'))+ ''+ (document.layers?'':'

A kozmosz benépesedése

Időtlen idők teltén végre paradigmák találkoznak az űrben. A paradigmák köztudottan kétpólusúak: a para negatív, a digma pedig pozitív. Az első paradigma parája egyesül a második digmájával, a második paradigma digmája pedig az első parájával. (És így tovább.)

Nagy az élvezet, ez igazán kedvükre való.

Lesz sok-sok kicsi paradigma. A folyamat visszafordíthatatlan, legalább annyira végtelen, mint maga az Űr.

Az űrlakóbizottság vezető triumvirátusa (in alphabetical order): Allah, Buddha meg Jehova abszolúte tehetetlen és tanácstalan.

Nem tudni, ki áll az ügylet mögött.

Lélek

Amikor pedig eljött a pünkösd napja és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte a házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.

Az áldott pünkösdnek gyönyörű ideje azt a Szisz-gondolatot ébreszti bennem, hogy az anyag egyetlen igazi létformája valójában a mosoly. Ez kellene hogy legyen. De az emberiség hosszú történelme folyamán mindig csak fél szájjal tudott mosolyogni, fél orcáján virult a vidámság, mindig csak az egyik szeme kacagott.

Miro papsi, köszön a rigómezői albán. Neki a pünkösd a hajsza folytatását jelenti. Az ő pünkösdje később jön el, ha eljön.

Dobar den, köszön a kisszerb, és két robbanás között próbálgatja az akasztófahumort: bombardán!

Pünkösd van, és ég a Balkán.

Nem lehet felszabadultan ünnepelni, míg testvér a testvért továbbra is irtja, míg káinok és ábelek felváltva játsszák egymás szerepét a földgolyón.

Az ember épp oly agresszív, akár az állatvilág. Holott az embernek állítólag van humora, tud mosolyogni. Ez különbözteti meg az állattól, mert esze a tyúknak is van, magához való. Az állat szükségből gyilkol, az emberiség számottevő része már nem kannibál.

Mégis mindig ölni készteti káinjainkat az ábelek füstje.

Megbicsaklik minden tudás, megbukik minden humánum.

És valóban nem marad semmi, de semmi „alternatívánk” – az imádságon, a lélek mannáján kívül.

Mert jaj, Jézus a világot megváltotta, az apostolok a pogány emberiség egy részét Isten gyermekeivé tették, ezt az új világot azonban mi, emberek, lám, milyen könnyedén és milyen felelőtlenül pogányosítjuk el ismét és ismét.

Mit jelent ma újra hallani az Üdvözítő szavait, mennybemenetele előtti üdvözletét?

Hogy „a Szentlélek leszáll rátok, erőben részesültök, úgy hogy tanúságot tesztek majd rólam Jeruzsálemben és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig”?

Hát ezt: legalább fikarcnyi felelősséget érezni embertársunkért, orcánk zordabbik feléért, amely gonosz voltunkat tárolja – gonoszságunk fekete lyukja az űrben.

Gyönyörű időnk. Termékeny esők és ragyogó napok ideje, Pünkösd. Bombázások és tömegsírok ideje, ezredvégi holocaustok ideje, Pünkösd.

Keserű mosoly a galaktikák közönyében.

Teremtő matéria. Lélek.

Valahol a Volga mentén

Csodával sem határos, hogy ezt a dalt hallottam, a buszban. Magyarul szólt, de nem lett senkinek baja. Mert ha orosz a dal, mindegy a nyelv, amelyen hangzik, általában nem lesz a népből forradalmár. Egyszer s többször is, e nótára néhány árgyélusi gyerek a hirtelen felcsendülő trombitaszóló dallamán kókadozva azt kezdte nyekeregve, később nyikorogva, végül harsogatva-hersegetve, peckesen föl menetelve, hogy „Lingura şi strachina, Ciorba este gata, Nu fura din pîinea mea, Că te spun la tata.”

Az sem semmi, hogy a tegnap nem haltam meg. Jó, hogy nem előtte eggyel. Mert ott a fokozatos lehűlés, és ki tudja, még mi várható, mondták. Tegnap például egésznapos jajdenem dögköd volt Erdély fölött, azt hittem, valamiféle kombinációs tüdőirtási kampány része megint. A legfontosabb szamárinfó mégis kirázódott látómezőm tiritarka szeretet-kaleidoszkópjából. (Ugye, milyen szép ez a badarka? Újabban, de régebben is: képzavaros szóösszetételeket, szószerkezeteket, a kettő nem azonos, gyűjtök, ’alkotok’... Segítenek ebben a ’főkotók!’)

Buszra ültem, buszra ülök, ameddig csak meg nem hülök. Hát megy befelé a beffalóban, ott élt valamikor MBF, vagyis Mindent Beffaló Bill, a Tudorból a Hosszú utcán végig, ámde ám, ámde ám, nem lesz uzsonnám, nem lesz vacsorám... Amint elhagyjuk a Gecse utcai, Kistemplom utcai, Nagy István foarte Szent utcai útkereszteződést. Lám, ezt a fogalmat, mármint a kereszteződést, semmiféle rezsim nem kívánta betiltani, és mostmár Fidel Castro is... Is szereti Ferenc pápát. Mit is jelent a kubai hős neve? Első kattintásra négy a találat: castro: földvár, ősi erődítmény; castro: kelta romfalu Asztúriában és Galciában; castro: kőerődítmény, ősi, ill. római kor előtti; castrón: herélt kecskebak. (Az utóbbit talán hanyagoljuk.)

Ami pedig a Fidélt illeti, vannak ilyen nevű jeles személyiségeink. A szó a spanyoloknál: Fidel, főnév; fidelidad, hűség; fidelidad, pontosság; és jelent még (szószerkezetekben) elvhűséget, párthűséget, házastársi hűséget, történeti hűséget stb. Fidelio. „Beethoven egyetlen örökéletű színpadi alkotása: a Fidelio. A mű keletkezésének rövid története a következő: 1803-ban Emanuel Schikaneder állt a Theater an der Wien élén. Schikaneder vállalkozott arra is, hogy Beethovennek megfelelő szövegkönyvet ír. A zeneköltő azonban sehogy sem tudott megbarátkozni a színigazgató felszínes, silány tákolmányával. Muzsikájával egyenértékű szöveget, eszményeivel együtt szárnyaló irodalmi hangot kívánt. Ismeretes, hogy még Wolfgang Amadeus Mozartot is megrótta, amiért hajlandó volt a Don Juan ’frivol’ meséjét muzsikába foglalni.”

Ki írta ezt? Másnap keresem a neten, nem találom. „A keresési bugyutaság nem személyfüggő”, mondta valaki. Hát akkor milyenfüggő?

Menne a busz lefelé a Hosszú utcán, de nem mehet. Románul úgy hívják a mozdulatlanságra kényszerítettséget, hogy Bară la bară.

Az jön ki belőle, hogy a zsúfoltság miatt egymást (pontosabban egymás lökhárítóját) érik a kocsik. Ez ellen mit lehet tenni?

A felségem tapintatos. Hool voltál, kérdi. Értelme: hol veszítetted el az önuralmadat.

Valahol a... Ja, nem a Volga mentén...

Tankok a Mennyei Béke terén

(Naplótöredék)

Tien An Men. Ugyanekkor Moszkvában: „Misa, nincs igazad!” Nem sikerül semmi, a döbbenettől egyetlen sort ismétlek magamban. Skandálva. Tan-kok a Meny-nye-i Bé-ke te-rén.

Ezt mondom este is. Próbálom elverni a memóriából. Van rá receptem, Fogarasi Sámueltől. Kínos, mert ez a dohányzás világnapja, jó volna a japán Niko-stop: az akupunktúrás leszoktató. Fülbe szúr.

Bűzlik az ország. Fogarasinál van: Nosce te ipsum et cape tibi nasum. Ismerd meg magad, és fogd be az orrod. (Marosvásárhelytől Göttingáig.) Járok egyet gondolatban a városban. Naná, hogy Göttingában.

Irtózva menekülök is vissza, a hegyeim közé.

Tankok a Mennyei Béke terén.

Aha. Körmendi György kapuján állt, mondja Fogarasi, 1780 körül, a nevezetes latin mondás.

Tankok a Mennyei Béke terén.

A vénleány-csúfolóval hessegetem, máskor bevált. Tenta, penna, kalamáris, / Vastagnyakú Görög Máris, / Árva vagy te, szívem, máris.

Kínában most van ötvenhat, fifty six. Most ölik őket.

Tá-ti-ti, tá-ti-ti, tá-ti-ti, tá!

Otthon a fű. Anyám. Pázsintos udvaron lakik a szegénység.

Taploca, magyartanárok módszertani ülése. Gagyi, Bíró Á., Kincses Emese. Érdekesek, tudósak. Bírónak már egyetemi katedrán volna a helye. Ferenczeséknél. Menne az Igaz Szóhoz, nem talál embert maga helyett a Falvak Dolgozó Népénél. Kallós Zoltán énekel a rádióban. Aztán Soó Péter bánata. Egyetlen kapcsolatunk a világgal a rádió. A Szabad Európa, főleg az este hét óra tíz perckor kezdődő Román aktualitás című műsor. Van úgy, hogy többen is bőgetjük a készüléket. Ez is valami kis „manifeszt”.

Interjú Beke Györggyel a bukaresti rádió magyar adásában. Nagy bajához képest bátor és ügyesen szókimondó. Végig szurkolok neki. Sikerült közölnie velünk: index alá került. Szilenciumban van.

Tankok a…

Nagy Imre temetése. Mérai Tibor beszéde. Aztán egy fiatalember, nagyon éles, afféle „mindent egy lapra” szövege. Közben „esketések”. Hogy rabok többé. Nekik már dereng.

Tá-ti-ti, tá-ti-ti, tá…

Váratlan látogatók, gyermekkori pajtásom, fogorvos Tasnádon. Azért ott, mert nézhető a magyar tévé. Mindent tud. Folyóiratok, a bőség zavara. Könyvvilág, Új Írás, Alföld, Kortárs, Nagyvilág. Friss számok.

Romlik az Idő.

Patetikus, mi. Szombaton már megvolt a nagy kirohanás. „A kurvában fölhorgadó honleányi gesztus melodramatikus lavinája.” (Ezt nem tudom, miért, de jólesik leírni.) Vasárnap már „munkásgyűlések”. „Mély megrökönyödéssel szereztünk tudomást…” – arról, ami pénteken volt.

Honnan? Közvetítette a rádió? Netán a tévé? Az újságok?

Vagy hirtelen mindenki tud itt „maghiarul”?!

Tan-kok a Meny-nyei Bé-ke te-rén.

Csak az albánok, a csehek (jé, ez érdekes), és münk. Kampány. Lesz mit nyomni a lapokba legalább egy hónapig.

Lesütött tekintetű emberek az üzem udvarán. Egyikük olvas, gépelt szöveget, amelyben „elítéljük”… „Példátlan, soviniszta, revizionista.”

Csoóri Sándor-interjú a Könyvvilágban. – Harminc éven át morogtak, lázadoztak az írók az irodalmi élet korlátai miatt. Jó részük azonban csak afféle lépcsőházi lázadó volt, udvarias és alkalmazkodó forradalmár, aki legföljebb az irónia szabadságáig jutott el, vagy a kis részszabadság vállalásáig, de sose merte bejelenteni igényét az egészre. És most, amikor a megnövekedett írás- és gondolatszabadság nem csak a reményeinket, kétségeinket s feszültségeinket növesztette meg, hanem a múltunkat is, sokan közülünk a saját szégyenüktől megdöbbenve látják, hogy miként bánt el velük a sors, a politika. Többen most utólag értik meg, hogy félni annyi, mint örökké késlekedni, s lemaradni az életről, egyszóval múlt idejűvé válni a mindenkori jelenben. Emészthet-e ennél nyomasztóbb érzés egy írót? Alig hiszem!

Huszár Sándor: – Mi, romániai magyar értelmiségiek, sajtóemberek, írók eddig is tudtuk, hogy nem kétmillió magyarra hatunk azzal, amit megírunk, hanem csak egy közvetítői réteggel kommunikálunk. Tanárokkal, orvosokkal, mérnökökkel, akik olvasnak, írnak, tömegekkel dolgoznak. Persze egyre szűkül a kör. S minél nagyobb kompromisszumokra kényszerül a hazai értelmiségi, annál nagyobb tömegeket veszít.

Ez, amit én csinálok, ez pedig: kukkolás.

A lapokból, interjúkból azt is megtudom, ki mindenki van már kint.

Az elvándorlás az önvédelem sajátos formája. Hm, valóban.

A naplóírás úgyszintén. Csak kevesebb a kockázata.

Csoóri: – A hatalom, tagadhatatlanul, a tehetséges emberek között is keresett támogatókat, közgazdászt, jogászt, művészt, írót, tudóst, de ha olyan emberekbe botlott, akiknek a tehetségük ugyanolyan erős volt, mint a jellemük, máris lemondott róluk. Az észt elfogadta, a jellemet azonban soha, mert általános az a tapasztalat, hogy ahol az erkölcs, az emberi tartás és a jellem egyre több képességünket itatja át, ott zsugorodik a tere a diktatúrának. Azt is megkockáztatom, hogy szabad ember csak jellemes ember lehet.

Huszár: – Nemrégen felszólított a minisztérium, készítsek vagyonbevallást. Elmondtam, hogy én valóban gazdag ember vagyok. Mert ez a rendszer értelmet adott az életemnek. Van családom, örömöm telik benne, ez sem kevés. Írtam tizenöt könyvet. Van háromezer kötetes könyvtáram. Van egy nép, amelyik időnként jelzi, hogy szüksége van rám így vagy úgy, és ez elfelejteti velem a mindennapi bukfenceket.

Szóval ez a vagyonom. Nem véletlen, hogy Erdélyben az emlékiratirodalom oly fejlett. Itt századok óta a gondolkodó, népéért cselekvő ember egyetlen vagyona: az élete.

Illyés Gyula naplójegyzetei. Boldogságot az írónak nem az írás szerez, hanem a jó munka. Pusztán az írás üdvét, sajnos, nem az alkotók, hanem a grafománok ismerik. Boldogan nemcsak szeretni, hanem alkotni is csak kételytelenül lehet. Ahogy a dilettánsok.

Azt becsüljük benned, hogy mindig kimondtad, amit csak te mondhattál ki. (Páskándi Géza – Illyésnek.)

Busafejű nádikomája (a Deltából). Tört fényű a szeme, megbocsátón mosolyog. Mit tudtok ti, neveti el magát. Nem kapáltatok a Nagyszigeten. Mutatja a képeit, késő van, vodkázunk. Büszke rá, hogy három L van a nevében, ezt grafikusan érvényesíti is, a két kisebbre rákönyököl a nagy.

Páll Lajos. Kívülről tudja a verseit. A börtönben csak így alkothattak. Most addig-addig forgatja agyában, amíg elkészül, akkor papírra veti. Gépbe, hiszen kész-egész. Akkor már el lehetne felejteni. De ő úgy megtanította magát, hogy képtelen rá. Életművét úgyszólván a fejében hordja.

A képeivel is így van. Felfedezi nálam Nagy Imre Kétszáz rajzát. Második látogatásakor már viszi is. (Cserébe kapom a Magyar Néprajzi Lexikon N–Szé kötetét.) Tudja, mennyit ér. Nagy Imrére mindig mindenütt lecsap. Szinte mohón nézi a rajzokat, pedig hát neki is megvan az album (csakhát: „elvitték”). Ha van festő, akit szentként tisztel s aki ellen „lázad is”, akit letaszítana a Mennyből, akár Lucifer az Urat, akkor az a zsögödi óriás.

Gyerekszitok. Egyél szurkot, hogy gyászoljon a beled.

Gyermeklapok példányszáma. Napsugár: 48 ezer, A haza sólymai: 31 ezer.

Két (megírható?) téma. Kávédarálók vetélkedése. (Vajon, ha nem vágok bele, ráismerek-e még, mondjuk, egy-két év múltán? Kávét csak pléd alatt darálunk, nehogy meghallja a szomszéd, és átjöjjön potyázni…) Fiatalítás, változat kínai témára, egy kínai írónőnél. A H elhatározza, hogy mindenkit tíz évvel megfiatalítanak, azaz ennyit „elengednek az életéből”. Egyik hőse lehetne a Parittyaszemű. Ez egy parajdi milicistának a gúnyneve. A rendőr fél szeme: egy volt „paciensének” a „munkája”.

Mózes Attila levele. „…a közlési esély léptéke honi sajtótérképünkön 1:1.000.000.000…”

Gyermekszáj? „A gozsok úgy szálltak, hogy mencs.” (Gozs: cserebogár, mencs: Isten ments.) „A mogyorókürt úgy szólt, mint egy hozsánna.”

Vagy ez már – bizonyisten – Tamási?

Mi szeretnél lenni? Áldás.

Rendnek kell lenni. Oderint dum metuant. Caligula. Gyűlöljenek, de rettegjenek. A román Caligula azonban szeretetet is követel. Ebbe még a Fennvalónak is szinte-szinte beletörött a bicskája.

Rendnek kell lenni, mondta a kaszkadőrök főnöke, különben a legszebb bunyóról is kiderül, hogy kamu.

Virágzik az akác. Egész Kína kinn a téren. Kinn, a vérben.

Rettegve lapozok tovább.

Luvnya

Vannak ilyen luvnyák. Érettek, mint a nyár. Az ország hatalmas ínségben senyvedett, és akkor jöttek ezek a harsogó színek és ezek a tébolyult illatok, lilában párállt a havas, borzongató volt a hegyek pompás gótikája, de a boltig nyolc kilométert kellett caplatni a lucsokban, és nem lehetett konzervet se kapni, vécepapírt csak rokonainak szervált a kövér boltos, a hátizsákban hozott élelem addig tartott, míg ki nem látogatott egy társaság Udvarhelyről, és ott nem ragadt a luvnya.

Főzött kokojzateát, sütött rántottát, kevert puliszkát, szemvillanásból értették egymást. Kiült a fa alá egy szál kerek szalmakalapban, nézték, és csorgott a nyáluk.

Érinteni nem merte senki, a festő pedig szomorúan dolgozni kezdett. A vendégek eltakarodtak.

Tiszta röhej, hogy kijössz tájképezni Marosvásárhelyről, és aztán festesz tizenkét aktot erről a luvnyáról.

A boltos, miért-miért, ki tudná, nemcsak vécepapírt adott, hat tekeréket, hanem felhívta a lány figyelmét, hogy kitűnő konyak is érik a raktár hátsó polcain, a luvnya belibbent, a konyak, guszta feles palackokban, felséges volt, egyet azonnal megbontottak, a többit magukkal vitték. Húsz éve porosodott ott az Isten háta mögött, a fenyőkúti faházban. Magas ára miatt nem kérte senki, a boltos később elmondta, csak azért hozta elő, hogy végre megszabaduljon ettől a tételtől, nagyon unta már folyton átírni leltározáskor.

Azt a nyarat. A művésznek időnkint lemerevedett a dereka, és egyebe is. Azt mondták, egy ideg. És akkor ez tartott néha egész éjszakát is. És úgy oldották meg, hogy a lédi egyszerűen beleült, és aktivált, mint az alapszervezetben.

De a férfi nem telhetett be gyönyörrel. Azt élvezte, hogyan tobzódik fényes dárdájában a nő.

Luvnya, luvnya. Egy hajnalon eltűnt. A festő sokáig gyászolta. Nem dolgozott semmit, elcsángált messze a boronaháztól, hanyatt feküdt, és nézte az eget, mint Bolond Istók. Nem volt reggele, nappala, éjszakája.

A bárányfelhők csipkéi között megvillant a luvnya mézarany alakja. Málnát szedett a vészben, anyaszülte kosztümjében, szerelemgödröcskéje villogott a vérpiros fényben.

A boltos huncut szemmel várta. Itt volt, tekert egyet a bajszán. Töltött fehérpálinkát, amitől kiegyenesedik a vonat a kanyarban. Itt volt, mondta megint, hogy a művész úrban oldódott a szerencsétlenség.

S hát mü ejsze hogy sógorok es vagyunk.

Évek múltán bejött valaki a műtermébe, ellenfényben állt, azt hitte, a luvnya. Kiderült, alacsonyabb, csaknem molett, de a nézésében van valami, amitől az ember felülne a bárányfelhőre.

Képet akar saját magáról. Jó, bólintott a mester; de a képnek ára van. S mondta. Hát azt ő nem tudná megfizetni.

Esetleg a barátja. Van egy barátja, aki rendőr. Elküldte. Ilyen mesével maradjon otthon a luvnya.

De a portré már mocorgott a vásznon, biztosan törvény, hogy másnap megint ott bájolgott. Jó, egyezett bele, de csak bugyin keresztül. Takarodj innen, üvöltötte képéből kikelve a mester.

*

Nézem a portrét, érdeklődöm a lányától, ismeri-e a történetét. Nem, hát honnan. Apa elvált Anyától, ő nagyon kicsi volt akkor, és hát Anyával maradt, elköltöztek, semmit sem tud Apáról meg a munkásságáról.

Ha nem, hát nem. A tizenkét aktról éppen hogy semmit. Azokat elvitte egy lelkész, aki ilyesmiket gyűjtött. Kicsempészte, és odakint sokszoros áron adta tovább. Ma jó kis vagyont érnek.

Katalógus? Az mi. A művész lánya előbb kiállítást szeretne, aztán majd meglátjuk. Becsülje fel valaki hozzáértő személy, mi mennyit ér.

Ott az ál-luvnya portréja is. Bamba elégedettséggel vigyorog a világba. Mintha épp most csacsogná, hogy oké, de csak bugyin keresztül. Mint aki tudja: akkor is ott lesz az örökkévalóságban, mikor az alkotó végképp lemerevedett, s terméketlenül csak pihen, pihen, pihen.

Karnevál

Noé vezeti a menetet, és a Ribanc zárja. A kifutó akkor készült, amikor először (és utoljára) rendeztek divatbemutatót a faluban; a manökenek láttára felharsant a röhej, attól kezdve mondhatott bármit a műsorvezető, úgy hahotázott a nép, mintha kabarén mulatna. Utána pedig az utolsó kocsmatöltelék is ágyba vitte volna a lányokat. Ha egy társaság vidámságra van kalibrálva, nevetni fog. Így van ez most is, de mennyire más ez a prezentáció! A Tanítóbácsi találta ki, hogy állítsák vissza a kifutót, azon vonulnak előre párban vagy magánosan a szereplők, majd miután lejöttek, felsorakoznak oldalt, hadd gyönyörködjön bennük közönség és zsűri egyaránt. Aztán külön-külön is bemutatkozik minden pár vagy figura; párbeszéd, jelenet, bármi elhangozhat, cenzúra törölve, mondja a tanító: nem prédikál ki holnap a Papbácsi, mert hiszen itt van, ő a zsűrielnök.

Közvetlenül Noé után (aki valóságosan is részeg, nem csak a figurája az) érkeznek a Föld „neves” alakjai: Napóleon és Szent Ilona (!, mondják is, a császár őfelsége rajta halt meg), Hitler és Mussolini, Lenin és Sztálin, Rákosi és Kádár János... Miért van az, kérdezzük halkan, hogy az emberiség (saját történelméből) inkább emlékszik a nagy gazemberekre, mint mondjuk, a villámhárító vagy a számítógép feltalálójára? Ebben nincsen semmi életszerűtlen, magyarázza a Tanítóbácsi; figyeljétek csak meg, miféle maszkokban jeleníti meg önmagát a kisközösség, például ez a falu, és megtaláljátok a magyarázatot... Hruscsovot Gheorghiu-Dej-zsel „párosították”, senki sem ismer rájuk, pontot sem kapnak, pedig alakítója, a szabó, ugyancsak kalapálja az asztalt félcipőjével, Dej pedig (őt egy benősült regáti alakítja) Doftánáról énekel... Nem mindig passzol minden, hümmög a zsűri, na de lássuk a többit. Ceauşescu és Gorbacsov. Peresztrojka! A trojkát értik, a többit nem. Milosevics és Seselj vajda is külön bemutatásra szorul, nincs igazán sikere a viccnek: a Hága melletti scheveringi börtönben nagy csámcsogás hallatszik az egyik cellából. – Mi az? –, kérdi Carla Ponte. – Mi lenne? – feleli a smasszer. – Milosevicset eszi a méreg.

Apropó viccek. A Tanítóbácsi egyszuszra tud elmondani tízet-huszat, legutóbb hetvennégy volt a rekordja, utána a plebi következik, ő még többet tudna, de a szaftosabbakat (érthető okból) ki szokta hagyni, és csak harmadik a doki, ő keveset tud, de azt olyan tehetséggel adja elő, hogy könnyben úszik a laskás ég is.

A Rákosi-vicceket inkább az idősebb korosztály csípi, például azt, amikor Mátyás (mert ő is az volt, nem furcsa?) azért ül be a moziba, hogy kifürkéssze a nép hangulatát, éppen a híradó megy, saját magát látja a vásznon, amint az augusztus 20-i újkenyeret veszi át a búzaföldön (talán a napon sült meg, veti közbe egy öreg), mindenki tapsol, csak ő maga feledkezik bele a látványba, mire hátulról hatalmasat csap valaki a tarkójára azzal, hogy „Tapsolj, kopasz, mert elvisz az Ávó!”

Mi a különbség Ceauşescu és a Román Televízió között? A tévé túlélte a karácsonyt. Bushtól kérdi az ENSZ: van egyáltalán bizonyíték arra, hogy Irak tömegpusztító fegyverrel rendelkezik? Bush: – Természetesen. Megőriztük a számlákat!... Bush elnök Szaddám mesterrel jön kézen fogva, mint két nagycsopis az oviban, és ez olyan muris. Az osztatlan sikert persze a „rendszerváltó” és „országleépítő” politikusok aratják, Iliescu és Petre Roman, Constantinescu és Ciorbea, Băsescu és Tăriceanu, aztán „odaátról” Orbán és Gyurcsány. Előbbi egy palack tokajival integet, utóbbi kezében... magyarigazolvány.

Markó Béla a gyászszalagos Szász Jenőt támogatja: „Én is székely, te is székely; Jenőkém, ne jajveszékelj!”

Miután „lezsűrizik” a nagyvilágot, következnek a zsánerfigurák. Ez külön kategória. Itt már hölgyek is szerepelnek, például strichelő utcalányok a segesvári E60-as mentén, autósztrádára várva.

Megjelenik Erdély szépe, a székely himnuszt dalolja, metál stílusban. Érkezik az Erdőgazda, aki tulajdon erdejéből kényszerül tűzifát lopni; a Báró, aki visszakapta a „birtokát”, de nem maradt rajta semmi, kénytelen puskás őrt fogadni ősei sírjához, hogy legalább a köveket ne lopkodják szét; jönnek a közelmúltból magukat átmentett figurák. A termelőszövetkezet egykori vezetője, erdélyi nevén kollektív-elnök, aki hajdanában még így beszélt: „Elvtársak, a sötét múltban hagytuk, hogy a fejünkre izéljenek. Ennek vége. Mü most aztán kitátjuk a szánkat!” – ma azonban ő a tejfeldolgozó üzem tulajdonosa, a rendezvény főszponzora, neki szól a hála, hogy „ha a Patrón úr nem ilyen nagylelkű adakozó, ez a karnevál nem jöhetett volna létre”, stb. Jönnek a Diszkósfickók, akik reggelre porrá zúzzák a lokált, besétál a kalapos Gábor, amint éppen mobiltelefonnal kereskedik, de ha ékszert vennél, azonnal elékapja, és a szép politikus-feleséget így kísérti: „Megölelem s megcsókolom, s magáé az aranylánc!”... A sumák gépkocsi-kereskedőben egyik erdélyi város polgármesterére ismerünk, úgy jár a két szeme, mint a kocsi ablaktörlője, éles kanyarokkal sirül egyik pártból a másikba.

Legnagyobb sikere a Rablónak van. Tüntetőnek öltözve állja útját a politikusnak. „– Ide a pénzeddel! – De hát én bukaresti szenátor vagyok! – méltatlankodik az. – Akkor ide a pénzemmel!” És fergeteges taps közepette – kirabolja!

A maszkokat jórészt ők hárman „gyártották”, a tanító, az orvos és a lelkész, kosztümöt innen-onnan szereztek, ez ma nem gond, bemész egy turkálóba, és mikor kilépsz, az anyád sem ismer rád (így van ez a pártokkal is). A maszkok táncát követi a díjosztás, végül (némi aprópénz ellenében) bárki beöltözhet Bushnak, Szaddámnak, Napóleonnak, Csaunak, és a báli forgatagban elvegyülve mókázhat kedvére.

Mókázni és nem rókázni, figyelmeztet a Tanítóbácsi, mikor magamra öltök én is egy rongyot, képemre húzok egy álcát.

– Ne vigyorogj alatta, mert úgy maradsz! – küldi utánam a használati utasítást. Az a furcsa, hogy innen „belülről” nem tudom igazán, hogy voltaképpen ki is vagyok.

Világ eleje a Bivalydombon

Ebben a falucskában szilveszterkor az a szokás, mint sok másutt is Erdélyben, hogy éjfél tájban az emberek összegyűlnek a templom előtt, pontban tizenkettőkor megkondulnak a harangok, a férfiak felmennek a toronyba, elparentálják az óesztendőt (ez egy kicsit halotti énekként is hangzik, „Ó, mily rövid ez az élet, / Ragad minket az idő: / Íme, ismét már oda lett / Éltünkből egy esztendő…” ), aztán egy másik énekkel kérik az Istent, hogy segítse őket át az újba s véges-végig megtartsa erőben és egészségben, jólétben és boldogságban („Ez esztendőt megáldjad, / Ez esztendőt megáldjad, / Kegyelmedből, Úristen, / Bőséggel ékesítsed, / Bőséggel ékesítsed, / Te szent Jehova Isten” – ennek a szerzője Geleji Katona István). Ezután a falu rigmusmondója szép zengzetes versben köszönti a világot, boldog új évet kívánva minden lakosnak. Régen, mikor még sokan voltak, a szomszédos felekezeti iskola színpados termében múlatták az időt, toronymászás után pedig igazi pergő mulatság, újévi bál kerekedett, kivilágos kivirradtig.

Mára megcsappant a nép, ki-ki otthonában várta a torony-időt, az a néhány szomszéd, aki még itt él, vendéget is kapott, hazajöttek a fiatalok, hoztak magukkal kíváncsi németet, testvéregyházi magyart, hollandot – Cserés Feriéknél majdnem tizenketten ülték körül az ünnepi asztalt, a „felsőházban”, ahová csak nagy napokon jártak be, ünnepit ölteni. Cserés Feri nem tudta hová tenni magát a jókedvtől, mind a két fia itt van, az egyik katona még, a másik már az unokát is hozta, a kismenye ennivaló, néha rajta is felejti a szemét, pedig hát közelebb van ő már a hatvanhoz, mint az ötvenhez, a felesége se öreg még, van rajta fognivaló bőven; aztán a leánya hozott két egyetemista barátnőt, később megérkeztek a barátaik is, jól átfagyva, de mit számít az; eljöttek a sógorságok a városból, és itt a bátyja is családostól; asztalfőre két öreg szülőjét ültette, és gyönyörködött bennük, ugyanakkor fohászkodott is egyet titokban, hogy az övéi ilyen szépen megvolnának, mert lámcsak… Itt azonban elvágta az esze fonalát, nem akart bajra, halálra, bénulásra, rákra, sérvre, akasztott emberre gondolni. Ma az öröm estéje, jön a kétezredik esztendő, lehet akármi, világvége is, ha ők itt ilyen szépen együtt vannak; az se baj, ha tüzes mennykövek szakadnak le a háza előtt magasodó Bivalydombról, melyen olyan kitűnő szánkóutat vertek a gyermekek, hogy Cserés sem volt rest, kétszer is felbattyogott s azonnal le is csúszott az örömtől sikoltozó unokával, Péterkével.

A vacsorát már tíz óra tájban elkezdték, a fiatalok az út felőli első szobába szöktek át minduntalan, ott kedvükre táncolhattak; rossz sejtelmével ellentétben ezek nem bömböltették a hangmicsodát, szépen, kulturáltan tudnak táncolni, állapította meg. Az egyik diák azonban folyton az időről meg a világvégéről szövegelt apjának, idős Cserés Ferencnek, aki szájtátva hallgatta Nostradamust és a többieket, meg hogy micsoda félelem szokott erőt venni ilyen fordulók idején a népeken, mennyire buták, babonásak, satöbbi. A házigazda is belehallgatott a mesébe, aztán kiment megnézni a jószágot. És hát a fekete macska éppencsak hogy átsiklott a csizmája előtt, a kutya pedig felüvöltött a láncon. Persze idegenek haladtak el a kapunál, de Cserés Feri megrázkódott. Istenem, gondolta. Ha történik valami... Kétezer: az nem gyermekjáték. Feltámadhat az Úrjézus. Kitörhet börtönéből a Gonosz. Jöhet egy földrengés. Cserés a földrengéstől rettegett leginkább. Hetvenhétben Bukarestben járt földgázügyben, ott találta a nagy rázkódás. Igaz, csak egy kis kültelki kocsmában, de amit később látott, az egy életre elég. A földrengésnek már a puszta gondolatára is elemi erővel szállta meg valami bénító félelem, valami haláli rettegés.

A borjat mindenesetre nem kötötte vissza, a tehént is csak lazán hagyta, ha baj van, amilyen rafinált, kihúzza a láncból a fejét. A disznókkal nem foglalkozott, azok akkor jönnek ki, amikor akarnak, hitvány egy népség, kirágják a betont is. Tyúk nem kerregett, liba nem gágogott, réce nem hápogott. A juhok sem bőgnek. A kutyát elengedte, az viszont úgy elrohant, mintha karót kapott volna a farába.

Kétes sejtelmekkel ballagott vissza a házba, ott javában folyt a buli, alig vették észre, hogy istenem, már itt az éjfél, harangoznak. Nosza hamar felkerekedtek mind, a templom alig ötszáz méternyire fehérlik, Cserés azonban hátramaradt, avval, hogy neki kell bezárnia a kaput. Be is zárta, de aztán egyáltalán nem akaródzott a többiek nyomába erednie. Valami megmagyarázhatatlan energia térítette el, fel a Bivalydombra, gyermekkora kedvenc „lesőhelyére”, ahonnan az öreg diófa tetejéről mindent és mindenkit látott, aki csak a faluba betette, vagy aki az utcára kitette a lábát; és minden pletykát kihallgatott.

A diófa helyén most jókora kórérakás áll. Ő rakta, hadd legyen mit behordogatnia majd zsúponként a juhoknak. Itt áll, és hallgatja zakatoló szívét, melle kidomborodik, alakja felmagasodik, mint valami elszánt őrszemé... Amikor elindult ide, azt hitte, csak a falu éjszakai képére kíváncsi, hogy a polgármester becsavartatta-e az égőket az utcai oszlopokra, szóval hogy egy kicsit gyönyörködjék a falu „éjszakai kivilágításában”, és máris indul a toronyba. Énekelni, hogy milyen rövid ez az élet.

De hiszen éppen ez az. Ha mégis történne valami… Akkor itt fenn van az abszolút biztonság. Itt nem dőlhet rá semmi. A Bivalydomb olyan, mint egy felszíni óvóhely. Csizmája mély nyomot olvasztott a friss hóba, és úgy érezte, béklyó van a lábán.

Behúzzák a harangot, hallja az éneket, tisztán, szépen, a fiai finom tercelését is jól felismeri, tőle tudják a hajlításokat, aztán a másik éneket, és, ejnye, a fenébe, a köszöntő!… Hát azt évek hosszú során át éppen ő maga, Cserés Feri szokta mondani, még Keresztes tanító úr szerzeménye; halála előtt a kottás füzetekkel a rigmusokat is neki hagyatékozta…

Valami szövegelés azért mégis van, de nem mintha nem a mi nyelvünkön, aztán mégis, de nem idevaló szólásban, aztán a két himnusz, és… és kész.

A nagy döbbenetben, melyet ittrekedése miatt érzett, meg a nagy sunyi hallgatózásban megfeledkezett arról, ami ideszögezte, ennek a kórérakásnak: hogy tudniillik jön, jöhet a világ romlása, a VÉG!…

Zavarodottságában vizelni próbál, aztán letolja a nadrágját, mert egyéb is kikéredzkedik, rettenetesen sajnálja magát, és nyög akkorákat, hogy visszhangzik a fagyba dermedt szőlőhegy is. Végül, mikor hallja: jönnek már vissza a vendégek, megtörli fagyos kukoricavirággal, mint valaha legénykorában... Nincs benne élvezet, magára ráncigálja elegáns csizmanadrágját, és szinte-szinte az ülepén érve az aljba „fogadja” a közben egy-két sógorral, baráttal megszaporodott vendégkoszorút, cefetül szidva a borjat, amellyel mindmostanáig közelharcot vívott, sőt jószerint be se tudta kötni... „Csak tessék, tessék befáradni nyugodtan, visszamegyek az istállóba, mert ha nem, reggelig mind kiszopja a Virág tejét”…

Nem sokkal később hóval dörzsöli be mindkét arcát, míg vérvörössé nem pirul. Akkor aztán leveti a zakót, s egy szál ingben, lájbiban bemerészkedik, tölt a szikrán főzött kisüstiből, mond „gazdai szót”, és elszavalja a „sajnálatosan elmaradt” toronybeli köszöntőt. Nagy, lelkes taps jár érte, főleg a fiatalok rajongják körül. A végére hagyja az „Áldást”: énekelve, a Geleji Katona Istvánét, azzal a résszel, hogy „Tégedet áldnak, / Kik lakoznak e földnek színén. / És a puszta helyek is / Bőséggel, / Halmok áhítozódnak / Víg kedvvel; / Boldog, kit magadnak választál, / Sionnak királya!”

A siker kellős közepén hirtelen és kérlelhetetlenül, félreérthetetlenül és parancsolón, mint valami szakaszparancsnok: megmorran a gyomra. Mit ettem meg, mit ehettem, gondolja egészen elgyávultan, miközben meglehetősen dicstelenül hagyja el a „csatateret”; futtában az udvar végén árválkodó árnyékszék felé megpróbálja egyszer s mindenkorra lenyesni a földrengést, a világvégét, sőt magát a Bivalydombot is, az esze fonaláról. Ezt suttogja: kétezer, kétezer, kétezer, kétezer, kétezer…

És úgy retteg, mint 1977-ben, Bukarestben, a földrengéskor.

De hálistennek nem történik semmi.  Gyomormoraja elcsitul, megnyugszik; olyan szilárdnak érzi testét, lelkét, faluját, örvendező házanépét, mindenét – mint a világegyetem a  maga kozmikus teljességét.

Amikor aztán eléjön, atyai elégedettséggel terjeszti karjait a tájra, mintha áldásos hatalommal ruházta volna föl az Úr.

Ez nem a világ vége, nyugtázza kitörő örömmel; ez a világnak éppenséggel az eleje.

Mintha csak most lettünk volna megteremtve.

És a tisztelgő zenélésre éppen a házfeljáró elé érkező muzsikus banda prímásának legnagyobb ámulatára, fogadólag, ezt rikkantja Cserés Ferenc: „Húzzátok a Rákóczi-indulót bévonulónak, Matyi. Mert lám, újabb ezer esztendőre, szeretettel esmég feltámadtunk!”

Japán lány monológja

Az életemet úgy szerettem volna elképzelni, mint egy vidéki lakodalmat, vagyis hogy tartós, huzamos, megfeszített munka árán szervezzük az ünnepséget, és mi, az ifjú pár leszünk azok, akik a vendégeket megajándékozzák. Keményen megdolgozunk mindenért, például már egyetemi éveink alatt pénzt keresünk, én elmegyek kiszolgálni egy bárba, ő pedig ugyanannál a cégnél teszi hasznossá magát, bár a piktúrára tette fel sorsát, festő lesz, ő a szívem csücske, vele képzelem el öregségemet is, nemcsak ifjúkorunk tomboló boldogságát. Ülünk egy teraszon, és nézzük a tenger hullámait. És amikor rettegni fog a hullámoktól és az egyedülléttől, megfogom a kezét, és azt mondom neki: kedvesem, menjünk haza. És hazajövünk ide, Erdélybe, Székelykeresztúrra. Ez egy kisváros Segesvár mellett, és van egy hegye, amelyet úgy hívnak, Jézuskiáltó. Ott fenn megilletődik az idő, elfelejt továbbhaladni.

Az életemet el tudnám képzelni úgy is, hogy szorosan hozzátapadok ahhoz, akit nagyon szeretek, és beszívom teste illatát vagy akár a szagát is, és nem engedem, hogy eltávolodjék tőlem, testi szerelmem átjárná a lélek tüze, amelytől a kedves férfi hűségessé válik, hozzám szegődik, mint testőr a királyasszonyhoz. Laknánk egy lankás oldalon, pásztor furulyálna juhainak, amelyek békésen legelésznek, mert amíg a furulya szól, távol marad az ordas. Laknánk kunyhóban akár, és őrizném a tüzet, a háztűzhelyet, sütnék tepertős pogácsát neki.

Nemzene fiakat és lányokat nekem. Bronz teste szobor patinát kapna a zord esztendőktől. Tizenkét fiat és tizenkét lányt szülnék neki, és benépesítenénk a pusztuló tájat.

Gyermekei és unokái birizgálnák a szakállát, tépdesnék erős bajszát, és nem tudnánk már, ő sem, magam sem, melyik a saját gyermekünk, és melyik az unoka.

Korondi hólyagos fazék hűvöséből ennénk az aludttejet nyáron, zsenge hagymaszárral, frissen sült cipóval, kicsit avas, zsírját eresztő vékony szalonnával.

Párosodnék az urammal százévesen is.

Laknék vele erdőn, hegyen, völgyön, vízen, a levegőben is. Lennék örök modellje, vágyai villámhárítója.

Megtanulnám népe imáit, és vele imádkoznék.

Felmennék vele a Jézuskiáltó hegyre, és várnám az ige beteljesedését. És ha a Teremtő úgy döntött, hogy megint elhalasztja az idvességet, nem csüggednék.

Ezt az embert szeretem.

Nem tudok róla szinte semmit, csak képei, ezek a monumentalitással kacérkodó portrék (híres emberek arcképei) üzenik, hogy volt köze a halhatatlansághoz.

Míg az arcok, szemek földrajzát fürkészve próbálta becserkészni a lelkek titkait, maga is tanúvá vált, tragédiák és komédiák közönségévé, akinek megnyílik egy ajtó, de nem tudja, mi áll mögötte, élet-é, vagy halál.

Ha sikerül, eggyé válok a szellemével, és hosszú utazást teszünk az életében. Olyan ez, mint valami film, egyszer csak betoppansz a tájba, és már takarod is az illatos szénát. Gereblyézel. Kergeted a bárányfelhőt. Ábrándozol az űrről.

Szép szemét a lelkembe fúrja, és magam is képpé válok. Felköltözöm egyik vásznára, és ott észrevétlenül megvárom a keresztények feltámadását.

Madonnát ábrázol-é a kép, amelyre felkérezek: azt hiszem, nem. Benedek Keresztényné Szabó Katica tekintetes asszony szemén nézlek benneteket, és amikor megszólalnak ama trombiták, drágagyönggyé válik a gyantacsepp a szemem sarkában. Ha jól odafigyelsz, Szabó Katica megrovó tekintetében már ott pipacslik az örök boldogság. A vásznon idegesen vibrál az időtlenség.

Ha jól nézel és látsz, levetkőzöm neked. Gyönyörködj bennem. Bimbózó üdvöm egyetlen gondolatoddal elnyerheted.

István, a poét

Keresztapám, Kicsi Feri, valahányszor hazamenve felkerestem s beszélgettünk egy kicsit, a negyedik-ötödik pohárnál elsírta magát. Azt hittem, a bortól.

Most megtapasztaltam: nem csak attól. Hanem az élettől is.

Nem világos, hogy miért gondolok oly gyakran az elmúlásra. Több előzménye lehet, nehéz megítélnem. Sokan voltak számomra kedvesek és szeretetteljesek, és ma már nem élnek. És én úgy vagyok velük, mint bizonyára mások is: hogy mégis nagyon élnek, azok is, akikhez nem fűzött rokonszenv vagy barátság, de valamiféle ügy vagy ürügy vagy bántalom okán kénytelenek voltunk szóba állni, néha vitázni is. A megoldás nem mindig szép, sem jó.

Minden tiltakozás ellenére visszajárnak az álmaimban, ott kísértenek legszebb álmatlanságaimban. Nem tudok önfeledten, boldogan aludni.

A szomszéd azt mondja: remuskálásom van.

Az okosak, hogy aki sok halottat szeret, boldogan érvényesül.

A francba, semmi sem tisztázódik normálisan.

Én még élek.

*

Ha meghalok, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi rejtett titka volt, írta Áprily Lajos.

Váratlanul s hirtelen támad kedvem imádkozni. Éjszaka óránként alszom vissza, kétóránként fohászkodom. Gyermekkoromban nem szerettem, mert muszáj dolognak tűnt, ifjúkoromban imponált, hogy nem hiszünk semmiben (a kommunizmusban sem, bár az elején úgy éreztem, hogy milyen ragyogó, közben épp elvették a földjeinket, pincébe döngölték a föld embereit, mindet begyötörve a kollektív garázdaságba); később papnak készülve az volt a gondom, hogy az ima csak akkor üdvös, ha személyre szóló, és az a közösségi személyre igazítás, amit a templomokban gyakorolunk, kissé hamis.

Nem lettem pap; sajnos, szégyenemre: hálisten. Ha pap volnék, minden temetésen zokogva búcsúztatnám az elhunytat. Lehetett némi jelzése a sorsnak, hogy 1968-ban a poloskás bukaresti kaszárnyában elveszett az érettségi oklevelem, így nem kapcsolhatott be politruk őrnagyunk továbbszolgáló tisztnek s majdan hivatásos katonának; de nem jelentkezhettem a teológiára sem, mert csak éves késéssel jutottam hozzá az okirat hitelesített másolatához.

Addigra elpárállott a hadviselési gőz, leszerelve rám talált a hepatitisz, gyógyulásom után pedig ölelő szép őzike szemmel nézett rám egy frissen végzett tanítónő, és aztán nemsokára feleségül jött hozzám.

Isten rendelhette így, nem tudom, mert még sokszor mentett meg, bár egyszer se jelezte, hogy Ő a tettes.

Nincs az életünkben romantika, több a szegénység és a sanyarúság.

Feleségem máig a világ egyik legszorgosabb imádkozója. Ha elfelejtem, a maga malasztos részéből mindig bőven juttat énnekem is.

Az emlékeimből kitépett félszekus vagy egésznormás hölgynek, akivel temetéses korszakomban találkozom, szipogva felelek. Félek tőle. Volt előtte egy másik, bőrkabátos, Moldovan vagy Muntean, mindegy, ezeknek csak a sírkövükön jelenik meg a valódi, vagy tán az is hamis. Ezt a Moldovant vagy Munteant láttam még néha, aztán már csak egyszer, a szövetkezeti kiskorcsomában, megnyúlt, érdekes, ők nem tömegükben gazdagodnak, hanem nyúlánkságosan, szürke lett és kiábrándult, kibabrált vele az új rend, az öreg beszervezőket nem becsülik, új módszerek, lehallgatás, szuper készülékek satöbbi, az én diákkori zaklatóm persze nem ismert meg, miért van az, hogy a madár rettegi föl mindig a héját, kérdeztem húsz éve az odajáró többi ex-szekust, akik lassan már engem is a magukénak gondoltak, hogy mi lett a Moldovánnal vagy Munteánnal, meghalt, mondták egyszerűen, meghalt, Dumnezeu să-l odihnească, Isten nyugosztalja.

Így múlik el az öreg szeku dicsősége.

Szipogva, mert pofontól rettegve taknyolok, ha faggatnak: mesélem, hogy az illető milyen kiváló férfiú volt. Szegény vagyok, nagyon csóró, messze még a katonaság és a nősülés, éppen kirúgtak a pedáról, garasom sincs, szégyellek hazamenni. Otthon is szegény és beteg majdnem mindenki.

Temetőből hazajövet, kvázi szemben a rendőrséggel korcsoma, oda invitál a lédi. Ha én megélhetési sáska vagyok a holtaknál, ő missziós: fizet, valszeg be akar szervezni.

Ilyen távból nem is tudom, mennyire duci, mennyire randa. Mondja, rémlik tán, testileg nem szokja. De mint előleg, kellőleg, jó kurvát kerít, ha szépen viselkedek.

Mi jön még át az időn? Csak annyi, hogy srégvizavi a pékség, és bémedvéz két boszumflát alak, ezt jobb, ha meg sem magyarázom.

Az egyik kicsi Janó, kiabálós, máig korcsumázik. Tőle még a mucutások is félnek. (Nem tudom, ki s mi a mucutás, ő szokta eztet mondoválni.)

István. Olyan illat árad a kiskocsmában, hogy most már sejtem, miért szipogok mindig a sírnál.

Ha megdobban a szíved még egyszer utoljára, a lágykenyértől való.

A hölgy leragad a kérdésnél, hogy ki is volt az az illető. Akit az imént parentált el a reszketeg hangú öreg lelkész.

Poét, mondom neki. Un máré poét.

Ady.

Elhiszi. Büszke vagyok, hogy nem hazudtam.

István felhajtja a vodkáját, a hónom alá nyúl.

Szó szerint. Mert majdnem kétméteres, nálamnál pedig csak a kurcsumázó kicsi Janó az idétlenebb.

Barátom volt, poét, poét. Éppen az ő temetéséről hiányoztam.

Igazolatlanul.

2008-ban ment el. Ezzel a versével siratom:

V. Szász István

EPILÓGUS

Egy banális estén a költő

találkozott a lélekhalásszal

s az homlokon csókolta őt

s mire

csöngetett ajtaján a hajnal

már elíziumi tájakon dalolt

Szia, testvér!

Később majd elmesélem azt is, amikor elvitték a taligakeréknyi kenyeredet az újság, pontosabban a mi picuri irodánk, a hetvenhatos szoba elől.

Ezekkel maradunk meg, pedig a verseink sem kutyák.

Kenyeret lopni érdekesebb, mint verset írni.

Liftbéli (ál)halál

Jövök le a lifttel, s mintha fel.

Inkább le, mégis. Mióta kicserélték a régi öreg szerkezet sínes (garázs)ajtaját, és immár két könnyű levelibéka nyitja/csukja a sorsunkat, biztonságom erősödik. Persze nem túlzottan. Lefelé semmi gondom. Eszembe nem jut a kaszás bandita. Bevásárolok, jövök vissza kábé félóra múltán, még délelőtt, nyitom a postaládikót, semmi. Hívom a felvonót az égre menendőn, hát mindjárt ott terem. Hasznos időben érkezik egy könnyű járású, sima, kosárlabdázó termetű fiatalember, na jó, csak számomra fiatal, amúgy negyven és ötven között, még eléri, helyet biztosítok neki a csupán négy személyre „kalibrált” szekrényben, kérdőn figyel, megszólal magyarul: „Az ötödikre?”

Nem utálom, ha a 45 lakásos lépcsőház lakói nem ösmernek. Akikkel negyedszázada még ismertük egymást, azok szerényen eltávoztak a boldogabb (Jeddi úti) vadászmezőkre. Egy-két özvegy tart számon bennünket, közben alábbhagyott a mindennapi kopácsolás, fúrás-faragás, elültek a zajok és szenvedélyek, lecsillapodtak az indulatok, megritkultak a veszekedések, rendőrt már alig kell hívni, satöbbi. Elöregedett a „blokk”. Az újak senkivel sem közösködnek. A fiatalember már-már nyomná a gombot nekem, az ötödikre, még eléri a szavam: a hetedikre, kérném.

De már mégis inkább magam nyomom meg. És azt sóhajtozom, inkább kifejteném: ha eszembe jutna a kulcsszó, hogy számomra immár... Nem jut eszembe az a bizonyos szó, és fölgerjed bennem a harag egy bizonyos Alzheimer úrra, akinek a barátja, bár még nem rezeg a nyakamon a fejem, Parkinson doki, egy ideje oly sok örömsétára biztat a Poklos-parti sétányon.

Az a helyzet, magyarázom a selymes léptű kosárlabdázónak a kilencedikről, akit mégis inkább nőgyógyászként könyvelnék el, hogy valahányszor liftbe lépek, a szív... és most jönne a kulcsfogalom, de nem jut eszembe, a szív, a szív, és végül kivágom magam: a szív kisebb rohama kísért, afféle preinfarktikus hadiállapot; és az én liftbéli társam szelíden mosolyogva óvintézkedést helyez kilátásba, hogy mármint ekként alapvetően nem kellene sem liftbe, sem más járműbe ülnöm.

Fel is jutunk, kiszállok, kedves udvariassággal búcsúzunk, én talán még látom őt, a híradóban. De ő, ha jön egy tréfás kipurc, már soha engem, ám a lift és az élet megy tovább. Kirakom a kiflit, a szőlőt, és azt is, amiről nem szívesen beszélek. A szomszédasszony kikukkant: most jössz, vagy most mi? Nem, mondom, most úgy jöttem, hogy már megyek is.

És valóban, a lift visszasuhan (kissé zakatol, de már nem annyira, mint a másik, mint egy békebeli lóhere-morzsáló kiscséplő); besuttyanok, a leveles ajtókat be, fél ujjal tartva, nehogy meggondolják magukat és itt ragasszanak, a szerkentyű méltósággal indul, mintha gyorsulna is, de talán mégsem, s már ott a fölszint, a szabadság és a boldogság, és eszembe villan a fölfele hiába keresett kifejezés, a szó, a fogalom, a baj, amiért szenvedek: hogy ez a lift nekem valóságos rizikófaktor!...

Nyílik az ajtó, illetve nyitom. Erre még van erőm.

A többire nem kellene emlékeznem.

Jön a busz

Amint kibarmolom magam a tömbházból, sajog a bal vénám. A halál jelzése, mondta valaki, akinek már harminc éve ez a kedves baj büszkíti az életét, de még mindig másnak rendeli a koszorúkat az übercsendes parcellákba.

Eléjövök, nincs időm senki másra. Tudom, hogy minden busz jó nekem, két megállóra van a lelkem kalibrálva, várnak a kis gipszoroszlánok, és mire érkeznék, már ott cigarettázza a hetvenhetediket Frici úr, aki megint és mindig Joyce-ot olvas és kommentál.

El vagyunk látva zsenikkel.

A Favorit megállóban ül egy nem is idős hölgy a likacsos, ámbár fémes illúziót keltő padon, amely nyáron forró, télen fagyos. Még mielőtt megszalasztanám magam az éppen méltósággal befutó randa busz középső ajtajához, elkiáltja magát:

„Hatos, hatos, hatos!”

Hát nekem persze ez is puftá ráftá. Felszállok, megyünk.

Elfelejtem megköszönni.

Másnap ismét ott a nem is idős hölgy, ritka búzavirág szemét ismét rám villantja, és azt kiáltja: „Húszas, húszas, húszas!”

Nekem a húszas is jó, mint mondtam. De most megköszönöm. Nem szól semmit, mert már befutott a negyvennégyes, és persze talált valakit, akinek fontos lehet az infó, annak kiabálja, hogy negyvennégyes, negyvennégyes.

„Negyvennégyes!”.

És most sem visz rá a kíváncsiság, hogy alaposabban megnézzem magamnak. Vagyis a világnak.

Másnap hiába lesem, várom, nincs sehol.

Vagy mégis? De ez duvadt és közönséges, és nem is az első szaladó utashoz beszél, hanem vélhetően az unokájához. Gyere már, sziszegi.

„Huszonhatos!”

A Favoritban mondhatsz, amit akarsz.

Leülök magam is egy afféle likacsos nejlonpadra, az első fickóra ráüvöltöm:

„Tizenhetes, a Kombinát!”

Sok itt a hülye, mondja rezignáltan, és felszáll.

Örülök, hogy nem kell vitatkoznom senkivel.

Száz vén vagány

Nem dobtam el szinte semmit. Ifjú kérdezősködők. Mind azt lesi, hogy mit nem olvastam. Én bizony sok mindent olvastam, de ha egy okosabb ember szemszögéből nézzük a teljesítményemet, akkor sok mindent nem olvastam.

Nem azért, mert minek, hanem azért, mert honnan. Legnagyobb tolvajlásom is egy könyvről szól, mára már nem is szégyellem.

De például Elekes Fricihez képest semmit sem olvastam.

Ha most emiatt frusztrált volnék, megenné a fene a világirodalmat.

De nem vagyok fru... Szóval nem bánt a dolog, mert már ötödikes koromban kívülről vésődött belém Petőfi Sándor János vitéze, hatodikos koromban Arany János Toldija. Sok-sok évvel később nem kis elégtétellel vettem tudomásul Márai Sándor naplójából, hogy naponta olvas Arany Jánost. És Vörösmarty Mihályt. Kettejüket tekintette a magyar költészet csúcsainak.

Régebben a műveltség egyfajta fokmérője volt az olvasottság. Szokás volt fitogtatni az irodalmi jártasságot. Persze gyakran lőtt vissza a céltábla, de az effélékről szóló kis történetek mára értékelhetetlenekké váltak. Mindenfajta irodalmi utalás az értetlenség kockázatával jár. Ott tartunk, hogy vágyakozással gondolok vissza azokra az időkre, amikor illett dicsekedni valamelyik frissen olvasott irodalmi művel. Könnyen vált mégis nevetségessé egyik barátunk (haverünk), aki Gabriel García Márquez híres művének címét rosszul csípve föl, a tovább-dicsekvésben így adta a művelt sznobok tudtára: Száz vén vagány.

A sznobok mindent pontosan idéznek. És úgy értik s magyarázzák félre a drágagyöngyöt, hogy inkább lennél disznó, mintsem író. Hanemhogy well, olvasó!

Szóval drágaságos, amikor senki sem olvas semmit, de mindenről van echte tudása.

A hülye is számíthatott némi kis hírnévre. Akit akkoriban kinéztek maguk közül a sznobok, az majdnem büszkén húzta be a farkát, hiszen íme, tanult valamit.

Nekem volt egy Ágicám, jaj, dehogy volt nekem, nem volt meg soha. Mindegy, Ágica olyan szépen sercintette az ’s’ hangot, mintha dörzspapírral smirglizték volna a beszélőszerveit.

Ha kimondtuk a nevét, az Ágnes minden más hangja fölé emelkedett ez az ’s’, és úgy uralta a társalgást, mint később ő maga a férjét: volt nap, amikor Smuel kartárs (így becézem) hetven, sőt kilencven strigulát rótt füzetébe, a kedves hang múlandósága ellen.

Dehát minden örökélet eltelik egyszer.

Ágica, Ágnesünk szuperszorgos jegyzetelőként diákságunk szivárványos éveiben rendszerint az érdeklődés középpontjában állt. Három csoportra osztott évfolyamunk minden tagja kötelezően „olvasott” az intézet könyvtárában. Fene tudja, mindig mindenki ugyanazokat a könyveket kérte ki. Aki korán lépett, idejében jutott hozzá. Jegyzetelt, cédulázott, borítékba tette. A többi kölcsönvette, lemásolta, borítékolta. Ebből nemsokára kedves kis üzlet lett.

De akkor nem volt fénymásolás, az egyetemi előadásokat kőnyomatban sokszorosították.

Ágnest illett hevesen „szeretni”, harsány s-ekkel!

Nem sikerült meghódítanom, nem is törekedtem rá, mégis kedveltük egymást. Kölcsönadta céduláit, én pedig suttyomban átjátszottam csoportunk szorgimarijának, aki odahaza beindította számos kishúgát, és nemsokára már ötünknek keletkezett borítékolt olvasmányjegyzete a világirodalom legjobb alkotásaiból, a tanár úr listája alapján. A munka persze folyt tovább. Szerény, de pénzes buli volt azokban a szűkös években.

Tízest kaptam a vizsgán, de nem a cédulákból. Hanem mert szombat éjszaka le nem hunytam a szemem, lapozgattam a már korábban sikerrel vizsgázott csajok kölcsönkért jegyzeteit. (Én is jegyzeteltem, ha éppen ott voltam az előadáson, de ébredés után igen nehezen olvasok olyan szövegeket, amelyeket szundikálva vet papírra valaki...)

Vasárnap reggel nyolc óra húsz perckor negyedórás szerepléssel beszéltem csillagos tízest Oláh Tibor tanár úr fülébe. Az Ágnes céduláit nem kellett elővennem. Ott voltak pedig duzzadt zsebeimben.

Most, hogy szeretettel dobom kukába a tőle kapott és el sem avult világirodalmi zakuszkát, szeretettel simogatom végig utoljára a saját kis feljegyzéseimet, amelyek későbbi koromban, Korondon születtek, ínséges időben. Eldobandó kockás füzet negyedére vágott darabjaiból álltak össze, miután tűvel-cérnával könyvvé csúfolva így-úgy bevarrtam.

Ojjé, 1989. február 3-án, pénteken a feleségem 1856 lejt kapott fizetésül. Törlesztendő részlete: 800 lej/hó. Az én fizetésem? 2518 lej. Lehúzás 254. (Már nem tudom, mire.)

Kifizetnivaló: 830 cipőre; 240 Igaz Szó; Tej 340 Palkó J., Tej 90 Máthé M.; 700 bentlakás (Attila); 256 olaj, cukor (ma osztották); 300 pityókára 7-én.

Nem is éltünk rosszul. A feleségem ma is felír mindent.

Másfajta beírás: „Át a határon. 6490 menekült 1986-ban, ebből 1652-őt visszaküldtek, 25 százalék.

Más: Isaac Asimov akkor negyven éve New Yorkban élt. 1950 és 1998 között 405 könyve jelent meg. 14 tudományos cím birtokosa. Őrajta csak bizonyos John Chrisy tett túl, ötszáz krimivel. (Guiness).

Szerelmi négyszög. Férj – Feleség – Szerető

Alatta fölnyúló összefoglaló jel, és a magyarázat: Te, aki tudsz róla.

Kiráz a hideg.

Ez a nap hordaléka. Ceruzával írtam, ma is kedvelem a ceruzát. Akkor azonban egyéb is „vezérelt”: ha szorul a hurok, a kis negyedrét firkálmányt gyorsan le lehet húzni a budin, és a ceruzával írott szöveg is rögtön szétfoszlik.

Tudja a jobb orrlikad, hogy mit szív a bal?

Istenem.

Talán nem hiába vettem most föl a neved.

Közben száz meg száz lepedő szivárványában a szép Remedios élvetegen emelkedik föl, és viszi a hóna alatt Gabriel García Márquezt is, a sárga pillangók mennyországába.

Az olvasólámpa halála

Ez egy olvashatatlan olvasmány.

Az olvasólámpa olvasópróbára sietett az olvasóterembe. Otthon feledte olvasójegyét, nem engedték be. Várta az olvasókörben egy olvasó és egy olvasókönyv, a félbemaradt olvasnivaló, olvasójel minden tizedik oldalon. Az olvasólámpa olvasásmódja igen érdekes, szájról szájra olvas. Várta őt az olvasómozgalom lelke, az olvasószerkesztő. Névsorolvasásból doktorált, délutánonként olvasószolgálatot vállalt, hát gyakran emlegeti az olvasóközönség. Nyaranta olvasótábort szervez. Villanyoltás után az olvasólámpa gondolatolvasással üti agyon az éjszakát. Sok éj múlt ki ekképpen. Jó olvasólámpa mindig olvas.

– Vajon kivel olvastat az olvasószerkesztő? – aggódott. Bánatában reklámokat kezdett olvasni. Annyira belemerült, mindjárt elüti egy kocsi. A sofőr fékez, ráripakodik:

– Itt kelsz át, idióta? Nem tudsz olvasni, analfabéta?!

Az olvasólámpa mélyen megütközött ezen, ugyanis éppen azt olvasta egy hosszú reklámszalagon, hogy AZ OLVASÁS ÉVE. Az ő olvasata szerint ebben az évben szabadon lehet közlekedni az olvasnivalók között. De lám, nem.

Szomorúan hunyt ki.