Cikk A Mtkwoq - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2013 – Augusztus
2013 – Július
2013 – Június
archívum …

legújabb könyveink: Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
Gábor Felicia – Csángó vagyok
Ferenczes István – A pepita hangya
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2013. június 20.

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:



















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2013 - április
Bakonyi István

Személyes hangon (és érdemben) Bella Istvánról

Ha kiejtem a nevét, nemcsak kitűnő verseire gondolok. Most, hogy írom ezeket a sorokat, a hat esztendővel ezelőtti farkasréti temetés jut elsőnek eszembe. Meg a hír, amit feleségétől, Zayzon Mártától kaptam napokkal előtte. Tudtuk persze, hogy beteg, de hát a halál mindig váratlan. Aztán ott, a temetőben, a szülőföld nevében én búcsúztam Bella Istvántól. Fél évtizeddel korábban könyvem jelent meg róla, és akkor kapta meg a Kossuth-díjat. S ott, a temetés végén, a fölnevelő falu, Sárkeresztúr követei hoztak a sírjára otthoni anyaföldet. Azóta ez a Fejér megyei falu már úgy is ápolja költőfia emlékét, hogy a felújított művelődési ház homlokzatán az ő neve szerepel: Bella István Művelődési Ház…

Szülővárosa Székesfehérvár. Itt meg az alma materben többször volt már róla elnevezett versmondó verseny. Amikor ő odajárt, akkor József Attila Gimnázium volt. Most Ciszterci Szent István. Ebben is van valami jelképes. Hiszen ifjúkorában József Attila lett az első mestere (mint oly sokaknak), de gyermekkorában meg kántorkodott a keresztúri katolikus templomban. Vagyis magába szívhatta azt, aminek szellemében hajdani iskolája ma működik.

Személyes emlékeim róla ehhez a három színhelyhez kötődnek. És számos irodalmi esthez, például ahhoz, amelyen Sárkeresztúr ünnepelte a hatvanadik születésnapot. Akkor ott volt a gyönyörű nevű Ünnep Margit is, a hajdani tanítónője, akihez emlékezetes verse szól. Aztán „Pitye”, ahogy Margit néni hívta, előbb ment át az örökkévalóságba, mint idős tanítója. Ha a költő Fehérvárra jött, nem mulasztotta el meglátogatni a kiváló asszonyt. Néhány éve őt is eltemettük, és a fehérvári Csutorában Bobory Zoltán mondta el az Ünnep Margit c. Bella-verset. Az a Bobory Zoltán, aki pedig Bella barátja és költőtársa, az ugyancsak a Hetekhez tartozó Serfőző Simon Feledésből az emlékmű c. verse megismerése után szervezett Don-kanyari emlékutakat, és az ő nevéhez fűződik a pákozdi Mészeg-hegyen álló emlékkápolna létrehozása.

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy idősebb Bella István a második világháború poklában tűnt el végleg, és az ő emlékét őrzi költő fia Halotti beszéd c. katartikus hatású verse, amit egyébként a később költővé is vált versmondó, Bobory Zoltán számtalanszor mondott különböző helyszíneken.

De ne csapongjak tovább!... Hiszen mégiscsak a poétáról kéne szólnom. Arról a költőről, aki az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb magyar lírai teljesítményét hozta létre. Arról a költőről, aki – Kabdebó Lórántnak hála – a Hetek elnevezésű, bár kissé laza szövetű irodalmi csoport tagja Ágh Istvánnal, Buda Ferenccel, Kalász Lászlóval, Raffai Saroltával, Ratkó Józseffel és Serfőző Simonnal együtt. Akik – jobb szó híján – a népben, nemzetben gondolkodó írástudók közé tartoznak, miként a közvetlenül utánuk jött Kilencek is. Persze az is fontos, hogy alanyban és állítmányban is gondolkodnak, vagyis – kissé áttételesen – az anyanyelv magas szintjét képviselik abban a korban, amelyben ezek az értékek igencsak veszendők.

S ha már a nyelvnél tartunk, akkor maradjunk is itt, Bella István ürügyén. Hiszen ő olyan költő volt, aki tehetségének köszönhetően ötvözni tudta az ősi, archaikus magyar nyelvet a huszadik század modernitásával, aki folytonosságot képviselt Petőfi, Vörösmarty, Ady és József Attila országában, és aki ugyanakkor értő nyelven fordult a nyelvrokonoknak gondolt kis népek költészete vagy éppen a lengyel irodalom felé. Ez utóbbi tárgyban a nevéhez fűződik például a nagy romantikus, Adam Mickiewicz Ősök c. művének kiváló fordítása. Jelek ezek abban az értelemben is, hogy Bella István magyarsága és európaisága „tejtestvérek”, a legjobb, Németh László-i értelemben. Akinek az erdélyi magyarság sorsa épp olyan fontos volt, mint a valóban testvérinek vallott lengyeleké. Humanizmus és mélységes erkölcs húzódik meg az ilyen felfogás mögött. Úgy volt magyar, hogy nem döngette a mellét, és úgy volt egyetemes és európai, hogy nemzetének értékeit vitte a nagy egészbe.

Eszmélésében a második világháborúnak a családját is ért tragédiája mellett fontos szerepet játszott az 1956-os forradalom és szabadságharc is. Az akkor tizenhat esztendős gimnazista be is vitt Székesfehérváron a megyei laphoz egy verset, amit – szerencséjére – nem közöltek… Ilyen sorok voltak benne: „Olyanok leszünk, mint az orkán, / szilaj, hajlíthatatlanok, / testvér, ott leng az ország ormán, / tépd le a vörös csillagot!” Középiskolás diákként egyébként részt vett a megmozdulásokon is, és a forradalmas élmény mindhalálig elkísérte. Ebben a szellemben élt akkor is, amikor budapesti egyetemistaként, 1965-ben munkatársa volt egy rövid életű kiadványnak, mely József Attila nyomán a Tiszta szívvel címet viselte. A hatalom aztán gyanút fogott, hiszen éppen 9 évvel korábban is volt egy hasonló kiadvány…

És eszmélésében ugyancsak szerepet játszott az egész magyar irodalom, költészetünk sok évszázadának szellemi hagyatéka. A Szaggatott világ című, 1966-os első kötetében ez épp úgy látszik, mint később sorjázó verseskönyveiben. És a korszakalkotó, nagy versekben hasonlóképpen. A hagyomány és a megújítás édes kettősségében. Az ő költészete annak ékes bizonyítéka, hogy nem csak úgy lehet korszerű a költő, ha faképnél hagyja a korábbi értékeket. Ellenkezőleg: azokat beépíti saját hangjába. A történelmet a jelenkorba. Ahogy ezt teszi a Halotti beszédben, a Sárkeresztúri énekben, a Tudsz-e még világul?-ban, az Ábel-versekben, a Szeretkezéseinkben, a Testamentumban vagy éppen az Arccal a földnek című versben. A sor persze folytatható, hiszen ezeken kívül is számos nagy mű jelzi Bella István kivételes tehetségét. Beleértvén gyermekverseit vagy műfordításait is.

A viszonylag korai költemény, a Sárkeresztúri ének az 1975-ös A hetedik kavics c. kötetben jelent meg, és benne ott látjuk a költő felfogásának akkori legfőbb jellegzetességeit. Bella István számára mindvégig igen fontos volt a szülőföld, a kibocsátó közeg ereje, akkor is, ha már régen, évtizedekkel korábban kiszakadt ebből a körből. Ebben a versben azonban túllép a hagyományos „szülőföld-lírán”, és egyfajta szintézist tud általa teremteni. A cím szinte az egyetlen mozzanat, amelyben valamiféle behatároltság érzékelhető. A szöveg nem kötődik konkrét tájhoz, szólhatna másutt is. Korabeli méltatója, Vasy Géza szerint inkább a sámánénekekre, az ősi mesékre hasonlít inkább. Igaz ez, hiszen valóban fölfedezhető ebben a műben több olyan vonás, amely rokonítja a huszadik századi költőt azokkal a hajdani kiválasztott személyekkel, akik már-már önkívületi állapotban érintkezhettek a természetfölötti lényekkel. A sámánokról úgy tudjuk, hogy vezető szerepet játszottak egy-egy törzs életében. Ugyanakkor az ősmagyarok vallási életében hasonlóképpen. Persze óvakodnék a direkt párhuzamtól, de az mindenképpen igaz, hogy Bella István ebben a versben ugyancsak különös erőt tulajdonít a költészetnek. Az egyéni és a közösségi sors szinte egymásba olvad itt, időbeli és térbeli utazásnak lehet részese az olvasó. Más és más esztétikai és lírai rétegek egészítik ki egymást. Egy jellemző részlet: „Vissza, / csak vissza, / vissza a gyökerek közé, / a vak virágok közé, / ereim kőlenyomatához, / a testembe préselt kőkori virághoz, / mit nem mutat ki röntgen és kés se, / vissza, / csak vissza, / vissza a csöndhöz, a csöndbe…” Érthető, hogy maga a költő vallott arról, hogy ez a vers erősítette benne az alkotásba vetett hitét.

Persze van sok olyan műve ezen kívül is, amelyek mindegyike nemcsak az ő, de valamennyiünk lírába vetett hitét erősíteni tudta és tudja. Talán legfőképpen a Halotti beszéd. Mint közismert, a gyermek Bella István ideje korán elveszítette édesapját, aki a második világháború áldozata lett. A mű életrajzi hátterében ez a tragikus esemény áll. Ám, mint a nagy művek általában, ez a vers is egyetemes igénnyel született: a személyes sors itt is összefonódik a legtágabb körökkel, a történelem egyéb tanulságaival. Ősi magyar szövegemlékekre emlékeztető nyelven mondja ki a költő a szinte kimondhatatlant. Az apa alakja ily módon szimbolikussá nő, és a mindenkori apák és áldozatok modelljévé válik. Jellemző és többféleképpen is értelmezhető a négyszer ismétlődő mondat: „Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz.” Az „apánk” többes száma és a „fiam” megszólítás egyaránt a többrétegűséget jelzi. A képi világ aztán fölidézi a második világháború szovjet frontjának „sírtalan sírjait”, a téli, havas és gyilkos világot, aztán más időket is: a történelmi és földrajzi nevek 1848-49-et éppúgy, mint az első világháborút, vagy éppen a magyarság származását és szétszórattatását. Az egyén sorsa benne lüktet a történelemben, és közben a fájó, tragikus mozzanatok uralkodnak. A Halotti beszéd átfogja a különböző történelmi és idősíkokat. Figyelmeztetése egyértelműen morális tartalmú: az apák és az ősök sírját és emlékét ápolnia kell az utókornak. S az is az erkölcs része, hogy átsüt a mű világán a megbékélés szelleme, a valódi humanista közelítés. Így lesz még egyetemesebb a modern kori Halotti beszéd, és mindezt érzékletessé teszi az intenzív versbeszéd és a lírai beszédmód.

Talán jól látszik a fentiekből, hogy így is lehet modern, a szó szoros értelmében korszerű a költészet. A kornak megfelelő mondandóval, lírai üzenettel. Persze mindehhez egyfajta, hagyományos értelemben vett küldetéstudatra is szüksége van a poétának, akkor is, ha ezt a fogalmat sokan lenézik és avíttnak tartják. De hát éppen ez a tudat emeli ki a világ átlagából és szürkeségéből a művészetet, és azon belül a költészetet. Ez így van a legújabb korban is, amikor épp a költő mondhatja el azt, amit más nyelven nem lehet elmondani. A lélek legmélyebb, legrejtettebb titkait éppen úgy, mint az emberiség sorskérdéseire adott válaszokat. Bella István költői életműve erre is fényes példa. Nemcsak a kiragadott, antológia-jellegű költeményekkel, hanem verseinek egész vonulatával. És fölteszi ezt a súlyos kérdést is: Tudsz-e még világul? Ez, az Emberi délkörön című, 1982-es kötetében megjelent költemény később, 1999-ben az összegyűjtött versek kötet címadója is lett. Ebben a kiváló műben a régi siratók világát idézi föl a költő, benne a „por és hamu nyelvével” példálózik. A korábban emlegetett archaikus jelleg itt újfent ötvöződik korának nyelvezetével. Fontos minőség itt a drámaiság is, a nyelvi lelemények a feszültség érzékeltetését szolgálják. Egy jellegzetes részlet ebből a hosszúversből: „Tudsz-e még világul, / Földül, Európául, / Édenemen tudsz-e, / tudsz-e még hazámon: / „ólom, alom, álom, / élem”, s ha döglégyként / döngök, mondd, meghallod / élő elhullásom, / föld-dongódög hangom?”

Tipikus Bella-vers ez, amelyben a teremtő anyanyelv fejezi ki a súlyos, nemcsak magyar mondandót, miközben megszólítja őseit, anyját, apját, s általuk a mindenséget. Az „ehess, ihass, ölelhess” parancsát magáénak valló, ugyanakkor ezáltal is, és a mindenséghez szóló nagy előd, József Attila nyomán ezúttal is.

Alföldy Jenő szerint: „Bella István a kevesek közül való, akik a költészet legősibb anyagából tudnak újszerű formát előállítani. Nem a mesterség fogásait cserélte föl valami sosem látott mesterkedésre. Személyességével hódított meg szavakban világokat.” Így lesz nagyon természetes a hangja, mentes minden póztól és álságtól. A líra legtisztább eszközeit használta minden időben, miközben reagált a körülvevő valóság rezdüléseire. A háború őrületére épp úgy, mint 1956-ra vagy éppen az ún. „létező szocializmus” viszonyaira. És természetesen nem hagyta érintetlenül az ún. rendszerváltozás sem. Annál is inkább, mivel annak szellemi előkészítői közé tartozott, ha nem is vállalt sosem aktív közéleti szerepet, eltérően számos pályatársától. (Göncz Árpád, Csoóri Sándor, Csurka István, Konrád György, Lezsák Sándor és mások.) A kivételes történelmi pillanat lírai tükre 1991-es kötete, az Arccal a földnek. Címe egyértelmű utalás az 56-os mártírok megölésére és méltatlan eltemetésükre. A címadó vers a kötet záró mozzanata. Tragikum és sorsösszegzés szép ötvözetét adja itt Bella István, miközben azt is érzékelteti, hogy kötődik az örökkévalóság reményéhez. „Mert ragyog örökkön örökké / földdel teli szívem helyén / napvilág-halhatatlan rögökké / fényesedett emberremény…” Ez a hang azt a már-már patetikus színt is erősíti, mi szerint az embernek túl kell lépnie ama bizonyos „mai kocsmán” (lásd megint: József Attila!), hogy értékőrzőként átmenthesse az emberi szót jobb időkre. A strázsán őrt állók erkölcsi parancsa szerint, mint azt Ady Endre óta sokan megfogalmazták már. S az „emberremény” egy távolabbi képzettársítást is szülhet: Vörösmarty Mihály Az emberek c. hatalmas, romantikus versében éppen a „nincsen remény”-t ismételgeti, és az ember nála „sárkányfog-vetemény”. Vele szemben Bella itt a reménység költője.

A Bella-versnek azonban több jelentésrétege is van. A mottó Zrínyi Miklóstól való, és ennek vége így hangzik: „Mindenütt felyül az ég, a föld lészen az alsó.” Az első versszak aztán: „Arccal a földnek, ahogy éltem, / élek, élő, a föld alatt, / fekete kátránypapír-éjben, / hol nem megy le, s nem kel fel a nap.” És itt már egyértelműen az 1956-os mártírok sorsa idéződik meg – igen szemléletesen. Természetesen még sokáig lehetne folytatni az ilyen párhuzamokat.

Utóbbi évtizedeink egyik legjelentősebb magyar költője, Bella István, illetve sajnálatosan korán lezárult életműve teszi mindezt lehetővé.




.: tartalomjegyzék