'))+ ''+ (document.layers?'':'

Látott, persze, hogy látott vasutasnőket a fagyban, biztonsági drótkalitkában, vidéki átkelők szegélyén. Körülményeik azonban – a kimerevedett hát és pupilla, a mell és a keményített posztózakó finom összjátéka, a zúzmarás rács – túlontúl vállaltak. Szerelmet életében egyszer érzett, az álom monokróm és alulmúlhatatlan, mint bő ebéd után szürke kandúrt simogatni. Térben értelmét veszíti kintség és bentség, innen és túl azonban lecsupaszítottabb, mint a spinális békát átszövő reflexív. A lány arca nyugodt, első ráncai ernyedt önkívületben, koponyájához belülről hajszálpontosan idomul a csend – szemei elnyelik a fényt. Mit sem tudnak átkos pátoszról, riadt rátalálások dramaturgiájáról, valahogy mégsem volna arányos a csók, a dróton átduzzadó, a drótot benövő ajak, nyelven a vasíz, nem volna igaz, nem hazudtolhatná meg a kerítés végtelen ívében felismert széttagoltságot. Marad hát a látóhatárt szegélyező rács, az álmok kimért ideje; ez a felnyalábolt, rekeszes szerelem. Eldőlt és leülepedett minden, mégis alig érezhetőn neszez a kéreg – mint várócsarnokok kampánycsendben. A látvány gyér, feltölteni-kiépíteni alkalmatlan emlékezet vagy vágy. Semmi, az égvilágon semmi nincs benne, ami elmesélhetővé, újraélhetővé tenné; két tompa test aszott hártyában.

Apostolunak óhatatlanul a Galád kutya pofájából elragadott disznóherét jutatta eszébe, melyet jó okkal őrizgetett gyermekkora hosszú évein keresztül egy ormótlan, heges befőttesüvegben. Abban az évben Kehes-dombon megszíjasodott az összes káposzta, s az őszi tarlóégetéskor Rozália ruhája egyszeriben vörös lett, vörösebb a hátánál, s a bányához szalasztotta Jánost: „Szütykömbogaram, eredj, küldj apádért a vájatba, mondjad, nem lesz kistestvér.”

János úgy sejtette, az esetnek köze lehet a búgatóporhoz, melynek beszerzésére nene Gadzsero, az állatorvos bujtotta fel egy bizalmas és szigorúan titokban tartandó csevej alkalmával. A por puszta említésére a patikus dührohamban fakadt ki: „Pont búgatópor hiányzik neked, az anyád úristenit, nem elég, hogy apád tyúkszemére sincs pénzetek?” János értetlenül állt Iordache bácsi kirohanása előtt, belülről könnyek feszegették a szemhéját; Gadzsero úgy mondta, a kismalacok a disznó tökeiben laknak, a búgatópor pedig arra való, hogy vágás nélkül átkerüljenek a koca hasába, hozzátéve, az embereknél sincs ez másképp.

Arra gondolt, ha lett volna pénzük, ha apa idejében szerez búgatóport nene Iordachétól – részletre, hitelbe, becsületszóra, vagy tudja is ő, tudja is ő –, egészen másképp alakul minden; a mamát nem kell felvágni, hogy kistestvére átkerüljön a hasába, és akkor nem történhetett volna ez a baj, mert biztos kiszakadt a seb, ügyetlenül, vacak cérnával varrhatták össze, ezért vérzik a mama, ezért véres térdig a pillangós szoknyája. Amikor apa feljött a bányából, a meddőhányó mélyebb volt, mint a fényképész lencséje, a finom, vöröses zúzalék felett már izzadtság kúszott, és János először sejtette, hogy tudni a jövőt mindennél és mindenkinél védtelenebbé tehet, hatástalanná, sterillé, terhessé önmagad számára, és még arra is gondolt, talán megkíméli a torkát ettől az érdes mondattól, mely valószínűleg úgy összekarcolja a nyelőcsövét, hogy napokig nyelni sem bír majd, aztán kimondta mégis. Kimondta szeretetből, s azért is, mert nem értette, a végigmondott mondatokon kívül apát mi tarthatná itt, apát, akit majdnem semmi más nem tesz emberszerűvé, csak hogy beszél, hogy feljönnek a torkából önkényes szavak, hogy sokan félreértik, mint bárkit, aki beszél. És talán azért is, mert egyikük nyelőcsöve ma úgyis összekarcolódik, hiába tudják, amit tudnak, apáén pedig így is épp elég vastagon áll a por, éjjel időnként fuldoklik, hörög az ágyban, mintha tüdeje ilyenkor felfúvódna, s cibálná fel, fel, ki a paplanok közül – ők megtanultak visszaaludni, mintha mi sem történt volna, „Apa csak megtikkadt, Szütykömbogaram, éjjel kimászik a ruháimból a füst, azért tikkog” – nyugtatta eleinte Rozália. 

Maya Găinaș húszévesen hallotta meg az első hangokat, az élmény végleg átrendezte arcvonásait. Szemeiben a csarnokvíz kimerevedett, szemöldöke derékszögben összerándult, ajkai mintha folyton résen lettek volna, akárha szájával is hallani próbálna. Maya Găinașt szovjet orvosok vezették be az új időszámításba, a csendre veszteségként sosem gondolt. A hangok azonban mintha lüktető húst hordtak volna cellulózszerű idegszövevényeire, elevenebb, pulzálóbb, de egyszersmind törékenyebb és mulandóbb, ritmizáltabb, de az időbe gyökérzetet eresztő véráramba kötve lényét. Kitettsége most már ott ketyegett az erezetében, a vakbelében, a dobhártyáján, köszvényként kiújuló, kifakadó, elfajuló, felszívódó, áttételes mondatokban, a legbelül kiüresedett zenében, az orosz klasszikusokban, a hidak finomhangolt heliotropizmusában. Maya Găinaș többé nem szabadulhatott a saját teste gerjesztette világtól, az ütemes haldoklástól, s hogy ezt ellensúlyozza, a vonatok együgyű kattogása mellett kötelezte el magát; valahová szüntelen tartania kellett, haladnia, lecserélni a díszleteket, év- és napszakokat, klímákat, flórákat, faunákat – ezt kivitelezendő, s mert megengedhette magának, felvásárolt egy hálókocsit, melyet kénye-kívánsága szerint csatolt vonatról vonatra a román vasúttársaság. Sokan hibbantnak tartották, a legtöbben pedig legendákat csiszolgattak szeszélyeiről, spirálisan lakkozott köldökéről, dollármilliókat érő kalap- és csigaházgyűjteményeiről, az orvostudomány eltitkolt előrehaladottságáról, mely lehetővé tette, hogy üvegszemeivel is lásson; rossz nyelvek szerint ő maga volt a bolsik által lemészárolt cári család egyetlen túlélő sarja, II. Miklós lánya, a frivol magamutogatásba bújtatott Anasztaszija Nyikolajevna nagyhercegnő – nem mellesleg hiányos nyelvi kompetenciái, el-elsikkadó zöngéi is emellett látszottak tanúskodni. Amikor 2007-ben a hatóságok kénytelenek voltak felkérni az ország lakosságát holtteste azonosítására, közel-távol nem akadt egyetlen ember a hazában, aki a hálátlan küldetésre vállalkozott volna, így egy éjszaka szerelvényestől begördítették a zsombolyai bányatóba. Helyi halászok azóta kitartó örvénylő mozgást tapasztalnak a tó északnyugati tájékán – a falubeliek szerint Anasztaszija koncentrikusan festett köldökéből gyűrűzik, az örvény tajtéka pedig oroszkék.

Igazán álmatlan nő volt, egy légterű lakosztálya mint vontatott csillagösvény a kárpáti éjszakában – nyugtalanította is Apostolut, ha Szergej után csapták. Mi öröme neki ebben az egész fityegő cári pucerájban, ha ez az inszomniás nő nemhogy lepkét, de álmot sem lát.

Maya, a tünékeny Maya ’82 novemberében, egy ötórás várakozás közepette az érdes zernyesti éjszakában ugyan szerény esélyekkel környékezte meg Apostolut, volt mégis valami benne, pontosan benne, a fejében, a porcelánarc, összerándult izmok és szőrtüszők mögött, ami a mozdonyvezető számára ellenállhatatlanná tette. Ez azután derült ki, hogy világossá vált, dohányra szert tenni e szubkárpáti körülmények közepette teljesen esélytelen, s János – a tőle telhető legkörültekintőbb tapintattal, bár inkább csak szemérmesen semerre pillantva – úgy döntött, átszakítja a tartózkodás hártyáját: „Nem alszik... – kezdte tétován –, kegyed aluhatatlan?” Maya Găinaș, mintha meg se hallotta volna, inkább csak a gesztusra válaszolt: „Mely virág nyújtott tenyeret, / hogy gonosz sorsom el-kifogja, / Mint lepke, mely tűzbe lebeg, / lángokba röppen ajkam csókja.” „Ismeri Jeszenyint? – fűzte hozzá röptében, mintegy elenyészőn – a Puskinon, Gogolon, cári orosz parázson edzett, lánglelkű Jeszenyint.” Jeszenyint ugyan hallomásból sem ismerte, a lepke viszont már Apostolut is felcsigázta. De a nő csak folytatta – egyszerre tűnt fecsegőnek és tartózkodónak, a nyelvén támadó apró örvények elhárítottak minden közeledést, miközben legbensőjére nyitottak megannyi ablakot: „Amint lehunyom a szemem, megkísért az orosz sztyeppéket elborító vörös tűzlepke, ó, ha Jeszenyin csak sejtette volna, az a tűz milyen acélosra edzi szárnyait, s milyen csattogón verdes majd Moszkva felett.” Apostolu nagyon költőinek érezte Maya Găinaș szavait, költőibbnek az iménti Jeszenyin-strófánál, igazán méltónak e gyönyörű jószághoz, a tűzlepke parázsló hímjéhez, mely a hercegnő súlyos, porcelán szemhéjai alatt lakik.

Mintha parázslott volna a hercegnő ágya is; három hónapig szerelmeskedtek szüntelen, aludni azonban sose látta, mintha napestig ravatalt ült volna. A hercegnő teste bölcs volt és fiatal, szavai fecsegők és tartózkodók, testén megannyi ablak, Apostolu mégis – merénylet bűnrészese akár – érezte megülni ágyékán a szégyent. Mert Maya Găinașban szorongás lakott és bánat, és nincs az a lepke, bontsa szárnyait bár a legperzselőbb sztyeppén, mely el ne apadna ekkora szárazságban.

Honnét is sejthette volna, hogy Maya műtétjéért méltánytalanul magas árat fizetett a papa: kikotyogta a szovjet vegyiparnak a világhírű román naftalin receptjét, ami azonban a szívós moszkvai molyoknál nem aratott maradéktalan sikert.

Mayát, a tünékeny Mayát ’83 februárjában végképp lecsatolták Szergejről, épp hideg volt és mozdulatlan az ég, a kocsi ablakai már lüktettek a szürkületben. Ahogy Apostolu búcsúzóul még csuklón ragadta a hercegnőt, s a pergamen bőr alatt ujjai megneszelték az inak ropogását, először jutott eszébe, hogy jó volna végre egy postaláda, melybe az a lány megküldi szerelmét, s vágás nélkül kerülnek át a levelek.