondanom: nem jellemző rám, hogy csak úgy belefáradok valamibe. És megbocsátó sem vagyok, sem könnyen felejtő. Nem látom be, mért kellene megbocsátanom az ellenem vétkezőknek? Későn vettem komolyan, hogy skorpió vagyok, de amióta ez megtörtént, könnyebben tájékozódom a saját dolgaim között is. A nemfeledés pedig óvni próbál attól, hogy ismételten gyanútlanul sétáljak be nyilvánvaló csapdákba.

– A Kék farkasokban Kis Harai Mihály azért megy haza a városból, „hogy ne lehessen úrrá rajta a közöny”, Gyermekkori útlevél című fiatalkori versedben pedig „szorított állkapcsú” őseidet idézed, akik „mindig legjobbkor jönnek: / villanásnyi helyet sem hagynak / bennem a közönynek”. Sosem incselkedett veled az ördög, hogy mint költő elnémulj?

– Nem.

– „Király László azok közé a költők közé tartozik, akik még hisznek a szavak jelentésében, a mondat kifejező erejében; nem a nyelvet teszik meg legfőbb témájuknak, az elkoptatott, közhelyes kifejezések ismétlésétől félve, az újat mondani, újszerűen fogalmazni nem tudás kínzó élményét megvallva”, írja Márkus Béla Sétalovaglás című kötetedről. Egy ilyen „definíció” alapján te tipikusan későmodern költőnek számítasz. Szerintem korántsem ilyen egyszerű a helyzet a verseiddel kapcsolatban; Azték imádság című kötetedből például könnyű lenne kimazsolázni a posztmodern irodalom majdnem minden jellegzetességét, csak fölöslegesnek tartom ilyesmivel tölteni a drága időt. Neked mi a véleményed az irodalmi skatulyákról? Még mindig úgy gondolod, mint a Bójákban, hogy tudniillik a művészetben egyidejűség uralkodik? Egyáltalán: van-e bármiféle elvárásod az olvasmányaiddal szemben?

– Vallom, hogy a művészetben egyidejűség van. Ismerhettem személyesen is egy-két, szerintem valóban nagy mestert – különben csak kényszerűségből fogadom el ezt a megnevezést –, és boldog voltam, mert kiderült az általában könnyed, sohasem fontoskodó együttlétek alatt: régóta tudunk egymásról, mondjuk, még Vörösmarty, vagy Balassi, vagy Tu Fu idejéből. Sok régi és távoli poétával lehetne beszélnivalónk, még ha nem is lennénk egymás kedvencei. Most hadd higgyék azt a jóakaróim, hogy föltolom magam a nagyok közé. Igazuk van: egész életemben oda igyekeztem. Ez AZ ÚT, amelynek híve vagyok. Az „újszerűen fogalmazni nem tudás kínzó élményét” – ahogyan Márkus Béla barátom eufemizál némely írókkal kapcsolatban – nem volt alkalmam megélni. Akit ez fölöttébb és kitartóan gyötör, az vagy nincs tisztában ezzel az egész k. írómesterséggel, vagy elmulasztotta ápolni valamelyik istentől kapott tehetsége apró és hunyékony szikráit. (Vagy nem is volt ilyesmije nekije.) Dehát nem kötelező írónak, szobrásznak, festőnek, zeneszerzőnek ésatöbbi... – egyszóval teremtőnek lenni, a szó eredeti értelmében. Egyáltalán: okos ember (még a félokosok is) már csak önvédelemből is ügyesen elkerülik a fogalmazni nem tudás kínzó élményét.
Hát akkor mért van az, hogy egész negyven éves szerkesztői tapasztalatom ingathatatlanul ellentmond ennek a megállapításnak ?!

– „a fő járható út: a befelé”, mondod Éjféli esők című versedben. Mintha az expresszionizmus programját sűrítetted volna egyetlen axiómába! Hadd kérdezzem meg ennek kapcsán, hogy mit tanultál a magyar irodalom „feketebárányától”, Kassák Lajostól?

– Én Kassáktól semmit sem tanultam – a szó köznapi értelmében. A költő nem tanul, de legalábbis nem úgy, ahogyan a köz hiszi vagy elképzeli. Vállalom, hogy elbűvölt egy időben – a kellő időben – a költő, de egyáltalán az egész ember. A figurája. A tartása, cirkalmatlan pontossága, a szigorúsága, melyet a saját munkásságával szemben is alkalmazott. Meg hát sugárzó üzenete, mely szerint van, amiben egyáltalán nem alkuszunk, nem egyezkedünk. Se erkölcsileg, sem művészileg. Hatott rám ez a nagy alkotó, jókor és szerencsémre.
A fő járható útról: az Éjféli esők írása idején nyilván és érthetően jutottam erre a következtetésre, tekintve a külső körülményeket. De percig sem volt ez az írói elképzelésem summája. Amúgy sem lettem volna képes a csak befele utat követni. Engem a rendszerváltás nem talált dugig tömött fiókokkal, melyekből tolakodtak kifele a diktatúra alatt rejtegetésre ítélt szövegek. Nem vallom azt a tisztelt bíróság előtt, hogy meg sem lehetett mukkanni a diktatúra éveiben, s ezért az igazak hallgattak. Szekérderéknyi remek írást hozhatok bizonyítékul, az erdélyi magyar írók dicsőségére. Az önkéntes elhallgatások okát majd feltárják előttünk az elhallgatók – bár ebben kételkedem.
Az irodalmi áramlatokat pedig – főleg amelynek a neve izmus-ban végződik – kellő érdeklődéssel, de kellő könnyedséggel is illik kezelnünk. Okulni lehet virgonc elméjű elődök kísérletező kedvéből, mindenképpen megéri odafigyelni bátor és szellemes kirándulásaikra, ám tudni kell, hogy megfellebezhetetleneknek kikiáltott ítéleteiket, útmutatásaikat, és ma már elnéző mosolyt fakasztó beképzeltségüket a maguk helyére illesztette az idő: az irodalmi múzeumokba. A kívülről hozott szabályok – s nem csak a művészetben – minden közegben vagy eleve használhatatlanoknak bizonyulnak, vagy átalakulnak, alkalmazkodnak, azaz alkalmazhatókká válnak. A művészetet tekintve aztán itt lép színre meghatározó módon az egyéniség. Apropó Kassák.

– A Bójákban írod, hogy egyszer érdemes lenne abból a szempontból is megvizsgálni a költőket, hogy ki kit szeretett a pályatársak közül. Nos, itt a kedvező alkalom: vizsgáljuk meg, kiket szeretett Király László, és miért? Adyt például egy alkalommal a legnagyobb magyar költőnek nevezted. Még mindig ez a véleményed róla?

– Ma már értelmetlennek tartanám szót is fecséllni arra, hogy ki a legnagyobb magyar költő. A felhőtlen ítélkezés azonban az ifjúság elidegeníthetetlen joga, és én nem is igen kedvelem a mindent mérlegre tevő ifjú embereket. Dekázásból nemigen lehet nagy művészet, márpedig olyan pályakezdővel, aki eleve kicsi művész vagy „egy olyan jó közepes” író akar lenni, egy kávé erejéig sem érdemes lopni a napot.
Arról, hogy kiket szerettem és miért – művészeket is –, meg hogy horribile dictu kiket szeretek még ma is, nem nyilatkozom. Ezt én egészen magán, mondhatni szerelmi ügynek tekintem. Esetleg majd versben. Vagy prózában. Vagy sehogy.

– „Témára vadászunk éjféli kocsmák asztalánál”, mondod Dal című fiatalkori versedben. A többes szám – ha nem tévedek – a később második Forrás-nemzedéknek nevezett „szabadcsapatot” akarja jelenteni. A Kék farkasokból tudom, hogy ti, a legendás Gaál Gábor Kör tagjai meg mertétek kontrázni Nagy István Prométheusz-elméletét, mondván, hogy „bennünket főleg az érdekelne: hogyan él az ember, aki nem Prométheusz, sőt, milyenek a lehetőségei, mit gondol, mi érez az, aki egyáltalán nem Prométheusz, vagy hogy egészen a végletekig feszítsük a húrt: azt szeretnők megtudni az irodalomból, hogy mit érez a mai ember a Prométheuszok árnyékában”. Ebből az idézetből könnyen ki lehet olvasni a második Forrás-nemzedék szándékait, úgyhogy nem is faggatlak ezügyben, inkább arra kérlek, mesélj el egy „kiadatlan” történetet a szabadcsapat életéből. Természetesen csak akkor, ha nem sértesz vele „személyiségi jogokat”...

– Hadd ne bonyolódjunk ilyen-olyan történetekbe, hiszen az egész volt egy gyönyörű történet. Az ifjúság, az „ugrásra kész banda”, a csoda, hogy egyazon időben jelentünk meg az egyetemi forgásban, egy tagadhatatlanul gátlásoldó viselkedési mód, a perzselő szerelmek, amelyek a megírt verseknek köszönhetően az irodalmi kör nyilvánossága előtt lángoltak – s mindenekfölött a felhőtlen naivság, árnyéktalan bizakodás, amellyel nem vettünk tudomást az akkori való világ ketrecéről, amelyben éltünk... Miközben büdösek voltunk, kéremszépen, a szó szoros értelmében, hiszen a szappan, amellyel mosakodtunk, s amellyel a ruháinkat mosták, a szappan is büdös volt, nemkülönben a műanyag talpú cipőnk s a zoknink. De hát a párizsi diákok pontosan abban az időben pontosan olyan illatúak voltak, ezt Ferdinandy György szívmelengető visszaemlékezéseiből tudom. Sehol sem voltak még a testápoló szerek kezdetleges elődei sem, mármint hozzáférhető áron.
És zabolátlanok voltunk. Egy ízben négyen-öten rontottunk be az Utunk szerkesztőségébe, melyet már reggel ostromoltunk „műveinkkel”, de a külön-külön személyes belépéshez még nem volt „elég gatyánk” – szóval bevonultunk, és amikor Márki Zoltán megkérdezte, mi járatban vagyunk, azt mondtam, jöttünk elfoglalni (vagy átvenni?) az Utunkat. A szigorú, de szerintünk mérhetetlenül igazságtalan versszerkesztő csak félig-meddig fogta a humorunkat... Evés helyett, alvás helyett is verset írtunk s olvastunk fel egymásnak. Az ösztöndíjjal járó menzajegy árát jó büdös kocsmákban és az olcsó antikváriumban hagytuk. Vadásztánc című versemet hetekig kellett fölolvasnom mindenféle társaságnak, ugyanígy járt Farkas Árpád a Cipőfűzőárussal, Vári Attila meg a Felmentés című kisregényt olvasta fel nagy kedvvel, ha jól emlékszem: 19-szer.
A legkülönösebb az lehetett, hogy – jólnevelt kollegáink és tanáraink elképedésére és rémületére – eszünkbe sem jutott tartani a szánk. Amit aztán a belügyi szervek kellőképpen honoráltak. Nem lehetett elnézni nekünk, hogy ordít belőlünk a belső szabadság, a külső korlátok ellenére is. Ma is remek érzés arra emlékeznem, hogy meghurcolásunk idején a besugóink jobban be voltak szarva, mint mi magunk. Ordított szerencsétlenekről, hogy ők írták a szekunak rólunk a jelentéseket. Nem voltunk hát se jók, se rosszak, csak mi magunk, de ez elég volt „előkotorni azt a kartotékot”.
És akkor most mi van? Lövétei kérdez, és én válaszolok. Ki fogják nyomtatni, ha a magas szerkesztőség is úgy akarja. Az utánunk szimatolóknak még a nevét sem szoktam kiejteni a számon, nemhogy leírni. Dögöljenek csak névtelenül. A „banda” pedig képessége, ereje, kedve s módja szerint teszi a dolgát. A könyveinket le lehet emelni még a láthatatlan polcokról is.

– Ha már a generációknál tartottunk: szerinted mivel magyarázható, hogy az erdélyi lapokban megférnek egymás mellett a „fiatalok” és „öregek”, a különböző irodalmi csoportosulásokhoz tartozó, esetleg más-más politikai ideológiák mentén felsorakozó alkotók is? Mesterségesen tartjuk fönn az utópia látszatát, vagy tényleg van a közös akolnak valamiféle melege? S szerinted „normális-e” ez az állapot? Szerkesztőként volt-e feketelistád azokról, akiktől semmilyen körülmények között nem kértél volna kéziratot az Utunkba vagy a Helikonba?

– Nemcsak hogy nem volt szerkesztői feketelistám, de őszintén tudtam örülni minden kezembe kerülő jó kéziratnak, akkor is, ha a szerző különben nem volt a szívem csücske. Igyekeztem támogatni, hogy lehetőleg alkotást közöljünk, ne alkotót. Megengedhetőnek vélem azonban, hogy időnként jelentős szerzők nem éppen ragyogó munkái is napvilágot lássanak a lapokban, ismervén az alkotói pályák hullámvölgyeit. A kizárólagosságot nem tartom jó vezérlő eszmének a lapszerkesztésben sem, azonban ez is sokkal bonyolultabb, mert nem térhetünk ki a „quod licet Iovi, non licet bovi” figyelmeztetés elől.
A közös akolnak mindig van melege, de nem látom értelmét annak, hogy üvöltöző szekértáborokból lövöldözzünk egymásra. Mesterségesen szított (vagy utasításra kezdeményezett) vitákra emlékezhetünk, a népi-urbánus, hagyományőrző-modern ellentéteket erőltető aktatáskás urakra és rafinált hölgyekre, dehát ők ebből éltek, különben a franc se figyelt volna rájuk. A „kicsinálás” sem volt utolsó szempont némelykor, meg az a maradványaiban élő felfogás sem, hogy az irodalombírálat rendet tud tartani az irodalomban.
Namostmár, azt az állapotot, amelyben ifjak és vének békésen megférnek egymás mellett, nem lehet mesterségesen létrehozni vagy fenntartani. Vagy létrejön, vagy nem. Van idő s helyzet, amikor verekedni jó vagy kell, de olyan is, amikor békében érdemes együtt dolgozni. Némelyek szemében ez a békesség is gyanús, nem beszélve arról a „nagyképűségről”, hogy a néha kénytelen-kelletlen nekünk juttatott anyagi segítséggel együtt nem akarunk a miénktől elütő értékrendet is feltétel nélkül elfogadni. Idézném Stanislaw Jerzy Lec egyik fésületlen gondolatát: „Mindig lesznek eszkimók, akik elmagyarázzák az eszkimóknak, mit kell tenni különösen a nagy forróság idején”. Ez egy másik beszélgetés témája lehetne, de talán még annyit: én magam nem szoktam utasításokra szorulni, s a velem szemben támasztott elvárásokat is láthatatlan fiókba süllyesztem. Azt remélem, hátha van már annyi eszem, hogy magam dönthessem el, mi a dolgom.

– Már Az elfelejtett hadsereg című kötetedben feltűnik alteregód, Nyezvanov, majd későbbi köteteidbe fordításaid/átirataid is bekerülnek saját verseid közé. Mesélj egy kicsit, kérlek, a Nyezvanov-legendáról, illetve arról is, hogy ha csak a cenzúra kijátszására találtad ki az orosz költőt, miért „gyűjtötted össze” külön kötetbe is a Nyezvanov-verseket, csakúgy, mint az átiratokat? Fordítói munkásságodat figyelve nekem úgy tűnik, mintha két iskola híve volnál egyidőben: mintha a léhább, szabadabb, Kosztolányi-féle fordítói módszert éppúgy követhetőnek látnád (az átiratokban), mint a pontosabb, szigorúbb, Szabó Lőrinc-félét (például a Jebeleanu-fordításokban)...

– A Nyezvanov-legenda meglepően sok olvasót foglalkoztat. Úgy tetszik, nem volt rossz az ötlet, és örülhetek, hogy megsejtettem, kár lenne lemondanom az általam teremtett másik-én-poéta verseiről, irodalmi jelenlétéről. A történetét sokszor kellett elmesélnem, ettől már eltekintek. Viszont előfordulhat, hogy a közeljövőben újabb Nyezvanov-küldemény érkezik.
A műfordításokat illetően: a külön kötetben megjelent versfordítások esetében a magyar műfordítói műhelyek legszigorúbb szabályait tartottam szem előtt. A közvetítő nyelvből átírt műveket azonban a saját köteteimbe vettem föl, nagyobbrészt Integetők felcím alatt, de minden esetben nagy tisztelettel jelezve a szerző nevét. Vannak aztán magyarításaim, ezekben csak fölsejlik egy-egy idegen költő ötlete vagy szövege, ám a vers már teljesen az enyém. Ezzel együtt sohasem hagyom el a címből az ihlető vagy kihívó költő nevét. Ezek olyan emberek, akik közel állnak/álltak hozzám, némelyikükkel kapcsolatban meg éppenséggel barátságot is emlegetnék.
A neolatin (igen gyakran nagyképű és hányaveti) fordítói módszerek tőlem idegenek. Pikantéria: jelent már meg úgy versem „neolatinul”, hogy csak akkor ismertem föl saját művemet, amikor az átültető kollegát (egyébiránt jó cimborát) ilyen irányban kifaggattam. Valamiért hirtelen kellett a lapnak egy Kirájlaci-vers, s rövid volt az idő. Érthető.

– Emlékek háza. Stancu című kisesszédben nagyon szépen írsz a román író költői prózájáról: „legtöbb kisregényét hamisítatlan, megindító költői hangulat lengi be. Nagyobbrészt vallomásos művek ezek, távol tőlük a próza elidegenító módszere”. Nagyjából ugyanezt mondja Kassák is a költői prózáról: „novelláimat, regényeimet nem a megfigyeléseiből, cselekménybonyolításaiból élő epikus, hanem lírai költő írta. Olyasvalaki, aki nem a partról nézi a folyót, hanem benn áll a sodrásban, s nemcsak a láthatót, de a rejtőzködőt is ki akarja mondani”. Miért ír prózát egy költő, hogyha prózájában is megmarad költőnek?

– Azért írok prózát (is), mert szeretem a történeteket, a párbeszédet, a képzeletben netán megmaradó szereplőket, akikkel időnként engem összetévesztenek az olvasók. Van egy-két történetem, melyről néhány olvasóm nem hiszi el, hogy nem rólam szól. És hát a műfajok egybejátszásáról szólva: hol van már az az idő, amikor ismeretlen volt a prózavers vagy a verspróza. Megint Kassákkal értek egyet, de én sosem dolgozom kőbe vésett (saját) szabályok szerint. A Kék farkasokban már jeleztem, hogy a próza verssé emelkedhetik, ha akar (és én hagyom), majd visszatér régi medrébe, akár egy mondat keretén belül is. Szeretem a „földön járó” prózát is, de mérget ennék, ha valamiért olyan prózát kellene írnom, amelyet már én is unok.

– Eddigi kérdéseimben jónéhányszor emlegettem már a Bójákat, most tehát arra kérlek, meséld el az esszésorozat előtörténetét. És hogyha a modernizmusról akart „szólni”, miért hiányzik belőle Pound, Pessoa, T. S. Eliot vagy Arghezi?

– Mivel a Bóják sorozat nemrégiben kötetben is megjelent az Erdélyi Híradónál, s annak előszavában vázoltam a vállalkozás történetét, nem bocsátkozom ismétlésbe. Az Utunkban a sorozat megszüntetése váratlanul és logikátlanul történt, ezért felsőbb döntésre gyanakszom. De az a jóindulatú aggodalom is eljutott hozzám szintén odaföntről, hogy nem egészséges, ha valaki négy iskolai éven át hetente szól olvasói táborához. Mi ez? Egyfajta személyi kultusz? Ki engedte meg? Minél később állítjuk meg, annál feltűnőbb lesz. Essünk túl rajta, elvtársak. Így hiányzanak a Bójákból a felsorolt költők, és még annyian mások. Szerencsémre ma már nem gond hozzájutni akárhány kedvenc költőnk magyarra fordított műveihez, akkoriban azonban ez a sorozat nyíltszíni csempészkedést jelentett, szemük láttára, fülük hallatára. Beismerem. És igenis, hátsó szándékkal válogattam a sorozat szerző-szereplőit, a tőlük beemelt idézeteket is.

– A Bójákban egy helyütt amiatt mentegetőzöl, hogy „zsenge” korodnál fogva fogyatékos a műveltséged. Ennek ellenére nagyon határozott tudsz lenni, ha egy-egy kérdésben véleményt kell nyilvánítanod. Például arra a kérdésre, hogy mitől vers a vers, az a válaszod, hogy „a ritmustól, semmi egyébtől”. Játsszuk most azt, hogy ismét zsenge korú, de határozott fiatalember vagy, és magyarázd el a Székelyföld olvasóinak, hogy miért vers, mondjuk, Weöres egysoros verse, a „Királyország” (hogy stílusosak legyünk, ugyebár).

– Súlyosbítom a helyzetet: ma már úgy gondolom, hogy az ember mindig zsenge korú, élete végéig fogyatékos lesz a műveltsége, s ennek tudatában kell alkotnia vagy semmittennie. Az ifjúkori magabiztos kijelentések nélkül pedig sohasem lehetnénk valamennyire is belátó, netán bölcs öregek, akiknek a kétkedések nem veszik el végleg életkedvét. Nem is biztos, hogy öregkorunkban van igazunk. Sőt! Vagy nemsőt!
Itt állok s nem tudom, mitől vers a vers.
Weöres egysorosa is valójában egy harminc-egynéhány részből álló ciklus része, s a helyzeténél fogva érzékeljük versnek. Ha egy tiszta fehér lapon találkoztunk volna e szóval, eszünkbe nem jutott volna, hogy poézisre gondoljunk. Ahány jó költő, annyi boszorkánykonyha is van az irodalomban. Sosem tudunk meg minden titkot, s ez nagyszerű. Különben egysoros versem nekem is van, de most ideírok egy egybetűst: „– Ó –”. Nem eladó, s ragaszkodom a tiszteletdíjhoz.
Eszembe ötlik egy megállapítás, mely szerint vers az, amit versként őriz meg az emlékezet. Igen bölcs észrevétel, s fejvesztés terhe mellett sem tudom megmondani, hol olvastam. A mienk.

– „most jó vágni az / írónádat, metélni pipába dohányt, matatni / félhomályban, félébrenlétben, míg útjára indul / magától a mondat”, mondod Októberi önarckép című versedben. Tényleg magától indul útjára a mondat, vagy tudni kell megidézni az ihletet?

– Laci, Laci! Októberi arckép – ez a versem címe. Sosem írtam önarcképet. Az idézett költemény pedig azért kedves nekem, mert Édesapám boldogan és meghatottan nyugtázta, hogy Róla szól. Naplójában érzékenyen rögzítette ezt. És mit mondjunk azokról a verseinkről, melyekről szívünkhöz kedves lányok s asszonyok hitték azt, hogy csakis hozzájuk szólhatnak. Egyedül.
Az ihletet, azt hiszem, tudni kell megidézni. Mondhatnám: öreg költőnek illik tudni. De számomra mindig az volt a semmihez sem hasonlítható pillanat vagy állapot, mikor megálmodtam, meghallottam vagy megláttam egy mondatot vagy verskezdetet. Ez olyan, mint a villámlás, de olyan is lehet, mint amikor régen látott kedves személy tűnik föl a gyér erdőben, és mond valamit, amit mi majd leírunk. Ilyenkor valóban magától indul útjára a mondat, a vers, s így is íródik tovább. Egy ízben fölcsöngettem Lászlóffy Aladárt, kérdezni Tőle valamit. A költő elhaló hangon lehelte a kagylóba: „Értem a kérdésed, Lacika, válaszolok is majd rá, de most tedd le a kagylót. Hét verset írtam ma, beszélni sincs erőm.”
Meg tetszettek jegyezni, barátaim?

– A Garibaldi-híd című versedben A bécsi gyorsot nevezed legszebb novelládnak. Tudtommal nincsen neked ilyen című novellád... És mi a helyzet a legszebb verseddel? Vagy azt is még ezután akarod megírni?

– Most újítjuk föl a sóváradi öreg házat, amit ükapám épített, ezernyolcszáznyolcvanötben. Utcakaput állítunk, kerítést cserélünk, tévé, telefon, ez-az, de úgy, hogy az erre járók ezután is a régi házat lássák. Boldog vagyok, hogy ez megtörténhetett, nem kellett elherdálnom az örökségemet, s visszatérhettem az indulás helyére, ahogy legelső kötetem legelső versében ígértem. Nyugodtan járkálok a sóváradi temető kövei között.
Gondolom, e házban kellene megírnom A bécsi gyors című novellát, amelyik idestova vagy harminc-egynéhány éve jutott eszembe a kolozsvári Hója-erdőben. Emlékezetem szerint igen jó novella, de elfeledtem, hogy miről szól. Tennem kell valamit, nem kétséges.
A legszebb versem pedig? Úgy érted, hogy a legújabb legszebb versem?
Mert a régieket már mind megírtam...
Hát a legszebb versünk... Igen-igen... Persze.

2008. július–augusztus'

kapcsolódó galériák:

Fotógaléria

kapcsolódó linkek:

Király László a Wikipédián

Király László versei a Forrás folyóiratban

Versek