'))+ ''+ (document.layers?'':'

Karcsi korán kel. Első tekintete az ablakpárkányra esik. A búzafű vidáman zöldell a kis cserépben. Már másfél centi! Péntekre kell bevinni Miklós atyának, akkor készítik el a betlehemet. Mindenki kapott egy hete egy kis csomag búzát a hittanórán és az atya azt mondta, ezek a magok ti vagytok. Ültessétek otthon egy kis cserépbe, locsoljátok és figyeljétek, hogyan kel ki a földből. Ahogy ti is megszülettetek, és ahogy Jézus is megszületett karácsonykor. Azt is mondta, hogy az ige a mi táplálékunk, ahogy a magnak a víz. Ezt elmesélte nagyapának, aki adott cserepet és azt akarta, hagyja ott, de Miklós atya azért adta, hogy magunk gondozzuk. Ezt papa is megértette és szerencsére anyu is csak annyit mondott, hogyha kiöntöm a vizet és sarat csinálok a szőnyegpadlón, akkor megnyuvaszt.

Kicsit közelebb hajol, jobban szemügyre veszi a hajtásokat.

Talán van akkora, mint a Tóthmarcié, tegnap megmutatta és dicsekedett vele. Persze, mert neki a nagymamája is öntözi, én meg hétvégén kihagytam két locsolást, amikor anyu elcipelt a léböjt kúrájára. Mondjuk a csúszdapark az jó volt – legalább ötvenet lecsúsztam aznap, de jobb lett volna apával. Anyu azt mondta, apu üzleti útra ment, menjek vele, mert egy férjes asszony nem mehet férfikíséret nélkül. Ezt nem nagyon értem. Aztán a vacsoránál odajött egy bácsi, anyu bemutatta, régi osztálytársa, Norbibácsi. Nem tudom, Norbi bácsi fiatalabbnak tűnt, de nem mondtam anyunak, iszonyú zokon veszi, ha a kora jön szóba. Még a szülinapját sem hagyja megünnepelni! Csak azt nem értem, miért nem vihettem a cserepet. Most sokkal nagyobb lehetne! – sóhajt és elindul a fürdőszobába. A fogmosó poharába vizet önt és az íróasztalra tornázza magát. Óvatosan csorgatja a vizet a növényre, nagyapa úgy magyarázta, ne túl sokat, csak nedvesítse át mindennap a földjét.

Kinéz a kertbe. A fenyőfa alsó ágán a madáretetőben cinkék váltják egymást. A kis házikó jobbra‑balra hintázik a madarak súlyától, nem sikerült jól felrakni, de örült, hogy ezt is kikönyöröghette.

Tiszta madárszar lesz a viacolor! – kiabált anyu, amikor hazahozta az etetőt.

Apuka mindig ilyen marhaságokat talál ki – bosszankodott –, és Karesz nem állítja le! Ahogy sosem. Tavaly az a hittan‑dolog, most meg a madáretető. És még arra is felbiztatta a gyereket, hogy a szobája előtt álló fára rakja azt a ronda kis tákolmányt, hogy láthassa az ablakból a madarakat! Nem bírt nemet mondani, mert ez a gyerek, azokkal az esdeklő szemekkel! Tiszta apja, így nézett rá az is, amikor megkérte a kezét. Azt mondta, a csillagot is lehozza. Hát hozza is csak, mert ő nem akart hozzámenni. Fizesse a kertészt, az majd felsepri az udvart a madárszar után. Csak mocsok ne legyen, nem bírom a koszt.

Erről eszébe jut, hogy elfelejtette felhívni Böbét, hogy ma később jöjjön takarítani. Ránéz a telefonjára, hátha a kijelzőn feltűnik Norbi sms-e. Már reggel óta csak ez járt a fejében, ma végre eljön, nincs itthon Karesz, csak holnap érkezik, Karcsikát átküldi a nagyapjához, Böbét lemondja. Reggel hosszasan készülődött, elégedetten szemlélte a tükörben frissen festett haját és a gardróbra kiakasztott fekete csipkés szerzeményt. Ebben fogja várni!

– Csókolom, apuka, majd este érte jövök!

A terepjáró már el is tűnik, mire mondhatna valamit. Az öregember rátámaszkodik az ásóra, úgy várja Karcsit, aki fél kezével az örömtől megrészegült pulit próbálja távol tartani a másik kezében tartott csomagtól.

– Gyere, csak gyere! Csak Morzsit be ne engedd, mert összetapossa, amit felástam! – a gyerek a nagyapjához szalad, átöleli.

– Hát ez meg mi – mutat a zacskóra –, csak nem bújtak ki a magok?

– Képzeld, nagyapa, minden nap locsoltam és kikeltek! – újságolja Karcsi és már bontogatja is.

– Nagyon ügyes vagy – nézi a ragyogó kis arcot és figyelmesen megtekinti a növényt.

– És éhes vagy-e? Reggeliztél már?

– Ühüm, ettem cornflakest – bólogat a gyerek.

– Kornfleksz, az nem étel! – mordul az öreg – kenjek egy lekváros popát? – és már indítja is a házba Karcsit.

A konyhaasztalnál mellé ül, nézi a gyereket, ahogy hatalmasat harap a kenyérből, és nézi a tányér mellé rakott búzafüvet.

– Imádkoztál? – kérdezi összevont szemöldökkel.

A gyerek kapkodva keresztet vet, és már hadarja is a jöjjeljézuslégyvendégünket...

– Jól van, a lényeg, hogy nem maradt el – simogatja meg a vastag, erős hajat.

Pont ilyen volt Karesz haja is. Még a kenyeret is így ette, nézi csendesen a baracklekváros arcot. És akkor még az asztali áldást sem szégyellte. A tavalyi karácsony jut eszébe, Karesz érte jött szenteste, már útközben szólt, nem egyedül lesznek, ez egy karácsonyi party lesz. Parti, az meg mi, fiam, a szenteste az szenteste, a családdal. Jaj, apuka, ne akadékoskodjon, meghívtam az üzlettársaimat, muszáj a seggüket nyalni. Fiam, ha még egyszer ilyet mondasz, be se megyek –emelte meg a hangját. Ez még mindig hatott, Karesz békítően motyogott. Legalább húsz ember volt a házban, azt sem tudta, ki kicsoda. Bea, a menye pezsgőspohárral a kezében szaladgált a vendégek között, ő leült Karcsikával társasozni. Amikor a lila színű, plafonig érő műanyag karácsonyfára nézett, a gyerek odasúgta: – Anyu nem szereti a tűleveleket!

A vacsoránál aztán a fia köszöntőt mondott, közben pincér osztotta a levest. Levest? Valami zöld kulimászt, mindenki a kanaláért nyúlt és elkezdett enni. Ő a fiára nézett, aztán Karcsikára. A gyerek hangosan elkiabálta magát: – Jöjj el Jézus, légy vendégünk...

A vendégek kezében megállt a kanál. Pillanatnyi csend lett, mindenki odanézett. Karcsi rendületlenül tovább folytatta: – Adjad Uram, hogy jólessék... Atya, fiú, szentlélek…– és keresztet vetett. Ahogy kell.  Hangos csörömpölés, a menye elejtette a kanalát.

Amikor az előszobában a kabátját vette, hallotta az emeletről leszűrődő kiabálást.

– Ez is a te hibád, mi a francnak nem merted apádnak azt mondani, hogy a gyerek nem mehet hittanra! Micsoda blama, tönkretette az egész estét, égett a pofámról a bőr, de majd te kimagyarázod, ha ilyen beszari alak vagy!

Mindegy, nem érdekli, mit mondott tavaly a menye, idén hatökrös szekérrel se tudnák áthúzni, már Karesznek is megmondta. Láthatóan megkönnyebbültek. Csak Karcsikát engedjék át ebédre, estére majd hazamegy.

A gyerek közben megeszi a kenyeret, most éppen az asztalról sepri le a morzsát.

– Nagyapa, megetetjük a madarakat odakinn? – és már indul is a spájzba. Ott tartja a napraforgót.

Egész délelőtt kint vannak, a délutáni sakkjátszmát a csengő zavarja meg.

– Csókolom, apuka! – lép be Karesz. – Korábban végeztem, gondoltam, érte jövök, mondta Bea, hogy itt lesz!

– Apuuu, szia, képzeld, van saját madáretetőm, és Miklós atya... – hadarja a gyerek.

– Jó, jó, majd útközben elmondod, igyekezz már! Alig várom, hogy hazaérjek! – sietve öltözteti a gyereket. A kapunál Karcsi megtorpan.

– A búzám! – és rohan vissza.

– Ez meg mi már megint? – néz a fiára a kocsiban. – Anyád nem fog örülni! – fintorog.

Ahogy a gyereket hallgatja a betlehemről és a magról, anyja hangja jut eszébe. Ugyanaz a hangszín, még a hangsúlyozása is, ahogy karácsonykor felolvassa az evangéliumot. Egy illatot érez és látja, ahogy együtt mennek apjával a kiserdőbe, cipelik a fát, farigcsálják a törzsét, hogy beleférjen a talpba.

Hirtelen fékez, épphogy észreveszi a ház előtt álló fekete Sedant. A lehajtónál felnéz a háló ablakára. A sötétítő mögül az éjjeli lámpájuk fényét látja. Behajt a garázsba, Karcsi már ki is pattan, rohan fel a lépcsőn.

A fia után siet, a gyerek az előszobában áll zavartan, nem kezd vetkőzni, áll a cseréppel a kezében. Követi a tekintetét, egy idegen férficipő. Az emeletről zene szól, Bea nevetésébe egy mélyebb hang vegyül.

Félrelöki a gyereket, felrohan. A cserép elrepül, a nedves föld a zöld hajtásokkal együtt a padlóra hullik.