'))+ ''+ (document.layers?'':'

Egy pályázat – tudjuk – akkor jó, akkor igazán eredményes, ha vannak, és nem is kevesen, pályázók is. Ha – teszem fel – vers-, rövidpróza, vagy bármilyen szépirodalmi kategóriában hirdettük volna meg a pályázatunkat, és – mondjuk –  a már befutottak, vagy akár a pályájuk elején levő felnőttek számára, nem járt volna ekkora bizonytalansággal, ilyen nagy „ismeretlenségi faktorral”, no meg izgalommal, mint ez, így, hogy nem a felnőtteket, hanem a mai kamaszokat, az úgynevezett „szupermost” generáció tagjait, a mai középiskolásokat céloztuk/szólítottuk meg szeptemberben közzétett felhívásunkkal. Vagyis a nagyjából a múlt évezred végén, jelen évezred elején születetteket, akikről azt írják fontos amerikai tudósok, hogy ki sem esik az okostelefon a kezükből, hogy szinte már egy-egy ilyen kütyüvel jöttek a világra, és a legfőbb érték számukra az új technológiák nyújtotta szabadság, a kapcsolódás lehetősége, no meg az, hogy minden élményüket azonnal közzétegyék, megoszthassák a közösségi oldalakon, magyarán: hogy önmagukat szinte nárcisztikusan mutogathassák.

Ha már önmaguk mutogatása az egyik legfőbb ismérvük, jellemzőjük, legalábbis ahogy azt az amerikai kamaszokról a Stanford Egyetem egyik – gondolom – méltán híres professzora mondja/mondta, arra gondoltunk (helyesebben: gondolhattunk is volna), de nyilván jórészt ettől függetlenül cselekedtünk – tudván azt is, hogy elég messze eshetnek az itteni szupermostosok attól a bizonyos amerikai fától –, hogy feltesszük ezt az egyszerű, ám kimerítően talán igazából soha meg nem válaszolható kérdést az ittenieknek, a mi szupermostosainknak, székelyföldieknek és nem székelyföldieknek, hogy: ki vagyok én?, és erre, az írókat, költőket, művészeket egyébként szinte állandóan birizgáló, foglalkoztató kérdésre várunk válaszokat versben, prózában a mai, számunkra talán legkevésbé ismert generáció tagjaitól.

Természetesen azt legszebb álmainkban sem álmodtuk, hogy ezek a gyerekek egyéb, sokkal csábítóbb foglalatosságok helyett éppen a folyóiratunkat olvasgatják hónapról hónapra, és izgatottan várnák az újabb és újabb lapszámokat, megjelenéseket, ezért úgy gondoltuk, hogy – ahogy egyébként hagyományosan a Székelyföld folyóirat meg a Székely Könyvtár nevű könyvsorozatunk esetében is szoktuk – egy picit elébe megyünk a dolgoknak. November vége volt a határidő, nem egészen három hónapunk volt. Ha tétlenül, ölbe tett kézzel várjuk, hogy vajon kihez/kikhez jut(hat) el a „megcélzott” középiskolások közül a folyóirat, s annak utolsó lapján közölt pályázati felhívásunk, ki tudja, hogy nem jártunk volna-e mi is úgy, mint nemrégiben egy másik laptársunk, hogy alig másfél tucatnyi, vagy tán még annyi pályázó sem tartotta fontosnak, hogy írásával jelentkezzen.

Nem sokkal az iskolakezdés után tehát elindultunk Lövétei Lázár László főszerkesztővel, és bő két hónap alatt végigjártuk Hargita és Kovászna megye nagyobb iskoláit, ahol – mindenütt – nyílt irodalmi órákat tartottunk, és – nyilván a pályázat népszerűsítése mellett – a mai, kortárs versről, a szlemm-költészetről, de a klasszikus költőkről, és egyáltalán mindenről beszéltünk, ami érdekelheti, érdekelhette ezeket a (mai) diákokat. Ha kellett, Rambót is segítségül hívtuk egy videoklip erejéig, amint fegyverét (nyílpuskáját?) egy halálra rémült fickó homlokára szögezve mondja el (Gáti Oszkár hangján) Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versét. De nem átallottunk rockzene-szövegekről, jó rockzene-szövegekről is beszélni, olyanokról, amelyek – szerintünk – már a költészet kategóriájába tartoznak, mondjuk a Magashegyi Underground, Red Bull Pilvaker, Republik, Kiss Tibi, Kispál és a Borz, Akkezdet Phiai, Halott Pénz, Tankcsapda, Hobó stb. dalairól, dalszövegeiről is társalogni velük. És csillogott a szemük, és figyeltek. És volt olyan iskola is, ahol, miután elmentünk (a tanárnő szíves közlése szerint), másnap már majd tucatnyi vers és próza született, annyira megihletődtek, megérintette őket a személyes jelenlét. Aztán volt olyan ősi skóla is, persze, ahol a tanárok döbbentek meg leginkább a szlemm, a zeneszövegek, a humorosabb, könnyedebb, és nem hóttkomoly megközelítése(in)k hallatán. No, és volt olyan hely is, ahol azt mondták a tizenkettedikesek, hogy négy év alatt ez volt a legjobb magyar órájuk. (Na persze!) Azonban egy biztos, olyan középiskola egy sem akadt, ahol ne fogadtak volna örömmel, szeretettel, érdeklődéssel, kíváncsisággal. A diákok. És ahol nagyon „megihlettük őket”, bár kicsi iskola volt az, onnan több mint húszan is pályáztak. Időnkből ez alatt a szűk két és fél hónap alatt (az említett iskolakezdéstől számítva november 30-ig) sajnos nem futotta arra is már, hogy más megyék középiskoláiba (Maros, Bihar, Szatmár, Kolozs megye stb.) is eljussunk, mégis akadtak szép számmal ezekről a vidékekről is jelentkezők. Mégiscsak olvassák a lapunkat akkor? Vagy apuka, nagypapa, nagymama, nagybácsi olvashatja, aki szól nekik, vagy esetleg a tanár néni, tanár bácsi igen, aki úgyszintén megemlítheti/megemlíthette, hogy, né, itt van ez a… Neked/nektek szól, olvassátok csak el. Ki tudja?

Az eredmény viszont magáért beszél: 172 pályamunka, 167 pályázó majd három hónap alatt. A hat díjazotton kívül még legalább tucatnyi olyan alkotás, amely hajszál híján akár ott lehetett volna az első hat között is. És az összesből (172-ből) legalább fele olyan írásmű, amelynek szerzői közül bármikor kiugorhat – ha van kitartás bennük, ha nem hagyják abba, ha komolyan gondolták – egy-egy eljövendő költő, író. De szinte azt is kijelenthetnők, hogy a 167 pályázó közül nyolcvan százalékára érvényes lehet ez a mondat. És akkor akár az is lehet most a (helyi, különbejáratú, nem tudós) következtetésünk, hogy a szupermost generáció, legalábbis errefelé, mert az amerikaiakat nem ismerjük, nemcsak a közösségi portálokon szereti megmutatni/mutogatni önmagát, nemcsak fotókon, egyéb hordozókon, hanem mondatokban, szövegekben, és jó szöveg(ek)ben is. S meglehet, hogy a következő pályázat kiírásakor – mert az eredményen fellelkesülve, már ebben az évben újra meg szeretnők ismételni egy újabb pályázat kiírásával –, már sokkal több középiskolás lesz, az új előfizetésekből ítélve is, az olvasóink között, aki már első kézből olvassa majd az utolsó oldalon legújabb pályázati felhívásunkat.

És végre álljon itt akkor a díjazottak neve és műve, akiket, százvalahány társukkal együtt, két, december közepi, győri-budapesti kiszállásunk között, annak szünetében, egy hosszú hétvégén olvastunk össze Lövétei Lázár Lászlóval, csoportosítottunk három nagyobb csoportba, majd az első két kiemelt csoportot újra összeolvasva döntöttük el, hogy ki kapja a három első és a három különdíjat közülük. Nem volt könnyű dolgunk. És be kell azt is vallanom, hogy nagyon szép, számomra messzire sugárzóan emlékezetes hétvége és közös munka volt. De hogy mire is figyeltünk az olvasásnál? Leginkább arra, hogy a szerzők önmagukat adják, hogy saját magukat írják meg/le, azt, hogy igazából kik ők, hogyan látják helyüket, szerepüket a világban, aztán hogy hitelesek legyenek, hogy higgyük el nekik azt, ami a lapokon van, csöpögő érzelmek, közhelyek, sémák és minták nélkül. Az érdekelt még, hogy minket is lepjenek meg, hogy döbbenjünk meg mi is, amikor elolvasunk egy-egy munkát, hogy toljuk hátrébb a széket magunk alatt a Kazimír Bisztró szombat délutáni csendjében, töltsünk egy pohár bort, jó fröccsösen a Juhfarkból, és azt mondjuk, hogy juj, ezt hallgasd meg Laci, Vince. És – persze –, hogy mindenekelőtt „irodalom” legyen az, amit nekünk ezek a gyerekek felkínálnak, és nyilván esztétikai élmény, amire azt mondhatjuk, hogy na, ez igen.

A kitüntettek nevei előtt azonban hadd soroljam fel még azt a tucatnyi szerzőt, akiknek csak hajszálon múlt, hogy ők is ott ne legyenek a díjazottaink között: Pataki-Péter Hanna, Miklós Emőke, Rózsa Rebeka, Spînochi Csilla-Cristina, Fazakas Réka, Kocsis Andrea-Zsuzsanna, Péter Izabella, Bobric Henrietta, Molnár-Mikola Andrea, Biró Anita, Márk Boglárka, Barta Barna, Láng Borbála.

Mellettük fontosnak tartom még megemlíteni annak a másfél tucatnyi igen tehetséges költőpalántának nevét is, akik kitűnő versszakokkal, verssorokkal, igazi tehetségről árulkodó futamokkal örvendeztettek meg, csupán csak nem tudták végigvinni ezt a teljes versen. Álljon itt tőlük, biztatásként, egy-egy ilyen idézet: „Ki vagyok, és mi vagyok,/ S a gondjaim mért nagyok?/Ki vagyok, s ha meghalok,/ örökségül mit hagyok?/(…) De az Isten nem vesz észre,/ Nincsen válasz a kérdésre.” Barta Barna; „Nekem a Hargita az oltalom,/ Legendák helye, szellem-fárosz./ Ott az állandóság földjén állok,/ S felélednek száguldó századok.//Vigaszom hona, mitikus hegy!/ Emelj magadhoz, Naphoz közel!/ Arcát fényben láttatja az idő,/ S felsejlik a cserbenhagyott jövő.” Ördög Patrícia; „Én vagyok apám elhantolt szenvedélye,/ Bensőmben zengő groteszk manók meséje./ Jézussal összegyűrt lepedő az ágyban,/ Cigipapírba sodort halál a szádban.// Személytelen minden vidám mea culpa,/ Formába kellene önteni a semmit,/ Lépj ki most bőrödből, szelíd kreatúra,/ S rúgd ki magad alól a széked, csak ennyi.” Kanabé Gábor; „Vagyok a köd, a magány, a szél,/ A párját kereső északi fény.// De lehetek én is, ki lennem kell:/ Dárdája egy katonának,/ Mózese egy Kánaánnak,/ A zseni, a látnok, a jós,/ Az újat álmodó tudós.” Szigeti Amália-Beáta; „így lettem én a csatornában kopogó eső/ és a kád szélén lefolyó vízcsepp/ így lettem a könny, mely arcodat puhítja,/ így a kutya idő, a folyton késő/ kék városi buszok nem nyíló ajtaja” Székely Orsolya; „Homok a parton, hamu a vész után,/ Bogár a fűben, mely merengve néz, furán,/ Tengeri csikó, mely gondtalan leng tovább,/ Egy porszem az elkopott zongorán,/ Egy félig telt láda, ékszeres ládikó,/ Egy tini falára ragasztott fotó.”Berei Szidónia; „Valakinek szerelme vagyok, másnak társa tán,/ Menedék a part túlsó oldalán./ Gyógyszer, mit fájdalom enyhítésére veszel be,/ A kép, mit a falról az utolsó estén szedel le./ A napszemüveg, amin át más színű a világ,/ Az ok, amiért elhagyod négyfalú szobád.” Veres Tímea-Kata; „Mert lélek vagyok, testbe zárva,/ apró rügy, mely most kapott szárba./ Alak, ki sötét és merev a képen,/ kinek életét magam sem értem.” Demeter Arnold.

És akkor a három első díjazottunk:

I.díj – Sebestyén Rita, Kézdiszentlélek; Nagy Mózes Gimnázium (Kézdivásárhely), XII. osztály;

II. díj – Vajda Krisztián, Felsősófalva; Backamadarasi Kis Gergely Református Kollégium (Székelyudvarhely), IX. osztály;

III. díj – Laczkó Emőke, Gyergyóremete; Benedek Elek Tanítóképző (Székelyudvarhely), XI. osztály.

Különdíjasok:

Bucs Anna – Kézdivásárhely, Református Kollégium (Kézdivásárhely), IX. osztály;

Rabocskai Zsófia – Barót, Palló Imre Művészeti Szakközépiskola (Székelyudvarhely), XI. osztály;

Takács Réka – Csernáton, Református Kollégium (Kézdivásárhely), XI. osztály.

I.díj

Sebestyén Rita

ÉN…

Ki vagyok én?

Apám számára

egy rossz házasság szülöttje,

egy teher,

egy pénzösszeg vagyok,

melyet havonta postázni kell,

egy hatalmas szégyenfolt vagyok

a tökéletes életében,

a múlt vagyok,

mely számára közömbös

és értéktelen.

De Anyám szemében

édes könnycsepp vagyok,

dicső ünnepnap,

mely szívének melegséget ad.

Anyám szemében

én vagyok a tökéletesség,

s a boldogságot rejtegető jövő,

szívében én vagyok

a fájdaloműző.

Magam szemében

egy befejezetlen vers,

fals metafora,

rímtelem, magára maradt sor vagyok,

szűzies vers,

szürke kis lény,

akit cápamódra faltak fel

a tartalmatlan hétköznapok.

Számodra

ütött-kopott emlék vagyok,

egy nyári este,

amely valamiért beékelődött a szívedbe,

egy vers vagyok,

amely lelkedben ring,

egy vers, amit leírni nem mersz…

Számodra

igaz szó vagyok,

melyet visszafojtanak a kétséges gondolatok.

II. díj

Vajda Krisztián

SUHANÓ GONDOLATOK ÉS CSOKIS SÜTI

Nagyon ment a bunyó, Jackie Chan csak úgy rugdosta az ellenséget. Az egész film arról szólt, hogy Jackie keresi azt, hogy ki is ő. Az angol cím talál is: Who am I? Érdekes, hogy mennyivel másabban látja magát azután, hogy elvesztek az emlékei.

A pofozkodások közepette elméláztam, hogy mit is tennék, ha nem férnék hozzá a fejemben levő vezérlőegység adataihoz. Vajon a közeli ismerősökre se emlékeznék? Érdekes gondolat és riasztó, mondjuk, felfoghatjuk tiszta lapként is.

Ahogy ugrándoztam suhanó gondolataim között, egyre inkább felötlött minden képzelgésemben, hogy tulajdonképpen tudom-e, hogy így, teljes tudatom használatával, ki is vagyok én? Csend lett, zavaró csend, nem tudtam hirtelen válaszolni a kérdésre, sőt percek múlva se ugrott be semmi értelmes. Mintha atomrobbanás pusztított volna elmémben, csak a semmit hagyva maga után. Pár kósza melléknév sejlett fel magamról, leginkább azok, amiket mások mondtak rólam, hogy kedves, segítőkész, vicces, megbízható, eszes, komoly. De másodpercnyi hátránnyal érkeztek is az emlékek, amelyek cáfolták, és mások, amelyek igazolták eme állításokat. Akkor most mi van? Mit is mondhatok igaznak biztosan? És hogy jobb legyen, ugye ott van az is, amit legcélravezetőbb lenne először eldönteni és csak azután agyalni a többin, hogy egoista vagyok-e? Mert azért ez nagyban befolyásol ezt, azt. Kvhote, a vörös hajú kobzos ugrott be, a kedvenc zsiványom. Rotffus könyve annyira lebilincselt, és magával ragadott, hogy míg ki nem olvastam, csak evés közben találkoztam anyámékkal. Rohantam a könyvhöz, hogy visszatérhessek varázslatos világába a magiszterek, zsoldosok és titkok végtelen földjére, hol Kvhotéval karöltve vadabbnál vadabb kalandokban és káprázatos élményekben volt részünk. Kvhote maga volt a rejtély, az esze vágott, mint az új zsilett, ravaszsága kirántotta a leglehetetlenebb helyzetekből, de egoista volt a javából, és sokáig nem tudta eldönteni, hogy ki is ő.

Akkor én honnan tudjam, hisz nem éltem át oly sok megpróbáltatást és kalandot, és évet, talán ez a leglényegesebb. Akkor nézzük pártatlanul, most tökéletes kívülálló vagyok, mintha csak megszólítanának az utcán, hogy mondjam el a véleményem egy ismeretlen külsejéről. Tehát, azt szerintem bizton állíthatom, hogy kedves vagyok, itt ellenérv se ugrik be, persze van, hogy összeveszek valakivel és akkor a leggonoszabb is tudok lenni, de általában mindig kedves vagyok. Nos, hát szerintem elég jól is nézek ki, ha összehasonlítom magam a kortársaimmal vagy ismerőseimmel és a visszajelzések se rosszak, úgyhogy ezt is elmondhatjuk. Eléggé maximalista is vagyok, ebből adódóan a megbízhatóság is elmondható rólam. Oké, haladunk hát, még ugyebár olvasni, filmeket, sorozatokat nézni és persze játszani is szeretek, belépni a virtuális csatatérre és hőssé válni, asszem ez fogja meg az embereket a játékokban, a lehetőség, hogy mások legyenek.

Ájjj, szép fejrúgás, egy ilyen beutalna a sürgősségire egy kis öltögetésre és gipszelgetésre, azért még mindig Jackie a legjobb. Milyen jó filmeket csinált, és Banános Joe meg Terence Hill a két másik szuperhős, akik a Marvel előtt már osztották az igazságot és a pofonokat. Ó, de hol is voltam? Igen, igen, melléknevek, ki vagyok én? Jó, folytassuk: mit szeretek csinálni? Hát leginkább semmit, na, jó szeretek aludni, olvasni, barangolni. Hogy leestünk tegnap is Csibésszel a domboldalról, amikor át akartunk ugrani egy csermelyt, mert mi simán átugrunk egy keskeny ösvényt átszelő patakocskát. Hát nem, de azért így ősszel, az avartengerben a legszebb bandukolni, mintha lágy, sárgásbarna, vöröses lepel borítana mindent és a napsugarak még melegebbé teszik ezt a hatást. Aj, de megint elrohantak a gondolataim. Szeretek úszni, biciklizni, futni, focizni annyira nem, de a kézilabdában már benne vagyok. Huh, jó, csak így tovább, a tánc is bejön, inkább a néptánc, de a társas se rossz, főleg ha…, vissza, ne kalandozzunk el, tanulni szeretek is, meg nem is, attól függ, mi az, de igazából minden tantárgyat lehetne szeretni, csak nem így, ahogy ebben az országban oktatják, de most ne politizáljunk. Mennyire imádom a jó ételeket, nagyanyám és anyám főztjeit, meg a nagy, családi ebédeket, vacsorákat főként. Mindig zajosak, meg viccesek, de leginkább kedvesek számomra, meg persze akkor készítik a legjobb fogásokat, úgyhogy bezabálok, mint a kismalac, aki ebédkor nem jutott vályúhoz és este pótolja.

Mi a! Már a szereplőket írják, teljesen lemaradtam a végéről, basszus, hogy mélyedhettem bele ennyire a saját magam elemzésébe? De azzal legalább eléggé jól állok. Ja, egyúttal ha már így belelendültem, akkor azt is kiagyalhatnám, hogy ki szeretnék lenni? A jó öreg kérdés, mely már hetedik óta, legalább, várja a választ. Mi leszel, ha nagy leszel? Mi? Felnőtt, basszus, mi más? Mennyit zaklatott ezzel mindenki, aki valamilyen módon tanított, és persze, ne higgye senki, hogy idővel elpárolgott a kérdés, nem, barátom, sőt, egyre sürgetőbben és erőszakosabban követeli a válaszát. Hát azért ebben a témában előrébb vagyok pár eszmefuttatással, mivel jó pár ilyen jellegű fogalmazáson és beszélgetésen vagyok túl, amelyek nagyon sablonosak voltak egytől-egyig, csak mondtuk, amit hallani akartak, hogy szabaduljunk, de mégis azért magamban jobban megforgattam a témát. Szeretném megszerezni, nem, szükségem van az érettségi bizonyítványra, és akkor, utána el szeretnék menni Magyarországra, a Honvédelmi Akadémiára. Ez stabilan bennem maradt, persze sok más, tetszetős lehetőség van még, úgymint ügyvéd, menedzser, felépítenék egy céget, de ezeket elnyomta a sereg. Anyám persze reméli, hogy múló szeszély, fellángolás, de már kiskoromban is, míg a többiek kocsikkal meg babákkal játszottak, én a kis zöld játék-katonákkal vívtam meg képzeletem hatalmas csatáit. És utána is, ha rabló-pandúrt, maffiát vagy, később, paintballt játszottunk, míg a többiek csak mentek előre és lőttek mindenre, én stratégiákban gondolkoztam. Valahogy mintha bennem lenne egy ilyen gén, a katonáskodás génje, mint a született művészekben a tehetség hajlama.

Egészen elgémberedtem ebben a nagy munkában. Asszem felkeresem a kamrát és falok valamit, mintha lenne is egy csoki… Az izmaim tényleg beálltak, jókorát nyújtóztam, és célba vettem a csokoládét rejtő, titkos kincseskamrát. Hm, jól eldugták, be a kompótok mögé, mintha nem találnám meg, na persze. Ha már így kifosztottam a kamrát, akkor jobb lesz elhúzni a helyszínről, mielőtt észrevesznek. 

Kellemes őszi idő volt odakint. A Nap bearanyozta a tájat, a láthatár, akár egy vászon, melyet egy virtuóz festő a sárga és vörös árnyalataival lágyan hullámzó tengerré varázsolt. Elterpeszkedtem a tavacska mellett, tavaly ástuk és már menyire belesimult a környezetbe, persze, van még mit igazgatni rajta, de a gondolkodáshoz kitűnő hely, egy oázis, várkert. Csak a madarak és rovarok zaja hallatszik, mintha kilépnék egy párhuzamos univerzumba a városban eltöltött hétköznapok után.

Meddig is jutottam akkor? Igen, a belső az megvan, és akkor a jövőbeli terveknél voltam a fosztogatás előtt, háháá, milyen összeesküvés-elméletek lesznek ebből. Nos, akkor az egyenruha a főcél, igen, szépek a mai egyenruhák, de a lovagoknak azért jóval szebb volt, vagy ne menjek úgy el: a huszárok korában is mily pompás ruhák voltak. És kard, kard lógott az ember oldalán. Meg a köpeny, nagyon bejön, de ha holnap elindulnék egyben, bolondnak nézne mindenki, és nem is lehetne őket ezért hibáztatni. Ó, és persze a másik dolog. Család, feleség, gyerek. Szeretnék természetesen egy feleséget, aki okos, vicces, sportos, és nem egy kényes kisasszony, aki nem mer megfogni egy szál tűzifát, vagy túrázni a hegyekben. Hogy legyen valakim, akinek bármit elmondhatok, akivel bármit megbeszélhetek. Akit megölelhetek. Igen, no meg gyerekeket is szeretnék, legalább kettőt, lehetőség szerint, de már félek, amikor belegondolok, hogy elmennek biciklizni és mennyi veszéllyel kerülhetnek szembe. Hisz mi is a haverokkal mennyi hülyeséget elkövettünk, és hányszor táncoltunk a határvidékek vékony peremén, világunk s a másvilág átjáróján. Kirázott a hideg, magamat sose féltettem, és nem is féltem, mert jól ügyelek az irhámra, de nem biztos, hogy a csemeték is öröklik e tulajdonságot. Felfogni nem tudom, anyámék hogy bírják elviselni ezt a bizonytalanságot.

De na, biztos, hogy nem lesznek boldogtalanok. Kelleni fog egy ház is, egy nagy ház, közel az erdőhöz, hogy…

– Nehogy belefordulj a vízbe, mert ilyen bambán észre se veszed, hogy megfulladsz! – Ó, éreztem, hogy hiányzik valami a csendes gondolkodásomhoz, a kis drágalátos húgocskám.

– Mi a baj? Mi kéne? – azért nem kis él rejtőzött a kérdéseimben. – Gyere, indulunk mamáékhoz, ha lehet, még ma – s azzal már tova is állt.

Hallottam, ahogy a kocsi kigurul a garázsból, úgyhogy összeszedtem magam, mert gyalogolni azért nem volt kedvem. Vajon sütött-e valamit mama? Biztos készített valamit. Vajon nekik milyen lehet, hogy már felnőttek a gyerekeik és elmentek otthonról? Vajon milyen lesz, amikor az enyémek költöznek és indítanak egy önálló életet? Jajaj, menyit filozofáltam ma önmagammal, pedig momentán csak egy nagy kérdés van, melyre jó lenne tudni a választ, hogy vajon kapok-e sütit és az csokis lesz-e?

III. díj

Laczkó Emőke

KI VAGYOK ÉN?

Csak hogy tisztázzuk. Ez nem én vagyok. Ne essenek félreértések.

Ez egy lány a buszon. Ez a lány a buszon, aki akár én is lehetnék. De nem én vagyok.

Tulajdonképp mire kíváncsiak? Az emberek. Úgy általában. Figyelnek?

Persz,e látják, hogy ki tartja kezében a legújabb iPhone-t, ki hallgat zenét, ki olvas, ki bámul ki a már nagyon régen tisztított ablaküvegen, ki beszélget, egyáltalán ki hogy néz ki. De csak néznek, vagy látnak is? Vagy manapság már így leegyszerűsödött a „látni” szó jelentése? Mekkora klisé.

Látjuk azon a valakin, hogy szülei a keservesen megtakarított pénzen vették neki azt a méregdrága telefont? Csak hogy olyan legyen, mint más. Látjuk, hogy csak azért teszi fel azt a fülhallgatót, hogy szunnyadni tudjon, végre kipihenje magát? Megnézzük a könyvet a lány kezében? Elgondolkodunk azon, vajon rosszul van-e a kanyaroktól, szerpentinektől vagy épp ellenkezőleg? És azok látnak-e, akik a tájat kémlelik, vagy csak néznek üveges tekintettel, miközben pupilláik mögött kusza gondolatok cikáznak?

Nem vagyok az a lány a buszon, aki mindig ablak mellé ül, a harmadik sorba, a tüdőszínű, poros, plüsshuzatú ülésre, aki mindig kinéz a koszos ablakon, amin keresztül minden sárgábbnak hat, a lány, akinek fülhallgatón szól a rock, de nem túl hangosan, hogy ne hallja senki.

Nem az a lány vagyok, aki olykor-olykor a buszon tanul egy füzetből, majd amikor már minden arcot ellepett a sötétség, alszik egész a végállomásig, álmába szőve a zenét.

Nem én vagyok az, aki foglalja maga mellett az üres ülést barátnőjének, aki türelmesen végighallgatja annak hétvégéjét, majd aki elmeséli a sajátját. Ezek másnak nem érdekesek.

Nem vagyok román és nem vagyok magyar. Ezt tudom.

Hisz ez nem én vagyok. Nem én vagyok.

Vajon tudják? Látszik, hogy ez nem én vagyok? Beleolvadok a monoton hétköznapok színtelen hátterébe, vagy túl szürke vagyok ahhoz, ami a busz ablakán túl tűnik elő. Mert ez mindig változik. Nem látszom át magamon sem…

Nem voltam soha csak az a könyvmoly-lány, az okos, aki „mindig tanul, mindent tud”. Nem voltam soha az a jelentkező valaki az első padban, összegörnyedve, akit, ha nyíltan nem is, de általában szerettek a tanárok. Nem voltam soha kivételezés tárgya. Nem én voltam az a lány, aki jól teljesít, és ezért utálni kell. Ez egy kicsit túlzás. Most már. Egy ideje. De csak egy kicsit.

Nem én voltam az, aki szépen rajzol, aki sokat és sokfélét olvas. Ki tudja, hogy verseket nem? Nem voltam igaz barát, nem voltak igaz barátok. De voltak különleges emlékek, melyek egy közös múltat felejthetetlenné tettek. Ezek a kis részek kirakósként épültek, egy egész ént építettek.

Nem én voltam az a komoly lány. Nem voltam az, aki néha olyan őszintén nevetett. Aki egyik végletből a másikba esve volt bohón gyerekes, éretlen és naiv, aki már-már gyerektelenül felnőttes, túl sokat gondolkodó, idegeskedő, okoskodó, aggódó, stresszelő – mert most már mindenki az. Nem én voltam az, akinek fontosak a jegyek. Az, aki csak ritkán megy szórakozni, az a tipikus „otthonülő jókislány”.

Nem én voltam még a keresztlevelemen sem. Egy iraton sem én vagyok, legyen magyar vagy román.

Nem én voltam ez a valaki most a buszon. Vagy valamikor rég, egy ideje.

Nem ez – nem csak ez? – voltam.

De ki lehetek?

Lehetek az a lány, aki ragyogva mosolyog az ismert és ismeretlen arcokba a buszon. Lehetek jófej és egyben okos. Lehetek az a magabiztos, életvidám lány, aki mindig udvarias, aki mindig átadja a helyét a pénteki járaton hazafelé, amikor a nem létező helyek is testekkel vannak tömve. Lehetek laza, lezser. Lehetek nem csak a „jókislány”, akinek azok hisznek, akik csak hiszik, hogy ismernek. Lehetek segítőkész, rendes, kedves, lehetek mindig türelmes. Lehetek az a lány, akinek mindig van ideje a családjára, aki mindig segít a szüleinek, aki megtanul végre főzni, aki mindig játszik a húgával, ha kéri, aki minden hétvégén, mikor hazajön, meglátogatja nagyszüleit. Aki minden vasárnap elér a szentmisére…

Lehetek az a lány, aki végre hasznosítja a tehetségét. Lehetek az, aki nem adja fel soha. Soha.

Lehetek igazi jó barát, lehetek, akinek vannak igazi jó barátai, aki észreveszi, hogy vannak.

Lehetek nem komor, nem nagyképű, nem nagyszájú, lehetek nem őszinte, vagy épp őszinte.

Mi lehetek? Lehetek egyszerre magyar, román? Lehetek székely?

Bármi lehetek. És az a lány is a buszon…

Ki vagyok én?

Tudom, ki nem vagyok, ki nem voltam, tudom, ki lehetek… De ki vagyok?

Megsúgom. Most az egyszer.

Én vagyok annak a lánynak a buszon a halvány tükörképe azon a mocskos ablaküvegen, amin keresztül néznek, s amit csak akkor lehet látni, ha ráfigyelnek. Ott látszom én.

Én vagyok az ablak közelében, elöl, azért, hogy lássam elhaladván egyszerű otthonom előtt aput (mert ő mindig a busz indulása előtt elmegy a kocsival, miután a buszmegállóba vitt), hogy lássam, ahogy a garázsba parkol, hogy lássam anyut, aki valamiért éppen akkor mindig kint van az udvaron, hogy lássam a húgom az ablakban integetvén nekem, mikor elmegyek. Pedig nem is lát.

Hogy lássam a masszív betongát egyik oldalán a temérdek, napsugarakat tükröző vizet, a szigetnek tűnő, erdőbe öltöztetett dombot. Hogy a másik oldalon, a hegyek között belesve lássam a napfényben, esőben, hóban fürdő medencét, ahova megyek.

Én vagyok az, ha azért alszom, hallgatok zenét vagy olvasok a buszon, hogy még véletlenül se liftezzen a gyomromban a vasárnapi ebéd a kellemetlen citromos illatosító, az izzadtság, a por, a jellegzetesen kellemetlen busz szagától, a tömör zöld fallá mosódott elsuhanó fenyőktől.

Én vagyok az, ha az otthon töltött kevés időt inkább nem tanulással töltöttem, de akkor is, ha önzőn kihasználom azt a két órát a buszon és úgy őszintén, nem csinálok semmit. Én vagyok, ha társaságra vágyom és én vagyok, ha csak egyedül akarok lenni. Önmagammal. Vagy ha még a gondolataimat sem akarom magamban tudni, és zenével szorítom ki a fejemből őket, és mintha nem is léteznék, öntudatlanul hagyom, hogy vigyen ez a busz.

Én vagyok, ha nem adom át a helyem másnak, vagy, ha igen.

Én vagyok, ha makacs vagyok és konok és túl őszinte. Ha nem érdekel más. Vagy ha igen. Ha nagyon igen.

Leginkább a rajzaimban vagyok. El lehet hinni? Pedig nem magamat rajzolom. De persze mindenki csak azt látja, hogy „jó” és „szép”. Engem nem látnak elrejtve a ceruza-vonások között.

Elememben vagyok ekkor, és ha… olvasok. Értékelem az irodalmat, de a legfontosabb, hogy nem csak. Élvezem. Én vagyok, ha először a könyv utolsó, lassan elhaló vagy sokáig a levegőben függő mondatát olvasom, és csak aztán elölről. És ezek csak kis töredékek. Amik éppen a tudatomban vannak, eszembe villannak. Én vagyok a sorok között, a rejtett világban.

Én vagyok önfeledten a barátaimmal, amikor azokat a pillanatokat gyűjtöm, amik majd engem építenek fel.

Én vagyok vidáman, szomorúan, őrülten, komolyan, magam alatt, boldogan, önzőn, nagylelkűen, bizalmatlanul, magabiztosan. Én vagyok bátran vagy merészen, de én vagyok, ha félek… ha féltek.

Hazudtam. Minden, ami voltam, vagyok és lehetek, az vagyok én.

Magyarországon román, Romániában magyar. Egyik sem vagyok! Székely vagyok, ezt mondtam hetedikben, mikor az egyik tanárnő megkérdezte, románok vagy magyarok vagyunk? Egyszer sem volt akkora egyetértés abban az osztályban, mint amikor mindenki egységesen rávágta: székelyek! Székely vagyok! Büszkén.

Ki vagyok én?

Egy lány a buszon, aki akár én is lehetnék. Na, az a lány vagyok.

KÜLÖNDÍJAK

Bucs Anna-Krisztina

SZAVAKBA TÉPEM

Fekete égen

feketeségben

fekete égen

fekete énem

keresem éppen

s valamiképpen

nem kapom épen

elveszett régen

akárhogy nézem

álarcomképpen

mosolygok szépen

csúfol a népem

nincs mitől félnem

szereplek éppen

nem vagyok képben

ki voltam régen

s mit ér az énem

nélküle érzem

tüskébe léptem

tudom a vétkem

imába vésem

legyen a létem

úgy ahogy kértem.

Rabocskai Zsófia

KÖZELEDIK

A fehér szoba félhomályában feküdtem, a családom társaságában, az orvosi műszerek zaja törte meg a csendet. Siralmas, mondhatni gyászos hangulat uralkodott, mindenki tudta, hogy közeledik a pillanat, és bár nem akartak elengedni, várták, hogy végre történjen valami. Ha nem volt muszáj, senki nem beszélt, nem mozdult, csak néha egy-egy bátorító szót kaptam, és én próbáltam legalább egy mosollyal reagálni ezekre. Reménytelenség. Vártam már a halált, nem éreztem már, hogy küzdeni akarok az életemért. Bármi áron véget akartam vetni a kínoknak, amik tönkretettek mindent. Ilyen gondolatokba merülve egyszer csak homályosodni kezdett a látásom, minden elfehéredett. 4 éves vagyok, édesapám ölében ülök, énekelünk. Az óvodában hercegnőset játszunk. Táncos színdarab, én vagyok a főszereplő. Nagymamámnál karácsonyozunk, a kedvenc süteményemet sütötte. Tanulom az ábc-t. A tanító néni osztálykirándulást szervez. Énekelünk a buszon. 16. születésnapom. Iskolás évek. Éjszakába nyúló líceumi tanulások, hatalmas bulik. Bence... Első szerelem, első csalódás. Divattervezői egyetem, felvételi vizsgák. Fény. Alagút. Kapu. Nem mehetek be, nekem még élnem kell. Vissza kell jutnom. Nikolett, küzdened kell! De hogyan? Nem tudom, mit tegyek. Félek! Mintha zuhannék. Ó, Istenem! Pár perc emlékek nélkül, aztán édesanyám hangos sírása és az orvosok össze-visszaszaladgálása fogadott újra a valóságban. De örültem, hogy visszatérhettem.

Krónikus mieloid leukémia. 23 éves voltam, amikor kiderült. Mint a betegek többsége, én is tünetmentes voltam, gyanútlanul és észrevehetetlenül rombolt a betegség. Április volt, édesanyámmal rutin vérvételre mentünk, mindketten naivan meg voltunk győződve, hogy teljesen egészséges vagyok. Az eredményeket várva egyáltalán nem éreztem izgatottság vagy szorongás jelét magamon, de az orvos arcát megpillantva óriási, mindent elsöprő ijedtség lett úrrá rajtam. Lassan és semmi biztatót nem sugalló arccal közeledett. Aztán közölte a tényt, miszerint gyógyíthatatlan beteg vagyok. Egyszerre elsötétült előttem minden, mintha máris egy pillanatig a szívem megszűnt volna dobogni és úgy éreztem, hogy összeomlik körülöttem a világ. A fülemben zúgott a vér, már nem hallottam az orvos szavait, csak annyit láttam, hogy mozog a szája és az arca kétségbeesést tükröz. Talán azt mondta, amit a filmekben szoktak, hogy ők majd mindent megtesznek a gyógyulásom érdekében, és bár nincs sok esélyem, ne hagyjam elveszni a reményt, és higgyek benne, hogy minden jóra fordul. Édesanyám azonnal fuldokló zokogásban tört ki. Szüleim nehezebben viselték, mint én. Azonnal padlóra kerültek mindketten, nemhogy engem, még magukat sem sikerült felrángatni onnan. Előtört belőlük az óvó-védő ösztön, kézzel-lábbal harcoltak azért, hogy életben maradhassak, és azért, hogy utolsó hónapjaimban semmiben se szenvedjek hiányt. Ezután jött a java. A kórház második otthonommá vált, ha nem töltöttem ott az éjszakát, akkor napi szinten be kellett látogatnom. Az orvosokkal már szinte közeli, baráti viszony alakult ki a sok bejárásnak, vizsgálatnak köszönhetően. Így voltam az eszközeikkel is, rengeteget megismerhettem belőlük, a tűvel legjobb a barátok lettünk. Kemoterápiák, sugárkezelések sora alkotta a napi programomat. Ezek utóhatásai szörnyen legyengítettek, úgy fizikailag, mint lelkileg. Hajhullás, rosszullétek, hasmenés és ilyenek. Minden egyebet, amit eddig tettem, csináltam el kellett felejtenem, ha az időm engedte volna is, akkor már erőm nem lett volna ezekre. A családom, a barátaim rengeteg erőt adtak, sok támogatást nyújtottak, hogy valahogy sikerüljön átvészelni azt, ami most velem történik. Hetek, hónapok teltek, állapotom egyáltalán nem javult. Voltak jobb és rosszabb napok, volt, hogy jobban éreztem magam, volt, hogy kevésbé, de mindig azt mondtam: Örömteli nap, hogy élhetek! A rutinvizsgálatok egyáltalán nem mutatták semmiféle jelét a gyógyulásomnak, az orvosok feladták. Minden szenvedés hiábavaló volt, a kemoterápia mellékhatásainak szörnyűségei mindhiába. Teljesen kikészültem. Akkor tudatosult bennem az, hogy meg fogok halni. Nincs már visszaút. Az a csöppnyi remény is elillant, amit még sikerült életben tartanom. Nem volt már mibe kapaszkodnom, talán ez volt a legrosszabb. Elkezdődött a folyamat. Lassacskán távozni fog belőlem az élet. Úgy fog az is elillanni, mint az a kis remény, amim volt a kezelések alatt. A haldoklásom napjai, ha másra nem is, gondolkodásra, elmélkedésre jók voltak. Elkezdtem összegezni az életemet, hogy milyen életet éltem, milyenek voltak az emberi kapcsolataim, igazából ki is az a Patkó Nikolett?

Egy lány, aki szerelmese a divatnak, az öltözködésnek. Egy lány, aki intenzíven él, ameddig az Isten engedi neki. Egy lány, aki imád szórakozni. Egy lány, aki bármit megtenne a családjáért, a barátaiért. Egy lány, aki imádja Coco Chanelt. Egy lány, akinek a kedvenc színe a piros. Egy lány, aki annyira szeretne még élni... Igazából nem sikerült még így, a halálomhoz közeledve sem rájönnöm arra, hogy ki is vagyok én, milyen célja volt az én életemnek itt a Földön, mit adtam én a körülöttem levő embereknek, valakinek fontos volt-e a létem a világban, fogok-e hiányozni valakinek? De tudom, hogy mindennek célja volt az énem formálásában. Szerettem, viszontszerettem, önzetlenül, birtokolni vágyva, szenvedélyesen, bizonytalanul, féltve – talán ez a legfontosabb és legjobb, amit tehettem. Ezért megérte.

Takács Réka

FOUETTEK,

AVAGY ÉN VAGYOK…

Festményen a kéz,

A fülben a réz,

Hóban a vörös,

Lottón az ötös,

Testeden a fény,

Orvosnál a vény,

Pas de deuxben nő,

Párbajban a „lő!”,

Tisztes kurtizán,

Husky-kutyás szán.

Fogadban tömés,

Szikláról szökés,

Pír, agónia,

Szomszéd Dolly-ja,

Nappalban a szín,

Éjszakában kín.

Tizenhét éves,

Pimasz és téves,

Kádban vagyok haj,

Gyertyát fújt óhaj.

Rám nézel arról, s

Annyit tudsz, mint én

Önmagamról.