'))+ ''+ (document.layers?'':'

Annyiszor, annyira nekivadultunk, nem maradt meg a múltunk.

Nem maradt a jövő sem.

Küldjük a kérdést felfele és nem válaszol Ő sem.

Leírhatom még most is, persze, a régi szót, hogy: éden,

de tűnik, mint az ujjlenyomat a láthatatlan képen.

Ilyenkor az a jó tanács: maradjunk bölcsek, kimértek,

működjön végre megint a jól bevált önérdek,

vagy világítson újra vakítón, amit úgy hívtunk: érdem,

mégis jobb, mint az elmegerincet tartani térden.

Mindehhez nem kell űrhajó, elég csak az űr,

az egyre alacsonyabb szintre süllyedő tűréshatár,

hogy robbanjunk be újra a nincsbe,

túl a hétköznap szürkés, cinkelt lincshangulatán.

Aztán ismét az alapítás hétköznapja jön el.

Felépül a város, az utca, tűnik a hely.

Sétatér is lesz, porzó Apolló-korzó,

ahol az oltárpultnál megtesszük tétjeinket.

Rég várt áldozathozatalt játszunk omló isteneinknek.

Mert nem tudunk még most se leválni a múlhatatlan részről,

az egyetlen megoldás: kiszállni az egészből.

Elég egy gondolat és máris emelnek a szárnyak,

pont annyira otthontalanok, mint régen a társak.

Ha felemelkedsz, láthatod az ifjú pestis víg nyilait,

a belső háztetőt, amit a napfény

beszakít.

Ismét bevallhatod magadnak, türelmes-töredékesen,

nem jutottál előre, nem mentél lépre sem.

Ház voltál, ami legbelül érzékelni kezdte a létrát,

béka a lét jósüvegében,

aki éppen a túli világba kacsint át.

Észrevenni sem volt időd, eltelt a nyár, a tél, az ősz,

nem sejtetted – „tavasztalan”, hogy az egész nagy kinti és benti

világnak bármi haszna van. Talán nem is volt.

Mert akkor még nem élt ez a szó: a haszon –

hintázgattál elrozsdázott kintornavason.

És pont a lendület miatt

hagytál veszni dallamot, hintát.

Elporlottak a dajkamesék, jönnek a nindzsák.