'))+ ''+ (document.layers?'':'

MATUTINUM I.-VEL

Heten dicsértük az Urat,

heten, akár a gonoszok.

De ők hatan jók voltanak.

Gonosz egyedül én vagyok.

Bizony, jók voltak a hatak,

istenfélők és jámborak,

csak én lehettem oly konok,

hogy gazságra leljek okot.

A többiek, egyháztagok,

hallgattak, mint szent s jó papot,

míg én egész idő alatt

mint szép papnőt hallgattalak.

DÉRIKE, A TÜNDÉRKIRÁLYLÁNY

Dérike, a tündérkirálylány,

ő játszik, incseleg velem.

Elszomorít, ha itthagy árván,

örömre gyújt, ha megjelen.

Miféle ez a szerelem?

Súlyos és büszke, mint a márvány.

Tűnne, ha mozdulna kezem,

mint szűz havon porzó szivárvány.

Elmegy a hó, és forrón tűz a nap,

lesz életem még vigasztalanabb.

Járok az illatos, piros tavaszban,

nem is várok már senkire,

örökre eltűnt Dérike –

vágy s magány nyüszít bennem, vert kuvaszban.

TALPIG SUGÁRBAN

Talpig sugárban, állig verőfényben

fürdik a lelkem tavaszébredésben;

didereg, vonaglik és megremeg

testem a hűvös, tapadó szelek

ujja nyomán,

eső után.

Kiverve minden óvó csenderesből,

futó vad, fejem kérdve emelem föl:

van-e még út, és van-e még erő,

a fegyver csöve hol mered elő?

Vedlett a bundám, és tépett a múltam,

szálas erdőben gyáván nem lapultam,

s most védtelen kiűzettem mezőre,

áruló síkra, ármányos verőre.

Hát rajta, ott túl talán a menedék vár, s

ordas magányom helyén simuló társ.

Öltözöm talpig sugárba, fehérbe,

aki rám lő, szentségre lő, a fényre.