'))+ ''+ (document.layers?'':'

Akkoriban kettős életet éltem. Volt egy városi és egy havasi. A városi huligánkodás volt. Lógás a suliból, cigizés a garázsok mögött, a rossz jegyet adó tanárok gyerekeinek megverése, a korai gyümölcsök leevése a kertekből, a csajok megszedése, vízzel töltött koton dobása a járókelőkre meg ilyenek. Állandóan galeriztünk, gázmaszkás táskával jártunk, és mindegyikünknél volt boxer vagy csaprózsa, amit rendeltetésszerűen verekedéshez használtunk. És szivaraztunk. Volt egy beszögellés a pléhgarázsok mögött, ahová sehonnan nem lehetett belátni a blokkokból. Oda behúzódtunk és szívtuk a szimpla Carpațit. Csönye tudott a nyálából buborékot fújni. Mitikapi irgalmatlanul tudott röhögni, Füles be tudta gyűrni a fülét a hallójáratába, Zotyikára már nem emlékszem, hogy mit tudott, de valamit biztos, mert köztünk mindenki tudott valamit. Én például át tudtam fújni egyik füstkarikát a másikon.

Füles a mi blokkunkban a földszinten lakott. Mikor lógtunk a suliból, feljött hozzánk a harmadikra pampóban, hozta a Dinamit lemezét, felraktuk a lemezjátszóra, felhangosítottuk és bedőltünk. Énekeltük Vikidál Gyulával, hogy minden éjjel, mindig arról álmodok, hogy félre lépni én már többé nem fogok… és tomboltunk a nagyszobában. Fülesnek hosszú haja volt. Járt a parkba, ahová a rockerek. Ivott is. Elég sokat.

Mitikapit odaküldtük sokszor Gábor bá ablaka alá, hogy röhögjön. Olyankor, amikor Gábor bá a gyárból hazatérve ledőlt, Mitikapi felröhögte, háháháháhá, aztán futás. Zengett a Béke utca Mitikapi kacagásától. Füsikoli is kidugta a fejét az elsőn, hogy mi ez a nagy hahota. Ő ritkán szólt ránk. Csak könyökölt az ablakban és füstölt. Gábor bá meg kiöntött egy borkán hidegvizet a fürdőszoba ablakán, azt hitte, valakit eltalál, de Mitikapi addigra elszaladt és együtt messziről néztük Gábor bá vizes küzdelmét a semmivel.

Csönye meg rajzolt. Olyan Iron Maiden posztereket tudott koppintani ceruzával, hogy matatott. Jobb volt, mint az eredeti. A márvány sírkövek hátára is szeretett rajzolni a református temetőben. Koponyákat meg ilyesmit. Nem mosta le az eső a grafitot, nagyon sokáig ott volt a sírköveken Csönye kéznyoma.

A másik életem a Havason volt, egy-egy nyarat jelentett. Már a nyári vakáció első napján megjelent nagyanyám. Mindig pontosan érkezett, miután eladta a fűgombát a munkásoknak, öt lejért csomóját, és elvitt magával. A délutáni busz tele volt munkásokkal. Két ülésen hatan is ültek egymás ölében, beszélgettek, kacarásztak. Sok fiatal lány is zötykölődött a buszon, akik a Május 1. készruhagyárban dolgoztak. A busz háromnegyed óra alatt tette meg a tizenkét kilométert a rossz úton. Közben nyeltük a port. Kevergett a csípős izzadságszag a lányok szappanillatával. A munkások műanyag ingekben, a nők bozontos hónaljjal, de ez akkor nem zavart. Örültünk, hogy nem kell gyalog menni. Oroszhegyen lepakoltunk, átöltöztünk, ócska ruhát vettünk, és indultunk tovább az erdőn át felazon, Nyúládba. Közben besötétedett. Szentjánosbogarak világítottak. Figyeltem, honnan lép elő a medve. Mert ott, azon a magasságon, bárhonnan előléphetett a medve.

A nyári hónapok alatt is több medvével találkoztunk, mint idegennel. Csak mi voltunk ott fenn meg a juhászok a nagy medveölő kutyáikkal, amelyek éjjelente kifeküdtek a környező dombok tetejére és ott töltötték az éjszakát őrségben. Nappal se voltak restek, ha az ember a pakulárral akart pár szót váltani, összehangoltan támadtak. Egy észrevett, vakkantott, a többiek is, egyre többen csatlakoztak, aztán elindultak, s az a nyolc-tíz hatalmas szőrmók úszott a levegőben, alig érte a lábuk a földet. Mindegyiken kolonc volt, hogy lassítsa a futást, de meg se hessentették. Mire elérték volna az embert, akinek addigra már a segge árkán lefutott az izzadság, a pakulár is felkunkorodott valahonnan a fűből, füttyentett, s a kutyák morogva visszavonultak. Nálam mindig két botospálca volt. Úgy tanítottak, hogy az egyiket odatartom a támadó kutya elé, míg azt elkezdi rágni, addig a másikkal beszakítom a koponyáját. Szerencsére soha nem fajult addig a helyzet, hogy ki kelljen próbáljam. Már csak azért is jó volt, mert belegondoltam, hogy míg én küzdök eggyel, a többiek biztos leülnek a zöld fűbe és megvárják, amíg végzek, majd aztán jön a következő és így tovább, a végén meg ott lesz egy rakás döglött kutya.

Jobb megoldást találtam. Nyár elején kenyérkaréjjal, puliszka maradékkal összebarátkoztam a nagykutyákkal. Aztán ez olyan volt, mintha védőszárnyak alá kerültem volna. Jöhetett bármi. A medveölők velem voltak.

Annyira kevesen voltunk a havason, hogy egymást néha felkerestük. Bernát a kecskékkel járt, és volt ott egy olyan cápja, amelyik a csikket égve megette. Állandóan kellett szívjuk a Carpațit, hogy ellássuk a cápot csikkel. Estefelé meg megettünk fejenként egy-egy borsika bokrot, hogy nagyanyámék ne érezzék meg a szivar szagát.

Éjjel kalibában aludtunk és karbiddal lövöldöztünk, hogy elriasszuk a medvéket. Meg nagy tüzeket raktunk fenyőfa csapokból. Ezeket úgy megpakoltuk, hogy volt vagy ötméteres lángjuk, s reggelig is pislákoltak.

Míg a marhák deleltek, általában fészkeket raboltunk, rákásztunk, gombásztunk, dugát csináltunk a jéghideg patakban és fürödtünk.

Bernáttal felfedeztünk egy sasfészket, amiben fióka volt. Ezt abból gondoltuk, hogy sok, viszonylag friss és jó nagy madárszar volt a földön. A sasok mindig nagyon magasra rakták a fészküket. Én vállalkoztam, hogy felmászok a sima törzsű fenyőfára, aminek a tetején a fészek volt. Lentről úgy tűnt, hogy valahol az égben van a fa hegye. Kúsztam a törzsön fölfelé, többször megálltam pihenni, szorítottam a meztelen combommal a gyantás kérget, szinte odaragadtam. Nem néztem le, csak amikor már a fenyves fölé kúsztam. A mászás legnehezebb része az volt, amikor a fészek alá értem. Találgattam, hogy másszak bele, mert, mint egy nagy kosár terült szét a fejem fölött, és alulról bele kellett mászni az ágakból font kosárba úgy, hogy nem lehetett lépni semmire, a fészekbe meg nehéz volt belekapaszkodni, alattam meg vagy tíz méter üresség. Mikor a kezem a fészekbe tettem, akkor még ott volt a sasfióka. Megálltam egy pillanatra, vártam, hogy belém vájja a csőrét, karmával megsebezze a kezem. A pillanatnyi állás szerint ő volt nyerő helyzetben. Egyelőre csak a bal kezemmel markoltam erősen az ágakat. Féltettem a szemem. Hátrált. Amikor a másik kezemmel is megkapaszkodtam, szárnycsattogást hallottam. Valószínűleg bezuhant a fák közé. Verdesett a szárnyaival, miközben zuhant lefelé, meg valami visító hang is kijött belőle. A lábam remegett, a kezem elfáradt az ágmarkolásban, muszáj volt pihennem. Valahogy belevetettem magam a fészekbe. Belefeküdtem a madárszarba és kisállatok tetemeibe. Alig lógott ki a lábamból egy kicsi a fészek szélén. Irtó büdös dögszag volt, de muszáj volt megpihennem. Hanyatt feküdtem. Jó sokáig néztem onnan az eget. A szél hajlítgatta a fa hegyét jobbra-balra. Beláttam onnan mindent. Hegyes-hegyet, a Görgényi havasokat. Sokáig feküdtem a sasfészekben, mire azt éreztem, hogy nem remeg a lábam, a kezemmel újra tudok fogni. Két nagy sas fent keringett, nézhették, hogy honnan ekkora dög a fészekben.

Lefelé megint lógtam egy kicsit a levegőben, mire a lábam át tudtam kulcsolni a fa törzsén. Aztán valahogy lekecmeregtem. Amikor elértem az ágakat, már könnyű volt. Úgy éreztem, hogy életem mászásán vagyok túl, s hogy ezt nem sokan tudják utánam csinálni. Nagyon büszke voltam magamra, amikor felnéztem újra a fa hegyébe. Combomon megkopott a bőr, itt-ott lehorzsolódott, szivárgott belőle a vér. Kezem fekete, ragadós volt a gyantától.

Míg én a fa hegyében pihentem, Bernát lent begyűjtötte a sasfiókát. Akkora volt, mint egy lúd. Csak pelyhes. A kutyák ugrásra készen feküdtek a földön. Álltam a sassal szemben. A fejét magasra tartotta, forgatta, pislogott. Mit csinálunk vele, futott át rajtam. Addig csak bagolyfiókáink, vércséink voltak, de ekkora sasfiókánk még nem. Hova tesszük? Mit adunk neki enni? Ezt nem lehet bezárni. Hogy fogjuk meg, hogy ne vájja ki a szemünket? Bernát közben a pulóverébe csomagolta. Egyik kezével a sárga lábait, a másikkal a fejét fogta. Vitte egy kicsit, aztán lerakta a földre. Tanakodtunk, hogy mi legyen vele. Talán, ha nem visszük messzire, megtalálja az anyja, okoskodtunk. Sasszeme van, csak meglátja. Majd rablunk fészkeket és etetjük madárfiókával, tervezgettük. Egy alacsonyabb cserefán ágakból raktunk fészket neki, Legalább egy méter átmérőjűre sikeredett. Beletettük a sast, és odakötöztük a lábát dróttal. Otthagytuk. Nem volt messze az eredeti fészektől. Másnap mentünk vissza, hogy megnézzük. Messziről látszott, hogy ott van. Hamarabb látott meg ő minket, mint mi őt. A fészekben egy fél pocok volt véresen és kezdődő dögszag. Minden jel és szag arra utalt, hogy a fióka el van látva. Az anyja etette az új helyen is. A sasfióka haragos szemmel nézett ránk. A lábába belevágott a drót. Levettük és ráhurkoltunk egy darab lámpabelet, de azt rögtön elvágta a csőrével. Úgy tűnt, nem akar elrepülni. Megszokta ott lent. Mintha jól is érezte volna magát. A szélben mozogtak a pihéi. Bizalmatlanul méregetett.

Eljött a nyár vége, amikor vissza kellett menni a városba. Kezdődött az iskola. A sasfióka foglalkoztatott leginkább. Kellett valamit vinnem, amivel lehetett vagánykodni. A sas elég egyértelmű volt. Én másztam fel érte, tehát jogos tulajdonosnak tekintettem magam. Egy nagyobb neccbe raktam és csónakos motorral Emil elvitt a városba. A teraszon volt pár napig a madár, a harmadik emeleten, de anyám azt mondta, hogy takarítsam el onnan, mert ha még egyszer megetetem a parizert vele a hűtőből, akkor kivág a sassal együtt. Az udvaron kivetett mellel közlekedtem, feltettem a vállamra, és úgy mentem le a garázsok mögé szivarazni. Lejött Füles, Mitikapi, Csapszti, Csönye. Vöri, Venczel, Cinci, Zotyika, a szokásos bagázs, és mind csodálták a madarat.

Aztán eladtam Csönyének a sast egy farmer mellényért, aminek a hátán Motörhead felvarrós volt. Sajnáltam, mikor a sas átvándorolt Csönye vállára, de a mellényben meg nagyon rocker voltam. Aztán már Csönye közlekedett a sassal. Addigra jóval nagyobb lett, mint egy liba. Nem volt már pihe rajta, de nagyon békésen álldogált Csönye vállán is, egyensúlyozott. Mintha mindegy lenne, hogy ki vállán áll. Még Keresztúrra is elvittük a tehervonattal. Az egyik vagon elején volt egy pad. Felültünk oda, mint kocsis a bakra, és átdöcögtünk a Küküllő-hídon, enyhe idő volt, békés délután, nem ment a vonat gyorsan, nézelődtünk, dumáltunk. A sas Csönye vállán. Keresztúron félreállt a teher, hogy elengedje a személyt, s akkor mi leszálltunk. Beültünk egy bárba, ahol volt színes tévé. Kekszet ettünk, valami narancsos löttyöt ittunk, aztán mikor jött vissza a teher, újra fölszálltunk rá, s visszadöcögtünk Udvarhelyre.

A garázsok mögé mentünk. Csabsztiék már vártak. Csönye az ujját a sas lába alá dugta, és átegyensúlyozott vele a temető szögesdrótjára. A sas tollát fújta a szél, nézelődött be a temető felé, ha bármelyikünk mozdult, azonnal fordította a fejét arra.

Lejött Sula is biciklivel. Egy idősebb fogyatékos gyerek. Már kopaszodott és mindig ártatlanul vigyorgott. Letámasztotta a biciklijét és nézte a sast megbűvölten. A kezét mozgatta a sas előtt. Élvezte, hogy a sas a fejével követi a kézmozgást.

Valakinek, talán Csapsztinak az a hirtelen jött ötlete támadt, hogy lehúzza Sula gatyáját. Ott állt Sula a fehér seggével, mi meg röhögtünk rajta. Ezen bedühödött és mérgében meglökte a sast. A sas zuhant egy métert, kinyitotta a szárnyait, hajtott vele néhányat és felszállt a temetőben egy öreg nyárfára. Olyan vastag volt a törzse, hogy nem tudtunk megkapaszkodni benne, az ágak messze fent kezdődtek. Órákig küzdöttünk érte, tolvajlétrával meg mindennel, hogy hátha, de nem tudtuk megközelíteni. Ágdarabokkal kezdtük dobálni. Csönye eltalálta a mellét, megingott, és újabb szárnycsapásokkal átszállt a kántor házának tetejére. Egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy visszakapjuk a sasunkat. Rájött, hogy tud repülni. Mi is rájöttünk. A kémény tetején üldögélt, mi meg odamentünk a Király utcába és néztük. A kántor nem volt otthon. Megvártuk. Nem engedett fel a padlásra, hogy levegyük a sast. Néztük egy ideig. Jött egy nagyobb szél és a sas ráfeküdt, körözött egy párat, egyre biztosabban, egyre följebb, följebb. Mintha azt üzente volna nekünk, hogy kis hülyék, azt hittétek, meg tudtok engem szelídíteni, hogy a tiétek vagyok? Ó, kis hülyék. És eltűnt a magasban.

Ennek van már vagy huszonöt éve. Elkerültem már régen Udvarhelyről. Most máshogy élem a kettős életem. Országok közt. Ha hazamegyek, elzarándokolok a Tábor negyedbe, a Béke utcába, a garázsok mögé. Eszembe jutnak a srácok. Mitikapi nevetése, Csönye nyálbuborékja,  a Füles pampója, Zotyika.

Egyikük se érte meg a férfikort. Fülest a pia ölte meg, halálra itta magát egészen fiatalon, nyugtató és pia. Mitikapi a csillárra akasztotta magát valami nő miatt, Zotyika a református templom oldalának hajtott kocsival. Csönye is felakasztotta magát. Itt hagyta a feleségét egy kisgyerekkel. A Béke utca, ma is Béke utca. Csönd és béke lakja. Béke poraikra! A blokkok kopottak, a garázsok ugyanott állnak, minden úgy összement, olyan kicsi lett. Felmegyek az ajtó elé, bekopognék, hogy itt laktam valaha, de nem. A lépcsőház is olyan szűkös, Fülesék ajtaját kicserélték. A lépcsőházban még mindig érezni a pincéből feljövő hordós káposzta szagát. Leülök a blokk elé, várok, hogy hátha jön valaki. Valaki a gyerekkoromból. Leönt Gábor bá egy borkán vízzel, Fisikoli kidugja a fejét. De nem. Senki. Csak a barátok emlékei, Mitikapi nevetése, Csönye nyálbuborékja, Zotyika, Füles pampója…