'))+ ''+ (document.layers?'':'

(Bővített kiadás)

PETELEI ISTVÁN:ÁRVA LOTTI

Tulajdonképpen Petelei István a magyar novellisztika megteremtője, s nem Mikszáth Kálmán (az ő elsőrendűségéből a 19. század végén és a 20. század elején ez mit sem von le). Mikszáth egyedülálló jelenség és kitűnő karakterformáló, talán a legnagyobb a magyar irodalomban. A Mikszáth-utánzókból (még a legtehetségesebbekből is: például Herczeg Ferenc) éppen a karakterformáló erő hiányzik. Mikszáthoz képest jóval halványabbak. Alighanem a valóság mélyebb ismerete volt az oka? Azonkívül Mikszáth oly módon teremti meg a figurákat, hogy az első pillanatban megnyeri tetszésünket (vagy ellenszenvünket). Ez pedig csak a legnagyobbak műve.

És mégis, Petelei az első igazi novellista, a magyar irodalomnak fejet kell hajtania előtte – ha ismernék. (Jónéhány évvel ezelőtt jártam Marosvásárhelyt, és egy ottani fiatal írótól kérdeztem meg, hogy vajon utca el van-e nevezve róla, elvégre Marosvásárhelyt született. Ő még csak nem is ismerte Peteleit. Ki az, mondta, mert meg akart győződni róla, hogy nem viccelek. – Hát ennyit az idő múlásáról.) Úgy is mondhatnám, hogy az egész huszadik századi novellisztika az adósa. A magyar novellaírásnak világirodalmi rangot adott – elsőként, és ma is olvasható, sőt még inkább, mint a 19. század utolsó évtizedeiben. Az elfeledettségnek tipikus esete. Pedig Erdély a legjobb 19. századi magyar regény (Kemény Zsigmond) és a legjobb magyar novellaírás (Petelei István) hazája.

Petelei ifjúkorában népballadákat kutatott, és a balladáknak jelentős szerepe volt novellisztikája kialakulásában. Talán nem nagy túlzás azt állítani, hogy a fiatalkori balladakutatás döntő mértékben befolyásolta a novellaírását, tudniillik a ballada és a novella igen közel állnak egymáshoz: a lírai (női) ballada az unokatesvére a (fiú) novellisztikának. Közel ugyanazt mondja el a versben és a novellában, legalábbis Petelei esetében, ahol a ballada és a novellisztika igen szorosan egymáshoz fűződik. Lássuk az Árva Lotti című novellát. Árva Lottinak egy tenyérjós cigányasszony gazdag vőlegényt jósol, pénzt és jólétet, „csakhogy árkok vannak addig“. Lotti egy Dezső Balázs nevű csapodár szoknyavadászban véli megtalálni az igazit, aki le is csap a lányra, mert hiszen „hol látott az ember olyan kutyát, amelyik fel ne kapjon egy darab akármilyen sovány pecsenyét, ha elébe dobják“. Aztán persze faképnél hagyja Lottit, megnősül, Lotti pedig türelmesen vár Dezső Balázsra, talán valami csodában reménykedve. S úgy tűnik, a csoda meg is esik. Meghal Dezső Balázs felesége, aki tudja, hogy a megcsúnyult, megvénült Lotti még mindig szerelmes belé, elindul Lottihoz, hogy megkérje a kezét. Nem komolyan persze, csak úgy, a hecc kedvéért. Lotti azonban komolyan veszi ajánlatát, s örömében meghasad a szíve. „A bút, bánatot csak elbírta, az örömet nem. Nem ismerte addig.“

Lottinak rögeszméjévé válik Dezső Balázs, fokozatosan eltorzítja a látását – abszolúte félreismeri Dezső Balázst, aki még nem is csak himpellér, hiszen az átlagosnál is átlagosabb ember, és a rögeszmés Lottit látva, telítve van kárörömmel. Lotti irracionális világot teremt maga körül, csakis az irracionális világban érzi jól magát. Idővel még a realitásérzékét is teljesen elveszíti. Magyarán: álomvilágban él. Dezső Balázs, a realista, jól látja ezt, és a végén, felesége halála után, cinikus módon ki is használja ezt. Jobban mondva, még csak nem is cinikus módon, hiszen nagyszerű tréfát eszel ki, s tulajdonképpen nem is érzékeli saját cinizmusát, hiszen Lottit betegnek tartja, csöndes bolondnak. Lottinak nagy (eredendő?) hibája az, hogy a babonás cigányasszonyt valóságként fogja fel. Már álomvilágban élt születésétől fogva? (Egyébként rögeszmés figurákkal telve van a Petelei-próza.) Erre nem ad választ az író, de sejteti. A sejtetés, az elhallgatás, a ki nem mondott vágyak első megszólaltatója a magyar novellisztikában. Némi balladisztikus sejtetés, mellyel előlegezi a 20. század nagy novellistáit. Peteleiről elmondható, hogy megelőzte korát, és a 20. század felől olvasva válik megkerülhetetlenné. (Ha nem csak egy szekta ismerné... Ez az átka a kései felismerésnek.) És hát nem utolsósorban az írói szerepet illetően... Petelei, úgy mint a huszadik századi nagy írók többsége, a háttérben marad – inkább csak útmutatatást ad, anélkül, hogy részletesen kifejtené a gondolatait. Ez is tipikusan 20. századi jelenség. (Tulajdonképpen Gustave Flaubert-re vezethető vissza.)

A 19. század utolsó negyedének világirodalmi szintű jelensége a „magyar“ novella, mely az epigonista költészet és a romantikában megrekedt regény mellett korszerű eszközeivel, lélektaniságával, metaforizáló, tömör és sűrített elbeszélésével új, ismeretlen utat tört magának a magyar szépírásban. Ugyanakkor a novella még mindig mostoha műfaj. Egy évszázad sem volt elég annak bizonyítására, hogy a novella azonos színvonalú a magyar költészet legjobbjaival, dacára annak, hogy Csehov, Hemingway, Borges vagy éppen Cortazar csak novellákat írt, illetve a fő műfajuk a novellaírás, a regény csak másodrendű, sőt Borges és Csehov esetében nincs is szó regényről. A magyar irodalomtudományt még mindig a regény kápráztatja el, és nem a sokkal kiegyensúlyozottabb és világirodalmi színvonalú novella. Pedig az igazi novella ékszer, azt mondanám: gyémánt. Bánni is kell tudni vele.

GOZSDU ELEK: MEA CULPA

Kivétel a Mea culpa Gozsdu Elek nem túl sok, és nem túl változatos novellisztikájából, melyeknek igazi értékét csak a XX. század irodalomtudósai ismerték fel (és el-). Irodalomtudósokat írtam, és nem olvasókat, ez nem véletlen. Az olvasóknak a 90 %-a ma sem tudja, hogy kicsoda Gozsdu Elek, de esetleg a pestiek már hallottak a Gozsdu-udvarról, erről a pesti bohémtanyáról a VII. kerületben, erről a „züllesztő és kicsapongó“ helyről, melyet a mai fiatalság úgy kedvel, hogy európai hírnévre tett szert. Nos, mi tagadás, Gozsdu Elekhez nincs köze. (Legfeljebb távoli? Elvégre a Gozsdu nem olyan gyakori név, pláne a magyarban. No, a fene tudja). Gozsdu rendkívül keveset írt, és a novelláiban nem történik semmi sem – és ez okból, és más okból, spleenesek és szenvednek a hősök. A francia, de főleg az orosz irodalom elkötelezettje volt. De más is figyelemre méltó! Az orosz nemes és a magyar nemes közti, bizonyos fokú hasonlatosság. Az egyetlen magyar író, aki ezt a hasonlatosságot felfedezte. Az orosz és a magyar nemes csupán másod- vagy harmadunokatestvérek, de még a távoli rokonság is összehoz valamiképpen. A Mea culpa a legjobb példája ennek.

A Mea culpa egyik kései novellája Gozsdunak, és eltér a Gozsdu által írt novelláktól, mert fordulatos cselekménye van, és olyan látásmódja, amely a mély pszichológiában gyökerezik. Mintha Dosztojevszkijt olvasnánk, mintha Dmitrij Karamazov bukkanna fel egy pillanatra, az erős, indulatos és mégis ártalmatlan ember, aki előbb cselekszik és azután gondolkodik. A Sámson madarától a Spleenig a legtöbb novellában fáradt és unott figurákkal volt tele a Gozsdu művészete – igazi fin du siecle, mondhatnám. Nem történik semmi lényeges, ezek csak úgy fatalisztikusan vannak – jómódúak és unatkoznak és gyakran pszichotikusak. A pszichológia különösen fontos Gozsdu számára. De a Mea culpa még tovább megy, a bűntudatnak olyan formáját mutatja, amely csakis nagy emberekkel fordulhat elő.

A novella két részre osztható: az első mondatra, mely igen hosszú, legalább hat soros, és a maradékra, amelynek a végén Kelemen Péter (az igazi főhős) megmagyarázza tette értelmét. De a magyarázat csak az utolsó oldalon derül ki, és Kelemen Pétert, akiről azt tudtuk, hogy fékeveszett, már-már őrült figura, egyszeriben másként látjuk – már-már igazi tragikus hősnek. Persze, mint minden modernnek nevezett írónál, az írói nézőpont kérdése a legfontosabb a számára. Belehelyezkedik az ügyész (az elbeszélő) szerepébe, vagyis az olvasó nem tud többet, mint amennyit az ügyész elmesél. Ő is csak a töredékét ismeri az esetnek, és az olvasó együtt lepődik meg az ügyésszel a novella végső fázisában, amikor Kelemen Péter bevallja, hogy szádékosan provokálta az őrt, addig, amíg az nem bírt magával, és ugyanolyan őrült düh fogta el, mint Kelemen Pétert Piry esetében. Mert Kelemen Péter utólag nagyon megbánta tettét. Szenvedni akart, ahogy Piry. Így kerülnek más összefüggésbe ezek a mondatok: „Ostoba beszéd: elszenvedni! (...) Mi az elszenvedni! Eh! Ön ostoba ember!“ A novella elején elhangzottak igazából a novella végén, egyfajta csattanóként, nyernek értelmet: „Az önök büntetéséhez semmi közöm. Rám adták, mint valami ruhát. Gyári bűnhődés! (...) Meggyaláztam egy tehetetlen embert, és tehetetlenül ugyanazt a gyalázatot akartam elszenvedni.“

A Mea culpa a pszichológiai novella egy oldalága, „bűnbánó“ novellának is nevezném. Kelemen Péter az egyetlen jól kidolgozott figura, mivel ellentmondásos, nem lehet jónak, sem rossznak nevezni. A novella nagy részén nem szimpatikus, sőt akkora ellenszenvet gyűjt maga köré, hogy szinte várja az olvasó, hogy jól megbüntessék. A végén mégis megbűnhődik, de az olvasó egyben rá is jön arra, hogy jól megvezették. Tehát a Mea culpa a klasszikus novellaformát, anélkül, hogy a klasszikus szabályokat fölrúgná, pszichológiai novellává alakítja át a kor divatja szerint, vagyis modernizálja. De a magyar olvasó még nem készült fel a modern tartalmak befogadására, így meglehetősen hidegen hagyta Gozsdu modernsége. És Gozsdu is tudomásul vette az írói sikertelenséget (akárcsak Ambrus Zoltán, a másik író, aki megelőzte a korát). Vagyis Kelemen Péter drámája zajlik a középpontban, az összes többi figura (jóval kevésbé kidolgozott figura, de ez érthető is) mellékszereplő. Dosztojevszkijt említettem, azt hiszem joggal, noha írásmódját tekintve Turgenyevhez állt közelebb. Egy azonban biztos: az orosz irodalom hatása érezhető anélkül, hogy meghatározó lenne.

LOVIK KÁROLY: ÁRNYÉKTÁNC

Az Árnyéktánc pre-szecessziós novella, finom átmenet a romantikusból a szecessziós felé – no, már nem romantikus, de még nem is szecessziós, a realista novellának meg éppen nem felel meg. Az Árnyéktánc a gyermeki fantázia remekműve, ahogy a hatéves gyermek (és mindnyájan voltunk hatévesek, még együtt volt a világ, még élet és halál elválaszthatatlanok voltak) fanáaziál, és a fantaziálásából több igazság derül ki, mint a felnőtt kor rideg racionalizmusából. A felnőttkorban élet és halál már szigorúan kettéválik, magyarán, racionálisan rendezzük be az életünket, hogy minél kevesebb baj érjen bennünket. A novella többek között erről is szól. A gyermek két nagynénje, ez a két öreg, racionalista kisasszony félelméről a gyönge (hatéves), de kiváltképpen érzékeny kisfiú iránt, akit a fantáziája (a belső világa) időről időre elragad, és ebben segít neki a dajkája, Johanna, aki rémes mesékkel tömi a kisfiú fantáziáját. Mígnem egy napon leleplezi Johannát az egyik nagynéni, és azonnal fölmond neki, és egy fantáziátlan tót lányt fogad a helyébe.

Nos, tulajdonképpen itt kezdődik a novella. Hogy fájdalmas-e vagy sem, nehéz eldönteni. De lépjünk szép sorjában, ahogy Lovik megírta ezt a novellát. Van tudniillik egy mocsár is a környéken, és van a kertész, aki a tót leánynak udvarol. Ez a kertész egy napon csónakázni viszi a hatéves kisfiút, aki a csónakázás végén belázasodik. Lázában csupa furcsa látomásai lesznek. „Mindez a láz árnyéktánca volt“, de a gyereknek izgalmas, új élmény. A Johanna mesélte figurák keltek életre – legalábbis a gyerek lázálmában, de egy új ember is volt közöttük. Ez az új, magyar ember az ágya mellé ült, „és buzgón farigcsált valami különös gyerekjátékot, amely azonban sehogy sem akart elkészülni“. Ötször viszi a mocsárba a kertész, és ő ötször betegedik meg. Végül a városi orvos találja meg a rejtélyt. A mocsártól betegszik meg a gyermek. A két nagynéni eladja a házat, és a közeli városba költözik. A gyerek többé nem álmodik, de sajgó szívvel gondol a régi barátaira, akik persze sohasem voltak, csak a gyermek lázas fantáziája teremtette meg őket. Felnő, és rájön, hogy a magyar paraszt, aki valami különös gyerekjátékot farigcsált, maga a halál volt, „a halál, akinek a legszebb álmokat köszönhetjük...“

Van egy árulkodó mondat a novella első harmadában. Ez azt mondja: „Így maradtam egyedül a világban. Ősz volt, először életemben éreztem, hogy az ősz valami nagy és szomorú dolog, amelyet azért teremtettek, hogy az emberek lelke elfáradjon és elboruljon (...) Most már nem volt senkim sem.“ De Loviknak semmi köze nincs a goethei magányhoz, se a romantikusok magánykultuszához. Egy viszonylag új jelenségről van szó, méghozzá nem is 19. századi, hanem 20. századi magányérzésről: élet és halál szoros összefüggéséről, mely az élet sivárságából fakad (a jó szándékú nagynénik racionalizmusából). A jó szándékú nagynénik mindent elkövetnek, hogy életerős fiatalemberré neveljék a gyermeket, vagyis tele vannak jószándékkal. De éppen – a tíz esetből egy – ellenkező hatást érnek el, a józan élet unalmából az ismeretlen, a halál felé terelik a gyermeket. Ami, mellesleg, sokkal izgalmasabb (mert ismeretlen tájakra vezérlik, s Johanna meséit idézik). Tulajdonképpen a szövevényes történet, melyben a mocsár is döntő szerepet játszik, némileg leegyszerűsödik, ha azt vesszük tekintetbe, hogy kétféle irányba mutat a novella. Az egyik oldalon a két nagynéni (az úgymond az elfogadott, banális vonal), a másik oldalon a gyerek és Johanna és a halál, mint izgató tényező (az úgynevezett mesei, misztikus, babonás vonal, vagyis a nem elfogadott vonal, hiszen a halálnak már-már kultuszt csinál az író). A novella utolsó mondata tudniillik, így hangzik: „A halál, akitől annyian félnek, de aki az elhagyatottaknak és szomorúaknak legnagyobb költője, a halál, akinek a legszebb álmokat köszönhetjük, a magyar halál, aki idő előtt megment a meddő küzdelmektől, és aki barátságosan néz ránk a vadvirágos falusi temetők mosolygó papsajtbokrai mögül.“

De csakugyan kultuszt csinál a halálnak? Erre nem egyértelmű a válaszom. Persze a (pre)szecesszióban van egy kis dekadencia, nem több annál, hogy helyet csináljon, mondjuk azt, hogy a halálnak. De még egyszer hangsúlyozom, egyáltalán nem dekadens írás. A Lovikhoz oly közelálló Krúdy sem az, bár a szerelemfelfogás, a stilus egyes vonásai, az elbeszélés háttérbe szorulása (itt már a kései Lovikról van szó) mind-mind arra utalnak. Ködlovag volt Lovik? Ha pozitív jelzőként fogom fel, akkor az. Halál, ami édes? A szecesszióban gyakori, majdhogynem közönséges, ahogy egy vidéki, eldugott ház, mocsár, mese és misztika... Az élet és a halál egyenrangú és édes. Ez már nem a 19. század, a maga forradalmaival, hősiességével és patetikus halálaival. Nem a nagy felfedezések kora. Loviknak nagy teljesítménye, hogy túllépett a 19. századon egy olyan novella felé, ami világirodalmi rangú, függetlenül attól, hogy a magyar olvasó és a magyar kritikus mit is gondol róla. Nem csoda, hogy a halála után ismerték föl a jelentőségét.