'))+ ''+ (document.layers?'':'

XIII. FEJEZET

Szabadság, szerelem! Új seprű. Egy dagi trónörökös. Mázli felsőfokon

.

Ha valaki nem élt úgy soha, hogy létezésének minden másodpercéről mások döntöttek, az el sem tudja képzelni, milyen mámorító érzés ismét a magad ura lenni. Szüleim, testvéreim és szerelmem társaságában élni tíz napon át, az maga volt a menyország. Apropó, szerelem, amelyről mostanáig szemérmesen hallgattam. Számomra az elmúlt hét hónap ,,érzelemmentes" periódusa nem okozott lelki traumát. Bevonuláskor nem igértem örök hűséget kamaszkori szerelmemnek, ennek ellenére aszkéta módon éltem. Arról gondoskodott a hadvezetőség is, hogy ne nagyon kínozzon a szerelem. Akkora adag brómot raktak minden kajánkba, amely egy lovat is lenyugtatott volna. Aztán ott volt az állandó csuklóztatás, a folyamatos, nagymértékű fizikai megerőltetés, így könnyű volt megmaradni hűségesnek. Naplómban erről a tíz napról csak annyit jegyeztem le: olyan csodálatos volt minden pillanata, hogy soha nem lehet elfelejteni!

Keserves volt a visszatérés a kaszárnyába és tele meglepetésekkel. Csodálkozva néztünk körül az üres udvaron és az épületekben, majdnem az összes másodévest, a tisztek és altisztek nagyrészét is elvitték valahová a Duna mellé kukoricát begyűjteni. Annak, hogy nincs itt sem Petrescu őrnagy, sem a századparancsnokunk, csak örvendeni lehetett. Megérkezésünk másnapján még azt a pár itt lézengő másodévest is elküldték a többiek után. Közöttük volt az az undok Bibó szakaszvezető is, aki annak idején nem cserélte ki a rossz bakancsaimat. Jogos kárörömmel kívántam neki jó munkát a kukoricatöréshez. Ideiglenes parancsnoknak kinevezték a rádiósokhoz Albu alhadnagyot a telefonistáktól. Nem nagyon respektáltuk, mert az ipse nem tudott morzézni, és különben is, mi már másodéves veteránok lettünk!

Az akkori úzus szerint október 15-én le kellett volna szereljen az előző korosztály és bevonuljanak az újoncok. Ez utóbbiak rendben meg is érkeztek, de a leszerelendőknek még hírét sem lehetett hallani. Történetem elején már ismertettem a szelektálást, ennek révén jutottam én is ,,trónörököshöz". Az újonc, aki majd átveszi tőlem a híradós kocsit, egy földim lett. Jóska egy dagi, kékszemű, mosolygós, jóravaló gyerek volt, akinek a napi borotválkozás nem okozott gondot. Alig 19 éves gyerekképén még nyoma sem volt a szakállnak. A szelíd külsőhöz egy olyan erős baritonhang társult, hogy elgondoltam, ha káplár lesz belőle, a hangjától az újoncok a falra fognak mászni.

Időközben hivatalosan is átvettem a híradós kocsit, ezzel együtt megkaptam az alhadnagyi funkciót. Azért a hadseregben voltak vicces helyzetek, e kinevezésem után öreg, nyugdíj előtt álló altisztek, főtörzsörmesterig bezárólag, előre kellett volna tisztelegjenek nekem. Persze, ez a gyakorlatban nem így működött, a katona csak megmaradt a szamárlétra legalján.

Október 21-én egy sose remélt, óriási szerencse ért, Comănescu káplártársammal együtt beosztottak kapuőrnek. Közvetlen a kaszárnya főbejárata mellett állt az őrház, benne egy szolgálati iroda, egy elég nagy fogadószoba a látogatók számára, egy kisebb hálószoba két ággyal és egy mosdófülke budival. Mindketten éjjel-nappal ott kellett tartózkodjunk és felváltva láttuk el a szolgálatot. A tennivalónk egyszerű volt: reggel, a Parancsnok érkezésekor jelentést adtunk, feljegyeztük a kimenő-bejövő személyek vagy járművek adatait Vasárnaponként fogadtuk a katonákat meglátogató hozzátartozókat és ellenőriztük az általuk hozott csomagokat.Szóval, ez egy igazi nyugdíjas állás volt, nem győztem hálát adni a fennvalónak, hogy ide kerültem. Jódolgomat még jobban értékeltem, amikor kiderült, mi történik a híradósokkal. A Cernescut helyettesítő alhadnagyot áthelyezték egy másik kaszárnyába és megérkezett egy frissen végzett rádiós hadnagy. Hogy ez az új seprű milyen jól sepert, arról már napok múltán rémtörtének keltek szárnyra.A neve Mititelu (apró, picike) alapján valami más gúnynév illette volna meg, de erősen csesztetős természete miatt rövidesen a Nagy Pöcs névre keresztelték. Hogy mást ne meséljek róla, egyik reggel bejegyzem a jelentésbe: A híradós század Mititelu hadnagy vezényletével kivonult terepgyakorlatra, 8 óra 10 perckor. Délben két óra, ebédszünet, a század nincs sehol. Este hét óra, vacsoraszünet, még mindig nincs a század. Úgy este tíz körül, már éppen készültem lefeküdni, amikor csengetnek a kapunál. Ott áll a század, nyakig sárosan, felrakott gázálarccal és katonaindulót énekelnek! Később szerencsétlen káplártársaim elmesélték, mit csesztette ez a vadbarom hadnagy őket egész nap. Az, hogy egy álló napig semmit nem ettek, kismiska volt az embertelen nyúzásukhoz képest. Mindenesetre, értem jól imádkozott valaki, hogy nem kerültem ennek az újabb fejbetegnek a keze alá.

XIV. FEJEZET

Egy minden hájjal megkent káplár. Új utódot kapok. Elbocsájtó, szép üzenet

Most is magam előtt látom kapustársam, Comănescu pirospozsgás, mindig enyhén borostás arcát, nagy, kampós orrával, ravasz vigyorával. Mint én, ő is egy másik alegységtől (a felderítőktől) került a híradós századhoz, jól megtanult morzézni és úgy általában nem zavart sok vizet. Csendes természete alapján senki nem mondta volna meg, milyen nagy lókötő rejtőzködik a semmitmondó álarc mögött. Már a kapunál töltött első hétvégén kiderült, ezt a katonát nem ejtették a fejére.

Az előírások szerint a legénységet vasárnaponként 14 és 18 óra között lehetett meglátogatni. Minden behozott csomagot ellenőriztünk, csak azután vehette át a meglátogatott katona. Comănescu még a látogatók érkezése előtt kioktatott, látván, hogy ilyen szempontból elég málészájú vagyok:

– Te, ha okosak vagyunk, itt úgy fogunk élni, mint a hal a vízben! Csak figyeld, hogy én hogy csinálom és csináld utánam! Az egyik, szemmel láthatóan falusi, középkorú férfi csomagjából gúnyos mosollyal kiemelt egy üveg piát és megkérdezte:

– Maga nem volt katona ? Másképp tudhatná, ide piát behozni tilos!!

– Én csak a fiamnak hoztam ezt a házifőtt pálinkát.....és hoztam maguknak is egy üveggel...

– Így egészen más – vigyorgott Comănescu, és ezzel elindultunk a korrupció lejtőjén. Ugyancsak ő találta ki, hogy a senki által nem ellenőrzött iratszekrény aljába rejtsük a nekünk ,,ajándékozott” piásüvegeket. Rövid idő alatt komoly italkészletre tettünk szert, volt abban vodka, házi bor és pálinka, likör és rum is. Amit már nem mertünk meginni, azt megbízható piásoknak olcsón eladtuk. Aztán egy napon még jobban belemásztunk a disznóságba. Még nem is említettem, a kantinunk mellett létezett a tiszti étkezde, ahová mi, bakák soha nem léphettünk be. Itt dolgozott hat civil személy, akikről sejtettük, hogy nem távoznak üres kézzel, magyarán lopják az élelmiszereket. Egyik nap alaposan rájuk ijesztettünk:

– Táskákat, szatyrokat ellenőrzésre kipakolni! Mozgás!!

A főszakács ellenkezni próbált, mi egy oktávval felemetük a hangot és kiderült, hogy mindnyájan loptak valamit, elsősorban disznóhúst, de másféle kajákat is.A főszakács leszállt a magas lóról:

– Fiúk, legyetek észnél, meglássátok, nem jártok rosszul. Holnap délfelé jöjjön egyiketek a tiszti étkezde hátsó bejáratához. Mit mondjak, másnaptól mi nem ettük többé a katonakosztot, hanem a tiszti menázsi javát zabáltuk. Tudatában voltam, hogy gazemberséget művelünk, de Comănescu lehurrogott, hogy nem a bakáktól, hanem a tovajoktól lopunk.

Közben történt egy váratlan esemény. Jóska, az utódom az egyik csuklóztatás alatt rosszul lett, előbb a helyi, majd a p...i katonai kórházba került. Elég komoly szívproblémákat állapítottak meg nála. Vagy háromhetes kezelés után kiengedték a kórházból és leszerelték, a karácsonyt már otthon tölthette. (Nemrég a városban sétáltam, amikor a szemközti járdáról egy oroszlánbömbölés szállt felém: – Erőt, egészséget, tizedes úr! – Tartalékos alhadnagy, kisfiam –   öleltük meg egymást. A volt beosztottam, hálistennek, több mint negyven év után is príma egészségnek örvend, az akkori szívproblémáit csak a sorozatos, erőn felüli csuklóztatás okozta.)

Így történt, hogy egy új, elsőéves rádiótávirdász jelöltet kaptam. Marincaş helybeli srác volt, elég vékonypénzű, de szívós alkat, jó zenei hallással, ami nagyon megkönnyíti a morzé elsajátítását. Nem volt gondom soha ezzel a gyerekkel, és én sem okoztam neki soha problémát.

Aztán eljött december elseje és visszaérkeztek a másodévesek a kukoricaszedésből. Másfél hónappal többet szolgáltak, október 15-e helyett december 2-án szereltek le. Elmondásuk szerint nagyon embertelen körülmények között dolgoztatták őket, rongyosak, szakállasak és tetvesek is voltak. Butoiu őrnagy, csúfondáros vezérkari főnökünk, csodálkozva kérdezte:

– Honnan kerül ide ez a toprongyos, madárijesztő, piszkos horda? Úgy néztek ki, mint egy lerobbant vándorcirkusz, nem mint egy katonai alakulat! Na mars fürödni, borotválkozni, mert fáj a szemem, hacsak rátok nézek!!

A búcsîzás a másodévesektől elég felemásra sikeredett. A hivatalos elbocsájtást követően a már civilbe öltözött, volt cseszegetőink odajöttek elköszönni. Egyesek jó balkáni szokás szerint még össze is csókolóztak, én csupán kettővel fogtam kezet. A többi pimaszt csak végigmértem és amikor az a sz....házi Teodor is kinyújtott kézzel jött felém, csak annyit mondtam:

– Dögölj meg, te patkány, te nem voltál ember! – azzal otthagytam őket. Kínos csendben fogták meg a katonaládáikat és örökre eltűntek a szemem elől.

XV. FEJEZET

Mint hal a vízben. Minitragédia. Karitatív akcióm és a jutalma. Szilveszter

A nagy leszerelési zűrzavarban fel sem tűnt, hogy a visszajött tisztek között nincsen ott Petrescu, eszement őrnagyom. Csak most derült ki, ő nem is volt a kukoricaszedőkkel, egy féléves tanfolyamon vesz részt, a hírek szerint január közepétől lesz szerencsénk viszontlátni. Viszont visszajött Cernescu, és ott volt a Nagy Pöcs hadnagy is, boldogítani szerencsétlen híradós társaimat. Mi Comănescuval éltük főúri életünket a kapuőrség biztos fedezékében, sajnáltuk a többieket, de örvendtünk a mi jósorsunknak. Aztán egy vasárnap délután majdnem vége szakadt a paradicsomi állapotunknak. Ez már az újoncok eskütétele után történt, s mivel a ceremóniára beengedték a szülőket, hozzátartozókat, ismét bőséges piakészletet halmoztunk fel. Szóval délután felmegyek a század hálójába TV-t nézni, még egy kicsit beszélgetek a fiúkkal, aztán megyek vissza a kapuhoz. Comănescut látom a bejárat előtt, majdnem sírva sepregetni, ha jól látom, törött üvegeket.

– Mi történt, az isten szerelmére?

– Képzeld, itt járt az a bolond KISZ-titkár (aznap ő volt a szolgálatos tiszt), és kinyittatta velem az iratszekrényt, amiben a piakészletünk volt!

– Te jóságos ég, és mit mondott? mit csinált?

– Rám ordított, hogy mi ez a sok ital, én azt hazudtam, elkoboztuk a látogatóktól és később fel akartuk vinni neki az ezredirodába, hogy ő intézkedjék. Wilhelm hadnagy bevette a maszlagot, de úgy döntött, hogy az irodában sem lenne mit csináljon a 17 üveg piával. Ezért szépen sorba földhözvágta az összes üveget, és Comănescut odarakta, hogy seperje össze az üvegcserepeket. Nagy volt a bánatunk, de kapustársam máris azon kezdte törni a fejét, hol kaphatnánk egy másik dugihelyet az eljövendő piakészletnek. A szemtelenség netovábbja volt az, amit kitaláltunk.A kapusfülkével szemben, a bejárati út túloldalán volt egy nagy kapcsolódoboz, onnan lehetett felgyújtani az egész kaszárnya területén a külső világítást. Ezredparancsnokunk kocsija mindig e mellett a doboz mellett parkolt, amíg mi a jelentés adtuk. Ezt a rejtekhelyet soha senki nem fedezte fel. Most, több mint negyven év távlatából visszanézve, a hideg ráz, hogy micsoda pimasz, meggondolatlan, éretlen kölykök voltunk akkoriban.

Közeledett a karácsony és a szilveszter, és én már nem is tudom, hányadszor kértem Cernescut, adja ki azt az öt nap eltávozást, amelyet a júniusi nagy ellenőrzés után megígért nekem. A főnököm mindig nemleges választ adott, hol azért, mert hadgyakorlatra kellett menni, hol a kápláriskola miatt nem engedett, egyszóval az ígérete egy sz...rt sem ért. Most aztán szilveszter előtt végképp levizsgázott előttem. Századunk bakáinak nagy többsége helybeli, vagy a környékről való, ezeket Cernescu hazaengedte, az összlétszámból csupán 18-an maradtunk, de engem úgysem engedett. Nagyon el voltam keseredve, s ha arra gondoltam, nálam rosszabb katona mehetett s én nem, még jobban kiborultam. Szilveszter délutánján odajött a kapuhoz egy házaspár, alaposan felpakolva. Kiderült, hogy az elsőéves beosztottam, Marincaş szülei. Az öregúr megkörnyékezett, nem tudnám-e elintézni, hogy bár szilveszter éjjelére engedjék haza a fiúkat. Miért ne próbálnám meg, gondoltam, ha már engem nem engedtek el, legyen ünnepe ennek a srácnak. Felmentem a szolgálatos tiszthez és szépen megkértem, engedje el a beosztottamat. Azt hiszem, a szentlélek szállt le rá, a kapitány január másodika estéig írta meg a kimenőt! Amikor a papirost megmutattam a srác szüleinek, az apuka és az anyuka egyszerre borult a nyakamba és számtalan csókot kaptam. Nálam hagyták a két, kaja-piával megrakott csomagot is, amelyet tisztességesen megosztottam Comănescuval. Megegyeztünk, hogy én a századkörletben fogok éjszakázni, ő kivállalta a szolgálatot. Megrakodtam étellel-itallal, a hálóban szembefordítottam az ágyamat a TV-vel és nekifogtam piálni. Az ittmaradott néhány baka is bőven el volt látva minden földi jóval, most az egyszer a kantinban kitettek magukért, én csak az itallal járultam hozzá a bulihoz. Mire éjfélkor megszólaltak a harangok és sípolni kezdtek a mozdonyok, én már kiütöttem magamat és másnap délben csak a vizet és a savanyúságot kívántam.

XVI. FEJEZET

Aki mer, az nyer. Egy kis séta. Kiűzetés a paradicsomból

Az ember sohasem elég okos. Ha megtettem volna hamarább, amit megtettem január harmadikán, akkor talán én is otthon szilveszterezek. Említettem, hogy eléggé el voltam kenődve az óév végén, és még jobban nekikeseredtem, amikor visszajöttek azok, akik otthon ünnepelhettek. Egymást túllicitálva mesélték a szép élményeiket, és én egy adott pillanatban totál kiborultam. Január harmadikán kihallgatásra jelentkeztem az ezredparancsnoknál és megpróbáltam katonai zsargonban elmondani, hogy az ígéret szép szó, és hogy nem az egyedüli vagyok, akinek csak ígérték, de nem adták meg az eltávozást. Parancsnokunk csak összevonta szemöldökét, felemelte a telefonkagylót és beleszólt:

– Az összes századparancsnok jelentkezzék nálam, most!! Tizedes, elmehetsz, meg fogod kapni az ötnapos eltávozást!

Hogy mi történt ott a parancsnoknál, miket mondhatott a tiszteknek, azt nem tudni. Egy jó óra múlva hívat Cernescu, és látom, hogy a máskor tejfehér képe most fülig vörös:

– Tizedes, miért nem jöttél előbb hozzám, nem kellett volna a parancsnokig fuss, én is elengedtelek volna...(a körösztanyád! – gondoltam )

– Jelentem, én többször is említettem....

– Nem tesz semmit..., mindjárt kitöltöm a papirjaidat..., elmehetsz..

Már déli két óra körül járt az idő, amikor hívattak az ezredirodába. Örömmel vettem észre, hogy többek között ott várakozik három székelyföldi veterán.

– Titeket is elengedtek?

– El hát, csak az a baj, hogy a kétórás busz már elment. Ez a buszjárat napi egyetlen alkalommal közlekedett a kb. 90 km.-re lévő erdélyi nagyvárosig, ahol vonatra szállhattunk. Miután kiadták a papirokat, egy rövid tanácskozás után eldöntöttük, mi bizony nem maradunk a kaszárnyában holnap délig. Ahogy számítottuk, ha jól kilépünk, holnap reggelre már ott lehetünk B....ban, gyalogoltunk mi már többet is, mint 90 km. Délután 3 óra körül kiléptünk a kaszárnya kapuján és elindultunk a hegyeken átvezető országúton. Elég cudar idő volt, de megfázás ellen vásároltunk két félliteres konyakot (a titkos dugihelyünkről fényes nappal nem tankolhattam). Vidáman kutyagoltunk, mert hazafelé tartottunk. Az országúti forgalom nagyon gyér volt, nem is nagyon próbáltunk stoppolni, ki a fene vesz fel négy bakát?  Este tíz óra körül értünk a nagy hegyek lábához és alig indultunk neki az első kaptatónak, amikor megállott mellettünk egy nagy, utánfutós teherautó.

– Meddig akartok eljutni, fiúk? – kérdezte a fiatal sofőr.

– Mi csak B...ba -feleltük.

– Csak? hisz odáig van még vagy hatvan kilóméter! Na, ketten üljetek be, ide a kabinba, kettő megy hátra, az utánfutóra és a hegytetőn cseréltek. Pistával felkapaszkodtunk hátul és a gépalkatrészeket beburkoló, hullámos kartonból letéptünk jó nagy darabokat, beburkolóztunk és indulás. A nyitott utánfutón, januári éjszaka, a hegyek között kocsikázni nem volt leányálom, de még mindig jobb volt, mint gyalogolni. A hegytetőn helyet cseréltünk, ahogy elhelyezkedtünk a jó melegben, két perc múlva már aludtunk is.A sofőr ébresztett, amikor beértünk B...ba és amikor pénzt akartunk adni a fuvarozásért, csak annyit mondott: – Én is voltam katona, na Isten segítsen, azzal behajtott egy gyár udvarára.

Elértük a hajnali vonatot és reggel fél kilenckor már otthon is voltam. Nagy volt a meglepetés és az öröm, hiszen szeretteim nem tudhattak a hazajövetelemről. Ha a tíznapos szabadságom úgy elröpült, mint egy álom, ez az öt nap csak a fele volt egy másik álomnak. Mindenesetre, maga az a tény, hogy kiharcoltam, ami járt nekem, helyreállította az önbizalmamat, és friss erőkkel vágtam neki a még hátralévő félévnyi katonaságnak.

Nem volt nehéz visszaszokni a kapuőri szolgálathoz, amely nem is katonaság volt, hanem egy nyugdíjas állás. Január 15-én aztán beütött a bomba, visszajött Petrescu őrnagy, akinek az első kérdése az volt, mit keresek ott a kapunál, miért nem a morzét pötyögtetem.Előbbször Mititelu hadnagyot akarta felfalni (Cernescu aznap nem volt a kaszárnyában) de az ártatlan volt abban, hogy én kapusszolgálatot kellett teljesítsek. Hogy milyen leckét adott az őrnagyom ennek a bunkó Nagy Pöcsnek, azt nem tudom, de velem és a helyettesemmel, Marincaş-sal az elkövetkezőkben kesztyűs kézzel bánt, ez tény. Ez nem is lett volna rossz dolog, de valószínű ő vette rá a vezérkari főnököt, hogy tegyenek vissza a híradósokhoz, és ez már nagyon rossz volt. Január 16-tól Comănescuval együtt kiűzettünk a paradicsomból, még a dugipiánkat sem tudtuk megmenteni.

.

XVII.  FEJEZET

Rendhagyó reggeli torna. Ismét előkerültek a sílécek! Nonstop morzé-leckék

Nem volt könnyű ismét beleszokni a híradós század hétköznapjaiba. A háromhónapi kiesés a morzézásban is megmutatkozott, hogy a tornáról és más testgyakorlatokról ne is beszéljek. Egy nagy előnyünk azért mégis volt az elsőéves periódushoz viszonyítva, nem léteztek a káplárok, akik csesztessenek a rendes kiképzés után. Cernescu azonban gondoskodott arról, hogy ne nagyon bízzuk el magunkat, gyakran bejött délután vagy este is. Arra nem gondoltunk, hogy ezt megteszi kora reggel is, ezért egy kissé meglepődtünk, mikor egyik reggel, hat óra öt perckor megjelent a hálóban. Az újoncok a napos káplárral már kinnt voltak a reggeli tornán, mi, öreg veteránok még az ágyakban heverésztünk. Cernescu egy kétméteres léccel érkezett:

– Büdös disznó, lusta banda, kifelé!! – és a léccel kezdte csépelni a meglepett társaságot. Nagyon hiányos öltözékben menekültünk kifelé, a kábé 15 fokos hidegbe, és megvadult hadnagyunk futást vezényelt az épület körül. Ő is szaladt, hol előre, hol hátra, és a kézbelijével biztatta az iramot. Az első öt percben azt hittem, lefagynak meztelen karjaim (felül csak az ujjnélküli melegítő volt rajtam ) és a zokni nélküli lábaim a befűzetlen bakancsban. Aztán szépen bemelegedtünk, és egy félóra múlva, mikor Cernescu lefújta a reggeli tornát, úgy mentünk a mosdóba, mintha mi sem történt volna. Senkinek sem lett semmi baja attól a kúrától, amitől egy civil biztosan kórházba került volna.

Valahol, még az írásom elején meséltem arról a tortúráról, amelyben a sízés miatt részem volt. A többiek már novembertől űzték ezt a sportot, amíg én a kapusszobában uraskodtam. Szóval ez a műsor ismét napirendre került, annyi különbséggel, hogy bár délután nem kellett szerencsétlenkedjek a hülye síléceken. Gyatra sízőtudományom egy nagy megpróbáltatástól mentett meg. Az történt, hogy a minden évben megrendezett országos síversenyre kiválogattak 200 embert, én ebből hálistennek kimaradtam. Mint később kiderült, a versenyre csak ötven baka kellett menjen, de jóelőre számoltak a nagyarányú lemorzsolódással. Január vége felé vitték el ezeket a szerencsétleneket az edzőtáborba, habár a verseny csak március 1-én lett megtartva. Addig naponta 50-70 km-et kellett lefussanak, teljes felszereléssel. Azt mondták, sportolóknak kijáró, dupla adag kaját kaptak, mégis úgy érekeztek vissza, mint egy-egy kriptaszökevény.

Többször emlegettem már Cernescu hadnagy őrültségeit, amelyeket most egy újabbal tetézett. Azt vette a fejébe, hogy élszázadot csinál belőlünk, ami azt jelenti, hogy minden híradósnak meg kell legyen legalább a harmadosztályú rádiótávírdász, illetve rádiótelefonista minősítése. Ezért, úgy gondolta, nem kellene semmilyen más szolgálatot csináljunk, csupán rádiózni, és ezt az ötletét telefonon el is mondta a nagyegység vezérkari főnökének. Egy ilyen akció a szolgálati út megkerülését jelentette, és Butoiu, ezredünk vezérkari főnöke éktelen dühbe jött miatta. Január utolsó hete volt, és mi ezt a hetet úgy kezdtük, hogy hajnali négykor Butoiu személyesen riasztotta a századot. Mire reggel megérkezett Cernescu és Mititelu, mi már felhúztuk a sátrakat a sportpályán és üzembe helyeztük az adóvevőket.

– Hadnagy urak panaszkodtak, hogy nincs elég idejük rádiózni! Mától fogva önök is riasztott állapotban vannak!! Itt fognak hálni a sátrakban, együtt esznek a legénységgel és reggel nyolctól éjjel tizenkettőig csak morzézni fognak!!

Rajtunk röhögött az egész ezred, amikor a kantintól tíz méterre a csajkából ettünk, mire megetted a levest, a második már megfagyott a jó tiz-tizenkétfokos hidegben. Az is vicces volt, hogy a tíz méterre lévő legénységi háló helyett a sátrakban aludtunk. A terepjárók, amelyekben ültünk reggeltől éjfélig, jégveremhez hasonlítottak, mivel a motorokat nem szabadott járatni. Még jó, hogy a hidegben az akkumulátorok hamar lemerültek, akkor megmozdulhattunk, hogy kicseréljük ezeket. Ha az átok fogott volna, akkor két hadnagy és egy őrnagy nélkül marad a román hadsereg. Végül öt nap után lefújták a riadót, és mi boldogan vettünk részt a normális, napi csesztetésben, amely messze jobb volt, mint az elmúlt hét.

XVIII.  FEJEZET

Újból a cimbalmon alszom. Téli idill

.

A napos káplár feladata a század reggeli és esti programját irányítani. Szolgálata délután háromkor kezdődik és másnap délután háromig tart. Utána estig pihenője van, nem kell részt vegyen semmilyen tevékenységben. Nos, az én egyik ilyen szolgálatom nem előírásszerűen végződött. Miután átadtam a karszallagot és a szolgálati táskát a váltásnak, bevonultam a hálóba. Úgy lazítottam, hogy kerestem az adó-vevőn egy könnyűzenét sugározó állomást, felraktam a fülhallgatókat, felöltözve elterültem az ágyon, és álmodozva, zenét hallgatva cigarettáztam. Ez egy olyan halmozott kihágást jelentett, amitől Cernescu totál megvadult. Csak akkor riadtam fel nirvánámból, mikor lerántotta a fülhallgatóimat:

– Neked az agyadra ment a katonaság! Használod a rádiót, de nem tanulási céllal! Bakancsosan fekszel az ágyra! Cigarettázol a hálóban! Mars a fogdába!

Így pihenés helyett másnap reggelig a fogvatartottak munkáját végeztem, mint pl. takarítás a disznóhizlaldában, hólapátolás a kaszárnya egész területén stb. Persze újból megismerkedtem a cimbalommal, vagyis a deszkapriccsen való ,,pihenéssel"

Március 5-én éjjel 12 után egy perccel  Toma, a napos káplár üvöltésére ébredünk: – Riadó! Riadó kivonulással! Morgolódva, magunkban káromkodva kiugrunk az ágyból. Amikor halljuk, hogy az előtérben Toma jelenti: – A híradós század kivonulásra kész! – még nagyobb sebességre kapcsolunk. Szempillantás alatt felöltözünk, ezt a műveletet újonc korunkban többezerszer gyakoroltuk. Rohanás a fegyverszekrényhez, máris a nyakunkban a géppisztoly. Toma belép:

– Század, vigyázz!! Veteránok, még csak száz napunk van hátra a katonaságból! Ezt már röhögve mondja és elmenekül, mivel a társaság szerette volna megruházni a hamis riasztásért.

A mondás szerint nem jó az ördögöt a falra festeni, mert megjelenik. Ez történt velünk is, a hamis riasztás után két napra egy igazi riadóban lett részünk és ki is vonultunk egy hétre a hegyekbe. Ismét csak a tisztek egy része és mi, híradósok megyünk, ahogy ez már szokássá kezdett válni. A hegyekbe felvezető, 28-km-es erdei út a nagy hó ellenére eléggé járható. Ahová tartunk, ott évek óta épül egy hatalmas vízierőmű, és az építkezéshez az anyagot óriási teherautók szállítják. Az út nem valami széles, nem könnyű kerülgetni ezeket a monstrumokat. Sofőrünk szakadatlan tekeri a kormányt, kanyar jön kanyar után. Petrescu unalmában elkezdi csesztetni Costica-t: – Ne menj arra, most tarts jobbra, járj a közepén... addig-addig mond, hogy a sofőr felidegesedik. Meg is farolunk az egyik kanyarban, jobboldalt meredeken lejtő hegyoldal, baloldalt a sziklafal, ennek nekicsattanunk. Őrnagyunk kiugrik a kocsiból, mi is utána.

– Nem történt semmi baj, fiam (!), nem történt semmi... majd kijavíttatjuk...Addj csak egy kalapácsot, próbáljam kiegyenesíteni ezt az elgörbült lökhárítót... A visszarugó kalapács szépen be is törte az épen maradt fényszórót, örömünkben visítani szerettünk volna. Mivel a motornak nem történt baja, tovább mehettünk és Petrescu végre befogta a száját.

Hát én még életemben nem láttam ilyen nagy havat! A vízierőmű építésén dolgozók számára egy minivároska létesült itt, a nagy hegyek között. Egyemeletes tömbházak, élelmiszerbolt, villanyvilágítás, központi fűtés, egyszóval civilizáció a vadonban. A telep épületeit a több mint kétméteres hóban vágott utak kötik össze, olyan mintha alagútban járna az ember. Egy üresen álló tömbházban szállásolnak el, és mivel ágyak nincsenek, a megszokott módszer szerint fenyőágakból készítünk derékaljat. A fűtés pompásan működik, sőt működik a hideg-melegvíz ellátás is. Erre a kirándulásra hoztunk szakácsot, így a kajázás is rendben volt. A szolgálat csak reggeltől délig tartott, és mivel jók voltak a légköri viszonyok és nagy magasságban is voltunk, a rádiók kitűnően működtek. A tisztek nagy kirándulásokat tettek a hegyekben és délutánonként mi is nagyokat túráztunk, igaz, én csak  a laposabb helyeken mászkáltam, gyenge síző lévén. Egész hét alatt olyan szikrázó napsütésben volt részünk, hogy a sízőszemüveg nélkül nem lehetett kimenni. Egész idő alatt ott motoszkált a fejemben egy idézet Karácsony Benőtől, amely körülbelül úgy szólt: ,,szerettem a vérvörös téli alkonyatkor járkálni a kobaldkék havon".  Az ott töltött egy hét egy csodálatos üdülésnek számított. Erről többet nem is áradozok, viszont egy dologról muszáj beszámoljak, mert a későbbiekben szinte nagy bajom származott belőle. Írásom elején már említettem, hogy ezredünk egyetlen fodrásza egy székelyföldi srác volt, a k...-i Bartos. Ő még a tavaly nyáron elvégzett egy fegyvermesteri kiképzést, T. báróval együtt. (ez utóbbi katonatársunk tényleg nemesi származású volt, de erről rajtam kívül mások nem tudtak ). Azon a hadgyakorlaton tudtam meg, hogy ez a Bartos a fegyvermesteri kurzuson pisztolygolyókat lopott. A beosztása miatt neki nem géppisztoly, hanem revolver volt a szolgálati fegyvere. Én látni nem láttam, de hallottam egyik veterántól, hogy ezen a hadgyakorlaton, jó messze a hegyekben el is lövöldöztek pár ilyen lopott golyót. Ez a lopott töltényhistória még egyszer előkerült és egy drámai esemménysorozat kezdetévé vált.

Véget ért az egyetlen hadgyakorlat, amely alatt semmilyen megpróbáltatásban nem volt részünk. Az a kis koccanás a kocsival csak pillanatnyi probléma volt, és hamar feledésbe merült. Visszatérve teljes erővel folytattuk a morzézást, állítólag egy hónap múlva kezdődnek a vizsgák a harmad- illetve a másodosztályú képesítés elnyeréséért

.

XIX.  FEJEZET

Begorombulok. Elrepül egy makarónim. Vizsgázunk

Azt hiszem, már említettem, hogy még a káplár-tanfolyam előtt megfogadtam, én az újoncokkal nem fogok olyan durván bánni, mint ahogy azt velünk tették annak idején. A másodévem elején, mikor mint kapus üdültem, nem vettem részt a század életében, tehát ártani semmiképp nem tudtam nekik. Miután visszakerültem a kaputól, nem törődtem másokkal, a ,,trónörökösömet" tanítottam célozni és morzézni. Az elsőévesek már hallottak a megtisztelő ,,őrült székely" címemről, de mostanáig nem tapasztalhattak semmi rosszat részemről. Ezért érte őket egy keserves meglepetés, mikor begorombultam és alaposan megszöktettem őket.

Napos káplár voltam és az esti takarításkor csak annyit mondtam: – Aztán rendes munkát végezzetek! – azzal leültem a tévé elé. Sosem felejtem el (és azt hiszem, az elsőévesek sem), egy nagyon jó film ment kedvenc színésznőmmel, Ingrid Bergmannal a főszerepben. A film végén elhűlve konstatálom, hogy az összes újonc a hátam mögött szép sorban leülve szintén a filmet nézte. Vödör, seprű, szemétlapát szanaszét az ágyak között, takarítás nuku.

– Hogy az a jó édesanyátok...! – üvöltöttem egy akkorát, hogy még a veteránok is kukra szöktek.

– Összetolni az ágyakat, szappanhabot készíteni, száraz fűrészport hozni, felszedni a katonaládákat a földről, az összes cserepes virág leveleit egyenként vizes vattával letörölni! Nyomás! Ez volt az úgynevezett ünnepi nagytakarítás, és a célja a kitolás volt, nem a tisztaság. Nem akartam nagyon megfenni őket, csak rájuk ijeszteni egy kicsit. Az egyik újonc viszont elkövetett egy óriási baklövést, kiosont és jelentette a szolgálatos tisztnek, hogy 22 óra, tehát takarodó után is csesztetni akarom őket. Pillanatokon belül megjelent egy idősebb kapitány:

– Úgy hallom, tizedes (kezdte nagyon halk hangon), nem hagyod a szegény elsőéveseket pihenni! Hiszen ők azért vannak itt, hogy jó nagyokat aludjanak, jól megtömjék a hasukat és ne csináljanak semmit! Hogy az a jóságos úristen! – és akkor már üvöltött:

– Káplár, ha itt nem lesz olyan takarítás, amilyen nekem is tetszeni fog, majd átveszem én a vezényletet! Disznó banda! – azzal visszament a parancsnoki épületbe. Éjfélig néma csendben folyt a patyolat-akció, és amint a későbbiekben tudomásomra jutott, az újoncok verést helyeztek kilátásba a bunkó társuknak, amiért a nyakunkra hozta a századost.

Aztán egy darabig, pontosabban április 7-ig az újoncoknak nem kellett attól tartaniuk, hogy mint napos káplár, ismét kitolok velük. Ugyanis a fenti eset után nemsokára elkövettem egy marhaságot, amiért lefokoztak, és egy napra ismét fogdába kerültem. Ma már történelem az a tény, hogy a 70-es évek elején nagyon beindult a magyar-román barátság hangoztatása. Hivatalokban, a sajtóban, a közéletben ügyeltek a látszatra, a katonaságom alatt nem is volt addig semmi gondom a nemzetiségem miatt. Mígnem egyik este (éppen fegyvertisztításra készültünk) az egyik káplár társam, Chelescu azt kérdezte tőlem:

– Mondd, öreg, miért mondják rátok, magyarokra, hogy ,„bozgor” (hazátlan, jöttment)?

– Figyelj, ezt a témát hagyjuk a fenébe...

– De mégis, én szeretném tudni...

Látom, hogy a többieket is kezdi érdekelni a téma, közelebb húzódnak, én pedig lassan feltúrbóztam magamat.

– Fejezd be, Chelescu, törődj a fegyvertisztítással, hagyj békén!

– De én csak arra vagyok kíváncsi...

– Az anyád istenét!

Nem akartam nagyon megütni, csupán a géppisztolyom tusával a vállára böktem. Szerencsétlen mozdulat volt, az ütés a válláról felcsúszott és pontosan halántékon találta. Chelescu felakadt szemekkel elterült, a szétszedett fegyvere alkatrészeit az újoncok az ágyak alól keresték elő. Valaki elszaladt a szanitéc után, jött a szolgálatos tiszt és levitetett a fogdába. Másnap reggel a század előtt Cernescu felolvasta a napiparancsot és levágta az egyik ,,makarónimat”, lefokoztak őrvezetőnek. Hogy ezenkívül mit kaptam még Cernescutól, az egy dolog, de Petrescu őrnagy teljesen ki volt akadva:

– Te meggondolatlan, hülye katona, azt hittem, idősebb létedre több eszed van! Hogy pont az én rádiós-főnököm kellett ilyen marhaságot csináljon! Neked teljesen elment az eszed! Ha jelentetted volna nekem, hogy mivel piszkált, azt az idióta Chelescut bevágom egy hétre a fogdába!  

Mindkét főnököm csak április hetedike után bocsátott meg nekem. Ez a dátum volt a rádiótávirdász-képesítés vizsgáztatás vége. Pontosabban ötödikén vizsgáztunk a harmadosztályú minősítés elnyeréséért, április hatodikán a másodosztályért, és hetedikén volt az eredményhirdetés. Jelzem, a másodosztályú jelvényért együtt vizsgáztam a két hadnagyommal, addig nekük is csak a harmadosztályú minősítés volt meg. A jelvények mellé adtak egy hivatalos ,,brevet-et" (képesítést igazoló dokumentum) amely feljogosít, hogy mint szakképzett rádiótávírdász hajón, repülőn, vagy a postán dolgozzál, katonai vagy civil minőségben. Nekem egyúttal visszaadták a káplári rangomat és azzal szent lett a béke köztem és főnökeim között.

.

XX.  FEJEZET

Gázálarcot a lovakra! Petrescut a sors üldözi. Egy tragédia előszele

Úgy látszik, a tavasz meghozta a tisztek kirándulási kedvét. Most a régi műsorhoz képest annyit  változott a terv, hogy egy déli megyében fogunk csatázni az ottani kaszárnya legénységével. Szintén a változatosság kedvéért a bakák gyalog, a tisztek lóháton vonulnak ki. Nekem egy kisördög súgdos a fülembe és felszólok a magasba Petrescunak:

– Bezzeg a tiszteknek lóháton, egy pisztollyal meg egy térképtáskával... mi pedig vagy húsz kilóval megpakolva, s gyalog...

– A baka helye ott van a ló seggénél! – vigyorog le reám őrnagyom.

– Jó, jó, de én a funkcióm alapján alhadnagy vagyok.

– Az ugyanazt jelenti, mit az imént mondtam! – tett a helyemre szeretett főnököm.

Ezen a hadgyakorlaton aztán Petrescu két alkalommal is jól megjárta, amit én kimondhatatlanul élveztem. Este letáboroztunk egy erdőszélen, a tisztek lovait lecsutakoltuk, száraz pokróccal letakartuk, fél kilométerről vizet hoztunk az itatáshoz. Csak ezután tevődött fel a kérdés, hogy a baka mit eszik és hol hál. Másnap reggel tudomásunkra hozzák, hogy a sunyi ellenség vegyifegyvert dobott be az előttünk levő területre. Előszedjük a védőöltözéket: combtövig érő gumicsizmák, földig érő, zárt csuklyával ellátott gumiköpeny, ugyanilyen kesztyű és az elmaradhatatlan gázálarc. Petrescu kiadja a parancsot, hogy a lovakat is be kell öltöztetni, ugyanis létezett az ,,ők" számukra is ilyen védőöltözet. A csizmákat úgy-ahogy felraktuk, de amikor az egyik ló meglátta a másikon a gázálarcot, csodájában az égig kezdett ugrálni. Őrnagyom, a nagy lóbarát és lószakértő odament, hogy besegítsen, a megvadult paripa majd levágta, alig tudott elmenekülni. Csak félórás kisérletezés után látta be nagyfőnököm, hogy a lovak nem szeretik a gázmaszkot. Így beöltözve, mint a marslakók, átvonultunk egy kisebb falun. Az emberek sűrű keresztvetések közepette menekültek be a házakba. A szép tavaszi napsütés és a zárt gumiruha megtette a magáét, a kábé három kilométeres kutyagolás alatt az izzadság sója kivert a ruháinkon. A falu határában a vegyvédelmiek egy fertőtlenítő központot állítottak fel. Itt pucérra vetkőztünk, úgymond fertőtlenítették a ruháinkat és a fegyverzetet. Csodák csodájára egy fűrdősátor is működött, és jó meleg vízben tetőtől-talpig megfürödtünk. Öt perc múlva ugyanott voltunk, ahol azelőtt, mert az átizzadt, piszkos egyenruhába kellett visszaöltözzünk.

Már aznap délután elkanyarodtunk a hegyek felé, éjszaka a tisztek egy juhásztanyán, mi az isten szabad ege alatt háltunk. A harmadik nap, a kajaszüneteket leszámítva, hegymászással telt. A célpont, ahová megérkeztünk, egy kb. 20 méter széles, hosszú, sziklás fennsík, ahová be kellett ássuk magunkat. Ismét egy feledhetetlen napunk és fél éjszakánk volt, ti. éjjel fél kettőkor hagytuk abba a lövészárok ásását, amely így is csak a térdünkig ért. Agybajos gyalogsági kapitányunk azt szerette volna, hogy előírás szerinti mélységű és egyenes oldalú árkot ássunk a kősziklás talajba.Másnap reggeltől majdnem délig vártuk az ellenség támadását. Aztán jött a felsőbb parancs, mi kell ellentámadásba menjünk. A kínkeservesen megásott lövészárkokat egyetlen puskalövés nélkül kellett feladjuk. Petrescu kiadta a parancsot a támadásra, kirántotta pisztolyát, és az első sor támadóival rohanni kezdett a tisztás túlsó végének irányába. Mi, a többiek harsány ,,hurrá!” üvöltéssel rohantunk utána. Egyszer csak a nyílt tisztás túlsó végéből egy géppuska hosszú sorozata kezd ropogni. Vezényszó nélkül úgy vágodtunk hasra, mint ahogy a nagykönyv előírja. Petrescu a maga kétméterével nagyot zuhant, istenesen odaverte magát a kövekre, és nyomban hangosan jajjgatni kezd. A hátrahagyott ellenséges géppuskások kiugranak a tökéletesen álcázott lövészgödrükből és viharos röhögések közepette olajra lépnek. Őrnagyunk két káromkodás és két nyögés között kiadja a parancsot:

– Kapjátok el őket, kapjátok el, hogy megölhessem mindkettőt!

Mi hárman-négyen beszaladtunk az erdőbe és körtáncot jártunk örömünkben, hogy Petrescu így megjárta. Mire visszajöttünk, hogy jelentsük, az ellenség elpárolgott, az őrnagy már ingre-gatyára volt vetkőzve, az ezredorvos kenegette valamilyen kenőccsel alaposan lehorzsolódott térdeit és könyökét.

Jutalomképpen, hogy az ellenséget elkergettük, vagy azért, hogy még a katonaságnál is történhetnek csodák, a hadgyakorlatról autókon szállítottak vissza a kaszárnyába. A teherkocsikon hozott lovászok átvették a tiszti pejkókat, és másnap estére ők is hazakocogtak.

Talán két napra rá, ahogy visszajöttünk a hegyekből, a reggeli szemlén egy megrendítő körlevelet olvastak fel nekünk. Egy bukaresti katona, aki egy vidéki garnizonban szolgált, levelet kapott otthonról, hogy a menyasszonya megcsalja. Ez a csaj szintén bukaresti volt, az egyik egyetemen tanult. A megcsalt baka fegyvert és lőszert lopott, kiszökött a kaszárnyából, és meg sem állt a fővárosig. A menyasszonyát kihívatta az előadásról, beleeresztett egy sorozatot, majd magával is végzett. Ezt a körlevelet minden kaszárnyában felolvasták, mégpedig azért, hogy a hasonló tragédiákat megelőzzék. Így a jegyben járó, vagy már nős katonák eltávozást fognak kapni, ha otthonról ilyen jellegű értesítést kapnak. A mi kaszárnyánkban egy másfajta hazulról jött értesítés miatt lett nagyon nagy baj, de erről majd később mesélek

.

XXI.  FEJEZET

Fújdogál a szabadulás szele. Egy majdani tiszti kupi. Báró T.

Amikor egy szép napon felolvasták azoknak az elsőéveseknek a névsorát, akiket káplár-tanfolyamra küldenek, a közeli szabadulás mámoros érzése vett erőt rajtam. Örömemben elhatároztam, bajuszt növesztek, és így feldíszítve készíttetek egy katonaképet magamról. Mikor Petrescu őrnagy pár nap után észreveszi ezt a szándékomat, égre emeli a kezét:

– Mi az a piszok ott az orrod alatt, tizedes?

– Jelentem, bajuszos fényképet szeretnék csináltatni!

– Úgy gondolod, hogy én, a jóképű, stramm férfi meg fogom engedni neked, hogy azzal a rondasággal az orrod alatt megjelenhess az én társaságomban?

Jelzem, az öregúr nagyon magas, vállas alak volt, de ennyi. A képe ronda, a feje kopasz, a szája mosdatlan, ráadásul részeges is volt. (Az egyik hadgyakorlaton filmvászonra kívánkozó jelenetet produkált: leszedte a sapkáját és rettenetes kappanhangján elkezdte énekelni a közismert slágert, amely arról szólt, hogy a pénz nem boldogít. A hátulról előrefésült, húszcentis, ritka hajszálai a töksima feje körül repdestek, tisztára egy őrült benyomását tette az emberre. Énekét meg-megszakítva, körbetányérozta tiszttársait: hé, adjatok pár lejt, hogy küldjek el egy lovas legényt piáért!) De visszatérve a zárójel előtti mondanivalómra, a bajuszom miatt naponta szenvednem kellett. Őrnagyom minden reggel azzal szórakozott, hogy miközben a jobb kezét kinyújtotta kézfogásra, a bal kezével elragadta alig sarjadó férfidíszemet és istenesen meghúzogatta. A végén már könyörögtem, csak a hétvégéig hagyjon, akkor megcsináltatom a fényképet és nyomban levágom a bajuszamat. A kép el is készült két földim társaságában (õk egy másik ezredben szolgáltak).

Közelgő szabadulás ide vagy oda, programunk ugyanolyan sűrű volt, mintha még száz év lenne a leszerelésig. Gyors egymásutánban két éleslövészeten voltunk, az egyiken az aknavetősöknek biztosítottuk a rádiós összeköttetést, a másik éjszakai lövészet volt, kézifegyverekkel. Az éjjeli lövészeteket kimondottam kedveltem, ahol csak egy halvány, pislákoló fény jelzi a célpont helyét. Amikor megeresztessz egy sorozatot, a világító golyók miatt egy valóságos tűzzsinór jön létre. Ha olykor a cél előtt kőre pattan egy ilyen világító golyó, egy rövidet füttyent és szép egyenesen fellszáll az égbe. Tiszta élvezet ez annak, aki jól tud lőni, akinek ez nem megy, az felrakja a gázálarcot és megmássza a hegyoldalt.

Hazatérőben erről az éjszakai lövészetről, felkerestük azt a menedékházat, amelyet a vezérkar számára építettek. Közel egy éve már, hogy bunyós barátom, Tamás és 15 tagú bandája idekinn dolgozik. Odavagyunk a csodától, egy igazi kis palotát húztak fel ide. A bejáratnál a mozaikpadlóban ott büszkélkedik Tamás mesterműve, az ezred jelvénye. Az épület csak kő és fa, de csodálatos összhangban, a táj pedig meseszép. Wilhelm hadnagy, pocsék szájú KISZ.-titkárunk most sem hazudtolta meg önmagát:

– Majd ha teljesen elkészül ez a ház, mi, tisztek azért fogunk idejárni, hogy keféljünk, a katonák meg azért, hogy megkeféljék őket!

Abban az időben május 1-2 hivatalos ünnep volt és nagy felhajtást csináltak belőle. Mi is méltó módon ünnepeltünk, ugyanis a két nap alatt (a ceremónia közvetítésének megtekintését kivéve) csak ettünk, tévét néztünk, és hagytak rendesen aludni is. Május 3-án pedig egy várva várt parancsot kaptunk, megírhatjuk szüleinknek, hogy a hónap végére küldjék el a civil ruháinkat.

Azt hiszem, már kétszer is ígértem, hogy mesélek T. báróról, most itt az ideje, hogy teljesítsem ígéretemet. Fentnevezett úriember tényleg nemesi családból származott, de erről rajtam kívül senki más nem tudott ott a katonaságnál. Bakaságunk első napjaitól jól összehaverkodtunk és rövid idő alatt kiderült, rengeteg dologról ugyanaz a véleményünk, közösek olvasmányélményeink, és egyformán utáljuk a katonaságot. Nemrég újból végignéztem az akkor készült fényképeket, többek között azt is, ahol teljes káplári díszben egymás mellett feszítünk a báróval. Egy nem túl magas, de kimondottan jóképű férfi, aki bajuszkája alól kissé gúnyos mosollyal tekint a lencsébe. T. báró építésztehnikus volt, és itt, a kaszárnyában is ezzel foglalkozott. Többek között ő tervezte és építtette meg a nagy lőszerraktárunkat, amelyet a fővárosból érkezett átvevőbizottság kitűnőnek minősített. Bár nem egy században szolgáltunk, mindig tartottuk a kapcsolatot egymással. Így többek között tudtam azt is róla, hogy még az első év elején ő is elvégezte a fegyvermesteri kurzust, amelyen ott volt Bartos is, ezredünk fodrásza. Ennek a ténynek nemsokára nagy jelentősége lett mindkettőjük számára.

XXII. FEJEZET

Az utolsó nagy erőpróba. Hadirokkant leszek. Vissza a tüzérekhez

Naplóm szerint május 12-t írtunk, mikor elkezdődött az utolsó nagy hadgyakorlat. A Királykő megmászására készültünk, és talán ez volt a leglátványosabb kivonulásunk. Majdnem az egész haditehnikát vittük, málháslovak sokasága, rengeteg tiszt lóháton, és ugyancsak rengeteg baka, gyalogszerrel. Most is ott meneteltem, ahol Petrescu szerint a baka helye van, vagyis a ló seggénél.

Az első nap elég tűrhetően telt, bár estére eléggé elfáradtunk. Egy nagy kiterjedésű legelőn vertünk tanyát, a hely megtelt sátrakkal, fényekkel, sűrgölődő szakácsokkal és lónyerítéssel. Az Isten szabad ege alatt éjszakáztunk, május derekán már nem is volt olyan hideg. A másnapi menetelés nehezebb volt, a tisztek gyorsabb tempót diktáltak. Azt akarták, hogy estére érjünk el a Királykő aljába, hogy aztán harmadnap reggel nekifoghassunk a hegy megmászásának.

Elég jól bírtam mostanáig a strapát, de a délután folyamán elég komoly baj történt velem. Mint említettem írásom elején, Jani barátom hasznos tanácsa szerint az ilyen hosszabb kirándulásokra mindig 3-4 pár tartalék zoknit vittem magammal. Ezek a tiszta zoknik a gázálarc táskájába voltak berakva, a tartalék akkumulátorokkal együtt. Szóval a menetelés második napjának délutánján félórás pihenőnk volt egy patak partján. Gyorsan lerántom a bakancsokat, lábat mosok, tiszta zoknit veszek elő a táskából, felhúzom és hamarosan megyünk is tovább. Ahogy elindulunk, egyre égetőbb fájdalmat érzek a jobb lábfejem felső részén. A következő öt perces megállásnál lerántom a bakancsot, a zoknival együtt jön le a bőr is a lábamról, és csupa vörös daganat az egész lábfejem. Az történt, hogy a zoknik mellé berakott akku-feltöltő nyílását lezáró dugó meglazult, a sav ráfolyt a zoknira, és a nagy sietségben nem vettem ezt észre. Az ezredorvos megnézte a lábamat, bekente valamilyen kenőccsel, befáslizta, majd azzal, hogy:,,egyebet nincs amit csinálhatnék itt a hegyek között”, elhúzta a csíkot. Odasántikáltam Petrescuhoz és kértem, hadd ülhessek fel az egyik fogatra. Ez a vadbarom hallani sem akart ilyesmiről:

– Te vagy a rádiósaim főnöke, jőssz velem, fel a hegy tetejéig!

Isten tudja, hogy telt az a délután és az éjszaka. Reggel a doki újra bekente és befáslizta a lábamat, én pedig újból kértem az őrnagyot, hogy maradhassak a fogatoknál, ne kelljen a fájós lábammal hegyet másszak. Most is elutasított, így reggel nyolctól a többiekkel együtt én is útnak indultam. Pontosan déli 12-re értünk fel a tetőre, ez még nem volt a Királykő legmagasabb pontja (2244 méter). Tetőt mondtam, mert az égigérő, függőleges sziklák után egy szép, alpesi virágokkal borított, füves fennsíkra értünk fel. Ez a magas fennsík enyhe lejtőben folytatódott a hegy túlsó oldalán. Tisztára őrültek voltunk, hogy a hegynek nem azon az oldalán jöttünk fel, de a katonaságnál nem mindig a ráció az első, és sohasem a baka szabja meg az útvonalat. Petrescu előszedi térképtáskájából a konyakos üveget, nagyokat kurjantva alaposan meghúzza az üveg tartalmát, és azt kérdezi tőlem:

– Úgy-e, most már te sem bánod, hogy feljutottál ide? – Hogy az ördög hajítana vissza odáig, ahonnan a reggel elindultunk! – gondoltam én.

Estefelé kezdtünk leereszkedni az enyhén lejtő, túlsó oldalán ennek a valóban csodaszép hegynek. A délelőtti gyötrelmes kapaszkodáshoz képest ez az út kellemes sétának számított. Végre az ezredorvosunk bebizonyította, hogy emberszabású, felrakott egy terepjáróra, amely négy tisztet szállított vissza a kaszárnyába. Majdnem két nap múlva érkeztek vissza a többiek és mindenki ki volt készülve a fáradságtól.

A visszatért orvosunk most már komolyabb kezelésbe vette a lábamat, többféle gyógyszert is felírt, és egy másféle kenőccsel kísérletezett. Kötést nem rakott a sebre, utasítása szerint bakancsot nem húzhattam, és ezért felmentést kaptam a napi program alól. Éppen jövök ki papucsosan, feltűrt nadrágszárral az orvosi rendelőből, mikor látom jönni az ezredparancsnokunkat. Feszes vigyázzba vágom magam, ő döbbenten megszemléli a valóban ronda látványt nyújtó lábamat és megkérdezi:

– Mi történt veled, tizedes?

– Jelentem, a most befejezett hadgyakorlat alatt sebesültem meg.

– Parancsot adok az orvosnak, gondosan kezeljen, hogy a leszerelésig gyógyuljon meg a sebed. Felmentést adok minden program alól, amíg letelik a szolgálati időtök, akár mezitláb is járkálhatsz, csak épp jöjj rendbe!

Én őszinte köszönetet mondtam Parancsnokunknak, és nem csak az előírott szöveg miatt kívántam neki erőt, egészséget!

Így történt, hogy május 17-től számomra befejeződött a tényleges katonai szolgálat. Persze jelentettem Cernescunak, hogy mit mondott a parancsnok, de valószinű, hivatalos úton is kapott értesítést, mert szó nélkül tudomásul vette a helyzetet. Aztán alig egy hét múlva véglegesen és hivatalosan is megszabadultam tőle és a vadmarha Nagy Pöcs hadnagytól. Napiparanccsal visszahelyeztek az ,,anyaszázadomhoz", vagyis a tüzérekhez, mivel csak kölcsön voltam adva a híradósoknak, amíg rádiótávírdászt faragtak belőlem.

XXIII. FEJEZET

Honnan jőssz, búbánat? Lefegyvereznek. Az utolsó napok

A továbbiakban még egyenruhában ugyan, de egy békés civil életét éltem ott a kaszárnyában. Minden reggel elsántikáltam a rendelőig, s miután ellátták a sebemet, körsétát tettem az udvaron. Újságot olvastam, tévét néztem a hálóban, és jó nagyokat aludtam. Petrescu, bár ismerte a parancsnoki ukázt, nem bírta nézni, hogy heverészek, mindenképp szolgálatra akart fogni:

– Úgyis kevés az emberem, mától fogva állandó jelleggel napos káplár leszel! (Na, gondoltam, az vicces lesz.)

Amikor a kürtszó összehívja a parancsnoki épület elé a napos káplárokat, a legnagyobb sebességgel kell odarohanni. Az egyenruha, a ragyogóra kefélt bakancs, a megjelenés tökéletesen előírásszerű kell legyen. Szóval mikor az első összehívó kürtjelt meghallom, nyakamba akasztom a szolgálati táskát és elsántikálok a parancsnoki épület felé. Jobb lábamon a nadrág szára térdig feltűrve, mindkét lábamon házipapucs, zokni nélkül. A többi napos káplár már régóta feszes vigyázzban áll és hallgatja a napos tiszt szövegét, amire odaérek.

– Honnan jössz, búbánat? – üvölti nekem a közismert sláger kezdő sorait a szolgálatos főhadnagy.

– Jelentem, a tüzérektől!

– Na, gyorsan tűnj el a szemem elől, te madárijesztő, többé itt meg ne lássalak!!

Én egy cseppet sem búbánatosan, visszamentem a hálóba, kevés idő múlva jön az őrnagyom, akinek jelentem, hogy elkergettek.

– És akkor a leszerelésig mit akarsz csinálni, a s...et vakargatod?! Hogy az a... ! – a folytatást elképzelhetik. Hibbant főnököm nem tudta elfogadni, hogy valaki ne ugráljon a parancsára, még ha sebesült is.

A kaszárnyában nagy volt a nyüzsgés, lázas munka folyt három munkaponton. A lőszerraktár előtti domboldalt el kellett egyengetni, egy régi istállót lebontani és helyébe újat felhúzni. Parancsnokunk kihirdette, az őrszolgálaton kívül minden más program szünetel, az összes baka ezeken a munkálatokon vesz részt. A munkaprogram kötetlen, de leszerelésig mindennel el kell készülni. Én persze kivétel voltam, csak bámészkodni mentem hol egyik, hol másik munkálathoz. Közben visszaérkeztek Tamásék a hegyekből, és a 15 fős építészbrigádot rögtön bevetették. Június 7-én, szülinapomon, egy üveg becsempészett szilvóriummal ünnepeltem, báró T., Tamás és Botár Pityu társaságában. A domboldalon álló óriási széna- és szalmakazlak mögé bújtunk el, mert hiába van közel a leszerelés, a piálásért mindenkor fogda járt.

Még aznap este visszajöttek szabadságról a most már másodévesnek számító utódaink. Másnap, június 8-án leltároztunk, átadtam Marincaşnak a híradóskocsit. Utána leadtuk az összes felszerelést: fegyvert, szuronyt, tölténytáskát, kenyérzsákot, kulacsot, gyalogsági ásót és gázálarcot, csupán az egyenruha jelezte, hogy még katonák vagyunk. A civil ruháink napok óta ott voltak a raktárban, most ezeket is kiosztották, hogy majd holnapután visszaváltozhassunk civilekké. Naná, hogy rögtön főpróbát csináltunk, hogy hogyan is fogunk kinézni, a látvány sokkoló volt, alig ismertünk egymásra. Valószínű, nekem lesz egy kis gondom a cipőviseléssel a sebem miatt, de nem számít, mezítláb is megyek, csak már egyszer mehessek.

XXIV. FEJEZET

Egy drámai nap. Gyilkossági kisérlet

.

Az a nap, 1973 június 9-e, örökre emlékezetes marad számomra. Mint említettem, parancsnokunk utasítására már jó két hete nem csináltunk semmilyen szolgálatot. Az egész ezred reggeltől estig az elkezdett munkálatok befejezésén dolgozott. Reggelizni még szervezetten ment a kantinba a társaság, ebédre-vacsorára csoportosan szállingóztak, ki ahogy végzett a melójával. Aznap sem volt ez másképp, mindaddig, amíg meg nem történt az ezred szolgálatos tisztjének a cseréje. Az előírás szerint a szolgálatos tiszt délután 3 órától másnap 3 óráig a kisisten a kaszárnyában. Volt egy századparancsnok, Mocanu, aki alig 25 évesen már főhadnagyi ranggal büszkélkedhetett. Az ipse mértéken felül beképzelt és nagyképű alak volt, ráadásul egy kis baj is lehetett a fejével. Ezen a napon szolgálatba lépve még katonásdit akart játszani velünk, a leszerelés előtt egy (!) nappal. Szóval háromkor csak elkezd szólni a trombita, szemlére hívja az egész ezredet. Nem tudtuk elképzelni, mit akarhat, míg fel nem világosított, hogy még mindig katonák vagyunk, de most csak egy mocskos csürhe, akiknek ő megmutatja, hogy hol lakik az Úristen. Azzal kezdte, hogy kiállított vagy tíz katonát a sorból, akik tényleg nem néztek ki katonásan, feltűrt ingujjak, piszkos egyenruha és bakancs, borotválatlan, nagyhajú bakák. Főleg ez utóbbi miatt kötött bele a sor szélén álló Bartosba. Azt tudni kell, hogy ezredünk fodrászának nagyon szép, dús, természetes göndör haja volt, ezzel a baka kissé fel is vágott. Miután egy darabig szóban csesztette, és erre Bartos rosszul reagált, ez az eszement főhadnagy megfenyegette, hogy bele fog nyírni a hajába. Bartos visszapofázott, a tiszt elküdött egy katonát ollóért, lefogatta a bakát és félig kopaszra nyírta. Bartos irtó dühösen, sírva ordította:

– Ezt a disznóságot jelenteni fogom Bukarestbe!

A kiakadt főhadnagy elkezdte előszedni a pisztolyát és azt üvöltözte:

– Üssél meg, te szarházi, üssél meg, hogy tudjalak lelőni!

Az ezred kővé dermedten nézte a jelenetet, senki sem mert csinálni semmit. Aztán, mintha helyrejött volna az esze Mocanunak, visszagombolta a pisztolytáskáját, és elkergette melózni az ezredet. 

Én is kimentem a többiekkel a munkára, egész délután az esetet tárgyaltuk. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy ez a Mocanu egy teljesen bedilizett alak. Aztán Tamás, aki még a bakaságunk elején jól összehaverkodott ezzel a Bartossal, mondott nekem egy fontos dolgot. Úgy május közepén Bartos kapott egy levelet otthonról, amiből megtudta, hogy a szülei elváltak. Ő egyedüli gyermekük volt, nagyon szerették, és ő is nagyon szerette a szüleit. Tamás úgy mondta, hogy a haverja ettől a hírtől teljesen kiborult, akkor is sírt, amikor ezt a dolgot elmesélte neki. Ennek az információnak a birtokában aztán kezdtem megérteni, miért történtek úgy az események, mint ahogy megtörténtek.

Vacsora előtt ismét ezredszemle összehívására szólt a trombita. A fáradt bakák morgolódva, félhangosan káromkodva gyülekeztek a kantin előtti placcon. Jött Mocanu, szemlét tartott, ismét kiszedett a sorból vagy nyolc-tíz bakát a piszkos bakancsuk miatt. Mielőtt elkezdte volna csesztetni ezeket, eszébe jut valami és megkérdezi:

– Hol van Bartos közlegény?

– Jelentem, őrszolgálatos a hálóban – válaszolt a szakaszvezetője.

– Menj és hozd ide, amikor itt van az egész ezred, nincs amiért őrizze a hálót!

Két-három perc múlva érkezik Bartos, fedetlen, összecsúfitott fejével, a sapkája begyűrve a derékszíjába és be akar állni a sorba, a szakaszába.

– Ide, hozzám! – parancsolja a főhadnagy.

Bartos lassú léptekkel elindul feléje, bal keze zsebrevágva, jobbkeze a derékszíján és úgy két méter távolságban megáll:

– Itt vagyok, te piszok disznó, mit akarsz tőlem?

Mocanu teljesen ledöbbent, szólni sem tudott, Bartos a derékszíjába begyűrt sapkája mögül előrántott egy pisztolyt és a tisztre irányította:

– Most megdöglesz, te állat!!

Az egész ezred rémülten bámulta a jelenetet, senki sem mozdult, néma csendben álltunk. A délutáni incidens alatt ez a szájhős Mocanu fegyverrel fenyegette Bartost, most, hogy őt fenyegették fegyveresen, joggal lelőhette volna a katonát. Ehelyett az általa a sorból kiállított, piszkos bakancsú katonák közül elragadta a sor szélén állót, és a háta mögé bújt. Bartos pisztollyal a kezében kerülte jobbról, kerülte balról őket, nem akarta a bakát lelőni, neki Mocanu kellett. A főhadnagy a hátulról lefogott katonát mindig a fegyver irányába fordította.Aztán láttam, hogy Bartos kétszer-háromszor meghúzza a ravaszt. A pisztoly nem sült el. Szerencsétlen fodrászunk hisztérikusan zokogni kezdett, eldobta a fegyvert, aztán rosszul lett és elterült a placcon. A pisztolyt Korodi tizedes kapta fel a földről, megnézte és nagynehezen kinyögte:

– Hálistennek, nem volt kibiztosítva.... Amikor a fegyver oldalán levő gombot megnyomta, kiesett a golyókkal teli tölténytár. Mikor ezt a teli tárat meglátta, Mocanu a fejéhez kapott:

– De hiszen nekem családom, két gyermekem van.... – azzal ő is elájult.

Hogy belecsinált-e a gatyájába, azt nem tudom, de hogy bepisált, az látszott a nadrágja elején.

.

XXV. FEJEZET

A dráma vége

.

Óriási zűrzavar támadt. Amíg a fenti események lejátszódtak, temetői csend honolt az udvaron, most kitört a pánik. Jött a szanitéc hordággyal, Mocanut bevitték a rendelőbe, jött az őrség, letartóztatták Bartost és elvitték valamerre. Pár perc után megérkezett a szekus, és egymásután jöttek a többi tisztek is. Minket, katonákat betereltek a kantinba, de jóformán senki sem tudott akkor a vacsorára gondolni. Bejött a falfehér arcú, megtört ezredparancsnok, mindenkit a hálókba küldött, ahonnan nem szabadott kilépni senkinek. Úgy este 9 óra körül jött a megerősített őrség és letartóztatták T. bárót. Mikor megértettem, miért, a hideg majd kirázott. Ugyanis T. báró együtt volt a fegyvermesteri kurzuson Bartossal, ahol ő a golyókat lopta. Feltételezik tehát, hogy a báró is lopott lőszert, vagy legalábbis kell tudjon a lopásról. Nagyon megijedtem, mert ha kiderül, hogy én is tudtam erről a golyólopásról és nem jelentettem, engemet  is elvisznek. Fél éjszakán át suttogva kommentáltuk az eseményeket, és rémülten vártuk a további fejleményeket.

Másnap reggel nem szólt a trombita az ébresztőre, kilenc óra körül érkezett Petrescu őrnagy és az ő vezénylete alatt elmentünk reggelizni. Az óriási kantin kongott az ürességtől, mint később kiderült, csak váltásban jöhettünk ide, azután rögtön kellett visszamenni a hálóba. Fogalmunk sem volt, mi történik odakinnt, és kétségbe voltunk esve, hogy ezek után mikor fognak leszerelni. Ebédelni és vacsorázni szintén tiszti felügyelet alatt mentünk, váltásokban, aztán legnagyobb örömemre és megkönnyebbülésemre T. báró lépett be a hálóba, szabadon engedték. Ő sem tudott semmit arról, hogy Bartossal mi van. Bár ráparancsoltak, hogy hallgasson, T. mesélt a kihallgatásáról. Áldott szerencséjére, teljesen ártatlan volt, nemcsak hogy ő maga nem lopott, de arról sem tudott, hogy Bartos golyót lopott azon a kurzuson. Ezen az éjszakán sem aludtunk sokat. Reggel a kürtszó ébresztett, és rögtön utána az ezredszemlére fújták a gyülekezőt. Érkezett a parancsnokunk, aki vagy tíz évet öregedett, és a többi tiszteken is látszott, hogy ki vannak készülve. Coveanu ezredes röviden közölte a következőket:

– Bartos a bukaresti katonai börtönben van, hadbíróság elé fog kerülni

– Mocanu főhadnagy a p...i katonai kórházban fekszik, idegösszeroppanással

– Az összes, most már másodéves katona újabb parancs kiadásáig a legénységi hálókban marad

– A leszerelendő korosztály azonnal civil ruhába öltözik, leadja az egyenruhát, és itt a placcon gyülekezik. Erre az átöltözésre, csomagolásra van egy negyedóra!

Őrült sietséggel öltöztünk civilbe, az egyenruhákat csak úgy behajigáltuk a raktárba, a raktárnok pisszenni sem mer. Katonaládáinkkal, bőröndjeinkkel századonként felsorakozunk a placcon. A századparancsnokok lázas sietséggel kiosztják az elbocsájtó papírokat, aztán se szó, se beszéd, leterelnek a kapuhoz. A nagykapu sarkig kitárul, mi kitódulunk az utcára, a kapu döngve bezáródik mögöttünk.

A hazafelé tartó utazás alatt sokat megtudtam a mindnyájunkat sokkoló ügy hátteréről. Tamás, aki mint elítettem, jó haver volt Bartossal, sok mindent elmesélt. A szülei válása amúgy is taccsra tette szegény srácot, és az, hogy Mocanu az egész ezred előtt megfenyegette és megcsúfította a fejét, mindettől Bartos teljesen becsavarodott. Amint az egyik veterán elmesélte, Bartos direkt átvállalta a hálóőrséget, hogy az ő kezébe kerülhessen a fegyverszekrény kulcsa, és a lopott töltényeket rakta a pisztolyba.

Az idő telt-múlt, régóta szabad (?), boldog (?) ember voltam, amikor kósza híreket kezdtem kapni az akkor történt események résztvevőiről. Egyszer azt mesélték, Bartos tíz év börtönt kapott, mások állítólag otthon látták, szülőfalujában. Mocanuról az a hír járta, hogy gyávaságért lefokozták alhadnagynak, és egy isten háta mögötti kaszárnyába dugták. Majd valaki úgy tudta, Bartos csak rövid ideig volt bezárva, de nemsokára a szabadulása után felakasztotta magát. A mai napig sem tudom, ezekben a hírekben mi volt az igazság, és mi volt a legenda.

Talán egyszer elutazok C….-ra, hogy viszontlássam fiatalságomnak azt a feledhetetlen helyszínét... Talán egyszer elutazok K…-ra, hogy lássam, volt bajtársam él-e, vagy a Legfelsõbb Hadúr már elküldte számára a végleges behívót…