'))+ ''+ (document.layers?'':'

RÖVIDZÁRLATOK

Nyitva a kisbolt ajtaja, mégis gyanús a félhomály,

a raktárhelyiség felől vetül előre némi fény,

még az eladó  sincsen ott az érintetlen  pult mögött,

ismerős lévén, ösztönös kanyarral balra fordulok,

és gyakorlottan benyúlok a hűtőbe  ezért, azért,

s már viszem is, de szemben egy feketeruhás férfi áll,

talán a feleség helyett,  vagy  gyakorlatlanul zavart

revizor, tolvaj,  mint ki az áldozatára mosolyog,

mond valamit, elé rakom az árut, s hogy még kellene

szeletben huszonöt  deka, de arra is mond valamit,

s egyszerre minden polc  üres, vagyis sötétséggel tele,

ő pedig motyog  vagy dadog, s nem is kell nyelvét érteni,

fejtől  a bénaság nehéz rostélya mellemre szakad,

s azonnal  megvilágosul a szégyen és a félelem,

valóságos, bár álomi tévedés sújtott valakit,

aki mégis csak én vagyok, s az álldogáló  idegen,

míg az árut visszarakom, hátulról leüt, ha akar,

de csak kísér szemével, s én szűkölve hordom el magam

                        magam elől is, kifelé. 

Hasonló rövidzárlatot okozott az a pillanat,

mikor  rögtön  kiverte a biztosítékot valami

hirtelen ötlet, s elkapott, s odacsapott, hol fölfakadt

sietségemnek torlasza, a belső sáv s a pálya közt

kerítés gyanánt fölhúzott  csipkés, tarajló útszegély,

azóta kilel a hideg, ha  dolgom éppen  arra visz,

a Kálvin téren ugyanúgy azon a zebrán vágok át,

és benn áll a 47-es, elérném futva, s már hagyom,

nem hagyom, hogy az izgalom megzavarja az eszemet,

ahogy  kitört belőlem egy  sötét árnyék és vitt tovább,

talpam  mögöttem csattogott, szemem lámpákkal egyesült,

a fénycsóva,  mint  leszakadt felsővezeték lecsapott,

elakadt a lélegzetem,  hajszolt  iszonyú szomjúság,

s mintha  az  életem azon múlt volna, s múlott  nemsoká,

hogy a kiálló kőszegély felé vétettem az irányt,

s az őrangyal gáncsot vetett egy  nagyobb baleset előtt,

ott feküdtem a síneken  az elszállt villamos helyén,

görcsbe merevült  kezemet tükrözte Jutka arca fönn,

                        mint az ég a rémületet.

Majd bepólyált kézfejemet látva eszembe juthatott,

egyszer a kötés fejemen, másszor a combomon a géz,

mit  a sértett emlékezet nem enged elfelejteni,

valami kéjes izgalom sajátítja ki eszemet,

megszáll a nehéz levegő, kitöltve gyomrot és tüdőt,

kegyetlen emlékeztető, még most is a gyerekkori

rémálom szívverése hajt vesztembe vagy vesztem felé,

a halál deresére dőlt törzsem akkor még álomi

helyzetben, hogy majd ugyanúgy fektemben öntsön el a vér,

s belépve a ködben a két vágtató  villamos közé

maradjak mozdulatlanul, mert itt dől el, mi lesz tovább,

mióta  láttam, hogy az ég mint veti földre  Ikaroszt,

mindenütt az erkély-iszony félkomfortos helyén lakom,

csak ne úgy nyissak  ablakot  egyszer, mint ki földszinten él,

s mikor hazulról elmegyek, ne higgyem, hogy otthon vagyok,

                                 ahol mindenkit  ismerek.

GYÁSZESEMÉNY

Könyörgünk a köztünk levő,

     következő halott

üdvéért, bár  az illető

    lehet, hogy én vagyok,

eszembe mégsem jut nevem,

   bár  most is maradék

időm perceit  pergetem,

    s még mindig nem elég,

föltámadok,  mint annyiszor,

    a temetés után,

hozzám a holt, kit  ott hagyok,

   kelt  aszimmetriát,

 mert én megyek a kapuig,

    míg fölszárad a könny,

a részvét lassan elmúlik,

     s minden mint azelőtt,

és újraérzem odakint,

      amit jövet soha,

mennyire buján andalít,

     a krizantém szaga.