'))+ ''+ (document.layers?'':'

Jónás Tamás

DOBÓKOCKACUKOR

Uram, én magát még jól ismerem.
Hordtam már versét a tenyeremen.
Tintával írtam rá, lánynak valót.
Uram, ez kilencvenkettőben volt.
Szerelmek, így illik, nem múlnak el.
Elmúlnak. Végül is nem érdekel,
vannak itt eltérő elméletek.
Háborúk hozzák a szent életet.
Uram, én szép szóval elmondanám,
bár éppen száz éves az a halál,
amit mi úgy hívunk élet, pedig...
Ezt is kétféleképp emlegetik.
Elmondom, Kolozsvár engem, ahogy
magát meg Budapest, befogadott,
Budapestről jöttem, maga oda.
Emlékszik még rá, hogy mit írt Dsida?
József Attila is, persze, talán
egy dolognak a két oldalán:
miről is dadogok: kockacukor,
dobókockacukor, kocacukor.
Sok mindent nem merek kimondani.
Félő, hogy nem fogják meghallani.
Március 14. 15. 19.
Hazámban a kegyenc, a fegyenc és a lelenc
túl sok ma. Mindenre vigyázni kell.
Bajba jut ma is, ki jól énekel.
Minden csak jelenés. Az ég alatt.
Pár jelentés azért örök maradt.
Ünnep van, szívemet fény perzseli,
köszöntse magát a jó Berzsenyi:
Itt nem rég víg örömdal harsogott!
Jobban járt, Uram, hogy régen halott.

Fekete Vince

JÉKELY-CSOKOR

ÜZENET

Drága jó bátyám, Jékely,

testünk a föld mind bényeli;

koponyánk is meglékeli,

„porladó pillánk” préseli…

De még úgy is, mély veremben,

szemünk ott lenn meg se rebben;

csillagok felül seregben,

pislognak a végtelenben…

ERDŐK, TISZTÁSOK

Jékely-fantázia

Hát hol vagytok, gyermekkori erdeink?

Távol faluk körül, ritkás dombokon?

Rátok a szem, mint egykori szépre tekint,

hát őrzitek-e e szépséget konokon?

Ha visszamennék oda, hol nagyapám,

leverve levelek, gallyak ágbogát,

egy őszi délelőtt, vagy tán délután,

megmutatott nekünk annyi gomba-csodát,

találnék-e vajon most is bennetek,

nem is gombát, áfonyát, szedret, vackort,

megtalálnám-e vajon a helyeket,

meglelném-e vajon még azt az akkort?

Gyermekeimmel, hogyha arra járnék,

s kiérnénk – mondjuk – Oláh-mezejére,

botomból ugyanúgy nőne-e az árnyék,

mint mikor kimentünk akkor a cserébe,

s mutatta apám odébb a Szélkaput,

ahol hetven éve még szénát csináltak;

s ugyanoda vezetne-e az az út,

ahová akkoriban még a forrásra jártak?

………………………………………..

És hol vagytok ti, gyermekkori tisztások,

csipkebokrok, fenyők, dombok és hegyek?

Emlékeimben, ha nagyon mélyre ások,

tán egy kicsit még köztetek leszek.

Ferenczes István

Melyben  kutyáját hallgatja

Ad notam: Jékely Zoltán Elhagyott kutyánk elégiája

Ne menj el, gazdi, ne hagyj magamra,

rád ragyogok, mint virág a Napra,

figyelek csöndben minden szavadra,

ülj ide mellém a kerti padra.

Kezedbe teszem jobb első mancsom,

gubancos fejem öledbe hajtom,

álljon az idő, meg se moccanjon,

téged őrizlek, félszemmel alszom.

Elnézlek hosszan, fénylő szemekkel,

mikor senkiházikkal veszekszel

magadban, beszélsz, szólsz a kövekhez,

hallgatom csendben amint öregszel,

ahogy sóhajtva jutsz levegőhöz,

ahogy töredezve szusszansz, köhögsz,

amikor reggel jó estét köszönsz,

s körülvesznek gomolygó bús ködök…

Nem lépsz már kettőt, csupáncsak egyet,

meg-megroppan a kezed, a térded,

s míg irhámban ujjaid remegnek,

nézed  a felhőt, jaj, hogy sietnek...

Félek, rád hullnak, fákat szaggatva

beleűznek éjféli viharba,

félek, hogy egyszer nem jössz majd haza…

Nem menj el, gazdi, ne hagyj magamra.