'))+ ''+ (document.layers?'':'

– azazhogy miképpen tűnnek el a világ színéről királyságok,

akik örökkétiglentartónak képzelék magokat[1] –

– tragico-comoedia fentírt SZERZŐ URAM tollából,

öt függönylevonásban,

amelynek actioja lezajlik az Úr Születése utáni 1988-adik esztendőben

Bukuresti vásárváros terein –

ELSŐ FÜGGÖNY

(A Colţea torony. Félelmetes érzeményekkel teli rettenetes éjszaka. A strázsa sorjázza lépteit, egyiket a másik után, rettentő csillagfény alatt, és közben elképzeli, milyen szíves-örömest feküdne inkább az őr-szobai ágy csergéje melegében. Zbang, zbang!: kondul meg minden léptére testén a páncél. Ámde gyakorlott katonai orrlikai a levegőben lázadás-szagot szimatolnak. Falba tűzött fáklyák fénye lobog, és e félhomályban egyszerre furcsa festői kép tűn a szemébe: a Mindenható Nép tódul be a toronyba. Rongyos, kiéhezett arcú alakok, ökölbe szorított kéz, szabad mell, mindenre elszánt tekintetek. Proletárnők hada kétoldalt. Utcakölykök keze felajzott parittyát szorongat. Szikárrá aszott öregek, akiknek tekintetét fanatikussá torzították a festő ecsetvonásai, csontvázkezükben kőrisfabotot ütésre emelnek. Ez éhenkórász lázadók csordájából kivál egy hajadon. Melle födetlen, pisztolyt lövésre emel mindkét tejfehér, hattyú nyakánál gyöngédebb karja. Láthatni: ő maga a Forradalom. A strázsa kimeredt szemmel nézi-nézi a lány melleit egyre, mígnem a rettenetes kép helyét kimondottan kellemetes, fantáziabeli látvány veszi által: elképzeli, amint ő maga fekszik az ágyban, karjai közt a Forradalommal. Ámde hirtelen eszmél, amint a régi torony kőpadlatára titokzatos léptek zaja koppan...)

AZ ŐRSZEM

Állj, ki vagy? Mondd, mi a jelszó? Csak egy röpke pillanat,

S úgy kivetlek, ott leled majd magad a torony alatt!

EGY HANG

Muszáka!

AZ ŐRSZEM

Jó! A miénk vagy! Lépj elő hát!

(Megjelenik a színen az udvari bolond, különös ládát cipelve a hátán.)

AZ UDVARI BOLOND

’Szerencsét!

AZ ŐRSZEM

Hogy beszélsz velem te? Nézd csak! Egy utolsó, egy szemét

Csepűrágó, ki a Vajda unalmára felvigyáz,

Nekem szól így, kinek őse tatárverő hős „vityáz”,

Szerencsétlen küld szerencsét! Tudod-é, ki vagyok én?

AZ UDVARI BOLOND

Jaj, nagyúr! Olyan sötét van, mint a pokol fenekén.

Hogyha fényes volna arcod, úgy se látnám! Kész kudarc

Meglátni, ha egy sugárt se tükröz vissza az az arc.

Azt hihettem, közönséges őrbe botlottam. De hát

Így közelről arcod nem egy emberentúli vonást

Árul el: nyomott a homlok s ráncos is: gondolkodó,

Zavaros tekintetedből éppen kiolvasható

Származásod nemessége: Vajdával vagy egyivású.

Orrod színe elárulja, nem tartózkodsz az ivástul,

Gyakran előfordul az is, hogy a birkózást a borral

Asztal alatt fejezed be, ahogy történt Nagy Sándorral.

Tökéletes vagy mindenképp, tátott szájú, fogad kiáll,

Mint a kiváltságosoké...

AZ ŐRSZEM

Anyám is így látta fiát,

Míg élt szegény, de most elég! Azt mondd meg, hogy a ládában,

Ugye hogy én jól saccolok: falnivaló finomság van?

Mondjuk: kolbász...

AZ UDVARI BOLOND

Nem!  

AZ ŐRSZEM

Tán túró?

AZ UDVARI BOLOND

Az se!

AZ ŐRSZEM

Palacsinta-pánkó?

AZ UDVARI BOLOND

Se, se... Ki úgyse találod! Táplálék, de a szellemnek:

Bábjátékos maskarádé. Az Úr nagy barátja ennek.

Felvidítja...

AZ ŐRSZEM

Mit mondasz hát? Jön a Vajda?

AZ UDVARI BOLOND

A tanáccsal:

Fegyvernök, spicli, kancellár, aga... Egész udvarával!

                                    (félre)

Valamennyi tokás, bamba, vadkanpofa, kerekfejű,

Hajlotthátú, de kobakjuk hegyes, keleti süvegű,

Söprik kaftánjukkal a port a trón körül.

(az őrszemhez)

És itt, ezen

Eseményen a jólnevelt hercegfi is jelen leszen.

Tarka bábuimmal fogom szórakoztatni majd őket...

Vaszilika, Marióra, fel a fejjel, fő a jókedv!

(Nehéz léptek zaja töri meg újra a csöndet. A lépcsőfeljárón fölfelé a fejedelmi szolgák cipelik a Vajda trónját. Kórusban hangzik föl a jelszó: Muszáka! És a torony teraszát betölti a fejedelmi talpnyalók serege: zenészek, bűvészek, fáklyavivők, kardnyelők, kígyótáncoltatónők, kötéltáncosok, fényesre lakkozott sisakú tűzoltók, tenyér- és csillagjósok fölös számmal. A Rendező utolsó utasításokat ad, és mindenki elfoglalja a helyét, amelyet a padlón előzőleg krétával kijelöltek. A nép fiai is jelen vannak, a bekecsük alatt övükbe dugott kovás puskával. Csillagokkal díszített kék köpenyében az egyik csillagjós állványra szerelt messzelátóját az égen jeges fénnyel sziporkázó óriási üstökös felé irányítja.)

A RENDEZŐ

Próba indul. Kecsesléptű román szüzek, ti kezetek

A Vajdának, hogyha belép, kínáljon majd sót, kenyeret!

Száfta, drága, jobban mutat, ha farod szebben riszálod,

Ezalatt a többi ropja kötélen a szirba-táncot.

Az ispán úr az orrából nemzetiszín kendőt bűvöl,

S mialatt a Vajda beszél, a tűzoltók tömlőiből

(Akik készenlétben állnak) vízsugár spricceljen szerte,

Hogyha a népet a szónok túlságosan feltüzelte...

Kardnyelők, ti következtek! Hadd lám, hogy a kardlapon,

Amint eszetekbe véstem, belevésve az vagyon?

Nagy Stéfán és Mihály vitéz, Tzepes vajda, Brincoveanul,

Minthogy Vajdánk számíttatik ezen (h)ősök utódjául.

Csillagjósok, kék köpenyben ti meg ide, jobbra álltok,

És a csillagokra ott fenn fene éberen vigyáztok,

Kezetekben hosszú bottal, amelynek horog a hegye,

Nehogy valamelyik hülye csillag a hont csúffá tegye!

Hé, zenészség! Nemes himnuszt zengedezzen ma az ének,

Ha a banda román nótát tud csak, akkor dojnát kérek!

Ott a csörgődob s a rézdob! Mire vártok? Elő vele!

Ezen kísérjétek azt, hogy: „Mogyorófa zöld levele…

Még ha macskanyávogás is...

(Megpillant néhány hosszúszőrű gubába bújt alakot.)

Hát ezek itt mire várnak?

A PARASZTRUHÁSOK

Velünk egész más a helyzet... De hogy meg ne üsd bokádat,

Ennél többet ne is kérdezz...

(Az egyik gubás félrevonja a Rendezőt, és nagy pecséttel ellátott hivatalos iratot dug az orra alá. Miután belepillant, a rendező elsápadva ugrik hátrafelé néhány lépést.)

A RENDEZŐ

Jó! A szemem mit se látott!

Álljatok úgy, mint a Vajda mondta, neve legyen áldott!

Te jössz, udvari bolondom!

AZ UDVARI BOLOND

Jelen...!

A RENDEZŐ

Három perced van hát,

Hogy művészi fintorokkal levedd lábáról a gazdát.

(rájön a melléfogásra)

Azazhogy a Méltóságos Vajda Urunk Őfelségét,

Kit soká éltessen az Úr! Őt és minden nemzetségét!

AZ UDVARI BOLOND

Az Isten is a világot hat nap alatt teremtette

(Hegy, domb, állat, fű, fa, ember és a kerek ég felette),

S én ne tudnám megmutatni egyetlenegy perc alatt

Ronda arcod a tükrömben? Elég csak egy pillanat,

Több idő nekem nem is kell!...

A RENDEZŐ

Elég, bolond! Sok a beszéd!

(félre)

Pedig csak a neve bolond! Mi több, dicsérem az eszét!

(Kart karba öltve és levegőért kapkodva a hosszú lépcsőmászás miatt megjelennek az Udvari Költők, Tripanosoma és Janache Aricsesco. Az őrszem – mintegy hivatalból – mellüknek szögezi láncsáját, de a bűvös „Muszáka” elhangzása után szabad előttük is az út. A Rendező széles mosollyal fogadja őket.)

A RENDEZŐ

Alázatos hódolatom! Mesterek, na, hogy s mint vagyunk?

Ha szolgálják fel a rétest, várom: zengjen az üdv-daluk!

Így a Vajda jóízűen fal majd…

TRIPANOSOMA

Mindez meglesz, O. K.

A RENDEZŐ

Ígérem, a legelső hely a szolgák közt a maguké!

JANACHE ARICSESCO

Tudott dolog, a művészet elsőbb, mint minden hivatal!

(félre, csak a rendezőhöz)

Kolbászt s burduf-túrót, alul, mondja, rejteget az asztal?

A RENDEZŐ

Van ott elég! De most aztán foglaljon ám helyet minden,

Össze-vissza ne mászkáljon senki, kinek dolga nincsen,

Jön a Vajda sleppje élén, most azonnal ideérnek!

Az én tisztem ennyi volt csak... Most hát szólaljon az ének!

MÁSODIK FÜGGÖNY

(A lépcsőfeljáró irányából keserű zajgás hallatik, lábdobogás, kárinkodások. Ez utóbbi zajok hallatán a toronybéli társaság – joggal – a Vajda érkezését alitja. Elszabadul a zene, a sót és kenyeret kénáló parasztlányok csapatja előtérbe tolakszik. A kötéltáncosok vadul szökellnek odafenn, az orraikon keresztbe tett rúdjaik alatt, a kardnyelők hátraszegik fejeket, a hosszúszőrű gubát viselő pórnép fiai a kebelükbe rejtik kezüket. Hamis riasztásnak bizonyul az egész, az igyekezet abbamarad, mivelhogy odalentről csupáncsak a lakomára asztalokat és székeket cipelő cigány-szolgák csapatja érkezik. Az ünnepélyesnek készülő hangulat magasztossága egybe kipurcan, a két koszorús költők, akik lantjokkal a kezekben már felvevék a poétai pózt, utálattal hajítják félre zeneszerszámjokat. Kis idő elteltével újabb zajgás a lépcsőfeljáró felől, amelyet odafenn a csődület az előbbihez hasonló előkészületekkel honorálna. Csakhogy újabb csalódás veti ezúttal is ennek a végét! Mostan a vajdai istállók derék személyzete érkezik meg: trágyatüzet tesznek odafönt, nehogy szúnyogok hada kínozza a Vajdát. Végre, a harmadízben bekövetkező zsivajgás csakugyan magának a hőn óhajtott Felségnek a bevonulását adja hírül, aki is a Cula nevű behemót cigány nyakán lovagolva érkezik (aki nem más, mint a Vajdaság örökös hóhér dinasztiájának éppen hivatalban lévő személye). Cigányunk, mint a bika, gőzt fúj orrlikán, a Vajda a jelenlévők üdvözléseit széles mosollyal viszonozza. Baljában aranyos jogar, bársonnyal borítottan, jobb keze ujjai drágaköves gyűrűkkel telerakottak. Vállán kékes színben játszó, rókamáljával bélelt drága palást, mint egy-egy mogyoró, akkora igazgyöngy gombokkal telerakva, atlasz-selyem bugyogóban, ezüstsinór-öltésű saru-topánnal a lábán. Időről-időre sarkantyúit az őt hordozó hóhér derekába érzékenyen belevágja. Horgas orra cimpájába kisded karika berakva, mely fényét az úrnak keleties, képmutató, mellrelógó bajszára villantja alá. Nyomában a lépcsőn feltűnik a fő-fő elöljárók csődülete, majd a másod/harmadrendű bojárság: fejedelmi sütőmester, főszerdár, ésatöbbi, valamennyien egy-egy cigány-szolga hátán lovagolva. A csődületben a hatalmas, keleties süvegek érdes hangot hallatva surlódnak néha egymáshoz. A hercegfit, legelöl, karjaikba fektetve hordozza négy hiányos öltözékű gyönyörű cigánylány, más kettő pediglen lombos eperfa-ággal legyezgeti testét. A zene ördögi ritmusba vált át.)

A FEJEDELMI KANCELLÁR

(Előlép, és torkaszakadtából üvöltve adja elő beszédét, hogy a zene hangjait túlharsogja, de a szónoklatából így is csak egy-egy némely szót lehet érteni:)

Mircsa utódja... lángész meglátások...

Templomalapítás... se pénzmag... kilátások...

Se becsület, emberség... robotoló paraszt...

A haza, végül is... a jövő... elmaradt...

Mindünk sorsa ma... sokkal... a bajok... a krízis...

Te fenevad... a kardél... jövő Apokalipszis...

A sárkány... a lándzsával... ölöd... a nemzetet...

Áldozat, hódolat... jó stratéga... neked...

(Elhallgat a zene, a Vajda a sóba belemárt egy kenyérdarabocskát, és Cula szájába tömködi, aki kutyahűséggel fogadja a falatot. Miután sorra bemutatásra kerülnek a Rendező által utasításba adott látvány-számok, maga a Vajda emelkedik szólásra.)

A VAJDA

(a fejedelmi tanácshoz)

Ti nagybátyák, komák, sógorok, sok barát!

Én már gyermekként úgy űztem a karikát,

Hogy csodájára járt egész Fanar-negyed,

Mondák is elegen: ebből Vajda lehet!

Látja-e hiányát valaminek is máma

Ez ország? A tej, méz folyik... a nagyvilágba.

Szerencse? Már gyerekként fürdővizembe csorgott,

Kik körülöttem élnek, láthatják, milyen boldog

Vagyok. Hő szeretetnek éltető napsugára

Süt le reám: a Haza legkedveltebb fiára.

Pedig ha mint despota, olyképpen gondolkodnám,

Diktátorként a Hont hogyha járomba fognám...

De én hiszem és vallom a demokrataságot,

A nép-egyenlőséget... Nézd, hogy ropja a táncot

A sok hülye kötélen! Hogyan nyelik a szablyát!

Kínai csészéikből a jövőt mutogatják!

Nem titkos voksolással szavaztatok ti mind rám

Megyékben s körzetekben? Hát hogy ne boldogítnám

E hont! Mit adjak még? Rakd földre terhedet,

Cula, hogy mint Basarab, honfoglaló legyek![2]

(„Cigányhátról” valamennyien leszállnak, s a megerőltető lovaglás miatt kissé szétterpesztett lábbal indulnak a megterített asztalok felé. Vajda elfoglalja asztalfőre állított trónját.)

KALIMÁK

(félre)

Jókedvű az öreg! Illik most szólnom...

(a Vajdához)

Fáter...

A VAJDA

Mi van, Kalimikám?

KALIMÁK

(félre)

Hülye szenilis fráter!

Kalimikának mond mindig! Eszen a méreg!

(a Vajdához)

Hőnszeretett atyám, egy kis figyelmet kérek!

Tudod, kutattam ma is a kaftánod zsebébe’,

Szokás szerint, de jaj! Nem még került a kézbe

Egy poltúra se! Ámbár tegnap a barbuton

Ezer aranyat veszték… Nem szép dolog, tudom.

Kérlek tehát alássan, apám...

A VAJDA

Megintlen pénzt vár!

Nem adhatok, fiam, minthogy üres a kéncstár!

Ezt jól tudod te is, de költesz egyre-másra!

Udvarbíró! Hogyan „fest” a lányvásári számla?                  

AZ UDVARBÍRÓ

(Felüt egy óriási katalógust, amelyből egy Don Juan-ária dallamára énekli:)

Tíz czigánylány Kalafáton,

Négy göröglány Galacon,

Huszonhárom parasztlányon

Osztoz Romanác rajon,

Tizennégy szép zsidólány a

Mizili csárdákban él,

Köztük egy prókátor lánya,

Hét sovány, hét meg kövér,

Valamennyi szép nagyon.

Corabián száz lány vár rám,

Három meg Csorogârlán

Tergovistén egy boszorkány,

De szerfölött okos ám!

Adzsidzsán van török hölgyem,

Fetesten egy tatárlány,

De mindkettő, nemkülönben,

Egyformán szép, igazán...

Negyven plojesti madám!

Hát még Bukurestin!

Hát még Bukurestin!

AZ EGÉSZ GYÜLEKEZET

Halljuk, Bukurestin hány van?

AZ UDVARBÍRÓ    

Hatszázat ad Colentina,

Háromszázat Sălindár,

Dudestből nagysád Simina,

Egy nyakéket adott rám!

A Magosaljai útról

Összeszedtünk negyvenet,

Barnát, szőkét, vegyesével,

Tisztát, szurtost szépszerével,

Gazdagot meg nincstelent.

A MEGCSALT LÁNYOK KÓRUSA

Égje meg a tűz-zsarátnok

Kalimák lelkületét!

Ígérte nekem az álnok,

Elvesz, s lám: csak szóbeszéd!

Neki adtam ifjúságom,

Szűzleány-ártatlanságom,

                     Kincsem szatírkézbe jut!

                     Mindenek nevetnek rajtam,

                     Még a klampír is hazud.

A VAJDA

Fiú, egy szót se többet! Basta! Az vagy: lator!

Az udvari bolondot láttátok valahol?

Azért húz gázsit tőlünk, hogy kedvünk szaporítsa

Bábuival. Hadd látom, szerelmetes Mariska

S Vaszilika, a bamba újabban hogyan jártak?

AZ  UDVARBÍRÓ

(hármat tapsol)

Udvari bolond, állj ki!

AZ UDVARI BOLOND

Azonnal! Sokat vártak?

(Összegabalyodott szalagjait rendezi, közben sietve előtérbe törekszik hátán az elfüggönyözött ládikával, többen belekuturásznak, mintegy számbavéve a kellékeket, végül a  kötőtűre akasztott bábukat a Vajda előtt felmutatja, az csak rájuk pillantva is, a hasát fogja nevettében.)

A VAJDA

Hallod, Bolond, lebbentsd fel a függönyöd, és kezdd el

Az előadást! Aztán a Cenzor is ezennel

Jelen legyen, s ha némely illetlen szabad eszme

A szövegbe szivárgott, azt éberen kimesse!

(Sok mély hajbókolás közepett előáll a Cenzor. A fején levő nagyméretű turbán alapján bojári származására lehet következtetni. Ismert Flechtenmacher-ária dallamára adja elő dalocskáját, közben ütemesen csattogtat egy hatalmas ollót, és toporog kidüllesztett szemmel.)

A CENZOR

Cenzor vagyok, hivatalos,

Máma rettentő divatos,

Hiba rejtve nem marad!

Minden mozgást megfigyelek,

Minden szárnyalást lenyesek,

A piros kérdőjelemet

Viseli a kézirat!

Refrén:

Csitt-csatt-csitt, fogom az ollót,

Irtok minden allúziót !

A vajdai cenzor vagyok,

Himnuszok, egyházi dalok

Rejtett titkát meglesem,

Fabula, óda, szatíra,

Az ollóm mindet kinyírja...

Ha nem a hozsannát írja,

A költő gyanús nekem.

Refrén:

Csitt-csatt-csitt, fogom az ollót,

Irtok minden allúziót !

Születnek, halnak a vajdák,

Kormányok, világi nagyság,

Engemet nem ér a vég!

Pápaszemem, ollóm megvéd

Mindenegy bérenc cemendét...

Tömlec mélyére juttatja

Azt, ki bátor, ki derék.

Refrén:

Csitt-csatt-csitt, fogom az ollót,

Irtok minden allúziót !

A vajdai cenzor vagyok,

Én diktálom a divatot

Mindenütt az ég alatt.

Hogyha valamé’k nagyokos

Leírja azt, ami tilos,

A művének irtóztatós

Csitt-csatt-csitt vége szakad!

AZ EGÉSZ GYÜLEKEZET

(A Vajdával az élen, aki repedt-fazék basszusával igyekszik uralni az egész hangzás-regisztert:)

Csitt-csatt-csitt, fogom az ollót

Irtok minden allúziót !

HARMADIK FÜGGÖNY

(Az udvari bolond bábszínháza függönye mögé bújva malacvisítást, kotkodácsolást, károgást hallat. A Vajda és a bojárság szinte összeesik a kacagástól. Amikor a függöny szétnyílik, megjelenik a színen Vaszilika hegyes móc-kucsmával a kobakján, nagy, göcsörtös bunkósbottal a kezében, fel s alá sétál a színen, majd hirtelen mozdulattal a hallgatóság felé fordul. Közvetlen a nézőkhöz intézve szavait, belekezd a mondókájába:)

VASZILIKA

Mennyi guvadtszeműt látok,

Főrangú bojárpofákot,

Szélhámost meg nagyevőt,

Száradt-hering kedvelőt.

Ósüvegű bojárokat,

Kulacsból isznak bort, sokat,

A fiaik se különbek,

A kupát ők se vetik meg!

Mind szíjják a vizipipát,

S bagót nekem egyik se ád!

(Az egyik viccesebb bojár odanyújtja a dohánytárcáját. Vaszilika keményen megragadja, az udvari bolond erre kidugja fejét, és az orrán át jót szippant a dohányból.)

A dohányért, bojárok,

Cserébe mit adhatok?

Elmondom egy esetem...

Amint kinn a Kishegyen

Sétálgattam a minap,

Pont akkor ment le a nap!

Megpillantom Mariórát,

Tudjátok, neki ekkorák...

(óriási mellek körvonalait mutatja magán)

Hát még ezek!

(a csípőit mutatja, hasonlóképpen)

Ujjujjuj!

(Csípőit riszálva megjelenik a színen Marióra. Vaszilika körül sétálgat, aki a botját lassan vízszintesre állítja. A lány pipiskedő hangon kiáltja:)

MARIÓRA

Vaszilii-kaaa!

VASZILIKA

Iiii-gen!

MARIÓRA

Vaszilika, jer ide hát!

Vedd ki... Szedd elő a cujkát!

Töltsd tele a poharakat,

Ott a vén almafa alatt!

A CENZOR

(az udvari bolondhoz)

Te pedig a szövegedből vágd ki azt, hogy „szedd elő!”

Hisz csúnya dologra utal, ami félreérthető.

Marióra kellemei mért oly rettentő nagyok?

Mert a tömlec fog megenni, ha „művedben” bennhagyod!

AZ UDVARI BOLOND

(kidugja újra a fejét)

De hát ez a művészet...

A CENZOR

Elég, egy szót se többet!

AZ UDVARI BOLOND

Baudelaire, Flaubert...

A CENZOR

Beteg, nervózus szélütöttek!

Csak mérgezik a lelket... Az én ítéletem

Szerint egy vláh számára tabu a szerelem.

Ennyit! A ládád rejt-e még egyéb maskarádát?

AZ UDVAR IBOLOND

Nagyrabecsült Bojárság! Én Tartarot halálát

Vinném színre, ha az (a Cenzorra mutat) ott befogná a száját!

A VAJDA

Hőnszeretett Ítészünk, engedélyezd a drámát,

Ha picit is szeretsz !

A CENZOR

Histórikus mű?

AZ UDVARI BOLOND      

Az!

A CENZOR

Elég baj! Énnekem, bizony, sovány vigasz!

Az történik gyakorta: e pénzhamisítók

Kezén fals-pénzzé válnak az archaizmusok,

Átírnak maivá sok múltbéli eseményt...

Szabad az út, gyerünk! De ne táplálj reményt,

Ha úgy lendíti karját, vagy dadog Tartarot,

Ahogy szeretett Vajdánk elég gyakran szokott,

Hogy pénzed lesz, nyugalmad, s tető fejed felett!

(Az udvari bolond visszabújik ládája mögé, és a ládabeli, gyertyafénnyel megvilágított színpad trónján ülve megjelenik Tartarot vajda hetykén, jogarral a kezében, palástban, aranykoronával.)

TARTAROT

Dörzsölt ripacsként trónolok

Olyan sok-sok évtizede én,

Vad csaholással uralkodván

Tökkelütöttek seregén.

És magasztalnak mindenek:

Koronázott fők, vezetők,

Ánglusok királynője meg

A busmánus törzsfőnökök.

Mindenki tudja: én vagyok

A vláh haza s az emberek.

Rüpők színész, ripacs darab,

S bámuló, bugyuta sereg.

(Megjelenik a színen Roman, népi viseletbe öltözötten, tölcsérszerűen kiszélesedő csövű mordály az övébe dugva.)

TARTAROT

(Lassan felemelkedik a trónjáról, amelynek ülőkéje a közepénél lyukas, az üregében egy éjjeliedénnyel.)

Tanácsnokok, az éjjeli

Megtelt! Hé, jó miniszterek,

Munkára fel! Üríteni!

Trágyázzátok a kerteket!

Lángész gondolatim jövének,

Ti dolgotok: jóváhagyás!

Nagyszerű terv, ragyogó érvek!

Mit álltok? Rajta: tapsolás!

ROMAN

Mindhiába hívod őket,

Senki sem jön, amint látod!

Mély barlangba belebújtak:

Fegyvernök, ispán, pohárnok.

Azt hivéd: örök időkre

Elaltattad  nemzeted?

Vad szélvész támadt a földre,

S felborzolt folyót, hegyet.

Zsarnok kutya, itt a véged,

Elmúlt, elmúlt a rémálom,

A Szabadság földre nézett,

S megakadt szeme hazámon.

(Az igazi Vajda felé fordul, hozzá intézve szavait, ezalatt a jelenlévők kővé merednek valamennyien.)

Eljött a Szabadság végre,

Kiről azt hivéd, megölted,

Feljött, ím, a nap az égre,

Hivéd: sugarát letörted!

Föl, román! Föl! Talpra végre!

Vesszen, vesszen a diktátor!

Fogjunk össze! Kéz a kézben

Új jövőbe lép, ki bátor!

(Az udvari bolond derékig kiemelkedik doboza keretéből, kirántja a mordályt a bábu övéből, a Vajda mellének szegzi, és meghúzza a ravaszt. Apró pukkanással nevetséges kis golyóbis höngörödik ki a pisztoly csövéből, és ívben röpülve egy lépésnyi távolságra landol a padlón, forogva, füstkarikát fújva körbe-körbe, vásári zajjal. Az őrszemek odarohannak, és megragadják az udvari bolondot, a Vajda pedig vastaghangú, durva kacagásban tör ki. Őt utánozza az egész gyülekezet. Az operett ízű kacagás, röhej zuhataga betölti a termet. A földön fetrengve hahotáznak valamennyien, könnyezve, fuldokolva, a lábuk a levegőben kalimpál. Akkor a Vajda egyszer csak hirtelen elhallgat, és szinte vele egyidőben ezt teszik mind a talpnyalói, egy hordószerűen kerek tanácsost kivéve, aki nem fogta fel kellő időben az új helyzetet. A többiek kővé meredve nézik... Amikor a tévedésére ráébred az illető, kacagása bőgésbe csap át. Ordít, bömböl, és közben tépi a haját.)

A TANÁCSNOK

Jaj, jaj, ne, Felség!

(A Vajda diszkréten int Cula cigánynak, aki a földről hóna alá kapja a szerencsétlenül járt tanácsost, és elindul vele lefelé a lépcsőn. A jajveszékelés fokozatosan egyre halkul, majd elhal egészen.)

A KINCSTÁRNOK

(Csupacsont öreg, olyan csaholásszerű hangon szólal meg, mint a megvert kutya:)

Dicsőség neked, Felség, előrelátó voltál,

S a lőport is svindelted[3], amit a népre bíztál,

Szintúgy, miként a kávét! Szegény, szegény Bolond, hát

Fűrészporral próbálta agyonlőni a Vajdát!

A VAJDA

Szegény tatár!... Ti, őrzők: Folta, Buza meg Bogza!

Kapjátok el az ipsét, s kössétek nekem gúzsba!

Aztán csillagász-gukker csövéhez bogozzátok,

A messzilátóval meg rögvest becélozzátok

A forró szupernóvát. Hadd perzselje pirosra!

És hogy, ím, merénylettől ment’ lett a Vajda sorsa,

Fogjunk, kedves barátim az ünnepléshez most már:

Emeljünk Rab-Piramist, s zengjen Hatalom-Zsoltár!

(A Vajda apoteózisa. A cigány-rabok, úgyszintén az ál-parasztok térd-négykézlábra ereszkednek a padlón, ezek hátára felkapaszkodnak, hasonló pozíciót véve föl, mint az alattok lévők, a küsebb urak. Ide felmászván, az ő hátukon guggolnak körbe aztán a nagyszakállú bojárok, akiknek lehajtott tarkóira fellépnek a társadalmi elit főméltóságú tagjai – főnemesség, arisztokrácia – begörbített háttal, előrehajolva. Végül: emezekre, legfelülre a Vajda törekedik föl, és ott megáll hősi pozitúrában, szoborként. Ebben a helyzetben szinte megmerevednek mind, senki se mozdul, mialatt a zenekar rázendít valamely fülsiketítő cirkuszi melódiára. Legvégül, kezdetben halkan, bátortalanul, majd egyre jobban beleerősítve felhangzik a férfikórus basszusa, olyan rettenetes hangerőig fokozva az éneklést, amely szétrepesztené az ablakot, ha a helyiségben volna ilyesmi, fújja-fújja mindenki kivörösödött arccal, kerekre tátott szájjal, körbe-körbe forgatva kidülledt szemgolyóit.)

KÓRUS

Semmittevés, semmittevés

Az életünk, ez az egész

Semmittevés, semmittevés

A mi hitünk: kinek kevés?

Engem hátán hordoz másik

Más az én hátamra mászik

Semmittevés, semmittevés

A mi hitünk: talán kevés?

Mit odafenn parancsolnak,

Meghallgatom, s azt teszem csak

Apámat is anyámat is

Feladnám én, akár ma is.

Egész hazám annyit megér:

Od’adnám egy szolgálatér’

Egy tarisznya élelemér’

Ne mondjátok, hogy semmiér’.

Nagy szavakra készen állunk:

„Emberségünk, bátorságunk”...

A szegénynek mitse mondnak,

Egytől-egyig üres szólam.

Arról beszélünk, mi nincsen,

Mi van, arról szavunk sincsen,

Betömött száj, bevert kobak

Semmitevés... ez vagyon csak.

NEGYEDIK FÜGGÖNY

(Az egeken nemrég feltűnt üstökös haragos lánggal ég, miként a karbid-lámpa. A piramis alapját alkotó egyik cigányrab, megvakarván viszkető fejebúbját, az így támadt vibráció nőni kezd, fokozódik, interferál, a rezonancia átterjed először a szomszédos, majd tovább-tovább a piramist alkotó valamennyi egyedre, így az egész gúla remegni, rezegni, rengeni kezd, mígnem összedől, mint egy kártyavár. A legnagyobbtól a legkisebbig valamennyien mind lebukfenceznek a földre, ahonnan aztán üggyel-bajjal feltápászkodván leporolják gönceiket. Ha már így esett a dolog, visszaszállingóznak asztalaikhoz, ki-ki a maga helyére, kiszáradt torkukat borral locsolgatják, és rágják újra a sósheringet, egészen addig, amíg az Őrszem, aki ezidáig a fal ormán strázsált, miután hosszú percekig a látóhatár irányába mereszté szemeit, a kebelébe nyúl, ahonnan küsded trombitát von elő, olyasfélét, mint aminőt 1877-ben használának eleink, ezen – eléggé hamisan – fújni kezdi az ismert Riadó dallamát. Ennek hallatán a Vajda tikogni, fulladozni kezd, mire a jelenlévők mind odaszaladnak, hogy ütögessék a hátát. Ezután az Őrszem irányába rohannak. Egy szó, mint száz, a színen nagy a tumultus, animozitás.)

MIND

Mi van, Őrszem? Szólj azonnal! Azaz, éppen csak beszélj hát!

Mert kegyetlenül nagy félés szállta meg a szívünk táját.

Mi van? Mi van?

AZ ŐRSZEM

Egy jelenés! Valami hólyag, ahajt!

Előtűnt a felhők között, s egyenesen idetart!

Fonott kosár hozzákötve, azt meg kis emberkék lakják.

A VAJDA

Jön, azt mondod? Vedd le rögtön a messzilátó kupakját,

Aricsesco!

ARICSESCO

(túlbuzgó igyekezettel)

Igen, Fenség!

A VAJDA

Gyere, és tekints a csőbe!

Ők volnának?

ARICSESCO

Ők azok, hát! 

A VAJDA

(mintegy önmagához intézve szavait)

Manolékám, hogy’ a kőbe

Történhetett meg, hogy nyakad önként hurokba teszed?

(fennhangon)

Bojárok, akik pipázva töltitek az életet!

Sose bíztatok meg bennem, azt gondoltátok, bolondság

Hét bőrt lenyúzni a népről nem egyéb, mint oktalanság!

Morgolódtatok titokban ezért. Csupáncsak Cula

Cigány volt, ki bízott bennem, soká éltesse Devla!

Ő volt az, aki titokban mindig óvta az országot:

Változás szele ne fújjon, ne legyenek „szindikát”-ok,

Éppen elég gond a népnek, ha mind töri a fejét,

Hogyan éltesse a Vajdát s tökéletes rendszerét,

Máskülönben változáson meditálna, felkelésen,

Hogy iktassa ki a nyomort, a szakállt s a görögséget,

S száz egyéb bajt hozna rátok... Ím, amott, az ég alatt

Jön Manole, hogy legyőzzön, és a „sansculotte”-csapat.

(A gyülekezet sorai közt nagy izgatottság veszi kezdetét. Mindannyian tülekednek, hogy belenézhessenek a messzilátóba.)

EGY BOJÁR

Zendülők!

MÁSIK BOJÁR

                        Rút bagaboncok!

                                    HARMADIK BOJÁR

Ágrólszakadtak!

                                    A VAJDA

Fenét!

Ismerem ez álmodozók puhakesztyűs seregét!

Ma kinyírjuk őket, aztán majdan szobrot kapnak holnap,

Tógában ott fenn feszítnek! S hegyesmellű múzsa tollat

Ad kezükbe.

A GYÜLEKEZET

Zseniális meglátások!

                                    A VAJDA

Fogadjuk

Érdemük szerint mi őket! Mi jár nekik, megadjuk.

Aga, rád bízom e népet (az álparasztokra mutat), jó katonák, meglehet!

S ha a kosár ideér, majd kössenek rá kötelet!

ÁLPARASZTOK

(Kincstári bocskoraikban, melyeket darabszám osztottak ki köztük, nem pedig méret szerint, összevissza botladoznak.)

Igenis!

A VAJDA

A helyére mind, fegyverhordó, kancellár,    

Amit gondotokra bíztam: a Bolond és a kosár!

(A léghajó, mely kezdetben akkora vala, mint egy gyöngyszem, az ezüsttincsű Zefir

által hordoztatván nőni kezd, növekedni, mígnem eléri a Hold titkos tányérjának méreteit.

Útjában benyeli a fényes csillagokat, egyiket a másik után, felfalja a mesebeli üstökös

csóvájában lakozó szőke Sárkányt, majd  a teljes nagyságában kigömbölyödött léghajó

ünnepélyesen leereszkedik a Colţea torony fölé, a külvárosi kutyák ezreinek veszett

ugatásától kísérve. Végül a léghajó kosara a torony legfelső szintjén elterülő teraszon landol,

ahol  történetünk cselekménye zajlik. Megadott jelre az egész összekavarodott gyülekezet

ráveti magát. A fáklyák fényében villognak a rettenetes jatagánok, majd a kötelek levágvák,

és a súlyától szabadult nagy hólyag újra emelkedni kezd, mígnem az ezüstszínű felhők között

eltűnik a nézők szeme elől. A kosárból kiugrálnak a mi ismerős összeesküvőink, akiket ha

elfelejtettél volna, fáradt Olvasóm, újra a szemed elé varázsolom őket: nemes

Manoil (Manole), szép Zenaida, kegyetlen Jaurta, híres Ampotrofag, ennek tűzrőlpattant

felesége, Zoe, frank lovagunk, Languedoc, bölcs Naszreddin, machiavellisztikus Zotalis,

valamint – kedves Olvasó – Uraságod alázatos szolgája: Szerző effendi.)

A VAJDA

(A tenyerét dörzsöli, látva ezen előbb felsorolt személyeket, amint gyilok irányul

valamennyiük torkának.)

Azt hivétek, hogy alszik az Ország Ura, nyavalyások!

Hogy nem óvják nyitott mellel a parasztok s a munkások?

Kiérdemesült társaság, a Hon emelt rátok kezet!

MANOLE

(Nemes homlokát bátran magasba emelve, a zsarnokra szórja tekintete villámait:)

Kín számomra az, hogy újra hallom e fanyelvezetet!

Kutya, te beszélsz itt honról? Ez az óriás akol

Haza-e, ahol az ember megszületik, robotol,

Aztán meghal... Életében semmi öröm, semmi ünnep!

Lehet-e hazának hívni ez átkos siralomvölgyet?

Hajdanában Hamlet herceg sittnek mondta Dániát.

Mit mond vajon szelleme, ha most látja Romániát?

Szép vidékein bolyongván, látná, hogy az emberek

Néma rabok... Egy se mukkan... Kutya, ez a te műved!

Haza? Én inkább nevezném oly szerencsétlen anyának,

Kiből latrok csúfot űztek! Gyermekei vérben áznak!

Sírva és kibontott hajjal bolyong a folyó mentében,

Keresve a sodrást, ahol a víz árja a legmélyebb...

Gyüttment, te beszélsz hazáról? Szádra hogy veszed?

A VAJDA

(Karbatett kézzel, fölényt sugárzó mosollyal hallgatja végig. Utána, tőle nem várt, könnyed

szellemben, hajlékony hanghordozással kezd beszélni:)

Valóban?

Nevetséges vagy, kölyök! az ember téved haragjában.

Én vagyok a kutya, mondod. S a te néped jó, hibátlan.

Nem gondolnád, hogy a képlet bonyolultabb ennél kissé,

Hogy magát a román népet lehet tenni felelőssé?

Ők hoztak bajt önfejükre – bennem is van hiba bőven!,

De nézz körül, hogy mi folyik az országban, minden téren:

Polícia, törvényszolga, képviselő rabol itten,

Boltos, munkás, földművelő, mit megfoghat, ő sem hagyja,

Baksist ád, mérőt hamisít, a „plokont” meg elfogadja,

Az orvos a Hippokrátész-esküt előbb sutba dobja,

S csak azután nézi, hogy a bajt miképpen orvosolja.

Negyven bőrt is lehúzna a betegéről, mikor rendel,

Ha elpusztulsz, úgy is fizetsz, ha kórházi ágyon fekszel.

A Szent Száva tanára is foltot hord a becsületén,

Mind a haza fiai ők, egy se görög, avagy rutén...

Menj vásálni a piacra! Mikor a szatyrodba méri,

A kofa egy rossz torzsáért a szemedet is elkéri.

Én viperafajzat vagyok, mondod! De mi vagyon azzal,

Aki ilyen magamfajta rút csúszómászót magasztal?

Azok, akik a vásáron s a fonóban engem zengnek,

Az írástudókkal, akik fényes napként emlegetnek,

Anélkül, hogy bárki erre gyilokkal sarkallná őket...

Kik azok, kik hatalomra juttatják e léhűtőket?

Vagy figyeld meg, hogy a román miképp ás vermet magának

Azzal, hogy a géniusszal, mint kutyával itt úgy bánnak.

Földhözragadt oktalanok nem tűrik azt, ha valakik

Nem éppen oly buták mint ők. A tehetség „lealjasít”!

Hozzánemértők kezében a döntés: ők választanak,

Ott tartunk: főnök s nulla ma – azonos értelmű szavak

Vagy nézz körül országszerte: városon, falun, tanyákon

Hogyan zajlik a besúgás. Hogy a kopó télen-nyáron           

Tudja ki mit mond, mit csinál. Mondjuk azt, hogy leülteted

Asztalodhoz, amint illik, saját édestestvéredet,

Mit tesz, ha elláttad, s felkel? Fut, s felad a Rendőrségen.

Gondolkozz el, Manolékám, vajon-talán nem épp éngem

Akar Urának ez a nép? Állítom azt, Istenemre,

Úgy illek én őhozzája, akár a kujak a szemre!

MANOLE

(Egyre jobban elboruló homlokkal hallgatja végig a Vajda beszédét. Lehajtott fejjel kezd bele a mondókájába, de érvei logikus folyamatára rátalálván, visszatér szemébe a tűz, újra szórják

a lángot.)

Hazudsz... aljas rész-igazság, amit mondasz... fals beszéd!

Elrútított ma ez a nép, de miolta az eszét

Tudja, még nem volt kitéve ilyen aljas tortúrának!

Az erény és az éhezés kéz a kézben sose járnak.

Egyik nép se ment’ attól – lett légyen bármilyen dicső –,

Hogy áldozatul ne esnék az önkény falánk fogának!

A római sem állt ellen oly zsarnoknak, aminő

Caracalla volt meg Néró, inkább húzta az igát.

Hitler ellen a német sem igen hallatá szavát,

Hogy a gyászos vaskeresztet fakeresztre felcserélje.

A zsarnokság rossz varázsló, s az emberből – szégyenére –

Nyulat, vagy sertést, vagy kutyát, vagy más hasonlót kreál,

Nézheted, hogy hollóhajad szürke patkányprémre vál’...

Nem hibáztatom a népet, kinek zsarnok ül nyakára!

Hamvából fog föltámadni, ha te eltűnsz, mint a pára,

E sokat tűrt nép, miként a mesei főnixmadár!

A VAJDA

(nyugalmát veszítve)

Részegek mind! Csapj közéjük, Aga! Betelt a pohár!

(A felkelők válságos pillanatokat élnek át. Fog-e győzedelmeskedni újra a reakció?

Bekövetkezik-e a jók feláldozása, mártíriuma, ahogyan az éhes farkas széttépi az ártatlan bárányt?

Ne féltsük őket, hisz létezik a mindent látó és mindent meghalló Gondviselés, akinek a mi

híres Languedoc lovagunk mostan eszközévé szegődik, kebeléből kiragadja tőrét, és feldühödött

vadállat gyorsaságával veti magát a Vajdára. Markolatig döfi tőrét annak a mellébe, mialatt

felhangzik diadalittas győzelmi ordítása. A Vajda egy pillanatig mozdulatlanná dermed,

majd hirtelen – a jelenlévők nagy elképedésére – kirántja a mellébe mélyesztett gyilkot,

és lehajítja a márványpadozatra. Harsogó hahotája betölti a termet.)

A VAJDA

Ha-ha-ha-ha! Csecsszopók, ti! Engemet megöltök, s ennyi?

Azt hittétek, hogy az Eszme életét el lehet venni?

S az Elv szíve, mint személyé, szintén baloldalt dobog?

Ó, ti balga okosok!

Aga, mit vársz?

NASZREDDIN

(sietve, szaggatottan)

Szerző, kérlek... ez  rémálom... ments meg minket!

Teremtményeid vagyunk mind!

ZOE

A gonosz nő...Legyőz mindet!

Javítsd! Írd át e lapokat! Hisz el nem pusztulhatunk!

A SZERZŐ

(Felemeli jobbját, e jelre valamennyi szereplő üvegszoborrá dermed. Szomorúan lépked a mozdulatlanná vált alakok között, akikről – ilyen állapotukban, kiszolgáltatva a hirtelen beállt „fagynak” – lerí kicsinységük, jelentéktelenségük, mesterkéltségük. A néző maga is, zsöllyeszékében ülve, összeborzadva érzi meg a történet abszurditását: bolhacirkusz, egy eszelős hallucinációi, gyűrűsférgek araszolása az óceán fenekén. A szereplők cukorsüveg-figurák, praliné-töltöttcukorka-bábuk. Az álarcosbál-szerű öltözet, a japán habuki-maszkok némán, ám mindenki számára világosan sugallják, amit a Szerző (aki úgyszintén távolinak és valószínűtlennek tűnik) keserűen, reménytelenül fennhangon is kimond. Ezen a ponton elengedhetetlenül fontos, hogy a Szerző szerepét hús-vér alakban maga Mircea Cărtărescu alakítsa. Szerzői minőségemben megtiltok bármely helyettesítést!)

Nincs semmi, de semmi. Születtem, s meg fogok halni. A világ megszületett, és el  fog múlni. Semmi sem

tiszta és örök. Mi, valamennyien: színes köd-forgószelek, szenvedünk, harcolunk, kacagunk, gondolkodunk

a hozzánk hasonló többi köd-forgószél között. Mi fog megmaradni a szerelemből, a fiatalságból, a kínokból,

a piros tányér-gyümölcsözettel ághegyig díszes hegyi berkenye ragyogó varázslatából, kora-gyermekkorunk

rejtett zugaiból? Pár színes harmatcsepp az eszmélés falán. Nem létezik maga a halál sem. Összetévesztjük

álmainkat a valósággal, olyan emberek között járkálunk, akik semmit sem jelentenek, olyan költeményeket

olvasunk, amelyek semmit sem mondanak. Se menny, se pokol. Se tiszta, se zavaros. Bármely könyv végére

érve, ugyanúgy, mint akkor, amikor az életünk végéhez közeledünk, nem marad hátra más, mint kijelenteni:

Nincs semmi, de semmi. Reménykedhetsz a megváltásban olyan emberként, aki számára a vallás

jelenti a kapaszkodót, de joggal hiheted azt is, hogy ez a való világ az egyedüli, konkrét és az ember számára elérhető realitás. Dolgozhatsz, vagy lustálkodol. Szemlélődsz, vagy cselekszel. Elképzelheted azt, hogy a megoldás, a minden bajra érvényes gyógyír a szerelem. Azonban éppenséggel maga a szerelem fog megtanítani arra, hogy a szerelem nem állandó. Ha nem te magad vagy a világegyetem, és hogyha a létező  világegyetem nem örök és végtelen, akkor nem létezel te sem, és semmi sem létezik.

Ki  legyen az, aki megörökíti a te alakodat, egyedül csak a tiédet? Ki állíthatja rólad: „ő élt”? Ki

törődik ezzel? Te önmagadban létezhetsz-e, mikor se a „te”,, se az „önmagad” nem létezik, semmit sem  jelent. Eldobott világok, rohadt, eldobott világ-szemét, világ-homok. Álombeli álomban álmodott álombeli álom... Ember voltam, egy a sok közül, feketeszemű, keskeny arcú, kezdetben gyerek, majd serdülő, könyveket írtam, megnősültem, leánygyermekem van. Millió dologra emlékezem. Nyugtalankodtam, sírtam, szerettem, gondolkodtam, az enyém volt mindmegannyi bűn és valamennyi erény. Megpróbálkoztam azzal, hogy mindent megértsek. De életem egyszer ki fog hunyni, és a végtelen éjszaka következik azután. Többé nem leszek. Éppen  ezért most elmondom  mindazt, amit megértettem, mint  élő ember:

Nem létezik semmi, de semmi.  

(A Szerző hatalmas kézirat-köteget vesz ki a zsebéből, két vonallal áthúzza az utolsó lapot, lesétál az üres

nézőtérre, ahol egyes-egyedül csak te ülsz, kedves Olvasó, az első széksor középső székében, rád villantja

ismert mosolyát, enyhe, pici vigyorral a szájszögletben, aminek ellentmondani látszik szomorú-szomorú

tekintete, és a hátsó kijáraton távozik. Zsebre tett kézzel halad az őszi estében (szeptember 23-a van),

tekintetével követi a narancsszín-lámpák alatt elhaladó, ázott villamosokat, kikerüli a metró építőtelepét,

beleborzong, amikor meglegyinti arcát a hideg őszi szél, mely száraz leveleket sodor. Hazaér a Nada

Florilor utcai tömbház-lakásba. A lépcsőházban a lakása ajtaja előtt fülébe röppen az odabent egymagában

dolgozó írógép zaja. A konyhában kávét főz magának, majd nagy elszánással munkába fog.)

ÖTÖDIK FÜGGÖNY

A VAJDA

(nyugtalanul)

Részegek mind!... Csapj közéjük, Aga! Betelt a pohár!

(Az Aga és a parasztruhások körülfogják és letartóztatják a zavargókat, de Languedoc lovag kiszabadítja

magát ellenségei markából. Kirántja kardját, és rátámad a Vajdára. Mindenki visszakozik, a Vajda

egyedül és védtelenül marad, nekiszorítva a trónnak. Közben Cula, aki mindenki által észrevétlenül nemrég

lopózott be a színre, csupasz mellel a Vajda és támadója közé veti magát. Azonban hiába minden

önfeláldozó igyekezet, mivel a zuáv erős markába fogott kardjával felnyársalja mindkettőjüket, mint két

fogolymadarat, szimbolikusan egyesítve a két egybetartozót, amelyet – kevés időre – csak a látszat

választott ketté. Ezt látva a bojárok, készen arra, hogy nem fogják olcsón adni a bőrüket, lecsavarják a

csibukjaikat a vízipipáról. A kapitányok kardot rántanak. A másik oldalon Zoe és Zenaida levetik és

markukba fogják cipellőiket, készen arra, hogy kupán vágjanak bárkit, aki megpróbál túl közel merészkedni

bájaikhoz. Oly küzdelem előkészületei ezek, amelynek leírásához a jó öreg Homérosz ihlete szükségeltetik,

de a mi Budai Deleanunk ízlésére méltó hajbakapás is kerekedhetne a dologból (talán mindkettő

egyszerre!), ha nincs ott a jelenetnél a híres Ampotrofag, a technikai invenciók kiapadhatatlan forrása, aki

olümposzi Zeuszra „hajazó” szakálla erdejéből kibontakozva kihalász feneketlen zsebéből egy istentelenül

nagy és nehéz bombát, amely feketén csillog a rákent pakurától, és akkurátusan, acélcsiholóval meggyújtja

a lelógó lenfonál gyújtózsinórt, minekután a bombát nagy lelki nyugalommal lehajítja a padlóra, a tarka

tömeg lábai elé. A kard kiesik a harcra kész hadfiak kezéből, az arcokból pedig kifut a vér a félelem miatt.

A gyújtózsinór lángja szikrázva halad szomorú célja felé, a golyóbis sisteregve forogni kezd körbe-körbe,

mígnem nagy durranással szertepukkan. A legkülönfélébb színű tűz- és fény- és szikracsokrok pattannak ki,

és emelkednek minden irányban a levegőbe, a tűzijáték beborítja az eget, piros és kék és rózsaszín rakéták

ívelnek fel a magosba, és pattannak szét ezerféle változatos alakzatú szikrázó fényforgácsokká. Odafentről

színes konfetti pilinkézik a vállakra és koponyákra. Egyszerre csak tüzes cirill-betűkkel a következő felirat

jelenik meg az égen:

ÉLJEN MANOLE VAJDA!

Majd ezer és millió röplapon lesz olvasható ez égi felirat, míg egyszer csak valamennyi ajakról felhangzik.

Mindenki mély meggyőződéssel hiszi, hogy ennek így kellett történnie. Wagneri akkordok búgnak

láthatatlan orgonákon, közönségesebb „big band-swingekkel” és fanfár-indulókkal vegyest. A torony

számos és sokféle népe fraternizál. Széles gesztusok mellett folyik az ölelkezés és csókolózás. A tömeg

Manolét vállon cipeli a véráztatta trónra, bár az kézzel-lábbal kapálózik, hogy ne tegyék. A színpad egy

zugában Zenaida akkora pofont cserdít le Kalimáknak, hogy látható lesz, amint annak néhány foga kirepül

a szájüregéből, széles ívet írva le a levegőben. Egy másik sarokban a Cenzor ollójával hőskölteményünk

Júdását, Jancu Aricsescot  kiherélik, „kitüntetését” pedig mellére kiakasztják. Ezzel így elnyerték

megérdemelt büntetésüket a rosszak! Hogy a jók miben fognak részesülni erényes cselekedeteik

jutalmaként, az elkövetkezőkben majd elválik. Egyelőre az általános lelkesültségre való tekintettel, szóljon a

szirba, a nép hőn szeretett zenéje. Majd hatalmas hórába fognak, kicsi-nagy bekapcsolódik a táncba. Így

folyik az ünneplés egy darabig, majd hirtelen elhallgat a cimbalom és hegedű, a jelenlévők pedig arccal a

trón felé fordulnak. Jelen hőskölteményünk méltó befejezéseként Első Manole Vajda töténelmi beszédének

kell következnie, amely ugyanakkor, természetesen, új aranykorszak eljövetelének beharangozása is

leend… Manole feláll és falfehéren beszélni kezd:)

MANOLE

E szomorú nemzet sorsát, Uram, vedd kezemből vissza.

Amely egyszersmind  vidám is: optimista-pesszimista.

Tragikomédia, amely, Uram, könnyet csal szemedbe,

Itt hagynál Bosch rémálmai közt keresztemmel kezembe?

Kérlek, ments fel, Uram, lángod a trónt hamuvá égesse!

Aztán rázd meg jól a tornyot: velünk együtt dűljön össze!

Gianbattista! Nincsen corsi vagy ricorsi Keleten!   

De egyszerre mind a kettő, együtt abszurd-esztelen.

Mint az a sárkány, amelyik saját testét eszi, rágja,

Vagy a madár, mely a karmát vérző ön-húsába vájja.

Atyám! Hol a nemzet, melynek mentésére felindultam?

Hol keressem? Fönn a hegyen? Sík mezőkön? Lenn a sírban?

Hol a nép, kit megmenteni hivatott az életem? –

Kiskanállal halvába rótt gyönyörű történelem!

(Hamleti pózban, lassan, lehajtott fejjel lejön a trón lépcsején, átgázol a konfettivel, papírkígyó-foszlányokkal teleszórt pezsgőtócsákon, maga elé mormolva:)

Bármit teszek, közel jutni úgyse sikerül nekem,

Azokhoz, kik robotolnak odakint a földeken,

Vagy a munkáshoz, ki üllőn üti az izzó vasat,

Váltig befurakszik közénk egy gonosztevő-csapat:

A pojácák, senkiházik, szájhősök, a csodavárók,

Hazaffyk, a hazát nyálas, piszkos szájjal bőgve áldók,

Ordinárék, akik a hont nagy tortának képzelik,

Amiből a legnagyobb részt tányérjukra ők szedik...

(Felemelt fejjel, határozott léptekkel a korlátig jön előre. Olvasóm, most egyenesen hozzád intézi szavait:)

Tudom, látványos bukás ez! Sok hűhó, nagy kalamajka...

S a Szent Lázadás? Az Eszmény? Esküvés kardmarkolatra?

Byron?... Tudom, volt és elmúlt... Unom! Nincs más óhajom,

Csak az illúziók láncát kellene leoldanom

Végérvényesen magamról... Uralkodjék, ki akar!...

(Tenyerébe hajtva fejét, leül a színpad szélénél. Mialatt lenne ideje valakinek is reagálni Manole szavaira,

újra felhangzik az Őrszem dorobánc-kürtje. Mindenki a falakhoz rohan.) 

EGY  BOJÁR

Körülfogtak, végünk vagyon, rettenetes fáklyás csapat

Gyülekezik fölös számban odalenn a torony alatt,

Muszkák-e azok, Calistrát?

CALISTRÁT

Nem!

EGY  BOJÁR

Lengyelek?

CALISTRÁT

Nem lehet!

Athos  környéki kalózok, nyakukban a fakereszt!

Más részük borzas szakállú sátorlakó, úgy hiszem.

ZENAIDA

(felismerve embereit)

Ti vagytok ott, Gheorghi, Lambru?

KÉT HANG LENTRŐL

Kéz’ csók, Nagysád! Úgy, igen!

ZENAIDA

Jaj, megfeledkeztem róluk! Görög önként’ pallikárok...

EGY BOJÁR

Forradalom!   

MÁS BOJÁR

Rút árulás!

HARMADIK BOJÁR

Cselszövés!

NEGYEDIK BOJÁR

Bősz konspirálók!

JAURTA

(Aki észrevétlenül lapult egy félreeső sarokban, még a léghajóból történt kiszállásuk óta:)

Árulás? Ki beszél itt árulásról? Igen tisztelt tiszteletreméltó polgártársak, egy ilyen ünnepélyes pillanatban tapintatról kell tanúbizonyságot tennünk. Azok, akiket önök ott látnak a torony tövében, nem mások, mint a mi szerény polgártársaink, akik eljöttek, hogy éljenek a szavazati jogukkal. Hallani fogjuk valamennyien a nép szuverén hangját, amely előtt, engedtessék meg nekem, hogy szabadjon úgy mondamom (sic!), mindannyiunknak meg kell hajolnia.

(Lenti hangok: Éljen Jaurta Vajda!)

JAURTA

(Meghatottan lépked fel a trónus lépcsein. Nagy zsebkendőt húz elő és előkelő mozdulattal megtörli homlokát:)

Testvéreim! Hasonlóképpen valamennyi utódomhoz, akik vérüket áldozták hőn szeretett hazácskájukért, Nagy Mircsához és Vitéz Mihályhoz hasonlóan... mondom én is, testvéreim... (a sírás elfojtja a hangját), hogy eljött az óra... amikor példát mutassunk Európának... amitől, hogy úgy mondjam... függ! (Lentről felhallatszik: Éljen Jaurta Vajda!) És még engedtessék meg nekem, kedves testvéreim, most, amikor az egész emberiség... hogy ránk függessze a szemét, hogy a halhatatlan Gambettával mondjam: Szeretem a népet, de gyűlölöm a népit! (Leveti magát a trónusra és hangosan zokog.)

ZOTALIS

Elég, apuskám! Minek annyi beszéd? Becsületemre, még meg fogjuk érni, hogy nem szavazattöbbséggel választanak meg, hanem egy-han-gú-lag! Hé, ti itt! Ki van mellette?

(Valamennyien felemelik reszkető kezüket.) 

ZOTALIS

Sire, ez a nép akarata! Box populi, box dei! Semmiképpen sem helyezkedhetsz szembe véle.

JAURTA

Elfogadom! Ha ez a népakarat...

ZOTALIS

Hogy is lehetne másképp? Udvarbíró, hadd halljuk az ünnepi beszédet!

AZ UDVARBÍRÓ

(Kétségbeesetten megpróbálja most is elnyomni szirimány hangjával a zenét.)

Mircsa utódja... lángész meglátások…

Stb., stb...

(Újabb pezsgősüvegek pukkannak, mindenki ölelkezik. Tripanosoma a líráját hangolja, mialatt Jaurta,

akinek közben felszáradtak a krokodilkönnyei, jól befészkeli magát a trón öblébe, ahonnan kegyetlen állati

tekintettel nézi a színpadot. A jelenlevők sorra felemelt kupával mondanak köszöntőt, a szavak pedig

belevesznek a fúvószenekar arpeggio-hangzatába. Hőskölteményünk többi szereplői ezalatt

kisomfordálnak az általános lelkesedés színteréről, és halk léptekkel levonulnak a toronyból.)

FÜGGÖNY