'))+ ''+ (document.layers?'':'

(Naplórészletek)

Elment az esze, tizedes, nem kérdezi, hanem mondja a főhadnagy. Hanghordozását békeidős fokkal mérem, mert hadiállapotokhoz képest teljesen szelíden mondja Kalmár főhadnagy, de mégis egy kis szóbeli kálesznek érzem a választ az én meggondolatlan kérdésemre. Jó dolgomban ilyent kérdezek: főhadnagy úr, minek a fokozott őrszolgálat a teljesen békés erdélyi állomáson.

Kérdezem, mert látom, nem srapnell, csak vadgesztenye és hitvány utászalma potyog. Úgy tekintem, hogy jószágos nagyvásár ez a forgatag, ahol az ezred most éppen olyan nyugalommal és zavartalanul pihen, hogy tán senki sem hiszi el, bármelyik pillanatban jöhet a legfelsőbb parancs. Tudom is én, kitől, tán egyenesen Erich von Falkenhayn tábornoktól.

Ismerkedek, tudakozódok, ki honnan való. Nagyvárad alatt megtörtént az ezred kiegészítése. Hallom, van vidékemről veterán és újonc baka elég, még nem tudom, fel sem tudom mérni, hány. A veteránokból legtöbben Galíciából vezényeltettek át, ha kedvük tartja, mesélnek a Bruszilov-offenzíva szörnyűségeiről. Szigorú tisztikari tiltásokat körülményesen kikerülve, visszafogottan jár a szájuk csak. Van, aki félelemmel, más éppenséggel bátorsága hamis fitogtatásából hallgatja a véres történeteket, megint más elfordul, az erdélyi tájakra veti tekintetét, gyönyörködik a hágók fenségességében. Én is elfordulok, inkább a szépségeket, mintsem az irtózatokat veszem előnybe. 

Ki tudja, Istenem, milyenek a túlsó hágók Erdély keletjében. Erősen véresek-e azok a hágók, ahol Ferdinánd román király katonái előbb alattomban, aztán nyíltan a szabad ég alatt, sem Teremtőnktől, sem senkitől meg nem állítva és számlálva omlanak hazánkba befelé, s ha a hírek igazak, alig találják szembe magukat néhány vitéz nemzetőrrel, határőrrel, lézengő vasutassal, akik a túlerő elől futásba fognak, de merem remélni, néhol tüzet viszonozva. Esetleg szemtől szembe vérüket adják még ott helyben.   

*

Nem kellett volna meglepődnöm, hiszen hull a fejem fölött elég, de mégis megszeppenek, amikor  sárga alma fúródik BMF-bajonettem  hegyébe. Éles gyilok, a legyet is röptében kettészeli. A Berndorfer Metallwarenfabrik acélja hitvány erdélyi almát kóstol, az alma leve felfénylik a vércsatornán, az ember szájában megered a nyál. Otthon is így van, amikor nagyapám a lépcsőn ül, és bugylijával megszegi az első jonatánt, mert harapni nincs foga, később nadrágszárba töröli a bugyli pengéjét.  

Köpök, mert erősen ecetes az alma, ráncba húzza sima arcomat. A csatákból eleddig kimaradt legényeknek sima arcuk van, beretváltak, és nagyjából mind köpnek valami, vagy minden ecetesre. A honvédek, akiket Galíciából dobtak át Erdélybe, nem köpnek, beretválkozásra sem fordítanak túlságosan gondot, savanyú arcuk van. Ezzel azt akarom mondani, kényes, pusztán alma hullásától is megrezzen az ezred azon arca, melyiket még ártalmatlanságokkal soroztattak a kassai 9-es honvédezredbe. Nem kérdezem a Galíciát járt bakát, hogy miről álmodik. Nem kérdezem.

Hull, szeptember végén otthon is hull, nagy öklömnyi gyümölcsök fúródnak a metszett gyepük ágaiba, viszont ez annál fenyegetőbb, majdnem hogy rémes, ha a bajonettet látom és nem nagyapám bugyliját. Másodsorban Eperjes környékén nincs is ilyen ecetes alma, csak nemes, omló, bő leveses fajta. A fagyal, a gyepűk pedig nem Berndorfer-szuronyok, a kertben béke van, békével hull az élet. Puffan, ha már sarj sincs a fák alatt.

Ezek szerint az erdélyi batul az első hősi halott.

Hull, ha hullásra csípi a hideg, mert csípni kezdi már. Itt Erdélyben a hidegnek körme van, éles körme, mint egy bordélyos kurvának, hogy a latrok szemét, ha muszáj... Elmetszi a szárakat, ha csak megbújik valahol és visszacsíp a huncut, mielőtt távozna a Fogarasok felé.

Nyugtatom magam, valaminek hullnia kell. Mindjárt a leveleknek is, napnyugta után a harmatnak is, a batulnak is hullnia kell, mert batulalmának mondják a helyiek az útszéleken is bőséggel termő gyümölcsöt. Ha megegyezhetnék a Teremtővel, hogy csak a katonának nem kellene hullnia, ha majd. Az alma hulljon csak nyugton, s én bármire is gondoljak, hulljon lefelé.

Végül is szép gyümölcs a batul, sárga mezőben vérvörös pöttyökkel. Ha ütődik, mindjárt barnul, mint egy vakütés, jön elé a lé, a savas. A dió burokkal hull, benne a dióerek, mintha apró, mesékből vett drótostót fonná bele. Ha szedésre nyílnak a kertek úgy szeptembertől arrafelé, és mi dióra járunk a papkertbe, a grófkertbe, vagy ha Istvánfy dűlőjében csak úgy passzióból rugdossuk az avart.

Barack nincs, mint mikor ragadós és édes szájunk lesz otthon ősszel, Matild!

*

Jegyzem , Csucsán vagyunk, a Királyhágó alatt. Ha Kolozsvárról jönnénk Nagyvárad felé tartva, félúton. Itteni állomásozásunk egy-két napra szól, azután Keletre, mondjam úgy, Székelyföld felé irányít a parancs. Kalmár főhadnagy azt mondja, szerencsések vagyunk, amíg nem dobnak át az olasz frontokra. Mindenki remél. Zilahról tegnap vezényeltek át néhány zászlóaljat, küldték el Itália felé, tán Isonzó hátába. Rossz, sejtelmes ez a tétlenség, ki tudja, mit rejt. Nincsenek rossz álmaim, Matild.

Zilaj, így mondják errefelé. Tőlünk északra Szilágyság, ott vannak a Wesselényi grófok szép kiterjedésű uradalmai. A báró úrtól tudom, ott inkább a szilva hull mint a záporeső, és vannak nagy kádszagú pincék. Most akkor kék szemű szilvákat ráz a szél, mert nincs, aki rázza, minden erős kar ilyenkor a fronton. Az én erős karom is Matildtól távol, ölelném derekát szorosan a kenderáztatóknál, a barosnyai letérőnél. Ahol szorosan szoktuk, ha nem lát a szőlősök csősze, és toronyból a harangozó, amikor kint vagyok az uradalmi birtokon, mint főintézői segéd.

Az én erős karom most papíron babrál, szégyellni való dolog, hogy sorokat vet papírra a honvéd, hogy Erdélyben hull a dió, gyilok hegyébe fúródik a batul, és rossz érzést kelt bennem a kesernyés, a savas gyümölcs. Csak nagy babona lenne ez a háború, csak nagy babona lenne. Ó, nem az, nem babonaság, hanem való. A borús valóság köré ráadás az én babonám?

Egyelőre roham, ágyúdörej nem gyűri idegeinket, viszont biztosítani kell a szárnyvonalat, nézni figyelemmel minden zakatoló szerelvényt, amint a hegyaljai, mondom is: a kőrösfeketetói ingoványos mederből kaptat fel Bánffyhunyad felé. Harckocsikat visz, különböző autómobilokat, páncélosokat. A vagonokon tábori ágyú, tábori tarack, hegyi ágyú és hegyi tarack, közepes tábori löveg és közepes ostromlöveg, sok-sok aknavető. A magyar tisztek szerint korszerűnek valójában csak a 30,5 cm mozsár és a tábori ágyú mondható. Hanem mint ékszerek a Krupp-lövegek. De kevés, nincs is elképzelésem arra, hogy minden hadigépezet hogyan tölti be Arthur Arz tábornok szemét.

Látom, forrót hugyozik a lokomotív, szusszanás közben, jönnek a pásztorok, szamárhátról oldott csöbrökbe fognak forró vizet, áztatnak subát és csergét, bolhát űznek eképp. Egyikük a fejét dugja csöbörbe egyenest, mondja, váj, dumnezeu, ami azt teszi, ó, Isten.  Itt béke van, drága Matild, mondom, ha hallaná, de nem. Még béke van, mindjárt megyünk kifele belőle, mert parancs szerint a békéből ki kell mennünk mindjárt. A katona ösvénye általában a békéből kifelé vezet. Mostan a Kárpátok felé. Az életből is kifelé vezet mostan a katona ösvénye? Mit tudhatom azt. 

*

A gyertyaláng mindjárt kicsípi szememet, minduntalan  törlöm arcomat, érzem, a nátha is megkerít. Vlegyásza alatt hűvös az ájer.  Úgy mondja a hegynek a csucsai bakter: Vlegyásza. Int, honvéd úr, ádámcsutkáig gombolni a zubbonyt, mert mint a vérszomjas farkas, mindenekelőtt fedetlen nyakat harap az ájer. Nahát, honvéd úr, mind ilyent mond a bakter. A Boncza-villa alól messzire látni, de mindenekelőtt a kőtörő üzemeket, de csak akkor, ha a por leülepszik. Igen, előbb töméntelen kőpor száll a hegy oldalából, lejövet a sziklákról a kőtörők hosszúakat köpnek, a köpés megköt a levegőben, tüdőjük sípol, szinte mind süket. Nézem, úgy fekszenek el a patak partján, mint mi odahaza, ha elhasalunk a kövecsen, iszunk. Ezek itt előbb szájat öblítenek, torkot, aztán isznak jót a juhganéj mellől. Ahol a víz áthalad hét kövön, ott bátran iható, mondja a tegnap egy fogatlan juhász, és vigyorog nekem. Nem jó sokat nézni, mert talán erre tájt vigyorodásra terjed a fogszuvasodás. Ki tudja, mi terjed még, mert háború van. Ég a világ.

A világ ég, kifújom a gyertyát. Kifújnám drága Matild, de nincs akkora szusz bennem, hogy kifújjam ezt a nagy égést mindösszesen. Most az írást abbahagyom, húst sütnek nyárson a bajtársak, fűszereznek a leányok, ha igaz, tánc féle is lesz a Boncza-villa alatt. Mi még nem hallottunk muzsikálni kalotaszegi cigányt, úgyhogy nyissuk ki a fülünket, mondja egy címzetes alhadnagy. Ő már járt errefelé, azt mondja, bécsi kartográfiai és fényképészeti műteremnek fotografált tájakat vastag albumokba.  Bár csak itt lenne Matild, tágas bálterem a csucsai vasútállomás, és attól balra a rét, nagyon is színesek a leányok, menyecskék. Járják velük a bakák peckesen. Mondják a leányok, honvéd urak, de vitézek a táncban, hát akkor a harcmezőn milyen vitézek. Címzetes alhadnagy úr szájából feszt éneket hallok, olyanformán: „Hallod-e te körösi lány, te körösi lány, te körösi lány. A te szoknyád fodros-e már, fodros-e már, fodros-e már.” Címzetes alhadnagy úr nem unja meg, vagy esetleg bekattant. De mitől kattant volna be, kérdem. Nem is, csak kedve van, bár nekem is lenne valamennyi kedvem.

Kirsner bajtárs hülyül, a kisalföldi sváb Kirsner barát folyton baromkodik. Mondja, inkább e szép leányokat, menyecskéket taszítaná harcba, mintsem a szuronyt. Én magam azt tartom, az erre való leányok semmivel sem szebbek, csak cifrábbak Matildnál, és egészségesebb az arcuk valamivel is. Meg ne bántsam a leányt, ha olvasná majd írásom éltemben vagy holtam után, inkább hallgatok.

Kicsattannak egyszer, gondolom, ha elesnek a legények. Ki fognak csattanni maguktól ezek a leányok, úgy a mi otthoni leányaink is ki fognak csattanni a bánattól és érintetlenségtől.  Kirsner baka híg vérű szeretői nem fognak kicsattanni, mert feszt a bordélyokról mesél, ha akarom, ha nem akarom. Kirsner baka szeretői a lámpás házban nem fognak kicsattanni Kassán.

Látom, s mert látom, el is árulkodom, Kirsner barát éppen most megy magának. Tudom, hogy a kőszénhegy mögé megy, mert ilyenkor a bakának ott duzzanata lesz, dagad, mint ősszel az ujjbegy, ha megszúrja a darázs. A vágyat le kell vezetni a kőszénhegy mögött, én pedig röstelkedem, amikor ilyen hadműveleti cselekvésről kell tudjak. 

*

Hír: ma tovább megyünk. Különös húst ettünk az este, senki se féljen, nem lóhúst, de mégis émelyeg a bensőm. Émelyeg, nem tudom, hústól-e vagy izgalomtól, hogy mikor vezényelnek harcba. Hozta a húst egy oláj nagy vájdlingba, pedig meg van tiltva, hogy falnivalót adjon az oláj. Hírlik bizony, ortodox pópa mérgezte az 1. Osztrák–magyar hadsereg katonáját, úgy puffadt a magyar baka, mint ló a kólikától. De nem is vájdling volt az, hanem öles fa törzsébe vájt edény, dézsa vagy mi a fene. Úgy mondta, jó katonák, lássanak hézzá. Félig nyers, félig sült elegyből csakugyan jó, ízletes falások, amikoron mi sütünk odahaza a papkertben valamit. Édes massza, birka és borjúhús keverék.

Ha nem is jó falásokat, de haditanácsokat jól fűszerező ezredszakács előbb a paraszttal etet szemünk előtt ilyen gyúradékot, mondom, rossz hírek járnak, hogy mérgezett kút, mérgezett pálinka, és csak alattomosan van mondva, hamisan tehát, hogy éljen Ferenc József császár, éljen a Monarchia.

Boila bácsi, így hívják az olájt, azt mondja, hát akkor ő fal párat elébb, akárki lássa, nem puffad fel, mint a kólikás hucul, ha ázott zabot, pláne fonnyadt lóherét eszik. Boila nem is tudja, hogy háború van, a nagy harcokról nem szerzett eddig tudomást. Ha így van, meg is fogadja, megy fel a hegyekbe, megkeresi a legelőn s kazalba bújtatja a fiát. Marad neki szem előtt még vagy hét leány. Elgondolkozik egy kicsit, aztán azt gondolja, nem is a kazalba, mert abba beledöfnek szuronnyal a csendőrök, akár rá is gyújthatják. Megvan, tudja ő, hova bújtatja egyetlen szál fiát, aki most fent a Vlegyászán szűr kecsketejet és visz a szerzetes apácáknak, hogy helyette is mondják el esti vesperán az imát. A májkák (ortodox apácák) köntösében csendőrök nem keresnek fiút. Ha nem keresnek...

*

Istenem, én Jó Uram, Teremtőm, ha lenne vénám, tehetségem, s hozzá színes festék kellékem, hogy ne csak látásommal fessek olyan képeket, ami múlik is mindjárt, ha fordulok a kopár mezőségek felé.  Először is megfesteném a hegyeket. Matild ilyent nem látott, mert szelíd dombocskáink között nincsenek ilyen magaslatok, sziklák, mészkövek sincsenek, gránitok sincsenek mohával, havasi gyopárral és feszülettel a tetőn, mert zuhannak itt mélységbe erejükkel nem bíró hegymászók.

*

Rozsdásodnak már a bükkösök, a patak parti égerfa kitart, nem adja fel könnyen, méregzöld, mint romlott májas hurkán a penész. Látom, mindegyre patakra jár egy gömbölyű oláj asszony, hántja az égerfa kérgét, üstbe rakja ott marékszám, főzi, kavarja úgy, mint mifelénk a szilvalekvárt anyók. Vérvörös gyapjúfonalat festenek itt magyar és oláj asszonyok, mert itt is fonnak, szőnek eleget: fekete-piros csíkozásokkal ágytakarót, szőnyeget, a hitványabb kenderből zsákot és malomba járó átalvetőt főleg.

*

Búsulok, hogy nem maradunk, de hogyan is maradnánk. Brassó elesett, a távoli Csíkban, Háromszéken is perzsel az ellenség, Kalmár főhadnagy mondja, bármelyik percben indulhatunk. Előbb a teherszerelvények viszik a tört sódert vasúti hidakhoz. Tegnap húzott el mellettünk egy utászszázad, hallom beszédükből, van köztük bosnyák és kárpátalji rutén, akit a menetből le is kapcsoltak, bűzös lábbal maradt, amíg hadikórházba elviszi vereskeresztes mobil. Folyik a lába a szerencsétlennek, a gyolcson átüt valami ismeretlen térkép. Háta mögött azt súgják, ilyennek már kár is a golyó. Istentől eltévedt cinizmus. Ó, Szentség!  Pedig nem is golyótól folyik a bűzös lé, a genny. Azt mondja a rutén, hogy csöbör sértette fel bokáját jóval még a Szarajevóban történt tragédia előtt, mert cipelni kell az utkát és a hűtővizet csöbörszám, legurítani a hegyen a párálló vizet, és akkor ütötte le a sarkát az abroncs, pedig volt tekerék kapca, nemcsak hogy elég, hanem elégségesen kérges, mégis befertőzött. Elment Szatmárba, vagy azon is túl, Avasba, román füvesasszony kent rá gyógyírt. Aztán később is kent rá, a merényletes idők után is kezelésbe vette a rutént bizonyos Mária-Mioara néni, legalábbis így van a ruténtől emlegetve. Azt mondta az asszony: Mladik, a lábad és a szemed, mert nincs az a haza... Mindezt meséli a rutén, a végén jól elszólva magát.

– Mert nektek nincs hazátok? – kérdezem Mladiktól. Nektek  nincs hazátok a Szent korona alatt?

– Dehogyis nincs – mondja félelemtől s fájdalomtól kéken átjárva. – Hogyne vóna, van hazánk, az, mint neked – így Mladik, a rutén.

*

Nem hagy békén, nagy festő a Teremtő, itt a Kalota vidékén, kár, hogy e tájt talán nincs is kar, Munkácsy-féle mester legalább, hogy mondanám, fessen vászonra, ne csak talján mellkasból kisugárzó vért örökítsenek a tábori híradók, amint a magyar baka döfi át. Hátha képbe esnénk mi is naturális szépségekkel inkább. Csak úgy mondom, papírra magamnak. De a batul alma a bajonettem hegyében megfejthetetlen jel. Arra gondolok most mégis, valami szűkön mért, kevéske jó érzéssel, mire megküzdenénk valahol keletre, addig vége a háborúnak, az i-re feltéve a pont, hazafelé bajtársak, virágozott lokomotívokkal szép székesfővárosig. De ki előzne meg minket a harcban, mert látom, a Nagyvárad-Kolozsvár útszakaszon legalábbis nem előz meg senki. Ha csak nem Gyulafehérvár felől esetleg valami villám német hadsereg vág előnkbe, s csapja szét az olájt.

Miért mondom, hogy tán mire megütköznénk valahol a keleti hegyekben, addigra tán vége a háborúnak? Mert mondták a harcok legelején bevonuló katonáknak, legények, visszajösztök, mire lehull a falevél. Restellni való dolog, hogy honvédkatonának ilyesmi jár a gondolatában, mármint a gyáva megfutás. Mert a menekvés reménye legalább elodázza a kínt és szenvedést, netán a hősi halált is elodázza, amikor szuronyra fűzik a katonát. Úgy fűzik szuronyra, mint mi, odahaza a grófkertben a levelibékát és varangyost, és a napon száradt múmiákkal ijesztgetjük a Győry-fertályt, a szép leányost.

Errefelé is van szokás, Matild. A leányok itt is rétre járnak, az ortodox oláj lányok a réten keresik a jövendőt, pedig még a legényeik el sem indultak, bele se mentek a vonatgőzbe, hogy indulás a frontra. Ott vannak Kőrösfeketetó széles gyepén, ma éppen hogy sokan ott vannak, nézik a kék eget. A csucsai tanító szerint izzó szálakat keresnek, amint úsznak a légben, mert a pópájuk ilyenkor a Vlegyásza szikláján kibontja a bő reverenda alá csomagolt szárnyait, mint fekete vészmadár repül el északra, nem is Fogaras, hanem Máramaros felé. Árnyéka, mint nehéz, tél eleji parasztsóhaj, lassan úszik át a völgyek házainak jobbágykékre meszelt falain. Mondja a tanító, hogy a móc pópa gyér, ősz szakállát ilyenkor a szelek fésülik, a férjhez menni készülő móc fáták kergetik a repülő pópa elhullajtott szálait. Jó jel, ha hosszú szálat fognak el a román leányok, hosszú, szétválaszthatatlan házasságnak néznek elébe. Ha mégis hűtlenek lesznek a fecsorok, mármint a legények, akkor a szál nem is a pópa elhullatott szakállából való, hanem csak ökörnyál. Legényből egy szál sincs, oláj móc legényből szál legalább… Mert nekik nem szabad mutatkozni ebben a misztériumban?

*

Nézek ki a vonat ablakán, honvédbűztől szédelgek. Bocsásson meg nekem a haza teljes lelkileg, hogy eszményileg felmagasztalt, nekem is igen tetsző szép kifejezést, mint a honvéd szót ilyesmivel illetem, mármint hogy honvédbűzt kell emlegetnem, de igenis. Ha csepp őszinteséggel szólok is, érzékszervünknek megártón sok a vastag bűz, mi árad rutén bakából, sváb bakából, tót bakából és nemes magyar hónaljból egyaránt. Nézek ki a vonat ablakán, amikor már elillan a mozdonyból kicsapó gőz, és látom az égerfőző gömbölyű, nagyon is szép, egészséges arcú oláj asszonykát, amint frissiben tépett, nap érlelése alatt fonnyadó, elégségesen rozsdás dohányleveleket ad fel egy esztergomi tisztiszolgának. Kirsner tizedes, aki a kőszénhegy mögött onanizál, énekelget, mint ahogy a címzetes alhadnagy, de másmilyent:

„Van nekem egy csíkos gatyám,
Abban hordom a ceruzám,
Egész éjjel írok vele ,
Mégsem kopik el a hegye, ajnana.”

*

El is indultunk, még most is látom, amint az asszonyka vörös kézzel integet, aztán látásomat veszi a lokomotív gőze, kaptatunk fel Bánffyhunyad felé. Nem mondom, hogy gyalázva van a magyar államvasút fürgesége, csak tréfálkozva vele, e tájat már régen kóstolt fotográfus alhadnagytól, aki mondja, ha valakinek kedve szottyan, menet közben leszállhat vadvirágot szedni, csokorral vajegy kolozsvári szépasszonynak. Az én szép nőm odahaza várja a csokromat, elképzelem, hogy dalolja az én énekem:

„Szánt az ökör, recece, csireg-csörög a járom,
Kemény a főd a mogyoróski határon,
Olyan kemény, hogy még vaseke se állja,
Minden lánynak, recece, katona a babája!”

*

Mondom, bűz van, rettenetes bűz, de most nem hónaljból, hanem Sárdy baka szájának sarkából szivárog a ganéjlé. Mint otthon, ha nagy esők mossák lefelé az uradalmi ganéjost. Kétségtelenül a rozsdás dohány leve az, tábori újságpapírba csavarva füstölög. Nézem, talán most ég el Sárdy honvéd szájában a túszokról írt tudósítás, amiben írva van: a román egységek a székely falvak többségében túszokat szednek. Úgy, miként Sárdy baka szedi tüdőre túsznak az apró ólomkatonákat? Borzalom ez is, borzalom az is.

Nem tudom, mi igaz, viszont írja a tábori lap, másolom: „a megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók látnak «felszabadítókat» a bevonuló csapatokban. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozza az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.”

Mi még nem találkozunk román menekülőkkel, se magyarokkal, semmilyen ember- és jószág karavánnal sem.

*

Kolozsváron nincs állomásozás, csak percekig várunk áthaladó, ellentétesen süvöltő szerelvényre, mert úgy látom, Budapest felé menet sürgősebb dolga van. Baka vadvirágot szedni nem száll le éppenséggel, fordítva áll a dolog, nemes úriasszony nyújt fel csokor virágot bús honvédkatonának. Sárdy honvéd kapja el mohón az ablakból, mondom magamban, tán szégyen ránk nézve is, hogy rusnyán, sárguló és híjas fogsorok mögül elé jövő bűzös lehelettel fújja szembe az illatos permetekhez nevelt nemes úriasszonyt, mert a fehérnépnek arca is, minden testizma is megrándul szemlátomást.

*

Ilyen a háború sárga odvas foga – írja rá valaki papirosomra, mire írom jegyzeteimet. Nem is tudom, Sárdy honvédre van célzás benne, vagy úgy általánosságban filozofál, aki ilyesmit ír papíromra. Oda írja, ahol én azt korábban abbahagyom, és nagyon megdöbbenek. Megdöbbenek egyrészt, mert leírt soraim már nem kizárólag az én titkomat képezik, és ha ki lesz adva a tiszti karnak, hogy Farkasdy Mihály tizedes nem rá szabott, hanem haditudósítói feladatokkal foglalatoskodik, akkor enyhébb esetben kapok bőséges fejmosást, és sok katonasági gúnyt. Ha meg a tisztikar úgy ítéli meg, hogy nem nyilvánosság elé tartozó, hanem igenis szigorú hadititkokat e képpen könnyelműen kitárok, akkor, mint kém, hadbíróság elé állíttatok. Az hiányozna szegény fejemnek. Ezt a lehetőséget mindjárt elhessentem, hiszen tudok arról, hogy őrnagynál, főhadnagynál alacsonyabb rangban levő, egyenesen egyszerű honvéd is jegyez szorgalommal napi történteket. Megjegyzem, anélkül, hogy a tábori postára adná írását, hogy lecsapjon rá a cenzúra vagy elfogja a hadimozdulatokra kíváncsi ellenség.

*

Ott folytatom megint, ahol abbahagyom. Mátyás király szobrát nem láthatjuk, bármilyen impozáns, mint mondják, és írták meg a lapok valamikor a millenniumban. Tudom, a szobor avatására elvonatozott a mi alispán urunk is Kolozsvárra, aki kassai újságlapunknak azt a nyilatkozatot adta, hogy ő is képviseltetni kívánja vármegyénket magas személye által, amikor Erdély fővárosában királyt avatnak. Ezen a dísztelenségen a mi báró urunk még mostanság is sokat szórakozik, gúnyos céllal emlékezik meg, hogy királyt nem felvidéki alispánok kell avassanak, hanem Őfelsége olajokkal megkent fejére Hercegprímás tesz Szent koronát.

Csak a székesegyház tornyát látom, hogy az eget szuronyozza. Dél van, harangszót hoz valamicske fuvallat, egészen élénk harangszót hoz, nem búst, mint ahogyan a harangszó jelezi mifelénk, ha valakinek éppen akkor jön el a halál órája. Nem zárom ki éppenséggel, hogy rövidesen megváltozik e szép őszidő, mert otthon úgy van tartva, ha messzire hallszik a harangszó, akkor rövidesen beáll valami esős, taknyos időjárás.

Látok sok szegény embert a pályaudvaron, többnyire parasztembert, gyümölcsöt kínálnak lármás kínálattal az utazóknak, biztosan van közte hitvány utászalma, amitől gondolatomban nem tudok szabadulni, csak úgy teszek, mintha szabadulnék. Játszok, hogy nem is emlékezem, amint gyilokba fűzi magát a vérvörösen szeplős batulalma, és az számomra valamit okvetlen  jelent.

*

Marosvásárhelyen vagyunk. Csak a székelykocsárdi vasúti csomópontot elhagyva veszteglünk csekély időt nyílt pályán, mert a távközlő és rádiós honvédtisztek vették a felderítő előőrstől, hogy az ellenség beszivárgott elemei és a velük szimpatizáló román falvak lakói megkezdték a magyar vasút felszedését, de csak minden rémhírnek bizonyul, hamis állításnak. Diverzió, mondják a tisztek, de még nem ismeretes előttem e szó jelentése.

*

Székelyország fővárosának nyílt főterén, egy gyönyörű és vadonatúj palota lépcsőjéről alispán szólt a honvédekhez, olyasmit mondva: „hála legyen, tisztelet és örök dicsőség hőseinknek, mert általuk van mire büszkék lennünk! Mert büszkék lehetünk azokra a dicső honvédjeinkre, akik kénytelenek voltak golyóval és szuronnyal megmagyarázni kopogtatás nélkül benyitó szomszédjainknak, hogy küjjel tágasabb. A győzelmet hős felmenőinknek sem adták ingyen természetesen, de ez örök érvényű törvény. Senkinek sem adják ingyen. A győzelemért meg kell küzdeni, tehát eleink is megküzdöttek érte. Vérrel és verítékkel fizették meg az árát. Mi vajon képesek és hajlandók vagyunk-e a mi győzelmünk árát megfizetni? Hajlandók vagyunk-e egyáltalán a küzdelemre? Ha nem vagyunk képesek rá, akkor először is – röviden és egyszerűen – nekünk befellegzett. Továbbá akkor hiábavaló volt őseink minden szenvedése, minden áldozata, de akkor nem is vagyunk méltók arra, hogy erre a vérrel megszentelt helyre lépjünk.”

Masírozunk fel a székely városka erődítményébe, látunk zenélő kutat, merészen magas toronycsúccsal erődítményi templomot, meg is jegyezi a bajtárs, hogy itt lépten-nyomon szép história mutatkozik. A torony csúcsában, mint az én szuronyom hegyében az almát, nagy gömböt látok, később kapom hozzá a vonatkozó történetet, többek között, hogy az erődítményben állomásozó labanc helyőrség katonái célozgatták passzióból. Az is mondják, ha tiszta az idő, a torony állásáról látni lehet arra a vidékre, ahol mi minden bizonnyal meg fogunk ütközni az ellenséggel, de most éppen eleredt az eső, mintha havaseső esne túl korán. Nagy köd füstöl, hogy a tüzérség mit lát ilyen esetben, nem tudom elképzelni.  Felszerelésünk töltényekkel, gránátokkal az erődítmény placcán megtörténik, rengeteg székely legény jön a hadkiegészítőre, sokukat hites asszonyuk, nőjük, szeretőjük kísérgeti, sokszor látom, hogy nagyon is erőszakkal. Egy testes asszony pólyás apróságot emel berukkoló katonához, mondja, Béni, mielőtt elhagynál, csókold meg bár egyszer a bubád.

*

Nem az, hogy eközben mindent elbeszélek, és nem gondolok az én Matildomra, de ha próbálkoznék ilyesmivel, hogy annak nyoma a papiroson maradjon, akkor az, aki hátul marad és olvassa soraimat, miközben én már porladok, azt fogja érezni, hogy ez a honvéd nem is a hazát tekinti elsődleges szerelemnek, hanem folyton csak az otthon hagyott Matildjára tud érzelemben összpontosítani. Akkor hogyan is tudott volna szuronyrohamra menni, harcolni vitézül, s időben elkapni a fejét a golyótól. Uram, jó Teremtőm adjon nekem több bátorságot, erőt, mert most már egyre világosabb, hogy az őszi hullás bajonettemre nem csak hitvány utászalmát fűz. Mit is mesélnék Matildnak, ha hazajutok egyszer. Mondanám, hogy puskám szuronya csak batulalmát döfött?

Az országúton szekerek sora, székelyek, mind bocskorban taposnak. Nagyernye nevű faluban jönnek szembe a 9. kassai ezreddel, mind menekülők. A férfiak szálig posztóban, birkaprémmel ellátva, kucsmájuk szemöldökig süpped,  gyeplőszáron lovat vezetnek, asszonyok, gyermekek a szekereken rémülten nézik ezredünket. Mondjuk, ne féljenek, de mindhiába. Borjúbőgés mindenfelé, a jószág vezetteti magát erőszakkal, asszony a szekér derekában tépi a haját, megőrült vagy inkább vajúdik, úgy látom. Utóbbi igaz, elfordulok, aztán hallom, mi lenne a nő természetes dolga. Csináld meg már Mányi, mondja a lórúd előtt álló ember, a kínban levő asszony köré gyűlnek más fehérnépek, de egy se bába, se apácanővér. A szenvedő tátott szájába szitál az apró szemű eső.

– Csináld meg már Mányi –  mondja másodszor is a lórúd előtt álló ember. Az asszony feje egy megomlott csíkos zsákon hanyatt, vékony sávban zab folyik ki az útra, ömlik taposásba az esztendő termése.  

– Ess át, ess át – biztatja tovább asszonyát a székely.

Ugyancsak parasztszekeren a zsidó. Izraelita hatvanas férfiember, arcát lefüggönyözi  karimás kalapjáról lezuduló eső, cságat a lovaknak. Mellette az ülésdeszkán teljesen polgári szövetekbe öltözött nagysága, ezüstös pálcán esernyőt tart magának. Úgy látom, a nagysága arca darabokra törve, jócskán viseltes. Mondják a parasztok, a zsidó is velük menekül, akármeddig, akármerre csakis velük tart. Ő Horovitz István nyárádremetei rőfös, kereskedő, akiről mindjárt megtudok nagyon is dicsőséges dolgot. Van még olyan magyar ember e hazában, akinek öt fia, két veje, két unokája harcol a galíciai frontokon, mint a Horovitz nevű zsidónak? – kérdezem. Meghajtom magamat, zsidó! Annyira hajtom meg magamat, amennyit egy magyar honvédkatona akármilyen civil előtt megengedhet magának.

*

Ekkor már októberi hideg eső ver egész áldott napon, még aznap ivóvizet veszünk magunkhoz az iszlói Szent Péter kútjánál, egy szuszra ott is vagyunk a Bekecs hegység lábánál, amit meg fogunk rohamozni. Úgy tudni, a hegység túloldalán, keleti lejtőin sorakozik az ellenség, a menekülők szerint sokan, amennyi hangya a hangyabolyban sürög. A szóban forgó kútnál egy döglődő kanca látványa megint alaposan felkavar, sárga fogaival kínnal harapja a rögöt, a hátsó patáival az eget rúgja, bosnyák hadnagy golyót ereszt a ló fejébe. Ekkor már jönnek mögöttünk bosnyák századok, nem értettük, hogy egy is mit beszél. A kín, a háború sárga foga, jut eszembe a titokzatosnak mutatkozó bejegyzés, amit mai napig nem tudom, ki ír papíromra. Akárki volt, biztosra veszem,  ő látott már háborút, döglődő, rögbe harapó sárga lófogat.            

Tábori lapunk tájékozódása szerint ez időben erdélyi hadszintérünk úgy áll, hogy szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras–Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jut az ellenség. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton éri a román hadvezetést, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverik az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozzák, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék. Hogyisne. Egészen friss a hír, hogy Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétveri a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogják a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit pedig ezekben az órákban német csapatok üldözik, bizonyosan szét is szórják a betört seregeket.

Most rajtunk a sor. Kalmár főhadnagy éppen az imént tájékoztat, hogy a miskolci 10-es honvédezred sikeresen felveszi a harcot a románokkal. Ideje, hogy a Bekecs tetőn harcoló alakulatok pihenőre küldjék azt a  maradék népfelkelőt, akik mindezidáig hősiesen lelassítják az oláj előretörést, pihenjenek csak nyugton, ha lehet, fedés alatt, mert már erősen ver a havaseső.

*

Pár román katonát kísérnek el mellettünk a csendőrök, mi meg húzódunk fel a völgybe, vagyis a mi 3. zászlóaljunk. Észak felől, erdős hegytetőről német ágyúk lövik az ellenséggel csordultig tele magaslatot, délről, Nyárádszereda párkányáról is ágyúznak ugyancsak német nehéztüzérségek. Támadásba ment a bosnyák ezred, mi északon fésüljük meg előbb a bekecsi erdőséget, mert az ellenség szórványosan betör, hátrahagyott élelmet remél, vagy hogy csak fosztogasson. A csendőröktől van átvéve az eset, hogy a román katonák a fegyvereiket a földön hagyva felmásznak a szilvafákra, tömik az üres hasukat tele. Ekkor egy otthon maradó, a Nyárád inkább patak, mint folyó sűrű füzesében rejtezkedő nő áll elé ezen írásban érzékelhetetlen bátorsággal, aki gyorsan ráteszi kezét a fegyverekre, és a foglyul ejtett katonákat bekísérve átadja a tábori csendőrségnek. Lám, most viszik a három szerencsétlent.    

Kezembe kerül egy friss tábori lap, abból olvasok másnap reggel, megtudom az érkezésünk előtti két nap eseményét Nyárádmagyarós határában. Martin Róbert őrnagy írja tehát a Kilences Honvédek c. táborújságjában. Néhány sorát másolom hűen, szorgalommal: „Nehéz válságos helyzetbe került a zászlóalj az éjszakai órákban október 2-áról 3-ára virradólag. A zászlóaljtól délre felállított bosnyák csapatok, akik a hetekig tartó nehéztesti utóvédharcok által testileg meggyötörve érkeztek eme állomásukba s mégis minden oláh támadást az nap vissza utasítottak. A lőszerhiány miatt kénytelenek voltak egy visszavonuló kitérőt tenni, így október 4-én újból általános támadást rendelt el az oláh. Egyszerre támadja a 6.-7., de főleg a 8. déli oldalon levő bosnyák állásokat, de mindhiába.”

*

Mindez október 5-én zajlik, délnyugat felől támadjuk a beásott ellenséget a nagy hegység kontyán. Előbb az oláj kezdeményez, viszont tűzáradatunktól visszalépnek állásaikba, megrohanjuk a sáncokat, irtózatos szuronyroham. Úgy vetem át a szuronyomra vett ellenséges katonát a vállamon, mint amikor otthon villa szénát vetek a szénaszárítóban. Későbbi pihenő mozdulatlanságomban erre az ocsmány mozdulatokra gondolok, mert civil életemnek melyik momentumában is gondoltam volna, hogy békés, életrevaló mozdulataimat ilyen veszedelmes tornára kell felváltanom.

Szuronyt le, elhasalva tüzelünk, tapasztaljuk, hogy az ellenség őrületes sivítás és trombitálás, fütyülés közepette ismételi meg a támadást. Mint egy kiszabadult fékevesztett csürhe érkeznek és zajlanak a harcok a Királybíró-kútjának mondott dűlő, vagyis a mi állásaink ellen. A hős honvédek nem bírják türtőztetni magukat, kiugrálnak a mellvédek tetejére, és megfeledkezve a fedezetet nyújtó lövészárokról, szikrázó harci kedvvel, egymásnak tréfás szavakat kiabálva, pusztító tűzzel fogadják az ellenséget. Az egyik géppuskás szakasz katonája pokrócpárnára helyezve vállára veszi a géppuskát, és társai segítségével áthatol a drótakadályon, túl egy kiszögellő hegycsúcsra állva, mint egy bosszúálló angyal aratja az ellenség sorait. Rohamait a román megismétli október 5-én délelőtt 11 órakor anélkül, hogy a legcsekélyebb eredményt is el tudná érni az előrenyomulásban. Október 5-én délután a saját 3. zászlóaljunk ellentámadásba kezd, több tartalékkal megerősödve, a Sóvárad-Parajd műút mindkét oldalán. Ennek az eredménye az ott levő oláj hadsereg teljes megsemmisülése délután 6 órára.

* 

Megbúvok egy sziklakő mögött, nézem a hegy koponyájának tetejét. Enyhe mélyedést látok, ahol a hegy fejének lágya nem nőtt be, mintha ennek a háborúzó világnak a feje lágya lenne, olyan éretlen állapotban, ahogyan mondom.  A mélyedésben egymáson heverő sok hulla, egy sem nyöszörög vagy mozdul. Arra gondolok, kapnak majd virágot hantjukra e hősi halált halt bajtársaink? Én arról most mondani semmit nem tudok, látom, a galagonya ága hajlik feléjük, rengeteg vérvörös bogyó. Tavasszal a galagonya szirmaival hinti meg a szél ezt a semmire se jó sárga agyagost. Életemben sehol nem láttam ilyen sűrű galagonyást, feltépi a katona arcát, zubbonyát, ha közötte holt bajtársat keres. Akit nem is az ellenség golyója, hanem rosszul irányzott német lövedékek szaggatnak meg. Vagy harminckét bajtársunk így hull el a Bekecsen, nagy titoktartás övezi ezt a katonai balfogást. Tehát az én naplóm miért ártalmas, ha nem jó szem látja? Azért, mert lejegyzek benne ilyen katonai balfogást.

Elképzelhetőnek tartom, hogy az egyik utolsó ellenséges katonával én végzek éppen. Aki marad leszakadva és eltévedve a testtől, amely ebben az időben rohanva, menekülve messze jár, csak ennek a katonának nincs ötlete, merre meneküljön, merre könnyebb az egérút. Tart a drótakadály felé, átlépné, de sűrű és csak úgy elszakíthatatlan. Vesz zsákjából egy drótvágó ollót, nyesésbe kezd, várok, hadd jöjjön. Alig pár lépést teszen felém, miután átvágja az akadályt, akkor értelmezem, mit kíván főleg. Előbb nézi a lombos vadalmafát, csak aztán néz széjjel. Fegyverét földre fekteti, kapkodja a sok vadalmát. Egyik kezével tömi a zsebét, a másik kezével eszik, ha evésnek mondható, amit a szerencsétlen művel, vagyis hogy mohón rágja a vadalmát. Egyiket a másik után rágja, mint aki soha nem evett. Én hasalok a kő oltalmában, arra gondolok, a Teremtő helyezte nekem ide ezt a masszív szikla páncélost. Ekkor mozdulok, rebben a katona, intenék, hogy hagyja a fegyverét, de nem azt teszi, éppen hogy ellenkezőleg cselekedik, villámgyorsan kap a fegyvere után, már emelné is rám, én pedig célzok.

Felszökken, menekülésre fogná a szerencsétlen, nekirohan a drótakadálynak, rázuhan. Feje lelóg, nézi az ollót, amit a földön hagyott. Látom szétnyílva az ollót én is, mint tikkadt gém csőrét. Kiáltást hallok a katonától, tehát nem végeztem vele. Nem is ad erőt nekem a Teremtő, annyi erőt sem ad, hogy röpítsek még egy golyót a fejébe, legalább ne ölje őt félig élve, félig halva a kín. Olyan csúnyán kiált, rekedtesen, hogy megborzadok. Amikor jobban kiveszem beszédét, azt mondja az oláj katona: váj, mamu, váj. Tudom is, fájlalom, hogy mit teszen az. Azt teszi magyarul: jaj, anyám, jaj!.

Gondolom, tüdőlövés, amit tőlem szenved, amikor a szerencsétlent a földre ültetem. Vérmesbe borult eres szemmel néz, szája ráng, vagy mond éppenséggel. Sebesülése magasáig emeli a kezét, adja reszketve felém. Jaj, ilyen körülmények között ismerkedünk.

Nekuláj – mondja.

Mihály – mondom.

Visszaejti kezét a katona, köpenye zsebének környékén matat. Azt hiszem, rejtett könnyű fegyvert keres, hogy rám süsse revolverét. Tüzelni akarok, hogy átlőjem izzadt koponyáját, mikor látok a kezében egy alig rágott nyers kukoricacsövet. Nyújtja felém, já, mondja, ilyesmit mond legalábbis. Vagyis hogy fogadjam el tőle. Még nem tudom, mit tegyek, rágjak-e nyers tejeskukoricát? Nem rágok. Nézem Nekulájt, megveti magát, verejtékező arca feszülni kezd, szeme dülled, mintha helyéből készülne kiugrani, aztán halványulni kezd a képe, merevedik a tekintete, tudom is, innentől örökre úgy marad. Köpenye zsebéből sárga, érett forma vadalma kínálja magát. Lehet, édes, legalábbis nem vadkeserű. Megyek, szedek, megkóstolom.