'))+ ''+ (document.layers?'':'

Ez a mindössze 40 oldalnyi, sűrűn és szépen illusztrált könyv[1] első olvasatra remek kis kalandnak is tűnhet. A nagy és nagyobb elkalandozások irodalmának korát éljük, fele-fele arányban (saját
meglátás) örömmel és csalódással. Nem sorolok emitt példákat, sapienti sat, mert most György Attila könyvéről van szó és nem annak környülállásáról. Mintha már témafogytán lenne az író, mintha legyintene erre az egész cuccra, amit megnevezni annyira igyekeznek vájt és vájatlan fülűek (lásd: avantgárd, posztmodern és még annyi, de annyi!), aztán visszarugaszkodik kétezer évet, onnan jövöget errefelé. Mondjuk, ez könnyű is lenne ötletes és képzelő tehetséggel megáldott embernek, ám György Attila könyvében már az első írás olvastán azt, éppen azt kerestem – mint másoknál is –, miért kellett megírnia ezt az ókori rajzolatot. Mit talált a latin, etruszk szereplők körében és korában, amit el kellett mondania nekem, a drámai, rövid történetben és annak okán?
És így tovább a remek kis könyv oldalain, meg-megállva a választott és alkalmazott, korhű illusztrációk egyikénél-másikánál. Elysium: az üdvözült lelkek helye a boldog túlvilágban. Az öreg és bölcs Lukumó már az első sorokban föloldja a túlvilági vigaszt: elízium nincs, csak
számotokra találták ki, hogy könnyebben viseljétek el a korai erőszakos halált.
Valamit keres, talál György Attila odébb is: elísium. Szépasszonyok és erős férfiak nyugosznak egymás karjaiban. Ókori mulatozás, két remek férfit csókol halálra mérges borával a
visszautasított latin nő. Száját öblíti, ívben kiköpi „Elisia szeméből a jóllakott, ivadékait szoptató anyafarkas diadalmas tekintete villant vissza rá”, ahogy telt, dagadó melleihez húzta a tehetetlenül összecsukló férfiak fejét.
Mi ez az ókori, színes  mozaik? Latinok, sabinok, samnitok, sabellek, etruszkok, umberek különös életéből egy freskó-részlet, képbetű, kép-szó egy ezer éves mondatból.
Az esszé műfajában is gyöngyszem A kardviselésről című erkölcsi és jellembéli tanulmány, még két oldal sincs, ám ami van, az felejthetetlen, mert súlyban ülepszik mélyre benned, ó elszánt olvasó. Csak csipetnyit a sarkigazságok közül: A kard „Fénye tisztaságot tükröz, ívelt görbéje, akár a nők gerince: egy jó kard mindig műalkotás, és még az alig-kardok is alkotások, akár a rossz vers.” Vagy: „Kardot szerezni ugyanis nem nehéz..., a kardot ugyanis nem
megszerezni, hanem viselni nehéz.” Könnyű és fölemelő érzés tetten érni az írót. Könnyű, ha mond valami okosat és szépet; fölemelő, ha megtalálod benne azt a valamit, azt a művészileg és érzelmileg-értelmileg is megkapó jelenséget, amiért ő megírta az egészet. És hogy épp György Attila írta meg, az sem véletlen.  Itt van az, amit nem nehéz kiásnunk a demiurgost, az ősokot keresve az írónál: „Ha mindezek mellett még olyan őseid is vannak, akik karddal foglaltak és
tartottak meg hazát: úgy mondani sem kell erről semmit neked.” Az ókori történés közben a rómaiak isszák a vegyítetlen pannon borokat... Egy jelzés pislákoló fénye ez. Számomra most és itt – igen.
Valahol valamelyik magyar egyetemen – na nem a George Sorosén – talán már tanítják is Gy. A. Római sasok című írását egy stilisztikai katedrán, a képes beszéd és írás fejezet jelképek és metaforák anyagában. „...mondják, az első mágus, aki a szigetre tette a lábát, visszafordult és örök időkre elátkozta a Birodalmat, rettenetes, borzalmas átokkal, melynek hallatán a száműzötteket szállító hajó matrózai iszonyodva menekültek a sziget partjaitól... az átok
megfogant, és Róma fölül eltűntek az istenek madarai, a szent sasok – többé nem raktak fészket és nem költöttek a várost környező vidékeken.”
Az átokmondó mágus tudása a keleti tűzimádók hitében gyökerezett. A leírt keleti környezet és tűzimádat ismerősnek tűnhet számunkra, miközben ma Siófokon 25 „finnugor nép” értekezik és barátkozik Hunfalvy Pál hit- és eredettorzító áhítatában... Tiberius sasokat szeretne látni, az isteni jóváhagyás jeleit az Örök Város fölött, de sas egy sincs. És ez azt sugallta neki, hogy a Város
meg a Birodalom ingatag és omlatag. Tiberiuson elhatalmasodott a rettegés. A parthusok hite szerint – ismerős a környezet – a sasok az istenek jelképei. A gonosz császár városát, földjét elhagyták ezek a jelképek. A gonosz halott császár máglyája  azonban jelet ad: egy sas
szabadul föl a lángokból...
Mihez kezd az olvasó e jelképrendszerrel? Magáévá teszi, ha megérti. Ha nem, ponyva után nyúl és elkerülik házát a sasok. Rurik és Oleg találkozása Álmossal mindössze oldalnyi írás, mágus
írása arról, hogyan fogadta a két északi, rőt hajú, zöld szemű vitézt a fővezér Álmos, holtakkal tele udvarházának nyitott ajtaja előtt, fegyvertelenül. „Álmos átvette kardjaikat és kétfelől maga mellé szúrta a földbe.” A két idegen belépett az udvarházba. „Új ország született.”
Ilyen egyszerű. Csak így kell gondolkodni a dolgokról. Ha a tartalom, a hit kialszik, eltűnnek a formák is.
Valóságosan mostani, mitikus történet a Flash. Azzá válnak az író jegyzetei, rejtélyes nyomok a testén, emlékezetkiesés kísérti-kíséri, elhagyja a töményitalt... Egy íjat talál, azt megveszi és köréje gyűlnek a mitikus jelenségek. Halála is különös. És ismét az a kis kaptató, amely valóságossá és mienkké teszi az írást: záradékként hat sor Jordanes történész munkájából: „...és
meghal vala Attila, mégpedig hatalmas hadvezérhez éppen nem méltó módon. Éjjel álmában érte a halál...” Tovább nem idézem, mert olvasni kell tovább!
Itt úgy kavarognak-keverednek a párthusok és jordánbeliek, etruszkok és hunok, hogy ott minden szónak mágiája vagyon, számunkra még sajátosabb módon.
És újabb, rögtönzött freskó a Kalandozások korából, A „tizenegyezer szűz”. Tömegmészárlás annak korabeli módja szerint a templomban, az aranykehely elrablása, nők leölése, mindenki veszendő. Az aranykehellyel üti le a papot. Nem sokkal később  miseborba merül a kehely.
„Mielőtt szájához emelte volna, a vezér a földre loccsantott belőle. A halottakért, mert nem volt barbár.”
Magára ismer, aki önmagának nem tud hazudni Európa földjén. Másképp nem mentek a honfoglalások. Azaz történtek honfoglalások kard helyett fallosszal, de az más történet.
És már az egykori Spanyolországban vagyunk, Granadában, a mórok uralma és az érlelődő szabadulás idején. El solidad. „Úgy tartják a mórok, a megfelelő beszéddel ölni és a megfelelő szavakkal gyógyítani lehet” – így indít György Attila, nehogy mítoszok, hiedelmek nélkül maradjunk a székben. Az ötéves gyermek fejére mondott jóslat megfogant, hihetetlen hányódtatás és nagyúri világ (mind a korban) veszi magához a gyermeket, a férfit, ahogy szólott egykor az ige: „..szívednek fészkében sasként nő a magány.” Sorsában a végzet önmagára rímel, akár
a mágus jóslata.
Aztán IV. Béla királyunk járja a maga útját, a tatárok elől menekülve Dalmáciába, a tengerig, egy szigetig. Az üldözők előtt kettőnként ki-kiválik a következő testőrpár és meghal, hogy menekülhessen a király... Aki megmaradt, és megmaradt az ország. Valakinek haza is kell beszélnie a sok locsogásban – és lapozok tovább. Az a bizonyos csecsen zászló piros, fehér és zöld színben jelenik meg,  fejezetcímekként. És itt már tudja a könyv és emez írás olvasója is, hogy itt semmi sem véletlen. Iszonyú szabadságharc, a csecseneké. És ma, nem az ókorban. A színek is mostaniak...
És akkor ismét IV. Béla, az új országépítő tatárokkal rakott kora. „...minden csorduló vércseppel kevesebb lett a remény.” A hősiesség és az áldozat példabeszéde ez az írás is, akár a csecsen trikolor.
A könyv ismét római és ismét szabadversnyi terjedelmű írást nyújt záradékként is. A titok itt nem mitikus, csupán emberi. (Mintha a mítosz nem lenne emberi!) Miért vív meg a két szabad, jó barát?
A jó könyv sosem zárul le olvasója előtt, azt sokszor is vissza lehet hívni. György Attila könyve elérte ezt a sorsot. Kívánod, hogy folytatódna. Nyelvében semmi álság, történetei példabeszédek, illetve példázatok.
A könyvet és a borítót Kopacz Attila készítette: mintha grafikai és nyomdai mestermunkának készült volna.