'))+ ''+ (document.layers?'':'

(egy regény szinopszisa)

Gyergyószentmiklósra készülök, a Balázs Pál utcába. Vasárnap van, kellemes, eső utáni május, gondoltam, megkérdezem a Balázs Pál utca lakóit, tudják-e, kiről kapta az utcájuk a nevét. Én is Balázs Pál falujából származom, igaz, semmiféle, se közeli, se távoli rokonságban nem állok a néhai Balázs Pállal. Az autó hátsó ülésén, kartondobozban, háromszáz, újságpapírba csomagolt pulykatojás, ezeket még kiviszem sógorom lajoskúti tanyájára, aztán irány a Balázs Pál utca.

Fél évvel ezelőtt már fölmértem a terepet. Egy csenevész fűzfára szögezve meg is találtam a rozsdás utcanévtáblát: „Strada BALÁZS PÁL utca”. Az 1-es szám alatt áll Angi Antal furcsa nevű, Gyökér Faragászati Tájháza, itt szoba is bérelhető, 6000 forintért, félpanzióval. Ez lesz a főhadiszállásom, innen indulok majd a Balázs Pál utca lakóihoz, Hideg Alajoshoz, Kastal Magdolnához, Pákozdi Lászlóhoz és Portik Erzsébethez, hátha megtudok még néhány érdekes adatot Balázs Pálról.

Mint a többi „Futó” Balázs, Balázs Pál is magas, szíjas, kolerikus ember volt. Inaskodott a szentkeresztbányai vasgyárban, lézengett Brassóban, ’34-ben az „öreg földi” fedőnevű Mezei Lajos társaságában lázította a gyimesi parasztokat, a bécsi döntés után Csepelen dolgozott, majd Budapest ostroma előtt hazament a falujába, ahol a Magyar Népi Szövetség helyi titkára volt, egészen ’46. június 30-ig, amíg hat késszúrással meg nem ölték. A fő-fő késelő, „Gróf” Mihály Domokos még aznap éjjel eltűnt a faluból, a hatóságok viszont mindenképpen politikai ügyet akartak csinálni a dologból. Elítéltek hát nyolc másik embert, összesen száznegyven év kényszermunkára vagy szigorított fegyházra, a harmincévesen meglincselt Balázs Pál pedig hamarosan megdicsőült: Székelyudvarhelyen óvodát, Gyergyószentmiklóson utcát neveztek el róla. Ebbe az utcába készülök én most, csak azelőtt még le kell adnom háromszáz pulykatojást sógorom lajoskúti tanyáján.

Miközben az esővízzel teli gödröket kerülgetem, megpróbálom fölidézni magamban az elítélteket, úgy, ahogy kölyökkoromban megismertem őket. Mármint azokat, akik túlélték a börtönt és visszaköltöztek a faluba. „Füttyös” Márton Gyula mindig részeg volt, „Kála” András Mátyás bácsi mindig józan. Ha elromlott a csergőóránk vagy az esernyőnk, Mátyás bácsi javította meg. Mondták is a faluban, hogy jót tett neki a tizennyolc év börtön. Még asszonyt is kerített magának. Egy évig volt frontharcos, másfél évig hadifogoly, Balázs Pál őt köszöntötte Bencze Rezső kocsmájában az elhíresült „fogadjistennel”, hogy minden volt hadifoglyot le kéne lőni az országhatáron, mert itthon csak rossz hírét költik a Szovjetuniónak. Melyik ország határán, Pali?, kérdezte Mátyás bácsi, mert akkor még nem volt eldöntve, hogy melyik országhoz fogunk tartozni. Aztán Balázs Pál vörös zászlóval letakart koporsóját elföldelték, Mátyás bácsiékat elítélték, átengedve a falut a suszter „Curi” Mihály Andrásnak, aki fehér kesztyűben, pisztollyal sétálgatott a falu utcáin, játékosan belövöldözve a plébánia ablakán, azzal fenyegetve nagyapámékat, hogy mindenkit felhúznak a lámpafára, akinek nem tetszik az új világ.

Én pedig, hatvanhat évvel később, háromszáz pulykatojást zötyögtetve, azon gondolkozom, hogy jóformán még el se indultam Gyergyószentmiklósra, de máris alaposan besétáltam Balázs Pál „utcájába”.