'))+ ''+ (document.layers?'':'

Az 1764. évi januári véres esemény után a Habsburg-hatalomnak sikerült megszerveznie a székely határőrséget, de tévedés volna ebből arra következtetni, hogy a székelység belenyugodott a terrorral és erőszakkal felállított katonai intézmény változatlan fenntartásába. Igaz ugyan, hogy a Székelyföld kettéosztásával (egy jórészt katonai, illetve polgári részre) az egységes küzdelem és fellépés a helyzet megváltoztatásáért nehezebbé vált, s várni kellett egy kedvezőbb birodalmi politikai kurzus bekövetkeztére, de a „madéfalvi veszedelem” emléke élénken élt a magyar társadalom köreiben, s az ellene való állásfoglalás nem késett amikor – majdnem három évtizedes kihagyás után –, 1790-ben összehívták az erdélyi országgyűlést. Ugyanis az új uralkodó, II. Lipót (1790–1792) nem kívánta folytatni mindenben testvérbátyja II. József (1780–1790) abszolutista politikáját, s hajlandónak mutatkozott a rendek meghallgatására. S bár uralkodása rövid életű volt, az általa kezdeményezett politika utóhatása mégis lehetővé tette, hogy az őt követő I. Ferenc (1792–1835) alatt is összeülhessen 1792-ban és 1794-ben Erdély rendi országgyűlése, amelyek tárgysorozatában végig jelen volt a székely határőrség kérdése. Erről szól az itt következő tanulmány. Előre szeretném bocsátani, hogy a témával, az 1790–91-es országgyűlést illetőn már korábban kezdtem foglalkozni, amelyről 1997-ben rövid tanulmányt közöltem. Erre is visszatérve, ezúttal különösen 1792–93-as és 1794–95-ös országgyűlésekkel foglakozunk.[1] Tanulmányunk fő forrását az országgyűlési jegyzőkönyvek képezik.

Az 1790–91. évi országgyűlés összehívását jó jelnek tekintették az erdélyi rendek, abban bízva, hogy az új uralkodó tekintetbe veszi jogaikat, s a jövőben csak „a királynak a tekintetes rendekkel megosztott hatalma” kormányozhatja Erdélyt.[2] Ezt remélve terjesztettek elő több kérdést, sérelmet, s azok megoldását kérték az országgyűléstől. Ezekről törvényjavaslatok is születtek. Az erdélyi politikusok az abszolutista rendszer helyett szerették volna az uralkodóval elfogadtatni az alkotmányos monarchia normáit, s elérni azt, hogy Erdélyt ugyanolyan elvek szerint kormányozza Bécs, mint Magyarországot. Szerették volna törvénybe iktatni azt is, hogy Erdély régen a magyar birodalom része volt s a Magyar Korona jogán tartozik a Monarchiához. Azonban ezt határozottan ellenezte a birodalmi vezetés, s maga az uralkodó utasította Rall altábornagyot, az országgyűlés királyi biztosát, hogy Magyarország és Erdély uniójának még csak a kérdését se engedje felvetni.[3] Tehát Bécsben Erdély ügyeit ezután is külön kezelték

Az országgyűlés reformjavaslataival itt nem foglalkozunk, csak a székely sérelmekre s ebben is főként határőrség kérdésével kapcsolatos ügyekre szorítkozunk. A székelyekről készült előterjesztéseket és javaslatokat különböző bizottságok tárgyalták, amelyek a maguk rendjén módosították vagy elvetésüket javasolták az országos bizottságnak. Az 1791-es országgyűlés székely kérdéseivel röviden ugyan, de régebben már foglalkozott Szádeczky Kardos Lajos[4] és Endes Miklós[5], újabban pedig Demeter Lajos[6] és Hermann Gusztáv Mihály[7] is. De számos fontos kérdés vár még tanulmányozásra, főként a különböző tervek és beadványok tartalmi és elvi álláspontjának radikális eltéréseit, vagy például egy más erdélyi határőri rendszer felállítási tervét illetően. Ezekről is kívánunk röviden értekezni a következőkben.

A minket közvetlenül érdeklő kérdésekben a legtevékenyebb a tizenhét személyből álló választott székely követek, (mai megnevezéssel képviselők) testülete volt, amely a következőkből állt: (Udvarhelyszékből) Patakfalvi Ferenczi György, Kandó Mihály, Török Ferenc, Mátéfi István, Fekete Mihály . (Háromszékrből) Mátis Mihály, Gyárfás Elek, Donáth György, Balog Ferenc. (Csík-, Gyergyó- és Kászonszékből) Czakó Gábor, Kováts Dániel. (Marosszékből) Szilágyi József, Nagy József, Ábel Károly. (Aranyosszékből) Dindár Dániel, Varó János, Pálfi András. A követek (képviselők) valószínű kezdetben egy bizottságban dolgoztak, de rövidesen kétfelé oszlottak: az udvarhelyszékiek együtt a marosszékiekkel, valamint aranyosszékiekkel az adóügyi javaslatot készítették el, a háromszékiek és csíkiak a katonai bizottságban tevékenykedtek. A bizottságokban bizonyosan nem csak választott székely követek vettek részt. (A katonai bizottság összetételét nem közölte az országgyűlési jegyzőkönyv.) A legjelentősebb három, nevezetesen az 1791, 1793 és az 1794-es előterjesztést kiemelten szeretném az előbb említett sorrendben bemutatni és elemezni. A beadványok eredeti címe a történeti korszakra jellemző, ezért, ahol lehetett, megtartottuk.

„A Nemes Székely Nemzetnek törvényes állapotra léendő álítása”

Az adóügyi bizottság 1791. február 18-án nyújtott be átfogó jelentést az országgyűlésben „mind az egész hazát, mind a székely nemzetet közönségesen, mind pedig különösen mindenik székeinket, s azokban lévő személyes embereket illető sérelmek” alcímmel.[8] De ekkor még nem olvasták fel. Ebben azonban nem a katonáskodás terheit, hanem az adóztatással kapcsolatos sérelmeket részletezik, arra kérve az országgyűlést, hogy „ a székely nemzet régi szabadságát, eredeti, nemesi jellegű „jussát”, vagyis az adómenteségét „régi épségében és állapotjában”[9] állítsák vissza. Mivel Mária Terézia a Székelyföldet kettéosztotta egy nagyrészt katonásított, illetve adóztatás alá fogott részre, a két fél alapvető kérdései különbözőek voltak: Udvarhely, Marosszék és Aranyosszék az adóztatás miatt emelte fel szavát, Háromszék, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, valamint Bardoc fiúszék az erőszakkal bevezetett határőri rendszertől szeretett volna megszabadulni. Ennek megfelelően két bizottságot (deputatiot) hoztak létre: adóügyi, illetve katonai bizottságot. Arról is határozat született, hogy a két nagy kérdést külön-külön fogják megtárgyalni. Ebben a „nemes székely nemzetnek követjei is megnyugodtanak” – írja a jegyzőkönyv. Az adóügyi bizottság jelentését 1791. április 8-án felolvasták az országgyűlésben[10]. Azonban a két kérdést teljesen különválasztani egymástól nem lehetett, s történeti kérdésként sem kezelhető teljesen külön, mert a legnagyobb probléma, a kettéosztottság két vetületéről van szó. S mivel az adóügyi jelentés készült el előbb, lássuk azt.

Az adóügyi beadvány abból indul ki, hogy a régi székely törvények megváltoztatása óta, az adózásra kényszerített nemes eredetű szabad székelység alacsony „szolgaság” terhét viseli. A szerzők a régi s nemesi eredet bizonyítása érdekében a szkítákig s a hun birodalomig nyúlnak vissza. A hunok azon részét, amely Erdélybe költözött székelynek, földjüket pedig „Szék-hely”-nek nevezik, amelyet azóta a sok ellenség ellenére is megtartottak, akárcsak a régi törvényeiket, szokásaikat is mind a magyar királyok, erdélyi fejedelmek idején, aztán I. Lipót uralkodásától Mária Terézia koráig. A beadvány több forrásból meríti érveit, így Anonymus Gesztájából, Werbőczy István Tripartitumából, az erdélyi fejedelmek és a Habsburg-ház uralkodóinak adományleveleiből, diplomáiból és dekrétumaiból. Ezért nem meglepő, hogy a történeti múlt és a jogtörténet keveredik a székelység nemesi státusának bizonyításában. A beadványban szereplő történelmi jellegű érvek nem mindegyikét fogadja el hitelesnek a mai történettudomány, de közismert, hogy abban a korszakban, amelyben a felirat készült, ezek is a székely történetszemlélet részét képezték. S a beadvány készítői minden felsorolt érv s adat „felvonultatásával” azt szerették volna mintegy demonstrálni, hogy a székelyek nemesi jogaikat a hadi szolgálattal szerezték. És ebben nem tévedtek, mert a székely szabadság jogforrása kétségtelenül az állandó s általános katonáskodás volt.[11]

A hun származásból adódó örökség tömör összefoglalását figyelhetjük meg a következő sorokban. „Megtetszik innen, hogy az Atila nemes véréből származott székelység még Scithiából hozott, és azt sok jeles dolgaival fényesített ősi szabadságát soha örökké el nem vesztette; az Hét kapitányok által is meg nem győzetett, szolgaság alá nem vettetett, és csak a magyarokkal nem is verekedett; de sőt véllek mint hajdoni valóságos véreivel erejét összekapcsolva, vitézül hódoltatta mind azon népeket valakik az Atila fiai elpusztulások után, a magyar birodalmat elfoglalták vala.”[12] A hangsúlyt a bizottság a megöröklött szabadságra teszi, valamint arra, hogy a székelyek vértestvér magyarokkal együtt vették birtokukba Attila hajdani „magyar birodalmát”. De a székelyek külön is vitézkedtek, s ezért adott László király adománylevelet a kézdi székelyeknek, akik az Aranyos folyó melletti földet birtokukba vehették. De túl a haditetteken és megöröklött szabadságon, például Werbőczy Tripartitumában törvényben is rögzítették a székelyek nemesi státuszát – írja a beadvány.

Nagy hangsúlyt helyeztek a szerzők a székelyek egységes törvényeire és közös nemesi szabadságára: a székelyek idővel három rendre oszlottak, de „mindnyájon egyenlő szabadsággal bíró valóságos nemesek”. Nem volt véletlen, hogy a bizottság a közös nemesi szabadságról kiemelten szólt, mert volt egy olyan törekvés, és erről kérést nyújtottak be az országgyűlésen, hogy az armalisták és egyházhelyi nemesek számára külön törvényt hozzanak, amely mentesíti őket a rendszeres adózás terhétől. Csakhogy – és ezt jól látták a székely követek – ez esetben az ősi székely törvényt kerülték volna meg, ami újabb zavar forrása lehetett volna. Ezért a székely székek követei ragaszkodtak ahhoz, hogy „a székelyeknek eredeti ősi nemességekre nézve az adózástól éppen olyan mentesnek kelletvén lenni, mint az armalista és egyházi nemeseknek, ezeknek az adó alól való felszabadítások ne megkülönböztetve, hanem a székelyekével egybefoglalva”[13] kerüljön az országgyűlés elé.

Az adóügyi jelentés kitért a székelyek különleges adójára, az ököradóra („ökörsütés”), hogy ezzel is alátámassza a székely adózás sajátosságát: „A székelyek semmi egyebet az uralkodónak fizetni nem tartoztak, hanem midőn az uralkodó változott, menyegzőt tartott, avagy férfi magzatja született, a plebeusok avagy pixidariusok hat ökör közül egyet, mely ökörsütésnek mondatott, önként való adományból fizettenek”[14]. Itt nyomban meg kell jegyeznünk, hogy a beadvány pontatlanul idézi a régi törvényt, mert az ököradó mennyisége változó volt, s nemcsak a gyalogrendűek, a pixidariusok tartoztak ezt adni, hanem rendszerint minden telekkel rendelkező család adott egy ökröt a királynak. De nem is ezt emelte ki a beadvány, hanem azt, hogy még ez az adófajta is önkéntes volt[15]

A beadvány szerzői pontosították: a középkorban a székelyek nemessége nem volt személyekre szóló, hanem közösségi (kollektív) jellegű, de minden székelyt megilletett. Ezt megerősítette I. Leopold diplomája is: „A székelyek, az emberiségnek eme legharciasabb nemzetsége, mint eddig voltak, úgy ezután is mentesek legyenek minden adófizetéstől, minden téli s nyári katonai elszállásolás terhétől s birtokaik után, amelyeket hadfelkelés kötelezettsége mellett bírnak, tizedfizetéstől és egyéb szolgálmányoktól. Ennek ellenében azonban a haza védelmére saját költségükön katonáskodni tartoznak ezután is.”[16] Ez a diploma valóban adómentességet ígért, de ez a gyakorlatban nem valósult meg, mert az új hatalom az adóterheket egyre növelte. A székely rendek beadványa az adóztatásról sok konkrét adatot sorolt fel, de hangsúlyozta, hogy a székelység a másik két erdélyi nemzet terheinek könnyítésére önként vállalt bizonyos részt az adókból és hadi szolgáltatásokból. És amikor növelték a terheit, a székelység mindig ünnepélyes tiltakozást nyújtott be az, vagy az erdélyi főkormányhoz, a guberniumhoz. Mindezek ellenére az önkéntes adózásból állandósult adófizetés lett, ami nyilvánvalóvá vált „az 1750-dik szomorú esztendőben”, amikor minden tiltakozásuk ellenére a rendszeres adólajstromokba is felvették a székelyeket. Ez pedig a törvényeik és szabadságuk keserves elnyomását jelentette.[17].

Ne feledkezzünk meg arról, hogy amit eddig a bizottság a nemesi státuszról és az adómentességről, valamint a Habsburg-uralom után bekövetkezett változásokról írt, az egész székelységre és a teljes Székelyföldre vonatkozott, mert 1711-től, amikor a székely hadszervezetet eltörölték s a fegyvereket beszedték, az adófizetést minden székely székre kiterjesztették. Csak az 1764-es évtől oszlott kétfelé a Székelyföld, tehát az adóügyi bizottság ettől kezdve csak Udvarhely és Marosszék, valamint Aranyosszék nevében szólhatott az adózást illetően. Nem egyebet kért a beadvány mint azt, hogy mentesítsék az adózás terhe alól, s állítsák vissza az I. Lipót 1691-ben adott diplomája szerinti törvényes állapotot. Ebből pedig az következik, hogy a székelység a jogvesztéssel is járó adózás helyett inkább választaná a katonáskodást annak jogaival együtt.

Az országgyűlés 1791. július elsejei ülésében tudomásul vette a jelentés beterjesztését és ígéretet tett arra, hogy később napirendre tűzi a megtárgyalását s a „Nemes Székely nemzet e béli kívánságának elég [!] fog tétettetni”. Ez nagyon általános ígéret volt, melyről a kérdést ismerő Nagy Elek azt írta, hogy az országgyűlés a sérelmeket „nem úgy vette, ahogy azok voltak.”[18] Tény, hogy a rendek inkább csak kértek, semmint követeltek, de ennek ellenére nem tették félre a székely kérdést, sőt azt javasolták, hogy az adózás ügye mellett, amelyet már ismernek, készüljön beadvány a határőrségi rendszerről is. Érdemes erről hosszasabban idézni a vonatkozó jegyzőkönyvből. Íme: „A nemes székely nemzetnek kettő lévén a főbb és tetemesebb sérelme, úgymint egyik annak az adózásnak terhe alá lett vonattatása, a második nemzeti szabadságának elnyomattatásával a szélybéli /!/ katonaságra lett kénszeríttetése; az elsőre nézve még a mái ülésben szándékozván a státusok az adózás dolgában rendeltetett deputációnak munkáját elővenni, a nemes székely nemzet e béli kívánságának elég fog tétettetni. A másodikra nézve, a hadi dolgokban rendeltetett deputációnak ajánltatott, hogy maga készítendő munkáját siettetni igyekezzék. Melyekben a Nemes Székely Nemzetnek követjei is megnyugodtanak”[19]

A fenti állásfoglalásból nem nehéz arra következtetni, hogy az adóügyi dolgokban támogatást ígért az országgyűlés, a hadi ügyekben pedig sürgette a bizottságot a jelentés elkészítésére. Az országgyűlés végül néhány olyan törvényjavaslatot fogadott el, amelyek segítettek volna rendezni a sérelmeket. Az adózást illetően a LX. törvényjavaslat kéri az egyházi nemesek, armalisták, primipillusok és pixidariusok mentesítését a rendszeres adózás és más közterhek hordozása alól.[20] A székely határőrségi rendszerrel kapcsolatban született meg a LXIV. törvénycikk-javaslat, amely előírta a határőrségi rendszer megszüntetését s a székelyek katonáskodási rendszerének törvényesítését.[21] Mivel a határőri rendszer a székely örökösödési szokásokat is próbálta megváltoztatni, külön törvénycikket fogalmaztak meg a székely követek a régi törvény védelméről. E szerint a nemes jószágokról és a székely örökségekről való lemondásra kicsikart kötelezvények törvénytelenek.[22]

Meg kell említenünk azt is, hogy külön törvényjavaslat készült a román határőrség megszüntetéséről.[23] Ennek indoklása: a román adófizetőkből alakított határőrség az erdélyi törvényekkel ellenkező intézmény, mert a rendek jóváhagyása nélkül állították fel

A fentiekben láttuk a székely követek egy csoportjának beadványát, és az országgyűlés törvényjavaslatait. Ezek után vizsgáljuk meg az uralkodó, I. Ferenc parancsára alakított „vegyes bizottság” munkáját s javaslatait.

„A szélybeli katonaságra nézve planum készítessék”.

(Egy határmenti „linea” (őrvonal) létesítésének terve)

A törvényjavaslatokat (articulusokat) felterjesztették Bécsbe, de az uralkodó azok közül egyet se erősített meg. Viszont kénytelen volt elismerni, hogy a határőri rendszerrel sok olyan kérdés merült fel, amelyek az eredeti törvényekkel ellenkeznek és megoldást igényelnek. Erről 1792. január 21-én érkezett leirat Kolozsvárra az országgyűléshez. Az uralkodó polgári és katonai rendű személyekből álló vegyes bizottság felállítását rendelte el, amely „a nemzet személyei meghallgatásával” tervet „Planum-ot készít, s miután az országgyűlés megvizsgálta azt, „ő Felségének meghatározás véget(t) felküldessék”.

A vegyes bizottság személyi összetételét nem ismerjük, de az uralkodói parancsból kiderül, hogy annak a guberniumi elnök, vagyis gróf Bánffy György vezetésével kellett működnie. Erről a vegyes bizottságról tudni kell, hogy azt polgári (a rendek) részéről „kinevetett biztosok”, katonai részről pedig „kirendelt biztosok” alkották.[24] Nagy a valószínűsége annak, hogy a rendek részéről a biztosokat maga Bánffy György kormányzó nevezte ki, a katonai biztosokat pedig az erdélyi katonai főparancsnokság rendelte ki. Mert az országos bizottság nyomán a jegyzőkönyv nem véletlenül különböztette meg ennyire hangsúlyosan a két fél megbízatásának eltérő voltát. Valószínű, hogy a katonai biztosok határőri tisztek voltak.

A székely követek kénytelenek voltak tudomásul venni az uralkodó döntését a felküldött törvényjavaslatok elvetéséről, de az 1792. évi újabb országgyűlést sürgették, hogy a vegyes bizottság jelentését minél előbb tűzze napirendre hogy „annak tovább való halasztásával a székely nemzet sérelmeinek orvoslása ezen országgyűlésről is el ne haladjon”[25] A székely követek ragaszkodtak ahhoz, hogy maguk is véleményt mondhassanak a vegyes bizottság munkájáról, aminek lehetőségét egyébként a királyi leirat is megengedte. Erre még visszatérünk.

Azonban az uralkodó késett a bizottsági munka, „planum” előterjesztésével, amelyet csak 1793. október 11-én küldött meg az erdélyi országgyűlésnek. Három jelentős pontot jelölt meg az újabb javaslat elkészítésénél. Ezek:

1. ki kell küszöbölni azokat a hibákat, amelyek a bizottsági jelentésbe a határőrség céljaival ellentétesek.

2. A határőrség fő célja olyan katonaság fenntartása, amely készen áll az ország biztonságának megvédésére: békesség idején a határok őrzésére s egyéb katonai feladatok elvégzésére” háború idején pedig az ellenség ellen táborba kivitethessék”, és

3. Ha a katonáskodás miatt az adó csökkenne, „honnan és mi módon pótoltassék”.

Amint látható, az uralkodó semmi engedményt nem helyezett kilátásba a határőri rendszerről: békében a határok őrzése, háborúban akár az ország határain kívül is bevethetők a székely katonák. S ha az adózás terhét leveszik a katonai rendről, a hiányt pótolni kell máshonnan.[26] : Ezek a rendelkezések homlokegyenest ellenkeztek azokkal a javaslatokkal, amelyeket az erdélyi országgyűlés elfogadott s a határőrrendszer teljes megszüntetését kérték.

Az uralkodói leírat értelmében az országgyűlés különböző szervezetei a maguk körében kezdték tárgyalni a vegyes bizottság tervét, munkáját s bizonyos részeit „megigazították”. Sajnos, ezekről a belső tanácskozásokról nem találunk elég információt a jegyzőkönyvekből, az országgyűlések más iratanyaga még nem került elő. Érdemi tárgyalásokra a diétának csak az 1794-ben összeült 1795. évi ülésein került sor.

A vegyes bizottság munkáját egészében nem közölte az országgyűlési jegyzőkönyv, de tartalmát mégis megismerhetjük az országos bizottság (deputáció) hét pontból álló összefoglalásából. Ezek a következők.

A szélybeli katonasági rendszer csak akkor lehetne törvényes:

1.       Ha az országgyűlés is törvényt alkot róla.

2.       Ha a nemesi renden lévők a katonaság terhétől mentesülnek.

3.      Ha a határőrsi rendszer céljának inkább megfelelő határszéli vonalat (linea)

állítanak fel az arra kijelölendő falvakból úgy, hogy a belső vidékek településeit felmentik a katonáskodás alól[27].

4.      Amennyiben a javasolt őrvonal (linea) megvalósításra kerül, az azon területe

létező földesurak jószága „önként való megegyezés nélkül és illő bonifikáltatása /kártérítése/ előtt el ne vétessék, sőt inkább azon birtokosok előre szelíd mondásokkal ilyetén jószágoknak bonificatio /kártérírés/ mellett léendő általengedésire birattassanak” A kincstári (fundus regius) földeken élő szabad embereknek és lakosoknak, akik az őrvonal területére esnének , birtokaik és igatlanok becsült áron megvásárolandók, hogy „azoknak árával magoknak más telkeket szerezhessenek.”

5.       Ha adófizetőket vesznek ki az adólajstromokból, azok helyére a

„militarizandókat” vegyék fel.

6.      A polgári közigazgatás, a katonák kivételével, fennmarad-

7. A Leopold-féle diploma szerint, ezután is /csak/ a provincialisták (jobbágyok)

adóznak.[28]

Látható, hogy a határi rendszer milyen radikális átalakítását tervezte a vegyes bizottság, amely azonban nagyrészt a „ a katonai részről kirendelt biztosok” előterjesztése lehetett, ez derül ki az országgyűlés bizottsága (országos bizottság) előterjesztéséből. Mivel nagyon fontos kérdésről van szó, idézzük ebből a következőket:” „A mixta commissio, nevezetesen pedig a provincia [polgári] részéről kinevezett biztosok, amennyiben a munkálkodásoknak zsinórmértéke, és abban a katonai részről kirendelt biztosokkal való megegyezhetések engedte, a haza törvényeinek, tulajdonság jussainak fenntartására, és a törvénytelen terhek alatt lévő atyánkfiainak kisegéllésére, és a privilegizált helységek törvényes lábra való visszaállításokra is tekintettel lenni el nem mulatták”[29] Vagyis a rendek részéről „kinevezett biztosok” annyit érhettek el – saját elveik zsinórmértéke keretén túl a törvényes jogok visszaállításában, amennyit a „a katonai részről kirendelt biztosok” engedtek.

A királyi rendelkezés szerint az országgyűlésnek is véleményt kellett mondania a vegyes bizottság beadványáról.

Az országos bizottság elsőként tisztázni kívánta, hogy a székely határőr rendszert nem lehet összemosni mással, amit azért tartott szükségesnek az országos bizottság, mert a leggyakrabban használt „szélybeli” (szélbeli) katonaság fogalma alatt az egész erdélyi határőri rendszert értette és tárgyalta a vegyes bizottság.

A székely katonaság azért nem téveszthető össze a románnal, mert utóbbiak a határőri rendszer által megszabadultak a paraszti terhektől: az adófizetéstől és egyéb szolgáltatásoktól, s egyébként is a „parasztoknak felfegyverkeztetések a törvény által nyilván tilalmaztatik”. S mivel a parasztok felfegyverzése által közbiztonság is veszélybe kerülhet, inkább javasolható a lefegyverzésük.[30]

A határőrzésre ajánlott új tervezet (a linea) megvalósítása csonkítaná az havasalji részeken (a Kárpátok alján,tövében) tulajdonnal bírók gazdasági érdekeit. „A havasalji helységeknek a lineában való foglalásából a belsőbb helységeknek az épületre való fákban, marhák legeltetésiben és szaporításában, vadászatban, halászatban és madarászatban nagy rövidségek következhetnek.” A katonáskodás új nemével, szükség esetén, az általános felkelés nem volna megvalósítható.

Az új tervezet azért sem fogadható el, mert az kivonná a határőrsávot a polgári közigazgatás hatásköréből, amit tilt egy 1687- es megállapodás[31].

A határőrség új rendszerének felállításával csökkenne az adózók száma, emiatt az eddigi adófizetőkre „szinte elviselhetetlen” teher hárulna.

Ezekből s más ellenvetésekből az következik, hogy az országgyűlés ellenezte a „lineá”-nak nevezett új határőr katonai rendszer elfogadását. Ugyanakkor tételesen felsorolta az 1764-ben bevezetett székely határőrségi rendszer hibáit, súlyos következményeit, például a nemesi renden lévőknek, valamint a privilegizált helységeknek, vagyis az a mezővárosoknak a határőrségbe való besorolását, a gazdasági életben, az igazságszolgáltatásban keletkezett zavarokat és hátrányokat. Ezért az országgyűlés szerint „a haza törvényei constitutioja, a törvényes és személyes szabadságoknak, jurisdiktioknak sérelmével, nemkülönben a fejedelemnek, mind a hazának kárával egybeköttetve lenni találván, abban határozták meg magokat[32], hogy az 1791-dik esztendőbéli országos végzések szerént ő Felségénél az egész szélybéli katonaságnak eltöröltetése eszközöltessék.”[33] Nem lehet vitás, hogy az országgyűlés nem az uralkodó ajánlása szerint alkotott véleményt, sőt alapjában véve szembe helyezkedett azzal. Ez a magyar és székely rendek s követek határozata volt.

A szász követek saját véleményt csak a román a román határőrrendszer kérdésében fogalmaztak meg. Ennek „mint amely törvények értelmével nem egyezik”, megszüntetését javasolták”, ami, láttuk, megegyezet a magyar rendek véleményével . A román határőrség helyett a szászok egy 2000 főből álló, fizetéses katonaság felállítását javasolták. Ezek fizetését abból az összegből fedeznék, amely a mostani katonaság alól felmentendők adójából állna össze. A szász javaslatot az országgyűlés nem fogadta el.

A határőrrendszer teljes eltörlésével a gubernium nem értett egyet, de a székely határőrség terheinek mérséklésével igen; jónak tartotta volna, hogy ne minden székely férfi legyen határőr, hanem minden tíz gazda egy katonát állítson ki[34].

Természetesen a Kárpátok átjáróinak őrizete is hozzátartozott az erdélyi határőrség feladatköréhez. Erről is többféle elképzelés alakult ki. Például az országos bizottság azt az érdekes elgondolást terjesztette elő, hogy „invalidusokból”, a katonai szolgálatra alkalmatlanokból alakítsanak „bizonyos feltételek alatt” egy ezredet („regimentet”), de ezt a tervet az országgyűlés, az ebből „következhető új terhek”-re hivatkozva, elutasította. [35] E helyett az javasolta az országgyűlés, hogy „a mostani szélybeli katonaság eltörlésével” a véghelyek őrzésére térjenek vissza a korábbi rendtartáshoz, azzal a különbséggel, hogy az őrzők ne parasztok legyenek, hanem katonák.[36]

Miután a vegyes bizottság tervezetét az országgyűlés különböző bizottságai megvizsgálták, az a székely követekből és rendekből álló bizottsághoz került, s ennek alapján született meg az egész kérdést áttekintő vélemény, amelyet a következőkben fogunk bemutatni és elemezni.

„A Nemes Székely Nemzet törvényes állapotjáról kidolgozott Plánum”

Ilyen című tervezet található Udvarhelyszék levéltárának Székely Nemzeti Láda néven ismert gyűjteményében. A címlapon még ez olvasható: „Kolozsvárot[t] a Nemes Ország Gyűlésében 1795-be”. Az eredeti latin nyelvű szöveg[37] korabeli fordításáról van szó, (de nem kizárt, hogy a magyar változat készült el előbb). Hogy éppen a Székely Nemzeti Ládában helyezték el ezt az írást, az azt sugallja, hogy a kortársak nagyon fontosnak, megőrizendőnek tartották a jövő számára.[38]

A felirat két részből áll, amelyeket egy nagyobb terjedelmű bevezető előz meg. Az egész munka azokról a székely sérelmekről szól, amelyek a határőrség felállításával keletkeztek, s rámutat azok megoldásának lehetőségeire. Előre kell bocsátanunk, hogy az országos bizottság álláspontjától eltérően, a székelyek felirata nem kérte a határőrrendszer eltörlését, amint az, hanem a megreformálására tett javaslatokat. Arra is emlékezünk, hogy 1791-ben törvényjavaslat készült az országgyűlésben a székely határőrség eltörléséről. Hogy mi okozta ezt a változást, az külön tanulmányt igényel, ami meghaladja írásunk kereteit. Annyit azonban már most elmondhatunk, hogy az abszolutizmus elnyomó rendszerének erősödése, ami a francia eseményekkel is kapcsolatos volt s Magyarországon a jakobinusok elleni kemény intézkedésekben jutott kifejezésre, befolyása lehetett a székely bizottság állásfoglalására. De lássuk a székely„plánum” tartalmát.

A székely beadvány már a bevezetőben ellentmond a vegyes bizottság által az erdélyi határőrség új rendszeréről előterjesztett javaslatnak. Ugyanis, „egy szorosabb és minden megszakasztás nélkül való szélybeli lineának felállítása által” a határőr katonaság elszakadna a székelység többi részétől, ami ellentétes lenne a régi székely katonáskodás törvényes szokásaival, amelyet I. Lipót császár diplomája is megerősített. A székely határőrség nem „mezei katonaság”, amint a vegyes bizottság emlegeti, mert köztük alapvető a különbség, A székelyek birtokos gazdák, a „mezei hadak” pedig vagyontalan népből rekrutálódnak E mellett a javasolt „kapituláns” [tovább szolgáló] őrvonalbeli katonaságot azok az adófizetők tartanák el, akik mentesülnének a hadi szolgálattól. A vegyes bizottsági terv szerint ilyen lenne a székelység nagy része, s így az adó és más, még ismeretlen nehézségek „a jelen lévő katonáskodásnak terheit netalán sokkal feljül haladhatná[k]”.

Ebből a fejtegetésből kitűnik a székelyek félelme egy javasolt új katonai rendszer bevezetésétől, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a székelység történelmi jogait, s az 1764-ben létrehozottnál sokkal rosszabb lenne. Ezért „félre tévén tehát ezen kapitulationis systémát, egyszersmind az őstörvénnyel és szokással megegyező, mind pedig a kívánt célra alkalmazható plánumot, mely a mostani katonáskodás módjával se ellenkezzék” kell készíteni. De a jelenlegi rendszerből ki kell küszöbölni azokat a hibákat, amelyek a megalakításakor „belecsúsztak”

Már a bevezető rámutat az egyik, akkor ugyancsak nyilvánvaló hibára, a székely határőrök bevetésére a határokat messze meghaladó országokban folyó hadműveletekbe, ami nagy vérveszteséget okoz és a családi gazdaságok legyengülését is eredményezi. Már jó ideje s utóbb különösen sok székelyt vittek a „honi gazdaság folyására minden tekintet nélkül rendkívül messze földi országokba, bizonytalan hosszas időkre, házi gazdaságoknak, földmívelésének nyilvános kárával, hátramaradásával”. Ezek következtében sok a Székelyföldön az árva és özvegy, akik siralmas ínséges helyzetbe jutottak. A panaszok közt szerepelek a székely örökösödési szokások ellenére bevezetett új szabályok, amelyek következtében székely örökségeket osztottak ki a határőr katonatisztek idegeneknek. A változtatások miatt „ezen nemzetnek csaknem minden törvényes systémája elenyészett”.

A székely bizottság szerint a törvényesség eléréséhez két alapvető elvet kell tekintetbe venni: 1. A székelyek semminemű adózással nem tartoznak, 2. Katonáskodni a haza oltalmára a maguk költségén kötelesek, de az adózás és katonáskodás kettős terhét nem viselik. S akik eddig ebben a helyzetben voltak, az adózás alól felmentendők.

A felirat első része az adózás kérdésével foglalkozik, s hivatkozik azokra a törvényekre, amelyek a székelyek adómentességéről keletkeztek. Az adómentesség a székelység nemesi státuszából következett, eredete pedig a katonai szolgálatból való, akár a nemesi rend mentessége. A bizottság tulajdonképpen megismételte és kiegészítette az 1791-es beadványban már felsorolt törvényeket, rendelkezéseket. Újra azt hangsúlyozza a beadvány, hogy a székely szabadságjogok egyik legalapvetőbbike az adómentesség volt, csak kivételesen és akkor is önként vállaltak adót, hogy az erdélyi három nemzet uniója szellemében segítsenek a másik két nemzet helyzetén.

A második rész felsorolja a régi székely katonáskodással kapcsolatos törvényeket, rendeleteket, különösen kiemelve, hogy milyen körülmények között kellett a székely hadak egy részének a határokon kívüli harcokban részt venni.

a.        A beadvány azt kéri, hogy a határőrség reformja legyen tekintettel a székelyekre, akik

gazdaemberek s maguk költségén katonáskodnak, tehát hosszú időre nem lehetnek távol otthonuktól. Menjen a távoli országokba hadakozni a „mezei katonaság”, amely eléggé nagy erő, s amikor ez távol lesz „akkor a székely katonaság, kinek törvényes kötelessége a haza oltalma, az ország belső bátorságának fenntartására alkalmaztassék”.

b.      A felirat mindig a régi hadi törvényekből kiindulva jut el a jelenhez. Mivel már II.

Ulászló idején a jobbággyal nem rendelkező nemesek nem fejenként keltek hadra különleges hadakozáskor, hanem minden tíz nemes adott egy katonát, a jövőben is csak minden tízedik székely legyen katonáskodásra kötelezve. Ha több katonára lesz szükség, azok száma „mindenkor országos végzésben állapítassék meg úgy, ahogy a nemzeti fejedelmek idején is történt”

c.       A székelyek, amint I. Lipót előírta, saját költségükön katonáskodnak, s valóban

maguk állítják elő a ruházaton kívül a lovat s az oldalfegyvereket, a „nagyobb és drágább készleteket”, amint volt a fejedelemség korában, biztosítsa az ország, de a határőrsében szolgálóknak [1761 után] kiosztott fegyverek árát megfizettették. Holott amikor 1711-ben az egész székelységet lefegyverezték, fegyvereiket elvették, de azok árát nem térítették meg.[39]

d.      A jövőben tekintettel kell lenni arra is, hogy a „székely örökség”, vagyis a családi

földtulajdon, az osztódások által annyira felaprózódott, hogy az azon élők a nagyobb kiadásokat igénylő fegyverek beszerzésére nem erőltethetnek. S mivel a katonáskodás is többe kerül most, mint régen, „az igazság és a nemzetnek magának megmaradása annyival inkább kívánják”, hogy amikor a székely katona a „prezídiumoknál”, vagyis a határátjáróknál lévő őrhelyeken teljesít szolgálatot, zsoldot kapjon.

e.       „A székelyek már hosszas időtől fogva törvénytelen katonáskodás és egyszersmind

adózás terhe alatt nyögnek és közelebb múlt esztendőkben a véres ütközetekben sok azokból elveszvén, honi gazdaságok tetemes kárát vallották és csaknem minden erejükből megfosztattak, hogy a közelebb múlt és jelen lévő időkben megbizonyított hívségeknek jutalmát elnyerhessék, ő felsége a szükséges fegyvereket most előbbször, és melyet az ellenség előtt a harcokban elvesztettek vagy elromlottak, maga tárából ő nékiek ingyen adatni méltóztassék.”

f.       A székely katonaság szervezése megkívánja, hogy minden székben egy kapitány és

az egésznek egy fővezére legyen, ha a katonák létszáma növekszik, „a székely nemzetnek kebeléből több altisztek tétessenek, akik a katonákat bizonyos időkben a fegyverekben és fegyveri mesterségekben gyakorolják”. A katonaság polgári törvénykezés alatt maradjon, a katonatisztek csak „katonáskodásbéli” ügyekben ítélkezhessenek. A székely katonaság fővezére az erdélyi főhadi vezértől függjön. A székely katonáskodás rendjét illetően a székely nemzetet továbbra is meg kell hallgatni, s ezekről, valamint a panaszokról, a székek és hadi tisztek befolyása nélkül, az e végre celebrálandó Székely Nemzeti Gyűlésben döntsenek.

g.      Külön tárgyalja a székely bizottság a mezővárosok helyzetét. Mivel

Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Illyefalva, Csíkszereda és Udvarhely taxális városokat bevonták a katonáskodó helységek közé, nem képesek teljesíteni tulajdonképpeni feladatukat: a mesterségek és kereskedés felvirágoztatását. A beadvány utal az 1791-ben-es törvényjavaslatra, amely az említett mezővárosok felmentését javasolta a katonai terhek alól, amelyet azonban az uralkodó nem fogadott el. Ezért megismétlik a kérést: a városok az adófizetés terhe mellett szabaduljanak ki a határőri rendszerből.

A feliratot készítő bizottság végül reményét fejezte ki, hogy a javasolt változtatások által a székelység visszakapja „régi ős törvényes jussát” s az határőrségi katonai rendszer, amely „eddig alacsony és szolgai” volt, tisztességes és a székelységhez méltó lesz. Ilyen lehet, ha az uralkodó elfogadja a tervet, amely „a székely nemzetnek őstörzsökös régi jussaiban fundáltatik”.

A székely beadvány nem kérte a határőrségi rendszer felszámolását, de alapos szerkezeti átalakítását javasolta. Röviden szólva: székely lábra kívánta állítani a régi katonai rendszer alapján. Ennek során a székely határőrségnek székely tisztjei, altisztjei és főparancsnoka lenne. Vagyis a kötelességek mellé jogokat is kér, amit következetesen jussként említenek a szerzők. Mindezek fenntartanák a székely hadrendszer sajátosságait.

Mialatt az országgyűlés a székely kérdések törvényes rendezéséért lépett fel, a határőrség idegen tisztei nyilatkozatokat írattak alá a katonákkal, hogy sorsukkal elégedettek, s a katonáskodás szokásán nem kívánnak változtatni.[40] Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy az erőszakkal kicsikart nyilatkozatok nem fejezhették ki a katonai rend döntő többségének valós akaratát, s az igazságot. Ennek felismerése késztette Csíkszék vezetőségét arra, hogy a kihívásra tiltakozásképpen maga is aláírásgyűjtésbe kezdjen a katonák valódi akaratának felmutatására. Sőt, olyan gyűlést hívott össze a szék, amely elhatározta „az 1764 előtti állapotok visszaállítását”. Az erről készült feliratot eljuttatták a guberniumhoz, amely azonban nyomban megrótta a széket,[41] mert katonai kérésékbe avatkozott bele. Az elégedetlenségüket kifejező határőröket pedig a tisztek börtönbüntetéssel sújtották. Ez is tükrözte „kicsiben” a hatalom és a székelység viszonyának ellentmondásait, és az „oszd meg és uralkodj!” elvének gyakorlati érvényesítését, ami a Habsburg-politika része volt.

Összegezés helyett

Véleményünk szerint a 18. század végi három erdélyi országgyűlés székelységre vonatkozó tevékenységét folyamatként kell felfogni, amelyben előtérbe kerültek mindazok a sérelmes változtatások, amelyeket a Habsburg-hatalom okozott a Székelyföldön. Természetesen a legsúlyosabb sérelem a Székelyföld kettéosztása volt a határőrség bevezetése során. Ezt a magyar és székely vezetőréteg többsége az 1790-es évek elején jól felismerte, s az udvarhoz intézett kérelmeiben és javaslataikban, a megosztottság ellen lépett fel, bár ezt áttételesen fejezte ki. A megosztottságból következett sérelem két oldalát: az adóztatást és a katonáskodás erőszakkal felállított rendszerét 1791–92-ben még külön beadványban tárgyalta-bírálta az országgyűlés, de 1794–95-ben a székely bizottság már egy feliratban mutatott rá a két kérdés elválaszthatatlan összefüggéseire.

A kérdés forrásainak „szelleméből” a kutatóban az a gondolat is felvetődhet, hogy a magyar és székely rendek mintha szerették volna jóvátenni azt a hibát, amelyet a határőrség megszervezésében közülük sokan elkövettek azzal, hogy a hatalom oldalára álltak, segítséget nyújtottak a katonai sorozásokban. Ezzel annak idején maguk ellen haragították a székelységet. Több mint érdekes, a történelem fintora, hogy a rendek a 18. század végén a határőri rendszer megszüntetését javasolták, miközben a székely követekből (képviselők) álló bizottság nem ment el eddig, inkább a rendszer megreformálására tartott igényt. A miért kérdésére próbáltunk a birodalmi politika változásaiban általános választ keresni, de a mélyebb elemzés a későbbi kutatásokra vár. Azt azonban már most is megállapíthatjuk, hogy ami 1790–1795-ben ezen a téren történt, az a székely határőri rendszer történetének szerves és fontos részét képezi, még akkor is, ha az udvar konokul elutasította az Erdélyből jövő javaslatokat.