'))+ ''+ (document.layers?'':'

Erdélyben a neve fogalom.

Egyetlen magyar színésznő volt a román képernyőn: nem lehetett nem ismerni. Törékeny és bájos jelenségként maradt meg bennem. Évek múltán – ahogy a pesti lakásában ajtót nyitott – ugyanazt a mosolyt láttam, ugyanazt a harmóniát, elégedettséget.

Előszobája régi plakátjain a film- és színháztörténet gyöngyszemei elevenedtek meg. Rajtuk megannyi arc: mind Széles Anna.

Ahogy megpróbált visszaemlékezni, ahogy térben és időben cikázott, pillanatok alatt átváltozott, és sokat, természetes elevenséggel nevetett.

*

– Boldog gyermekkoromat Nagyváradon töltöttem imádott édesanyám, édesapám és nővérem társaságában. Már háromévesen felléptem: égszínkék ruhában és csizmában magyar nótákat énekeltem egy gyermekelőadásban. Egy jónevű cigányprímás, látva sikeremet, azt jósolta: „Nagyságos asszonyom, ebből a kislányból színésznő lesz. Biztos, hogy művészi pályára jut!” Nem sokkal ezután megkaptam első nagymama-szerepemet a Piroska és a farkasban...

Ettől az egy esettől eltekintve életemben mindig a koromnak megfelelő szerepeket játszottam.

– Hogyhogy nem a Piroska lett?

– Piroska a rendező lánya volt. De ez nem okozott csalódást. Nagyon élveztem, hogy ott lehettem. Tettem, amit kell. Amikor nem volt dolgom, gyöngyöt fűztem, mint egy igazi színésznő.

A szüleim nem nagyon akarták, hogy színésznő legyek. Beírattak zongoraórára, de nem volt türelmem a gyakorláshoz. Titokban balettre is felvételiztem. Egy távolabbi nagynéném volt a tánctanár, így felvettek. Azt sem tanultam komolyabban, de mégis, közelebb állt ahhoz, amit igazán szerettem volna. Az iskolában sokat szerepeltem, de nem a szavalás, hanem a színdarabok voltak a kedvenceim, például A halálra táncoltatott menyasszony és a Romeo és Júlia. Leányiskolába jártam, így nagy dolog volt, hogy a főszerepre meghívtak egy-egy fiút.

–Már akkor színész szeretett volna lenni?

–Gyakorlatilag mindig. A szüleimmel gyakran jártunk színházba, bérletünk is volt. Emlékszem, kimondhatatlan jó érzés fogott el, amikor épp csak beültünk a nézőtérre, a zenészek hangoltak – ez a zsongás most is a fülemben van, az az izgalom, hogy mindjárt kezdődik az előadás –, néma csend lett, és bejött a karmester, felgördült a függöny, felcsendült a nyitány...

Akárhányszor megnéztem volna egy előadást.

– Mi volt a kedvenc játéka?

– A nővérem és az unokanővérem elbeszéléseiből tudom, hogy bábszínházasdit szívesen játszottam, de erre én nem nagyon emlékszem. Most is nevetnek rajtam, ha visszaemlékeznek. Azt játszották, hogy előszedték a nagymama kalapjait és kesztyűjét, belebújtattak, de én olyan kicsi voltam, hogy csak annyit mondtam: „Hah, hah...”, de ezt óriási beleéléssel, széles gesztusokkal és sóhajtással. Megpukkantak a nevetéstől... Úgy viselkedtem, mint egy picurka művésznő, a tükör előtt...

– Az iskola mennyire befolyásolta pályaválasztásában?

– Az iskolában már feltett szándékom volt, hogy színésznő leszek, és ezt a tanárok örömmel és megértéssel fogadták. Érettségi előtt az egyik fiú, aki költő szeretett volna lenni, ezt írta: „Padlóra írt puskádat böngészem, nem lett jó a latin felelet, szőke fürtök, kék színű galambszem, kis színésznő, hát Isten veled...”Az eset, amire utalt, egy latin igeragozás, amit eredetileg én írtam a padlóra, de megmutattam az éppen felelőnek. Nem voltam ám egy hamvába holt naiva... A színészi hajlam már fel-felütötte bennem a fejét. A reáltárgyakat például nem hogy nem szerettem, hanem abszolút nem érdekeltek. Vagány, kedves férfi volt a fizikatanárom. Később elmesélte, hogy átlátott a trükkjeimen, például, amikor bekentem a torkom és a szám kék metillel és eljátszottam, hogy éppen tüszős mandulagyulladásom van... Az osztálytalálkozókon sok velem kapcsolatos történetet felelevenítenek a társaim, volt tanáraim. Ebből úgy érzem, hogy szerettek...

Elvittek minket önkéntes munkára, kalászt szedni. Mondtam a lányoknak: „Ti dolgozzatok, majd én szórakoztatlak titeket.” Boldogan belementek. Ők szedték a kalászt, én pedig vicceket meséltem és énekeltem...

– A színiakadémián a kevés helyre akkoriban nagyon sokan jelentkeztek. Hogyan emlékszik vissza a felvételire?

– Az első felvételin nem vettek fel, pedig éreztem, hogy sikerült. Levelet is írt az igazgató, Szabó Lajos, aki egy nagyon drága, komoly és szigorú ember, legendás tanár volt. Megírta édesanyámnak, hogy feltétlenül küldjön vissza. Ez nem volt szokás. Én éreztem, hogy igazságtalanság történt, de ha nem jön ez a levél, nem is akartam volna visszamenni.

Azzal magyarázták az elutasításomat, hogy nagyon kicsi vagyok, törékeny, ami igaz is volt, ráadásul copfban hordtam a hajam és rakott szoknyában jártam, így nem voltam túl dekoratív. Ami akkoriban nem volt mellékes: nem volt jó a származásom sem, mert édesapám földbirtokos volt. De erre már külön nem tértek ki.

A következő évben elmentem dolgozni. Csodálkoztak is a nagyváradi gyárban, hogy miért nem akarok az irodába kerülni, miért kell nekem kétkezi munka.

– Mit dolgozott?

– Játékokat festettem. Úgy próbáltam felfogni az egészet, mint egy szerepet. Hatra kellett bemenni, de én korábban mentem, mert nem tudtam a normát teljesíteni a tapasztalt munkásnőkhöz képest. Amikor beszálltam a villamosba, mondtam magamnak, hogy most munkásnő vagyok. Egyszer az újságírók kijöttek az üzembe, engem fényképeztek, és aztán a Dolgozó Nő címlapján megjelentem mint Kis Erzsébet élmunkásnő – aki valójában egy hatvanéves asszony volt –, amint a gyár egy termékét a kezemben tartom.

A legelején nem bíztak rám komolyabb munkát. A festékes tégelyt a térdemen tartottam és csak a kacsák csőrét és lábát kellett a piros festékbe mártanom. Fog-márt-leteszi, fog-márt-leteszi. Monoton volt, nem szerettem. De a babák arcáig soha nem jutottam el.

Egyszer baleset történt, mert kiborítottam a festéket. Az ötven asszony segített elásni az elrontott kacsákat, és helyettem megtermelték a hiányt. Soha nem derült ki. Így szerettek akkor engem.

Nagyon untam viszont egy helyben ülni. Volt egy olyan munka, ami senkinek nem tetszett: a tejet, amit védőitalként adtak, taligával szét kellett hordani és kiosztani. De én elvállaltam, mert addig legalább mozoghattam, beszélgethettem. Nem viselkedtem felvágósan sem akkor, sem azután, soha.

Mikor másodjára mentem felvételizni, kontyba fésültem a hajam, szűk szoknyát vettem magamra és BurnsKorai még a konty nekem című költeményét szavaltam. A bizottság mosolygott. Kovács György megkért, bontsam ki a hajam... Derékig érő, természetes szőke. Megkértek, hogy táncoljak így. Improvizáltam. Elsőként vettek fel. Mai napig sem hiszem azt, hogy a megelőző évben tehetségtelen voltam, aztán pedig hirtelen tehetséges lettem. Megengedőek voltak a származásommal kapcsolatban is...

A főiskolán gyönyörű négy évem volt.

– Kik voltak az emlékezetesebb osztálytársai?

– Először Nagy Dezsőt említeném. Vele jártam a főiskola alatt és nagyon jó barátságban maradtunk azután is, hogy szakítottunk. Ahányszor Budapestre jöttek vendégszerepelni, mindig nálam ebédeltek. Megérkezett Mihály Palival és Botárral, akikkel szintén együtt végzett. Érdekes, halála előtt felhívott, üdvözölte a fiúkat és viccelődött. Megható volt, hogy egy héttel a halála előtt is felhívott. Amikor tehetem, kimegyek hozzá a temetőbe. Héjja Sándorral és vele játszottam a Romeo és Júliát dupla szereposztásban, mivel kikértek az Akasztottak erdejét forgatni.

– Akkoriban a marosvásárhelyi főiskolán legendás tanárok oktattak és az akkor kikerült végzősök mára lenyűgöző színészegyéniségek... Hogy látja, mi az oka ennek?

– Mivel az odajáró emberek különféle egyéniségek voltak, remek szereposztásokat lehetett összeállítani. Másodévben már jeleneteket kellett játszani. Bartha LajosSzerelem című darabjában Böske szerepét játszottam, Nagy Dezső volt a katona, Stief Magda súgott. Harag György felküldte az első párt, nem tudták a szöveget. „Mars le!” Akkor felment a másik pár, ők sem tudták a szöveget. „Mars le!” Nagy Dezső okos fiú volt, egyszer elolvasott egy szöveget és már tudta. Emlékeztem arra, hogy a lánynak nagyon kevés a szövege, többnyire az, hogy „Jól van, katona”. Megkértem Dezsőt, bármit mondok, csak mondja a magáét, és valóban, majdnem lement a jelenet úgy, hogy csak a tartalmat mondtam el, de még azt is csak nagyjából. Improvizáltam, és ezt Harag csak azért vette észre, mert Stief Magda kezében reszketett a nevetéstől a példány. Akkor elüvöltötte magát, hogy „Maguk is, mars le!” De nem sokáig haragudott, egy finom parizeres uzsonnával ki lehetett engesztelni. Úgy érzem, szeretett engem. Egyetlen tévéfilmet rendezett, CsehovtólA medvét. Ez egyetlen színen játszódó, egyfelvonásos darab. Csorba Andrással és Tarr Lacival játszottam együtt. A partnereim egyben tanárok is voltak. Csorba András a fölöttem járó évfolyamot tanította, Tarr Laci pedig az egyik kedvenc tanárom volt, éppen ezért különösen jó volt velük játszani.

Előre megtanultuk a szöveget, nem próbáltuk sokat. Haragnak az volt a problémája, hogyan kösse le a nézőket. Különleges játékeffektusokat talált ki. Amikor a férj őrjöng, minden gesztusával tönkretesz egy bútordarabot, a végére teljesen szétveri a berendezést. Esett, omlott össze minden. Harag fantasztikus instrukciót adott nekem. Egy zsebkendőt adott a kezembe és azt súgta, Bisztrai Mária. Én először kérdőn néztem rá, de mondta, úgy viselkedjek, olyan visszafogottan, tiszteletet parancsolóan, mint Bisztrai Mária. „Elsiratja a papagáját. Elsiratja.” Ez volt az az instrukció, amitől megjelent előttem Bisztrai Mária királynői termetével. Őt nem lehetett elképzelni cekkerekkel a kezében, a piacon. Együtt játszottunk Shakespeare-t. Téli regét, Major Tamás rendezte, én Perdita voltam. Az előadás után milyen visszajelzések jöttek...

Harag akkor már nagy rendező volt, de nem átallotta a legjelentéktelenebb funkcióban levő világosítótól megkérdezni, hogy ez a beállítás így rendben lesz, jó lesz a fény? Rendkívül tiszteltem azt a művészi alázatot, amellyel a tökéletességre törekedett.

Kolozsváron játszottam, és közben Bukarestben filmeztem. Míg gyermekkoromat a számtanórák tették tönkre, felnőtt életemet az örökös egyeztetés Kolozsvár és Bukarest között. Annyira irigyeltem azokat a színésznőket, akik olyan helyen élnek, ahol külön szakma az egyeztetés, és nem a színésznő gondja, hogy hol mikor játsszon. Olyan is megtörtént, hogy Acapulcóból haza kellett jönnöm egy kiszállás miatt. A színház sokszor megértő volt ezzel a helyzettel, voltak dupla szereposztások, de előfordult az is, hogy szinte lehetetlen helyzetben kerültem. Az állandó utazás nem lett volna gond, de az felemésztette az idegrendszeremet, hogy felszáll-e a repülő vagy sem, mert ha lekésem az előadást, ki kell fizetnem a teltház teljes összegét.

– Nem hétköznapi dolog, hogy egy magyar főiskolai hallgató bekerül a román filmgyártás ünnepelt csillagai közé. Hogy is kezdődött ez a történet?

– A filmezésre az első év végén került sor. Minden évben jött egy küldöttség, hogy magyar lányokat is felfedezzenek, így felelve meg a statisztikai követelményeknek, de a tanáraink felhívták a figyelmünket, hogy ne ábrándozzunk, mert évek óta járnak ide, de soha nem vittek el senkit. Jelentkeztem a forgatásra, de nem vettem túl komolyan. Mondták, hogy: „Zâmbeşte!”,de furcsán, lezseren ejtették ki a szót, így nem értettem meg. Az operatőr nagyváradi volt, látta, hogy mi történik, ezért magyarul biztatott: „Mosolyogjon”, én meg annyira megörvendtem annak, hogy na, végre, megértettem, mit is akarnak, hogy ösztönösen óriási mosolyra fakadtam. Természetesen így a kép igen jól sikerült. Felhívtak Bukarestbe próbafelvételre, de olyan rossz volt a kiejtésem, hogy az esélytelenek nyugalmával olvastam, és nagyot nevettek a hibás román kiejtésemen. Viccesnek tartották, és megkaptam a Vacanţa la mare című film egyik szerepét. Ez volt az első román színes szélesvásznú film. (Egész életemben első voltam valamiben...) Érdekes volt, amikor megláttam Iurie Dariet, a lányok álmát, közelről. Két nagyon ismert román színésznővel laktam együtt, Melania Cârjeval és Ileana Sanduval. Felfogadtak mellém egy román tanárnőt. A tanárnő remekül nyaralt, jól szórakozott, számomra jött a feketeleves: nem tudtam, hogy az óradíját a gázsimból vonták le. A teljes stáb nagyon rendes volt és a megmaradt gázsimból ajándékokat vettem a családomnak, magamnak egy gyönyörű télikabátot.

Ebből az időből az volt a legnagyobb élményem, hogy meg kellett tanulnom vízisízni. Nem trükköztek, hanem valóban vízisíztem. Érdekes volt, mert még nem volt kiépülve a tengerpart. Később, amikor 1968-ban, Acapulcóban a fesztivál igazgatójával és annak a feleségével fagylatoztunk a tengerpaton, nem hitték el, hogy jártas vagyok ebben a sportban. „Menj oda, kifizetjük”– mondták. Nagyon izgultam, mert közben sok év telt el, de mivel engem háborgó tengeren tanítottak meg, nem volt gondom a vízisízéssel.

1976-ban meghívtak Egerbe, a Lúdas Matyi című filmbe, vendégszerepelni. Koncz Gabi, aki híres sportember, elkezdett idétlenkedni a vízisín, ahogy először szokás. Én is mondtam, hogy megpróbálom, egyből felálltam, persze elájultak. Végül bevallottam, hogy nem először próbálom ezt a sportot, de azért izgultam, hogy vajon nem felejtettem-e el. Harmadjára is igen nagy élmény volt.

– Hogyan fogadták a főiskolán a filmezés után?

– Az államvizsga előtt megnyertem a legjobb női főszereplő díját az Akasztottak erdeje című filmbeli alakításommal. De Rebengiucék legnagyobb megdöbbenésére végigtanultam az egész ünneplést, mert következett az államvizsgám. Tehát nem kivételeztek velem az egyetemen. Bár a tanárok azt mondták, hogy amikor hallották, hogy nyertem, nagyon büszkék voltak.

– Beszéljen egy kicsit az Akasztottak erdejéről, amely a román filmezés egyik mai napig is érvényes, meghatározó alkotása.

– Még egyszer kihívták a filmet Cannes-ba és levetítették. Liviu Ciulei, a film rendezője, valamint Victor Rebengiuc és Mariana Mihuţ mentek ki. Ciuleijel dolgozni hihetetlen élmény volt. Jellemző, hogy Ciulei már akkor szépeket nyilatkozott rólam, amikor még csak a pályám elején voltam.

Ő olyan ember, aki a szemével szuggerál, aki soha nem emeli fel a hangját. Nem csak rám nem, mert rám általában nem kiabáltak sem a filmben, sem a színházban, de másra sem. Nyugodt volt és mindig pontosan tudta, mit akar.

Figurálisan pontosan ott voltam a szerepben, olyan értelemben, hogy csak át kellett éljem. Találkoztam az asszonnyal, akiről a történet szólt. Először arra gondoltam, valami olyasmit fog mondani, hogy soha nem felejti el ezt a szép szerelmi történetet, de semmi ilyesmi nem történt. Egyszerű parasztasszonyként azzal volt elfoglalva, hogyan bizonygassa, soha nem volt a tiszt úré. Olyan rossz benyomást keltett bennem, hogy nem akartam többé találkozni vele.

Bár terjedelmében nem volt nagy a szerep, de számomra mégis meghatározó volt. Bemutatták Párizsban és Acapulcóban is. Ott úgy megszerette a fesztivál igazgatója, hogy a következő évben is visszahívott. Előtte Cannes-ban nyerte el a legjobb rendezés díját. Olyan emberek voltak a zsűriben, mint Olivia de Havilland, aki az Elfújta a szélben Melanie Hamiltont játszotta, és Robert Hossein, aki az Angélique sorozatokban játszott (Angélique, Angélique et le roy, Angelique et le sultan). Ő azt nyilatkozta rólam, hogy itt van a fiatal Maria Shell... Ezen a fesztiválon, versenyen kívül bemutatták a Mary Poppinst, ami akkor készült el, és meglepetésnek szánták.

Ciulei emberségét és hihetetlen emberismeretét példázza az a történet, hogy amikor Brüsszelben a gázsim nagy részét egy általam káprázatosnak tartott műszőrme bundára akartam költeni, azt tanácsolta, nehogy megvegyem, inkább vegyek egy szép, egyszerű, minőségi szövetkabátot. „Inkább ne hordj ékszert, ne legyen rajtad semmi művi, mert nem áll jól, ami nem természetes. Te olyan igazi vagy, ne hordj semmit, ami csiricsáré.” Tanácsaira mindig emlékezni fogok.

Különben mindezek ellenére nem szégyenkeztem megjelenésemmel, mert – amikor Cannes-ba mentem – behívatott a filmgyár igazgatójához és azt mondta, hogy a következő három film gázsijából felöltöztetnek egy divattervezővel az egyéniségemnek megfelelően. Minden eseményre külön ruhát készítettek, ahogy akkoriban szokás volt. A legjobb minőségű ruháim és gyönyörű táskáim lettek. A kedvencem volt a fehér alapon sötétkék pettyes ruha, sötétkék ezüstgombokkal. Később nagyon sok fiatal lány ugyanilyen kabátban futkorászott, mert nagyon népszerű lett... Gyönyörű volt az estélyi ruhám is. Egy bárónő ruhatárából került elő, színcsipke, de teljesen átszabták. Az anyag önmagában finom volt és légies. Mindvégig féltem, hogy szétmegy. Alig vártam, hogy levethessem. A csatos, barokk, rózsaszín cipő pedig Lica GheorghiuHarap alb című filmjéből volt kölcsönözve.

Nem akarták, hogy úgy nézzek ki, mint egy vidéki kislány, ezért nagy hangsúlyt fektettek a megjelenésemre.

–Mai napig is tartja a kapcsolatot a román rendezőkkel…

– Írtak Ciuleiről egy könyvet és ő ragaszkodott ahhoz, hogy nyilatkozzam. Én úgy éreztem, jót írtam magyarul. Szerintem a fordítás nem volt pontos, nem egy szakember nyúlt hozzá, mert amikor elolvastam románul, majdnem elájultam. Rebengiuc-kal, ha itt vannak Magyarországon, mindig találkozom a követségen, vagy a színházban. Nagyon összetartunk, mai napig is találkozókat rendezünk, virtuálisan is üzeneteket küldünk egymásnak...

– Mi volt az első kőszínházi élménye?

– Amikor befejezték a vásárhelyi Stúdió építését, amelyhez én magam is hordtam a téglát, Sidonia DrăguşanuLeányok című darabjához Nagy Réka, Biluska Annamária és Seprődi Kiss Attila mellé meghívtak, hogy játsszam el a kislány szerepét. Ez volt az első szerepem. Egy kicsiny, testhezálló szerep.

De azért még nem voltam a klasszikus értelemben színésznős... Amikor hazamentem vakációra, édesanyám azt szerette volna, ha korzózom, látogatom az ismerősöket. Ehelyett én elmentem apukámmal halászni. Később, amikor már autóm volt, én vittem az öregurakat.

Az első igazi élményem talán a János Vitéz volt, amelyben Iluskát játszottam. Akkoriban a nagyváradi színházban gyakran játszottak operettet. Az opera igazgatója kitalálta – én akkor kerültem Kolozsvárra –, hogy meghív vendégszereplőnek. Nagyon komolyan vettem a feladatom, mivel tudtam, hogy nincs annyi hangom, mint amit a szerep kíván. Megpróbáltam színészi játékkal pótolni ezt a hiányosságom. Amikor a boszorkány bedobott a színpadra, akkor valóban leestem, de annyira, hogy lehorzsoltam a térdem. A nézők nem hittek a szemüknek. Folyt a vér a térdemből, de én a nagy izgalomban észre sem vettem. Vendégszerepeltünk Marosvásárhelyen is, ahol egy neves kritikus azt írta, hogy amikor olvassa Petőfinek ezt a hőskölteményét, így elevenedik meg a képzeletében Iluska, aki egyszerre kell legyen parasztlány és tündérkirálynő.

Annak nagyon örvendek, hogy a szüleim elégedettek voltak velem és büszkék voltak rám, ugyanis nem örültek annak, hogy színésznő leszek. Édesanyám azt mondta: „Akkor cigarettázni fogsz, és festeni fogod a körmöd...” Ez a két dolog kimaradt az életemből. A körmömet esetleg egy-egy szerep kedvéért kifestettem, ha pedig a színpadon kellett cigarettázni, akkor soha nem szívtam le. Olyan bakfisos cigarettázás volt, amit műveltem, pedig az egyetemen mindenki cigarettázott, a színin pláne, a próbán pedig végképp, mindenki az egyiket a másik után szívta... Egyszer Mihály Pali rávett egy próbán, hogy szívjak el egy cigit, de nem tudtam, hogyan kell. Miután valóban leszívtam a füstöt, három órán keresztül nem kaptam levegőt, úgy köhögtem. Semmi jót nem éreztem, akkor minek cigarettázzak. Éppen elég sok ártalmas dolgot teszek...

– Sikerei nyomán szülei megenyhültek?

– Úgy érzem, büszkék voltak rám. Például amikor az Akasztottak erdejének volt a premierje, már nem voltunk olyan jómódúak, de az elképzelhetetlen lett volna, ha ott a filmes csapat, és ne hívjuk meg őket ebédelni. A szüleim vendégszeretőek voltak, és ez mély nyomot hagyott bennem. A sok családi ünnep is... Mindig megtartottuk a névnapokat, volt Sándor nap és Rozália nap, és nálunk vendégeskedtek a rokonok. A nagybátyám igen jól zongorázott, mi folyton bolondoztunk és szaladgáltunk, ezerszer kimásztunk az ablakon és becsengettünk, és apu ezredszer is beengedett, mi pedig nagyokat nevettünk. Az előkészületeken kívül – mert komolyan főztünk ezekre a vendégségekre – azt szerettem a legjobban, hogy mindig elénekeltük a család aprajával és nagyjával, tercelve, A bájos leány című, akkoriban igen-igen népszerű dalt. A szövegét nemigen tudtuk, de amikor jött a refrén, akkor torkunk szakadtából kiabáltuk, hogy „Bájos leány, szép rózsaszál”...

Különben szerettem a cigányzenét is. Volt a szomszédomban egy neves cigányprímás, Seres Jenő, aki nagyon is jól tudta, ki a névrokona, Rezső, és remekül húzta. Emlékezetesek voltak azok az idők, amelyek zenével teltek.

Gyermekkorom meghatározó élménye a tanya, ami akkor még megvolt, Nagyváradtól hat-hét kilométerre. A földjeinket ugyan elvették, de meghagytak Tatinak – édesapámnak – két-három kis szobát, ahol lakhatott. Nyáron, meg amikor ráértünk, nagyon sokat ott voltunk, játszottunk a gyermekekkel. Ott ültem először lovon. Úgy segítettek fel, egyik oldalon felültem, a másikon leestem, de mégis akartam és a szőrén ültem meg, nagyon kis bátor voltam. Ennek a tudományomnak később nagy hasznát vettem az első magyarországi filmemben, aPokolrév címűben, amely a Tanácsköztársaságról szólt és Galambos Lajos Mit tudtok ti Pille Máriáról? című novellája alapján született. Fontos volt számomra ez a film. Bár akkorra már bejártam a világot, de Magyarországra még nem jutottam el. Nyíregyházán voltak ugyan rokonaim, akikkel később tartottuk is a kapcsolatot, de korábban nem került sor a találkozásra, mert vakációban vagy fesztivál volt, vagy dolgoztam.

– Hogyan került be a magyarországi filmgyártásba?

– Markos Miklós, a rendező egy román adást látott, amiben felfedezte a nevemet, és rákérdezett a színésznő magyaros nevére. Igen, válaszolták, hát magyar. Azonnal lejöttek és megnéztek az akkori forgatásomon. Én akkor épp Brassóban forgattam a Tinereţe fără batrîneţe című mesefilmben. A stáb megvárta, amíg befejezem a forgatást, és elintézte, hogy kiutazhassak Magyarországra, de azért megjegyzem, hogy csak úgy engedtek ki, ha vittem magammal egy román színésznőt. Irina Gărdescu kicsi szerepet játszott, de ugyanannyi gázsit kapott, mint én, és nem sokat volt ott a forgatáson. Kozák András játszotta a főszerepet. A filmben lovagolnom is kellett. Valamelyik kaszkadőr foglalkozott velem, mert a jelenet szerint olyannyira összevertek, hogy csak lovon tudnak elvinni. Hála a tanyasi gyermekkoromnak, ekkor sem féltem. Páger Antal játszotta a professzor szerepét. Amikor találkoztunk, jobbról-balról megcsókolt. Acapulcóban találkoztam vele korábban, ott nagyon megszeretett. Azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a kisebbik lánya, és hogy örökbe fogad. Otthon meghívott magához, bemutatott a feleségének, náluk ebédeltem, és nem a színészetével büszkélkedett, hanem a festményeivel. Bűbájos volt.

Különleges érzés volt először Magyarországon lenni, először magyar filmben játszani. Úgy bántak velem, mint egy sztárral.

– Milyen filmek következtek?

– Utána a Rózsa Sándor és az Égi bárány következett. Ez utóbbinak az az érdekessége, hogy nem adtak szövegkönyvet. Nem tudtam mit elolvasni, nem tudtam, miről szól. Kérdeztem a többieket, Madaras Józsefet, Koncz Gabit. Ők azt mondták, nehogy idegesítsd Jancsót ezzel a forgatókönyv-dologgal. Kérdeztem: „Jó, de mit tegyek?” Mondták, hogy imbolyogjak hol egy ló, hol egy partner körül, és ne kérdezzek semmit. Aztán kiderült, hogy szántszándékkal nem adták ide a szövegkönyvet, hogy ne tudjam meg, negatív szerepet játszom. Életem első és utolsó negatív szerepét. Mindezt nagy fehér ruhában, kibontott hajjal, mert végig meg voltam győződve arról, hogy én a jókislányt játszom, ahogy általában. Soha nem lehetett pontosan tudni, hogy mi is történik, ki is az ellenség. A film után kaptam egy szerepet Németh LászlóIrgalom című darabjában, ami egy fél évre ide kötött. Később kiderült, hogy sokan voltak próbafelvételen, de Törőcsik Mari, aki abban az időben már nagyon nagy színésznő volt, kérte, hogy Kertész Ágnes szerepét én játsszam el. Aki az egész életművemet ismeri, az lepődik meg igazán, hogy a kolozsvári vidám, könnyű és habos szerepek után ezt a visszafogott, kemény, lesimított hajú, érző lényt játszom.

– Hogyan viszonyult a szerephez?

– Boldog voltam, hogy megkaptam ezt a szerepet. Közös volt bennem és a szerepbeli figurában az apa iránti feltétlen, rajongó szeretet. Kertész Ágnes az apával nem volt rideg, csak az anyával, de az én olvasatomban ez érthető volt, hiszen a gyermek megtudja, hogy az anyja megcsalja a háborúban megsebesült apját...

A partnerek csodálatosak voltak. Ebben a hatrészes sorozatban a színészek színe-java játszott. Mensáros László volt az apám. Zenthe Ferenc, Sztankay István, Harsányi Gábor, Venczel Vera, Monori Lili... hogy csak néhány nevet említsek. Szeretek színházba járni, és elhívtak, hogy nézzem meg őket. Epizódszerepet játszott Sulyok Mária, a Pokolrév-ben pedig Dajka Margit. Annyira izgultak – de akkor nem értettem meg őket. Nem akarom magam hozzájuk mérni, de egy bizonyos kor után nehezebben tanulja meg az ember a szöveget, és nem véthet.

Az alakításomért és a szép erdélyi beszédemért nívódíjat kaptam, amit akkor nem tudtam átvenni, de Bessenyei, akivel akkor már nagy barátságban voltam, felállt a Széles Anna névre és átvette. Egy kritikusnő a nívódíj ellenére elmarasztalt, de most, amikor megismételték a sorozatot, megjelent egy újabb kritika a tollából, amelyben leírja, hogy ő volt az, aki annak idején elmarasztalt, de most rájött, hogy ezt a szerepet nem lehet másképpen eljátszani. Milyen adománya ez a sorsnak! Ezt a szöveget nem lehet slendrián módon elhadarni.

– Egy vidám epizód az életéből?

– Florin Piersic hatvankilenc évesen már ünnepeltette magát, mindenki azt hitte, hogy hetven éves. Engem is elhívtak Bukarestbe, mivel készítettek egy nagy műsort Florin életéről. Mi voltunk a meglepetés-vendégek. Várakozás közben rengeteg ismerőssel találkoztam, a cigányprímásoktól a színészekig, akikkel együtt játszottam vagy hakniztam. A riporterrel megbeszéltük, hogy miket fogok majd mondani. Természetesen nem azokról a dolgokról kérdeztek, de azért én rendületlenül mondtam a magamét. A meglepetés az volt, hogy Florinnak felolvastak egy táviratot, miszerint én nem tudok jönni, és csak a távolból köszöntöm. Végül természetesen megjelentem, és Florin szinte elsírta magát. Jól sikerült. A felvétel végén jött egy ripoternő, hogy menjünk be a televízióba, mert ő is szeretne velünk egy interjút készíteni a magyar adás számára. Gondolkodtam, hogy mit mondjak, mivel erre az eseményre készültem, de arra...? Ráadásul az volt a kérés, hogy a meglepődést játsszuk el Florinnal a tévében is. De ezt nem lehet, tiltakoztam. Addig-meddig, hogy eljátszottuk. Szinte jobban sikerült, mint az első felvétel. Hihetetlen ritkaság volt a műsorban, hogy Ruha Istvánnal, a híres hegedűművésszel cigánynótákat énekeltünk.

– Népszerű volt a román közönség körében, mégis a magyart választotta...

Bizony én azt szeretném hangsúlyozni, hogy amikor filmeztem, sok esetben csábítottak, fejezzem be a színit románul. Akkor én elmondtam, hogy szeretek filmezni, boldog vagyok, hogy van erre lehetőségem, de nem tudom otthagyni a magyar főiskolát. Aztán másodszor is felvetődött, amikor hozzámentem Florinhoz, hogy át kellene menni egy román színházba, de ő megértette, az nem lehet, hogy én elhagyjam a magyar társulatot, és a románoknál bevigyem a tálcát, kivigyem a tálcát, mert nem tudom megtanulni a szöveget. Emlékszem, játszottam románul egy vígjátékban. Marc CamolettiBoeing-Boeing című darabjában Gabriella, az olasz menyasszony szerepét vállaltam el, de nem volt a véremben. Egy jelenetben úgy éreztem, hogy magyar színésznő vagyok, nekem kutya kötelességem magyarul megszólalni.

– Florinnal való közös munkáiról néhány gondolatot...

– Csak egy villanás Székelyföldről. Sokat jártunk haknizni Florinnal. Akkoriban a kultúrházak készítették a plakátokat, és mindenhol Florin szerepelt óriási méretben, egyedül Székelyföldön volt az én nevem és a rólam készült kép nagyban, majd valahol a plakát alján egy férfi kicsiben. Ő volt Florin Piersic. Mondta is nekem, hogy most úgy osztjuk el a pénzt, hogy én kapom a többet. Jancsó egy könyvet is írt ezekről a kiszállásokról. Emlékszik egy bácsira, aki kilométereket jött, csak azért, hogy láthassa Széles Anikót. Olyan közönség, mint Székelyföldön, sehol sincs. Ott úgy ülnek be a színházba, mint a templomba, a végén pedig mindig megvendégelnek.Volt, ahol olyan hideg volt, hogy kabátban ültek, de mi ugyanannyi energiát fektettünk az előadásokba...

– Sokat játszott Héjja Sándorral.

– Az első ilyen szerepem Thornthon WilderA mi kis városunk című darabjábanEmilyvolt. Szép szerep volt: lány, szerelem, születés, halál. Héjja Sándor volt a partnerem, és nagyon szépek voltunk. Ami az életben nem adatott meg: szép fehér ruhában esküdtem, a nézőtéren keresztül vonultunk a színpadra zsoltárok közepette, utánunk a násznép. Én református vagyok, de még a mai napig is emlékszem arra, hogy olyan hangulat volt, mint egy igazi esküvőn. Jó volt a bemutatkozásom. Aztán egy kis szerepem volt: a Sötétség hatalma című darabban egy félénk kislányt játszottam. Következett Tamási ÁronÉnekes madár című darabjában Magdó szerepe, itt ismét Héjja Sándorral játszottam együtt. A Tündérlaki lányokbanSárikát alakítottam – ez a szerep nagyon feküdt nekem. Sándorral később megkaptuk Tamási Ábeljében Ábel anyjának és apjának a szerepét. Jól összeszokott páros voltunk.

– Az erdélyi színpadoktól hogyan vált meg?

– Engem nem tiltottak le, az utolsó pillanatig játszottam. A színésznő. Ezzel az összeállítással akartam búcsúzni a közönségemtől. Sokat tájoltunk A falu rossza előadással, ami számomra szintén az elköszönésről szólt. Elköszönés a közönségtől, elköszönés a kollégáktól. Olyan gyönyörű levelet írt Kiss Juli: „Vigyázz magadra, meg vagyunk riadva, te vagy a mi kis sztárunk, gyere vissza”. Készíttettek egy dobozt fából, ez volt a búcsúajándékuk.

A színésznőt azért állítottam össze, mert olyan színésznőkről szól, akik elmondják fájdalmukat, keserűségüket, boldogságukat. Ez egy ilyen pálya...

– Miért hagyta el Erdélyt?

– Meghaltak a szüleim. Addig nem jöttem volna el, amíg élnek. Később már olyan világot éltünk, amelyben az ember akkor jön-megy, amikor akar. Ez így jó volt, mert nagyon hamar visszakerültem Székelyföldre. Mihályfi Sándor, a rendező, amikor filmeztem az Ábel a rengetegben-t, megállapította, hihetetlen, ami körülötte történik. Élő legendának nevezett. Azt mondták neki az asszonyok, filmezhetnek a lakásban, de csak akkor, ha elhoznak engem is, hogy lássanak. Sütnek palacsintát, de csak akkor, ha én is ott vagyok. A pap csak akkor nyitotta ki a templomot, ha én is ott voltam. Mihályfi ámult, hogy engem kérdezett mindenki.

Ott olyan művészetszeretőek az emberek. Minden interjúmat visszaidézik, mindent tudnak. Ebben a filmben azt sajnáltam, hogy nem volt nagyobb a szerepem... Ábel annyi idős volt, mint akkor a fiam, így könnyebben át tudtam élni a szerepem. Én Erdélyben otthon vagyok. Úgy is mondom, megyek haza.

– Magyarországon is sok szerepet játszott...

– Az volt a fontos, hogy eltartsam a gyerekem. Jó volt, hogy nem kellett kopogtatnom, de nem voltak illúzióim. Nekem Bessenyei Feri pontosan megmondta, hogy vigyázz, most nem az lesz, mint eddig, hogy te itt vendég vagy. Itt kemény világ van.

Egy főpróbát néztem a Thália Színházban, odajött az ültető néni, és mondta, hogy a tanár úr hívat. Ez a tanár úr Kazimir Károly volt. Megkérdezte, nincs-e kedvem eljátszani egy szerepet a Globe Színházban. A politikus csizmadia volt a darab címe, amiben Szabó Gyula játszott. Az ő partnere lettem, mint feleség. A darabot behozták a kőszínházba, melynek tagja lettem egészen a megszűnéséig.

A megszűnéskor mindenkit kitettek, de engem ott tartott az új vezetés, azzal a feltétellel, ha nem csinálok hiúsági kérdést abból, hogy korengedményes nyugdíjas leszek. Ráálltam, így nekem lett a legalacsonyabb nyugdíjam mindenki közül. Szerencsére akkorra elvégezte a fiam az egyetemet, így már nem kellett gondoskodnom róla.

Aztán 2007-ben Csiszár Imre felkért, hogya Bernarda Alba házábanjátsszam el Prudenciát... Minden újabb szerep egy-egy ajándék.

Olyan gazdag és szép életem volt, hogy nem baj, ha most már a magánéletemmel foglalkozom. Nagyon jó a kapcsolatom a fiammal és a menyemmel. Nem távolság, ami elválaszt minket. És életem legnagyobb és legvidámabb szerepe a nagymama szerepe. Gyakran találkozunk az unokámmal. Bármennyi idő telne el addig, mindig megismer és elmosolyodik...