'))+ ''+ (document.layers?'':'

Az ezred

„A legmagasabb szintű strukturális csapattest az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetésénél, 4-16 azonos fegyvernemhez tartozó alosztályból [esetünkben századból] alakították, amelyeket a gyalogságnál 2-4 zászlóaljba szerveztek”- írja a lexikon.[i]

Mi volt még az ezred? Leginkább egy rosszul beállított pénznyelő automata, amelybe számolva, mégis számolatlanul ömlött a fémpénz helyett az emberanyag, de alig-alig dobott nyereményt, olyanokat, akik épen, egészségesen kerültek ki az első világégésből, a nagy háborúból.

Az ezrednek volt tisztikara, legénysége, felszerelése és fegyverzete, győzelmei és vereségei, hősies helytállása és gyengeségei, dicsősége és szégyene. Hogy melyikből mennyi, azt a Monarchia sokszínű haderejében ezrede válogatta.

Volt identitást teremtő kohéziója, élő hagyománya, elhalványuló emlékezete, története és lejegyzett történelme. Utóbbi születhetett úgy is, ahogyan az ablaküveget szokták régebben tisztítani. Ha a törlés után nem tűnt eléggé fényesnek, akkor megpökték, újra áttörölték, majd ráleheltek, megint áttörölték, mindaddig, amíg nem csillogott eléggé. Nem volt, nincs ma sem erre szükség, csak a port kell lefújni a 10. honvéd gyalogezred történetének erdélyi fejezetéről.

A m. kir. 10. (miskolci) honvéd gyalogezred

Az 1868. évi XLI. törvénycikk megteremtette a magyar királyi honvédséget, 1869-ben megkezdődött a honvéd alakulatok fölállítása, közöttük a borsodi, hevesi, zempléni zászlóaljaké. A közel két évtizeddel később, 1886-ban végrehajtott átszervezés során a miskolci, egri, sátoraljaújhelyi székhelyű zászlóaljakból megalakították a m. kir. 10. honvéd gyalogezredet. 1913-ban megváltozott az ezred kiegészítési területe, a korábban hozzá tartozó Szabolcs vármegyének a Tisza mentén fekvő sorozójárásai átkerültek a m. kir. 11. (munkácsi) gyalogezredhez. Elméletileg így a 10. gyalogezred legénységét Borsod és Heves vármegyék, Miskolc törvényhatósági jogú város és Zemplén vármegye déli felének védkötelezett lakossága adta.

1914. július 31., az általános mozgósítás után gyorsan megalakult a 10. honvéd tábori és menetezred és a 10. népfelkelő gyalogezred. Szokatlan módon először a népfelkelő ezredet szállították el az orosz frontra, ami a tábori és menetezred ifjú tisztjeinek keserű csalódást okozott. Attól való félelmükben, hogy a háború befejeződik mire ők is sorra kerülnek, küldöttséget menesztettek az ezredparancsnoksághoz, és azt kérték, hogy helyezzék őket át más csapattesthez, olyanhoz, amely már a frontra került.[ii] A háború azonban még évekig tartott, a türelmetlen fiataloknak amúgy sem kellett sokáig várniuk. Augusztus 17-én megkezdődött az ezred elszállítása, amely a VI. (kassai) hadtest 39. honvéd gyaloghadosztályának részeként kezdte meg harcait az osztrák-magyar 4. hadsereg kötelékében.

A tűzkeresztségen augusztus 26-án Tarnawatkánál estek át, részt vettek a komarówi[iii] ütközetben, majd a második lembergi csatában[iv]. A mozgó háború minden gyötrelmét átélték, több száz kilométeres visszavonulások közben vereségek és súlyos veszteséget érték az alakulatot. Hogy aztán 1914. december elején részesei lehessenek a limanowai győzelemnek, ahol a lóról leszállt huszárokkal együtt állították meg a támadó orosz tömegeket.[v] A győzelem után a mozgó háború őrületét felváltotta az állásharc gyötrelme. A tél további része, az 1915. év eleje viszonylag nyugodtan telt az ezred számára.

1915-ben az alakulat a Mackensen-féle[vi] német 11. hadsereg kötelékébe került, ott élte meg talán történetének legdicsőségesebb időszakát, a gorlicei áttörést[vii] és az azt követő nagy támadást, amely Breszt-Litovszk elfoglalásával fejeződött be, ahová a tízesek az elsők között törtek be. A május 1-től augusztus végéig tartó küzdelemben az ezred egy alkalommal (Kalników, május 28.) majdnem teljesen megsemmisült. A német kötelékben töltött idő alatt közel 600 km-t tettek meg szinte folyamatosan harcolva, 5.500 embert veszítve. 1915 ősze a Strypa folyónál találta őket, a hadosztályukkal együtt beolvadtak a Pflanzer-Baltin-féle hadsereg[viii] északi szárnyába.

1916-ban is ott állomásoztak, akkor, amikor a Bruszilov-offenzíva[ix] rájuk szakadt. Június 12-én támadták először az oroszok az ezred állásait, azonban a tél folyamán tökéletesen kiépített tábori erődítéseiken, az ezred ellenállásán, kitartásán megtörtek a rohamaik. A Strypa-frontot az alakulattól délre sikerült azonban az ellenségnek áttörnie, így a tízesek is állásaik kiürítésére kényszerültek. Júliusban a Dnyesztertől délre újra német csapatok közé kerültek, Isaków környékén harcoltak, ahol sikerült megállítaniuk az orosz erőket. Augusztusban a Zlota Lipa folyó mentén, Horozonka térségében küzdöttek, ott érte őket a román hadüzenet híre. Így írt erről Sáfrán Géza alezredes, ezredparancsnok[x]: „Alig vették hírül az oláh árulást, egy lelkes tiszti és legénységi csoport jött küldöttségben hozzám [hogy] terjesszem elő felsőbb helyre az ezred azon kívánságát, hogy azonnal vigyenek minket az oláhok ellen, ahol tisztán a magyar földért harcolhassunk.”[xi]

Nem volt szükség az ezredparancsnok közbenjárására, a Monarchia csapatai fölött diszponáló Armeeoberkommando (AOK, hadsereg-főparancsnokság) a 39. honvéd gyaloghadosztály négy felső-magyarországi gyalogezredét, a tízeseken kívül a 9. kassait, a 11. munkácsit és a 16. besztercebányait Erdélybe vezényelte.

Nem azért, mert kérték, hanem mert a Monarchia hadvezetése így látta jónak. A miskolci bakákból, akik talán soha nem jártak Erdélyben, a hazaszeretet váltotta ki a felindultságot, a kezdeményezést. Menni akartak, hogy megvédjék az ország területi integritását, hogy kiűzzék hazájukból az ellenséget. Feldúltak és elszántak voltak, cselekedni, harcolni akartak a románokkal. Visszatért 1914 augusztusának lelkesedése.

Egy kis kitérő. Az erdélyi magyar, székely katonák és a szülőföld védelme

Mások is kérték a lehetőséget, a kívánságuk el is jutott a legmagasabb katonai körökig, de meghallgatásra nem talált. Kozma Miklós[xii] írta naplójába az olasz fronton, 1916. szeptember 2-án a következő bejegyzést: „A Frengel-divízió erdélyi magyarjai áthelyezésüket kérik az erdélyi frontra. Sok baka sírva könyörög, hogy helyezzék át: ha elengednek, apám, anyám, feleségem is velem jön az oláhra!”[xiii]

Mit érezhettek ők, akiknek a csupa nagybetűs HAZA mellett közvetlen veszélyben volt a kicsiny hazájuk is, a családjuk, az otthonuk, az értékeik, mindenük? Mit érezhettek, látva Galíciában, Bukovinában, az olasz fronton a polgári lakosság szenvedéseit? Abban a pillanatban az egész teljesen értelmetlenné válhatott számukra. Jól érzékelhető ez Márton Lajos honvéd őrmesternek a hadügyminiszternek címzett (a m. kir. honvédelmi miniszternek szóló) leveléből is. Ő a Bukovinában és Galíciában szolgáló erdélyi magyarok nevében kérte annak a lehetőségét, hogy a szülőföldjükön harcolhassanak. Így érzett, így kért:

„1. A Bukovinában és Galíciában harcoló székely magyarok fájó szívvel vettük tudomásul, hogy jelenleg hazánk, Erdély, szülőföldünk, életünk és hazánk minden kincse milyen nagy veszedelemben forog.

2. Akik ott születtünk, ott szereztük meg a jövőbeli boldogságunkat Erdély kánaán[i] földjén, [nekünk] fáj nagyon, hogy elhagyva az édes otthont, idegen földön harcolunk, nem tudjuk miért, és hazánkat, szüleinket és gyerekeinket ily csapás érte, amit mink igaz székelyek nem bírunk elszívlelni, ereinkben felbuzdult vérrel alázatosan kérjük valamennyien székely magyarok, akik még élünk, hazánk, Erdély megmentésére a bukovinai, galíciai frontról váltanának fel bennünket.

3. Egy szívvel, egy lélekkel megyünk és harcolunk Erdély valamennyi fia, akik már többnyire 2 éveket töltöttünk a harctereken és most is megyünk édes hazánk megmentésére, és mindnyájan ígérjük és fogadjuk, hogy Isten segítségével, magyarokhoz illő hősiességgel édes hazánk megmentésére és az elfoglalt területek visszaszerzésére fogunk törekedni.

4. Életünket és vérünket bátran ontjuk és hullajtjuk hazánkért, királyunkért és koronánkért… és ha pedig golyó talál! Nem olyan nagy baj a halál, meghalni is tud a magyar, hazánk földje majd eltakar!

Becses kérésünket a nagyméltóságú hadügyminiszter úrtól elvárva maradunk a legmélyebb alázattal a Bukovinában és Galíciában harcoló székely magyarok”[xiv]

A m. kir. honvédelmi minisztériumban, hivatkozva arra, hogy a 38. gyaloghadosztály parancsnokának[xv] korábbi, hasonló kérését is elutasították, ezt jegyezték fel az aktára: „Tudomásul szolgál, és mint érdemleges tárgyalásra alkalmatlan.”[xvi] Márton őrmesternek nem válaszoltak, a 38. gyaloghadosztály parancsnokának pedig jelezték, hogy az erdélyi kiegészítésű honvéd gyalogezredek legénységének 50% román, így azoknak a román királyi hadsereg elleni alkalmazását nem tartják ajánlatosnak. Érthető és logikus érv, amely azonban nem vigasztalhatta az erdélyi magyarokat. Némi megnyugvást az első katonai sikerek hoztak számukra, a tutrakani győztes csata után Kozma Miklós naplójában, szeptember 8-ra datálva a következő mondatot találjuk: „A 32. dandár székelyei énekelnek, és majdnem megbolondulnak örömükben a győzelem hírére.”[xvii]

Az AOK döntése szerint Erdélybe vezényelt felső-magyarországi ezredek állományában – elméletileg –, ha azok a kiegészítési területükről kapták a legénységüket, akkor román anyanyelvűek talán csak a 11. (munkácsi) gyalogezredben fordulhattak elő. Jellemzően lehettek közöttük a magyarokon túl cipszerek, ruszinok, szlovákok, de az Erdély kérdésében megkérdőjelezhető elkötelezettségű románok nem.

Elméletileg valóban nem, a gyakorlat viszont azt mutatta, hogy igen. 1916. szeptember 27-én a honvédelmi miniszter elrendelte a 39. gyaloghadosztály kötelékéből kivált és más csapatokba beosztott román legénység pótlását.[xviii] A 9. gyalogezredben 1 tisztre és 150 fő legénységre, a 10.-ben 1 tisztre és 300 fő legénységre, a 11.-ben 1 tisztre és 380 fő legénységre volt szükség kifejezetten a román anyanyelvűek helyett.

A Monarchia hadvezetősége a román támadástól függetlenül akkorra már rendszeresen és tudatosan keverte a különböző ezredek állományát. Szükségessé tették ezt a rendkívül súlyos veszteségek, amelyek során az alakulatok egy része szinte teljesen megsemmisült, ezért aztán onnan pótolták azok legénységét, ahonnan tudták, függetlenül a kiegészítési területtől. Másrészt a kevésbé szilárd hűségű, nem magyar anyanyelvű mozgósítottakat a magyar ezredekbe osztották be, illetve magyar legénységet vittek a döntően más nemzetiségűekből álló ezredekhez. Így kerülhettek románok a 10. honvéd gyalogezredbe, az Erdélybe szállítás előtt annak 23%-át alkotva. Mindezek ismeretében némileg más megvilágításba kerül az erdélyi ezredek szülőföldjükön való bevetésének lehetősége, talán nagyvonalúbb gesztust is tehetett volna irányukba az AOK azon túl, hogy a cs. és kir. 82. gyalogezredet a román frontra vezényelték, mivel az tisztán székely volt.

1917 januárjában elenyésző számban, de még mindig voltak románok a miskolci ezredben, amelynek személyi állományát akkorra már 95 %-ban magyarok alkották, mivel a pótlást a kiegészítési területükről kapták. Márciusban, a magyarosi rohamtámadás után, az ezred parancsnoka az új vonal védelméről intézkedett. Az elméleti és erkölcsi oktatásról szólva – többek között – a következőket adta parancsba: „A román és tót anyanyelvű legénységet a szakasz- és századparancsnokok időnként (este) minél többször gyűjtsék magukhoz, és tolmács útján igyekezzenek őket a magyar hazafiságnak, a Király és a Haza iránt tartozó hűségnek megnyerni stb.”[xix]

Már régen nem voltak román csapatok Erdélyben, amikor gesztust gyakorolt ez ügyben az AOK. József főherceg[xx] 1917. június 5-én a marosvásárhelyi állomásra visszaérkező székely menetszázadokat látogatta meg. Azokat, amelyeket a többi magyar menetalakulattal együtt az Isonzóhoz vezényeltek, és akik elszállításuk közben, egy távoli vasútállomásról táviratban kérték tőle, hogy a román frontra kerülhessenek. A főhercegnek sikerült elérnie Arz vezérkari főnöknél[xxi] – a király ígéretére hivatkozva, miszerint erdélyi magyarokat, amíg a román háború tart, csak ott lehet alkalmazni – a menetszázadok visszairányítását. Viszonzásul, köszönetül a székely bakák „viharos”, „soha nem látott” lelkesedéssel üdvözölték a főherceget.[xxii]

A Maros-védőállásban

1916. augusztus 27-én Románia hadat üzent az Osztrák Magyar Monarchiának, a hadiállapotot kinyilvánító diplomáciai nyilatkozat átadásával közel egy időben három román hadsereg kezdte meg a Kárpátok átjáróin való előretörését. Az 1. hadseregük a Vöröstoronyi-szoroson át Nagyszeben felé, a Vulkán-hágón és a Szurdok-szoroson át Hátszeg irányába tartott. A második hadseregük Háromszékbe és a Barcaságba tört be. A 4., vagy északi román hadsereg az Úz völgyében, a Gyimesi-, Békás- és Tölgyesi-szoroson át a Gyergyói- és a Csíki-medence irányába haladt. Az antanttal kötött katonai egyezmény előírásai szerint a román hadműveletek stratégiai célja Erdélyen át Budapest elfoglalása, az osztrák-magyar erők összeroppantása volt, amennyiben azt a Dunától délre kialakuló hadi helyzet nem gátolta. Hosszas tépelődés után, az augusztus 17-én megkötött antant-román szerződésben rögzített, számukra rendkívül kedvező feltételek mellett – amelyek biztosították a területi aspirációk szinte minden körülmények közötti érvényesítését, illetve garantálták az orosz, az olasz, a balkáni fronton végrehajtott, őket tehermentesítő támadásokat – indították meg a hadműveleteket.

Az Erdélybe betörő ellenséggel szemben nem álltak rendelkezésre megfelelő saját erők, a határ mentén erődítmények, kiépített állások nem voltak, a vasútvonalak teljesítőképessége elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy lehetővé tegyék az Erdélybe rendelt csapatok gördülékeny felvonulását. Tovább súlyosbította a helyzetet a határ menti területek polgári kiürítése, a magyar és szász lakosság menekülése.

Volt viszont egy főbb vonalaiban kidolgozott, a bulgáriai Plessben, 1916. július végén, a német, az osztrák-magyar, valamint a bolgár hadvezetés egyezségén alapuló haditerv, amely szabályozta a három ország összehangolt tevékenységét az akkor még csak „várható” román támadás esetére. Ennek a lényege az volt, hogy a bolgár és német, valamint az egyezményhez később csatlakozott török erők délről megrohanják Romániát. Az Erdélyben gyülekező osztrák-magyar csapatok pedig mindaddig feltartóztatják a románokat, amíg a német alakulatok dél-erdélyi gyülekezése be nem fejeződik, majd együtt megkezdik az ellenséges erők kiűzését.

Az osztrák-magyar hadvezetés az erdélyi határvonalat öt szakaszra osztotta, jelesül az orsovaira, a hátszegire, a nagytalmácsira, a brassóira és a témánk szempontjából legfontosabb gyergyószentmiklósira.

Augusztus 17-én a király elrendelte az 1. hadsereg felállítását, amelynek parancsnoka báró Arz Artúr tábornok lett. A bukovinai határtól Orsováig az összes parancsnokságokat, katonai intézeteket, szervezeteket, csapatokat neki rendelték alá. Szeptember elejére az alárendelt gyalog zászlóaljak száma 67 volt, amelyeket 13 lovasszázad és 47 tüzérüteg egészített ki. Ez a szám akár már tekintélyesebb erőt is jelenthetett volna, azonban ezeknek az alakulatoknak egy része a Bruszilov-offenzíva során szétvert, Erdélybe pihenésre, feltöltésre érkezett hadosztályokból, másik része sebtében összetákolt hadtáp- és bányászzászlóaljakból, valamint a csendőrség egységeiből állt. Feladatuk nem lehetett más, mint az ellenség előrenyomulásának lassítása mindaddig, amíg jelentékenyebb erők érkeznek Erdélybe.

Szeptember 7-én megkezdődtek a német csapatszállítások, ezzel egy időben a német Staabs altábornagy[xxiii] a dél-nyugati, von Morgen altábornagy[xxiv] – Marosvásárhely székhellyel – az északkeleti csoportok fölötti parancsnokságot vette át az 1. hadsereg alárendeltségében.

1916. szeptember 18-án megalakult Dél-Erdélyben a 9. hadsereg, amelynek vezetését a román hadüzenet után menesztett német vezérkari főnökre, Erich von Falkenhayn tábornokra[xxv] bízták. Az Erdélyben harcoló két hadsereg egységes vezetését október 1-jén oldották meg azzal, hogy hadműveleti tekintetben az 1. hadsereget a 9-nek rendelték alá. November 16-án pedig Károly főherceg, trónörököst nevezték ki hadsereg-arcvonalparancsnokká, egyesítve a 7., az 1. és a 9. hadseregek vezetését.

Augusztus végén, szeptember elején a három román hadsereg megküzdve a terepviszonyokkal, a saját erők által felrobbantott átjárókkal, hidakkal, utakkal, rendkívül óvatosan, lassan, szinte lopakodva nyomult Erdély belseje felé. A Marost keleti irányból elérni szándékozó erőik – Nagybaczoni Nagy Vilmos[xxvi] – számításai szerint 26 nap alatt 80 km-t tettek meg, ami napi három kilométert jelent.[xxvii] A jól felszerelt, jól ellátott, Nagybaczoni által 200–240.000-es harcoló létszámra becsült román hadsereg tétovaságát augusztus végén, szeptember elején nem indokolhatta a szemben álló osztrák-magyar haderő létszáma, ereje, hiszen az legfeljebb 30.000 főt tett ki. A románok nem használták ki az oroszok nyújtotta segítséget sem, pedig Bruszilov csapatai Polesietől Bukovináig újra megrohanták a Központi Hatalmak vonalait. Áttörni ugyan nem tudták, de elérték azt, hogy az Erdélybe szánt alakulatok egy részét a Monarchia hadvezetősége az orosz frontra irányította. A románok elbizonytalanodásához jelentősen hozzájárulhatott a Tutrakannál elszenvedett vereségük, melynek során a dunai erődítményüket a kisebb német egységekkel megerősített 3. bolgár hadsereg elfoglalta. Ott szenvedtek súlyos vereséget, ahol védekezésre rendezkedtek be, ennek következtében a döntő csapásra készülő, nyugaton támadó alakulataik és hadvezetésük elbizonytalanodott. Nyilvánvalóvá vált Románia számára, hogy a parádé, a díszszemle ez alkalommal elmarad, nehéz időknek néznek elébe.

A 10. honvéd gyalogezred Erdélybe szállítása augusztus 30-án Halicson kezdődött meg. Szerdahelyi Gábor[xxviii] főhadnagy és a parancsnoksága alá rendelt ezredtörzs, utászszázad, gyalogsági lövegszakasz másnap vagonírozott be, késő délután lépték át a magyar határt. Hangulatukat jól jellemzi az ide vonatkozó naplóbejegyzése: „Az utolsó galíciai állomáson, Siankin, az étteremben egy óra hosszat mulattunk és énekeltük a Himnuszt. Igen jó hangulatban s lelkesedéssel folytattuk utunkat Ungvár felé.”[xxix]

Bevagonírozás Halicson. (gott24, gott25)

Ungvárról Nyíregyházán át Debrecenbe irányították a szerelvényüket, az úton folyamatosan a román támadásról beszélgettek, azzal foglalkoztak. Miközben Debrecenben a tisztikar ebédelt, a vonat a bevagonírozott legénységgel Nagyvárad felé nélkülük elment. A tapasztalt tisztek nem estek kétségbe, a Nagyváradra tartó személyvonat indulásáig az Aranybikában söröztek. A szállítmányhoz másnap, Kolozsváron csatlakoztak. Nagyváradon láttak először menekülteket, ez a „szívet facsaró” látvány elkísérte őket egészen a kijelölt állásaik eléréséig.

Menenekülőkről Kolozsváron készült kép (A Sárospataki Református Kollégium anyagából) (Gott1)

Az ezred Kolozsváron vagonírozott ki, majd szeptember 4-én Apahidáról, a szászrégeni úton keletnek indult, hogy Mócson, Pusztakamaráson, Mezőszilváson át elérje Mezőörményest. Szeptember 6-án Mezőkirályfalvánál északkeletre fordulva Nagynyulason, Mezőaknán át érkeztek be Szászlúdvégre, ahol elszállásoltak. Két nap múlva már gyakorlatozott az ezred, 9-én tábori mise volt, majd 10-én, díszebédet követően népünnepélyt rendeztek, amelyre meghívták a falu lakosságát. Deseő Lajos[xxx] ezt jegyezte fel erről a naplójába: „…Ott is volt mindenki, aki csak mozogni tudott. Volt legénységi szavalás, voltak játékok, zsákban futás, kötélhúzás, szamárverseny, lepényevés stb., utána tánc, aminél a magyar fiúk csárdásra tanították az oláh

lányokat [a települést románok lakták], majd azok mutatták be az oláh táncokat.”[xxxi]

Református tábori istentiszteletről készült fotó, Szászlúdvég. (Gott2)

Ha kiegészítjük ezt azzal, hogy a pópánál elszállásolt Szerdahelyi házigazdáját „meglehetősen marasztalónak”, vendégszeretőnek jellemezte, akkor – kerülve az általános érvényű megállapításokat – rögzíthetjük, hogy a magyarokból álló ezredet Szászlúdvég román lakossága barátságosan fogadta.

Az ezred Kolozsvártól Szászlúdvégig tartó útja a Marostól nyugatra, annak jobb partján, de a folyótól távolabb húzódott, 11-én Szászrégennél keltek át a Maroson, annak bal partjára jutva. Még a városban megszemlélte az alakulatot von Morgen tábornok, aki ez alkalommal kifejezte afeletti örömét, hogy magyar csapatok parancsnoka lehet. Von Morgen első parancsát a 39. gyaloghadosztály korábban, október 8-án közölte az ezredeivel, amelyet a német Generalkommando magyar nyelven adott ki és így szólt: „Magyar katonák! Mai napon átveszem a parancsnokságot felettetek. Ide jöttem, hogy az országotokba orvul betörő, alattomos ellenséggel szemben segítségetekre legyek. Harcedzettnek és vitéznek mutatkoztak a magyarok ezeréves dicső múltjukban, s jól beváltak a mostani háborúban is. Bízom bennetek és érzem, hogy tudni fogjátok, miképp kell szép hazátokat, drága otthonotokat és családjaitokat az orvul támadó ellenséggel szemben megvédeni és őt kikergetni. Tehát Istennel a hazáért előre! Éljen Ferenc József király, éljen a magyar haza!”[xxxii] Ez az általam ismert első példa Erdélyben arra, hogy egy német parancsnokság, egy német tábornok magyar nyelven szólította meg csapatait, kivívva ezzel azok rokonszenvét, tiszteletét, feltüzelve bennük a harci kedvet, elszántságot.

De térjünk vissza az ezredhez, amely Petelén, Gernyeszegen át továbbra is a Maros bal partján, déli irányba haladt Nagyernyéig. Onnan keletre fordulva, eltávolodva a Marostól Székelyhódoson át Deményfalvára mentek, ahol Szerdahelyi szavaival élve, szemrevételezték az új védelmi vonalukat. Milyen volt az új védelmi vonal? Erre a kérdésekre Deseő Lajos adta meg a választ, ő másnap Sáfrán Géza ezredparancsnokkal együtt tekintette meg az ezred számára kiutalt védőállásokat Felsőköhérnél, amelyről a következőket írta: „…Annak a már régen előkészített védelmi vonalnak (Dauerstellung) a része ez, amit Erdély védelmére a Felső-Marostól a Küküllő-völgyön át a Közép-Maroshoz a háború elején építettek. A vonal jól van vezetve, műszaki emberek tervezték, de a kiépítés özönvíz előtti… Ezt az állást kell védelemre előkészíteni és védeni addig, amíg támadásba mehetünk”.[xxxiii] Deseő Lajos szerint tehát a fő védelmi vonal a Felső-Marostól indulva, de annak vonalát elhagyva, a Küküllők völgyén keresztül húzódott a Közép-Maroshoz, mindvégig a folyó bal partján. Ehhez képest, a már idézett lexikon a következőket írja a Maros-vonalról: „Először az 1916. augusztus 27-i román betörés idején használták. Az osztrák-magyar és a német hadvezetés a Maros mentén kívánta megállítani a román előnyomulást… 1916. július közepétől megkezdték a folyó jobb partjának megerősítését… Végül a Maros-állás (Maros-Stellung) nem játszott szerepet a hadműveletekben, mivel a román támadás nem jutott ki a folyó vonaláig.”[xxxiv] Ezzel szemben a Maros-védőállás Szászrégen közelében, attól néhány km-re észak-keletre indult és Felsőbölkényen, Felsőköhéren, Nyárádköszvényesen, majd Nyárádmagyaroson át Makfalva térségében érte el a Kisküküllőt, attól kezdve mindvégig annak jobb partján haladva, Balázsfalvától nyugatra lépte át azt. Onnan délnyugati irányba vezetett a Maros bal partján, hogy Gyulafehérvár és Alvinc között áttérjen a Maros jobb partjára. A Maros-védőállás betöltötte a hivatását, 1916-ban a 39. gyaloghadosztály csapatai építették tovább, tették alkalmassá a román támadás elleni védelemre. Semmi nyoma sincs a forrásokban annak, hogy a Maros jobb partján készültek védelemre berendezkedi. A háborút követően született hadtörténeti írásokhoz tartozó térképvázlatokban[xxxv] jelölnek ugyan egy második védelmi vonalat, amely Szászrégennél és Marosvásárhelynél balparti hídfőt alkotva jórészt valóban a Maros jobb partján haladt, de – véleményem szerint – az csak elméletben létezett.

A Maros-védőállás kijelölését, tervezését, részleges kiépítését 1915 nyarára datálhatjuk. 1916-ban, román támadást követő heves képviselőházi vitákban erőteljesen számon kérték az ellenzéki politikusok Tisza István miniszterelnökön és a kormányon, hogy miért nem a Kárpátok jól védhető vonalában készültek fel a támadásra. Lahne Hugó képviselő, aki katonai szolgálatának egy részét Erdélyben töltötte, képviselőházi hozzászólásában elmondta, hogy 1915 nyarának elején kezdték meg a Maros-vonal kiépítését. Majd az Erdélyben állomásozó csapatok megerősítése után (feltehetően a 70. gyaloghadosztály felállítására gondolt) a határ mentén is építkezésekre került sor.[xxxvi] Utóbbival kapcsolatban Győrffy Gyula a következőket mondta: „Már 1915-ben kezdték azokat a bizonyos erődítéseket ott a határon készíteni. Az aknák is meg voltak fúrva, és 1915-ben Kőkerten [Úz-völgy] saját magam győződtem meg, hogy a megfelelő robbanóanyagok készenlétben voltak és azokat katonaság őrizte.”[xxxvii] Mindezekből kirajzolódik a kép, mely szerint már 1915-ben arra készült a Monarchia, hogy a szorosok lezárásával, közlekedési építmények felrobbantásával, halogató harcokkal lassítsa az ellenség mozgását. Így szándékoztak időt nyerni arra, hogy a katonai és a polgári kiürítést végrehajtsák, a Maros-védővonal mögé pedig megfelelő erejű csapatok vonulhassanak fel. 1916-ban főbb vonalakban ez történt.

A 10. gyalogezred védőállásait szeptember 13-án utalták ki Alsóköhér előtt (Labul Scurt-Felsőköhér-Hintós-Köszvényes-Komjátalja).[xxxviii] Szeptember 28-ig ennek a szakasznak a kijavításán, megerősítésén dolgozott az alakulat, miközben egymást váltották az erdőáthatolási és a nehéz terepen való előnyomulási gyakorlatok. Az ellenségről ekkor még semmilyen információjuk sem volt. Szeptember 18-án hallották először keletről az ágyúk dörgését, a 61. gyaloghadosztály és a Csécsy-csoport románokkal vívott halogató harcainak zaját. Másnap az ezred járőrei összeköttetésbe kerültek a román járőrökkel, ettől kezdve a járőrharc mindennapossá vált.

Állások Felsőköhérnél és a falu, fotó, 1916. A védővonal előtt felduzzasztott Nyárád. (Gott3)

A tízesektől északra a 16. gyalogezred szállta meg a Soropháza-Kakucs-Görgényszentimre vonalat, délre tőlük, a Bökecs-tető[xxxix] környékét a 9. gyalogezred védte, a tizenegyesek ekkor a hadosztálytartalékot alkották.

Erdélybe érkezésekor a hadosztály mindössze 3.000 emberből állt, összehasonlításul jegyezzük meg, hogy 1916 nyarán, az orosz fronton ennél nagyobb létszámú ezredek semmisültek meg az ellenséges ágyútűz ellen védelmet nem nyújtó állásokban.[xl] Erdélyben ekkor egy-egy ezred nagyjából 800 főt tett ki, a 10. gyalogezred csak szeptember végén, a menetalakulatok beérkezése után tudta a III. zászlóalját felállítani. A fegyverzetük is hiányos volt, két géppuskát pl. az I. zászlóaljtól kaptak. Mindezekből talán érzékelhető, hogy a Maros-védőállásban lévő csapatok személyi állomány és fegyverzet tekintetében is mennyiségi problémákkal küzdöttek. A kirendelt védőállást nem is tudták folyamatosan megszállni, legfeljebb csak támpontszerűen.

Október elején, miután az előretolt részeket a románok visszanyomták, megkezdték a támadásokat a hadosztály állásai ellen. Ekkorra már befejeződött a nagyszebeni csata (szeptember 30), amelyben majdnem három teljes román hadosztály semmisült meg. Az északon, a Maros-védőállás ellen indított támadásaik (október 2–5.) már csak azt a célt szolgálták, hogy biztosítsák csapataik visszavonulását, amelyet október 3-án megkezdtek.

Kicsit előre ugorva az események menetében, itt kell megjegyeznünk, hogy október 15-én már nem voltak román csapatok Erdélyben. Láttuk, a támadó román hadsereg 26 nap alatt ért a Maros-védőálláshoz, visszavonulva ugyanazt az utat az ellenkező irányba 12 nap alatt tette meg, a korábbihoz képest jelentősen felgyorsulva. Természetesen tekintettel kell lennünk ennek kapcsán arra, hogy befelé még járatlan utakon, kifelé viszont már járt utakon haladtak. Visszatérve a Maros-védőállás elleni támadásaikhoz, rögzítenünk kell, hogy azok súlypontja a szárnyakra esett, nem a centrumban álló 10. gyalogezredre. Az ő védővonalukat október 3-án érte támadás. A románok a Labul Scurt-on lévő magasan fekvő előállás felé nyomultak előre. A jól belátható völgyben egy teljes zászlóalj sűrű, egyenes vonalban közelített Felsőoroszi felől. Az előretolt állás őrsége – amely mindössze egy szakasz volt két géppuskával – 500–600 lépésre engedte a kiváló célpontként közelítő ellenséges zászlóaljat, aztán tüzelni kezdtek a géppuskák. A történet ezzel véget is ért, a románok hanyatt-homlok menekülésbe fogtak. Így fejeződtek be a másik két irányból (Cotia, Dosul Merzi) indított akciók is.[xli]

Október 5-én már a tízesek támadtak a Cotiára. Az ezred tisztjei a hódosbükki ezredfigyelőből nézték a Labul Scurtról arcban támadó csapataikat és azt, amint a tüzérségi tűz hatására, illetve a gyalogsági támadás megindulását észlelve a románok előbb egyenként, majd csoportokban hagyták el az állásaikat és futottak az erdőbe. Olyan gyorsan rohantak, hogy a tüzérségi tűz alig tudta követni őket, az átkaroló saját gyalogsági részek is elkéstek, a román állásokban már alig találtak valakit. Róluk is azt feltételezték a támadók, hogy véletlenül maradtak ott, nem véve észre a többiek menekülését. Egy tényleges tiszt és 18 embere esett először fogságba a Cotián, később még 13 foglyot hoztak be. A román hadnagy térden állva könyörgött az életéért, azt gondolván, hogy a Monarchia hadseregében szokás a foglyok kivégzése, természetesen nem ez történt. A történetet Deseő Lajos őrnagy publikus naplójából ismerjük,[xlii] aki megjegyezte azt is, hogy lefényképezte a foglyokat. A fotó azonban nem szerepel a könyvében. A miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményében ellenben megtalálható, így most, alább közölhetjük. A 10. honvéd gyalogezred iratai között pedig őriznek egy jegyzőkönyvet, amely „felvétetett 1916. IX. 5-én Jakobano Konstantin román hadnaggyal, aki a Cotia magaslaton fogságba esett.”[xliii] Amellett, hogy ez, az akár jelentéktelennek tűnő monumentum – a románok fogságba esése – rendkívül jól dokumentált (naplóbejegyzés, fotó, jegyzőkönyv), a jegyzőkönyv maga is rendkívül informatív. Az ellenség szemszögéből írja le a Cotián történteket. A magaslatot négy román század védte, amelyeknek feltétlenül, az utolsó emberig tartaniuk kellett volna azt, mivel balra tőlük (a 10. gyalogezred szemszögéből jobbra), a Bökecs-tetőre erősítéseket vártak, hogy délről átkarolják, bekerítsék a honvédeket. Reggel még mind a négy századuk a Cotián volt, a tüzérségi tűz hatására a többség elszaladt, a hadnagy a századával visszamaradt, amelyből legalább 30 halottat látott. A támadást túlélők önként adták meg magukat. Mindezen túl a jegyzőkönyv értékes adatokat tartalmaz a szemben álló román csapatok összetételére vonatkozóan. A hadnagy a 8. gyaloghadosztályba volt beosztva, amelyet három gyalog- (29., 37., 69.) és egy vadászezred (8.) alkotott. A hadosztályhoz tartozott a 12. tábori ágyús ezred három üteggel, ütegenként négy löveggel.

A foglyokról készült csoportkép (gott5)

Az előző napon, október 4-én felvett fogoly kihallgatási jegyzőkönyv[xliv] a román csapatok összetételére vonatkozóan ugyanezeket az adatokat tartalmazza. A különlegességét az adja, hogy egy, a 29. román gyalogezredben szolgáló, magát bolgár alattvalónak valló fogoly vallomásáról készült, aki átszökött a magyar vonalhoz, nem harcok során esett fogságba. A nevét nem tüntették fel a jegyzőkönyvben, de Sassy Csaba[xlv] megemlíti könyvében. A dél-dobrudzsai Szilisztra melletti egyik faluból való volt Boján Ilia.[xlvi] Elmondta kihallgatóinak, hogy 22 bolgár harcol az ezredben, a századok között elosztva. Tudott a román-bolgár hadiállapotról, amellyel kapcsolatban a románok azt hitették el velük, hogy már elfoglalták Szófiát. Elmondta, hogy az erdélyi románok ujjongva fogadták őket. Az élelmezésük jó, lőszerük volt bőven, amit útközben eldobáltak, de újból kiegészítik a készleteiket. Megemlítette azt is, hogy a román alakulatok a városokban „rabolnak”. Általában az ezrede feladatáról, szándékáról, harchelyzetről semmit sem tudott.

A foglyokkal kapcsolatban érdemes Szerdahelyi főhadnagy naplóját is szemügyre vennünk. Október 15-én, már a magyar-román határnál azt írta: „Sok foglyot ejtettünk. Feltűnően sok köztük a zsidó és a magyarul tudó.”[xlvii] Davidsohn Saul, Csobotaru Smile és Koppelhan Jakab izraelita vallású román katonák november 3-án adták meg magukat a 16. gyalogezred tábori őrsének.[xlviii] A római katolikus vallású Ilinka György a 14., Zsuzsa István a 27. gyalogezredben szolgálva került fogságba, még október végén.[xlix] Ők öten, a bukovinai zsidók és moldvai csángók példázzák, illusztrálják azt a két lehetséges csoportot, amelyek esetében a román identitás esetleg bizonytalan volt, a román nemzeti eszme iránti elkötelezettség talán halovány. Maradjunk a csángóknál. Moldvában élve, a román állam polgáraként a román királyi hadseregben harcoltak annak a népcsoportnak a fiai, amely évszázadokon keresztül, a maga természetes módján őrizte meg magyar anyanyelvét. A csángókat azonban nem érintette meg a modern értelemben vett magyar nemzet kialakulása, identitásuk központi eleme a római katolicizmusuk lett. Értették azonban a sebesült miskolci baka jajgatását, segélykérését, átérezték talán a fájdalmát. Szorult helyzetbe kerülve pedig meg tudták vele értetni magukat, elképzelhető, hogy a „rokonnal” szemben könnyebben feladták. Sosem tudjuk meg, hogy a Maros-védőállás előtti Kacsa nevű magaslaton, az egyik tábori őrsünk által kényszerűségből otthagyott két súlyos sebesültet ki, kik kötözték be, látták el úgy, hogy megérték a saját csapatok visszatérését. Lehet, hogy olyanok, akik értették a miskolci bakák jajgatását, segélykérését és átérezték a fájdalmukat.[l]

Említettük, hogy a Maros-védőállás ellen indított román támadások súlypontja nem a 10. gyalogezredre esett. Talán ezért nevezte az orosz fronton edződött Deseő Lajos „fiók-operettháborúnak” a Labul Scurtra „rohamozó”, illetve a Cotiát „védő” románokkal történt összecsapásokat. Akkor még nem tudhatta, hogy néhány nap múlva egészen más arcát, az igazit mutatja majd a háború. Ahogy arról sem lehettek pontos információi, hogy az ezredtől délre a kassai kilencesek már egy másfajta háborút vívtak Nyárádselye környékén, az egész hadosztály és a Maros-védőállás tekintetében kulcsfontosságú Bökecs-tetőért. Ott a románok már október 2-án támadták az ezred 5. századát, amely a Rozsdás-hegyre volt előre tolva. Miután a bekerítés fenyegette az alakulatot, parancsra visszavonult a főállásba. A románok ezt vélhetően nem vették észre, megrohamozták az üres állást és sikeresen elfoglalták azt. Később azonban a hatásos saját tüzérségi tűz miatt kiürítették, így ismételten az 5. század egy szakasza fészkelte be oda magát. Késő délelőtt fordult komolyra a dolog, amikor a román 8. vadászezred, több lépcsőben, négy gyalogsági ágyúval, hat géppuskával felszerelve a főállásra, a Bökecs-tetőre indított támadást. A roham közvetlenül a magyar állások előtt, a puska- és géppuska tűzben összeomlott. Még háromszor ismételték meg a támadást sikertelenül, az utolsó során kézitusára került sor.

Az éjszaka folyamán a 9. gyalogezred helyzete válságosra fordult, mivel a tőle délre álló Csécsy-csoport végtelenségig kimerült bosnyák alakulatai nem tudták az állásaikat tartani. A Maros-védőállás egy része elveszett, a románok megszállták azt. A kassaiak erre válaszul bekanyarították a déli védelmi szakaszt, és az így létrejött új vonalban rendezkedte be. Október 3-án kezdetben az egész állást, majd a jobbszárnyat rohamozták a románok, betörve a saját állásokba, ahonnan csak kézigránát-harccal, illetve kézitusában sikerült kiverni őket. Másnap, a nagy ködöt kihasználva, tüzérségi előkészítés nélkül, meglepetésszerűen próbálták megrohanni az állásokat, azonban a figyelők ébersége megakadályozta ezt. Súlyos veszteségek árán kellett visszavonulniuk. A következő napon a bekanyarított jobbszárnyon már a kassaiak támadtak, a III. zászlóalj a Sóvárad-Parajd felé vezető műúton előre törve visszafoglalta a korábban elfoglalt állásokat, a román ellentámadásokat visszaverte. Ezt kompenzálandó az ellenség újra a Bökecsre támadott, az állásokba be is tört, de kézitusával ismételten sikerült kiszorítani őket. A románok ezután megkezdték Szováta irányába a visszavonulásukat.[li]

A kilencesek hősi halottait a Bökecs-tető nyugati részén kialakított kis temetőben helyezték nyugovóra, kapujának felirata így szólt: „Idáig s nem tovább, itt állnak őrt a kassai 9-es honvédek!”[lii] Martini Róbert így fejezte be A bökecshegyi diadal című írását: „Ha majdan kijárnak a székely lányok a Bökecs-hegyi erdőbe szórakozni, vigadni, nem fognak megfeledkezni az ott nyugvó hősökről. Juttatni fog a székely hálaérzet a csöndes vendégek részére egy-egy szál virágot.”[liii]

A románok nyomában az országhatárig, harcok az Úz völgyében

A Bökecsnél elszenvedett vereség után a románok az egész vonalon megkezdték a visszavonulást. A 10. honvéd gyalogezred október 7-én indult az ellenség után és még aznap elérte Makfalvát, ahol a 39. gyaloghadosztály csapatai gyülekeztek. A román erőket a cs. és kir. 1. lovashadosztály üldözte, utóvédjeikkel ők vették fel a harcot. Az ezred útja során láthatta, érzékelhette a visszavonuló románok fosztogatásainak nyomait, a polgári lakossággal szembeni erőszakoskodásaikat, kegyetlenkedéseiket. Székelyudvarhelyen is nagy pusztítást végeztek, a pályaudvart leégették, Csíkszereda még részben lángolt, amikor a tízesek a városba értek. A csíkzsögödi fürdő is a tűz martalékává vált, a berendezéseit kiszórták az udvarra.

A látvány, az emberek szenvedésének megtapasztalása, az erőltetett menet sem vette el teljesen a tízesek humorérzékét, Sassy Csaba a következő párbeszédet jegyezte le: „Amerre megyünk, a székelység könnyezve köszönt. Mi pedig évődve kérdezünk egy-egy szépasszonyt, szép lányt:

– Lelkem! Aztán jól megyünk a jövő hétnek?

Nevetés a válasz.

– Isten segéjje magikat! Mária legyen magikkal! Szerencsével járjanak!”[liv]

Kápolnásfaluban és Szentegyházán – szokatlan módon – a temető fejfái mosolyogtatták meg őket: „Olyan ott a temető, mint a szálerdő. Kisebb-nagyobb fejfák erdeje. Az egyik fejfa – mondjuk – alig egy méter, a másik pedig már 150, 180, 190 cm magas. A bakák szentül meg voltak győződve, hogy itt a halottakat megmérik és ahány cm magas, akkora fejfát kap.”[lv]

Az ezred, október 14-én, a hadosztály elővédjét alkotva ért el az Úz völgyében lévő Aklos csárdához (Kőkert), ahol már másnap megkezdték a fegyelmező és gránátdobó gyakorlatokat. A Kőkert egy széles völgytágulat, ahonnan a harántvölgyekbe ágazik szét az út. A román csapatok onnan nyolc km-re, a magyar-román határ román oldalán lévő vámháznál (Vama Uzului) álltak. Az Aklos után a völgy teljesen beszűkül. Természetesen a románok a kanyargó Úz hídjait felégették, ezért aztán a bakák hol térdig, hol derékig, hol nyakig érő vízben keltek át rajta. Elázva, bukdácsolva, kínlódva tették meg az utat, melynek végén elérték a magyar oldalon lévő vámhivatalt (Zollamt).

Kép a Zollamtról. Román határ. (gott6)

Az ott újra kitáguló völgyben leváltották a románokat addig üldöző 1. huszárezredet. Október 15-én lépték át a román határt a 39. gyaloghadosztály alakulatai, élükön a tízesekkel, azzal a céllal, hogy elérjék a moldvai Dormanesti (Dormánfalva) települést, amely az Úz és a Tatros találkozásánál fekszik.

A támadás rendkívül lassan haladt, a nehéz terepviszonyok, az ahhoz alkalmazkodó, annak adottságait általában jól használó román védelem miatt. Támadások és ellentámadások, véres kézitusák, felgyújtott, a sebesültek segélykérésétől visszhangzó erdők, magyarok „rajta” kiáltása, a román kürtök zaja, harci kutyáik ugatása kísérte a váltakozó sikerű harcokat. A folyamatosan előre törő magyar csapatok kezdeti számbeli fölénye nem érvényesülhetett a szűk völgyben. Az Erdélyben tapogatózva hódító román haderő is egy másik arcát mutatta, elszántan és eredményesen védték a hazájuk határát.

A 10. gyalogezred zászlóaljparancsnokai már október 18-án azt jelentették az ezredparancsnokságnak, hogy a négy nap és három éjjel vívott harcok mind fizikai, mind erkölcsi értelemben felőrölték a századaikat. A rendkívüli terepviszonyok, az alvás, a pihenés hiánya, az utánpótlás elmaradása, hogy napokig alig vagy semmit sem ettek, többségük használhatatlanná vált bakancsban, némelyikük mezítláb, lerongyolódott ruházatban harcolt, vezetett ehhez a helyzethez. Deseő őrnagy, zászlóaljparancsnok jelentésében – amely a publikus naplójában nem szerepel – a következő konzekvenciát vonta le: „Úgyhogy ezek alapján az alárendelt legénységet harcképtelennek kell felelősségem és a gondoskodás kötelező tudatában kijelentenem, jelentem különösen azt, hogy a legénység megfelelő pihenő nélkül, különösen a nehéz terepen való támadó műveletekre eredményesen nemcsak hogy nem használható, hanem az elért sikereket komolyan veszélyeztethetné.”[lvi] Sáfrán Géza alezredes, ezredparancsnok átérezve a legénység helyzetét, a 77. gyalogdandárnak írt jelentésében – egyetértve alárendelt parancsnokaival, kifejezte abbéli véleményét, miszerint az ezred pihenés nélkül támadó műveletek végrehajtására nem alkalmas. Tette ezt abban a meggyőződésében, „…hogy amint az ezred eddig az itteni rendkívül nehéz viszonyok mellett is páratlan fegyelmezettséggel és kitartással harcolt, úgy ezután is minden parancsot erejének utolsó megfeszítéséig kész teljesíteni.”[lvii] Milyen intézkedések történtek ezután? Nem tudjuk, egy biztos, az ezred ment tovább harcolva előre, 19-én elérte a románok, Poiana Uzuluitól nyugatra, 1916. előtt kiépített völgyzáró állásásait. A rohamra vonatkozó parancsot többször kiadták és többször visszavonták. A szemből rohamozó századokat Deseő őrnagy zászlóaljából jelölték ki, abból, amelyet parancsnoka két nappal azelőtt harcképtelennek nyilvánított. A saját tüzérségi előkészítés teljesen hatástalan volt, a bakák az ellenségből semmit sem láttak, kárt nem tudtak tenni benne. A románok viszont iszonyatos tűzzel árasztották el a támadókat, aki felállt a földről, akár csak egy pillanatra is, az lövést kapott. A lövészteknők szinte egymást érve sorakoztak a román állások irányában, ugyanis a támadó legénység néhány méterenként kénytelen volt beásni magát, ha közelebb akart – és hát kellett – a román vonalakhoz kerülni. Október 20-án a szokásos hatástalan tüzérségi előkészítés után meg kellett indulnia a rohamnak. De hogy? Ha felállnak, meghalnak. Rohamozni meg nem lehet úgy, hogy kúszva, öt méterenként beássák magukat. Azt hiszem, fogalmuk sem volt, hogy mit csináljanak, érezni is csak annyit érezhettek, nem jó felé mentek a „jövő hét” felé. Valaki azonban, valahol hozott egy jó döntést, északi irányból, Benda százados egy zászlóaljnyi erővel átkarolta a román védelmi vonalat. Deseőék csak annyit láttak, hogy előbb egyesével, majd kisebb csoportokban a románok a falu[lviii] felé futnak. Először nem értették, aztán kibontakozott az erdőből a magyar rajvonal. Talán még a rossz bakancs is megjavult a lábukon a látványtól, Poiana Uzului[lix] elesett, az Úz völgyének keleti bejárata a magyar csapatok kezébe került.

A falu elfoglalása után történt valami merőben szokatlan, egy feldühödött honvéd tiszt pisztolyt rántott a foglyokra, de egy tizedes megfogta a kezét azzal „Ne tessék bántani hadnagy úr, velünk is megeshetik, hogy fogságba esünk!”[lx] A hadnagy bosszúvágyát egy, október 16-i eset váltotta ki. A románok azon a napon a szokásos ellentámadásaik egyike során betörtek a magyar vonalak mögé és egy segélyhelyet elérve felkoncolták az ott talált sebesülteket. Tűnjék bár hihetetlennek, de ehhez hasonlót a 10. gyalogezred tisztjei korábban nem tapasztaltak. Bármekkora mészárszék is volt az első világháború, de az ilyen esetek ritkaság számba mentek. Egyetlen ember maradt a sebesültek közül életben, ő beszélt annyit románul, hogy az életéért könyörögjön, amíg a tízesek 10. százada el nem zavarta az ellenséget. Bennük sem múlt el nyomtalanul, amit a segélyhelyen láttak. Október 23-án az egyik támadás során a század magától ment rohamra, ők voltak a legelszántabbak, a legbátrabbak. Súlyos veszteséget elszenvedve érték el a román vonalat, ott kézitusában vágtak rendet közöttük és kiűzték őket az állásaikból. Sok halott és kevés fogoly maradt a 10. század támadása után.

Poiana Uzului elfoglalását követően még néhány napig folytatódtak a honvéd csapatok támadásai, 24-én aztán a románok erősítést kapva átvették a kezdeményezést és október 28-ra visszanyomták a hadosztály alakulatait a magyar-román határra. Hosszasan lehetne ecsetelni ezeknek a napoknak a heroikus küzdelmét, a helyzet, illetve a történet illusztrálására álljon itt néhány kiragadott rész Szerdahelyi főhadnagy naplójából: „Október 24.: […] a töltény elfogyott[…] Veszteségeim igen nagyok! Az emberek bámulatos hősiességgel küzdenek […] Századonként az állomány 60 fő. A csatatéren hulla, hulla mellett volt.[…] Október 26.: […] Vonalainknak egyes része már ingadozni […] Igen nagy veszteségeink vannak. Századonként a puskalétszám[lxi] kb. 40 fő. Október 27.: Saját veszteségeink igen nagyok. A századok puskalétszáma 20–30 […]Minden ember csodálatra méltó hősiességgel harcolt. Napok óta nem ettek, majd megfagytak a hidegtől, lőszerük alig volt, s kiválóan képesek voltak a helyüket megállni.”[lxii]

Október 28-án elcsendesedtek az úz-völgyi harcok, csak a tüzérségi tűz nem szűnt meg. November 7-én a 10. gyalogezredet a 9. váltotta fel, a tízeseket Gyimesbe vezényelték.

Három hónap Gyimesben

November 8-án Csíkbánkfalvára menetelt az ezred, ahol az oda beérkezett menetzászlóaljból kiegészítették a századokat. A legénységnek a szerelvények rendbehozatalát, majd pihenőt rendeltek el. Másnap és 10-én teherautókon szállították a zászlóaljakat Gyimesközéplokra, ahol elszállásolták. Még útközben találkoztak a 39. gyaloghadosztály új parancsnokával, Breit Józseffel[lxiii], aki akkor még nem volt elöljárója a tízeseknek, hiszen ők kikerültek a hadosztály alárendeltségéből. Az erdélyi portyázó zászlóaljjal (róluk később ejtünk szót), az 1. népfelkelő huszárezred 2. századával, a 3. dragonyos ezred egy géppuskás osztagával, az 5. és 35. Landwehr[lxiv] gyalogezred egy-egy géppuskás csoportjával alkották a Gruppenkommando Oberst. Daubnert[lxv] (Daubner ezredes csoportparancsnokság). Az alakulatban harcolók létszámába 1873 gyalogos és 79 lovas tartozott, 30 géppuskával, négy aknavetővel és két gyalogsági ágyúval rendelkeztek. A dragonyosok és a Landwehr gyalogosok csak egy tisztet és hét tisztest, zászlóst adtak az alakulataiktól átcsoportosított 11 géppuskához.

Kép Gyimesközéplokról. Kép Gyimesbükkől a románok kivonulása után. (gott11, gott9)

Az ezred ide vezénylését az oroszok megjelenése indokolta, akik nagyjából ettől az időponttól kezdve, déli irányban haladva fokozatosan felváltották a Keleti-Kárpátokban harcoló román egységeket. A tízesek a Tarkő-hegységben, a magyar-román határ mentén a Hosszúhavas-Rakottyás vidékét szállták meg.

Megérkezésük után néhány napig Gyimesközéplokon maradtak, ahol 12-én tábori mise volt és teljes pihenő, a többi napokon azonban harc- és fegyelmező gyakorlatokat tartottak. November 15-én indultak az új vonaluk felé, amelyet a Hidegségen keresztül értek el, 20–25 km-es szakaszt kellett megszállniuk. Másnap átvették az állásokat, illetve inkább a vonalat, mivel nem nagyon voltak árkok, fedezékek. Így aztán megkezdte a védelemre berendezkedő ezred az állások támpontszerű kiépítését, akadályok, torlaszok készítését, rajmelegedők kialakítását. Ezzel telt a november, közben felderítették az ellenséges vonalat, a járőrök össze-össze csaptak és mindkét tüzérség kóstolgatta az ellenség vonalát.

A hónap végén az oroszok (orenburgi kozákok) egyre gyakrabban, kisebb csoportokban támadták a tábori őrsöket és az ezred állásait. Különösen a Tónyak nevű magaslaton lévő támpontot igyekeztek megközelíteni, meglepetésszerűen elfoglalni. Támadásaik a géppuska- és ágyútűzben rendszerint elhaltak.

December 3-án délelőtt a III. zászlóalj vonala előtt, a Hosszúhavas északkeleti oldalán rendkívül intenzív járőrtevékenységbe kezdtek az oroszok, később egy fél századuk támadta a magyar vonalat, egy hegyi üteg tüze azonban meghátrálásra késztette őket. A III. zászlóalj azonnal járőröket küldött ki, akik az erdőben gyanús mozgást és zajt észleltek, ezt jelentették. Délután aztán az oroszok több rajvonalban megindították a főtámadást. Az egyik gyengén megszállt állásba betörtek, ahol azonnal két géppuskát állítottak föl és a tízesek fedezékeit oldalból tűz alá vették. Az erdőn keresztül eközben átkaroltak egy másik állásrészt, bekerítették azt, sőt az erdőben már a foglyaikat sorakoztatták. A bekerített árokban ott volt a zászlóalj alárendeltségébe nem tartozó Iszerka Tamás műszaki századbeli zászlós és Subik Károly római katolikus tábori lelkész. Mindketten megőrizték lélekjelenlétüket, kitartásra, tüzelésre biztatták az embereket, majd amikor teljesen bekerítették őket, Iszerka fegyvert ragadott, kiugrott az árokból és magával ragadva a bátorságukat visszanyerő embereket, rárontott az oroszokra. A gyűrűt áttörték, a foglyokat kiszabadították. Eközben a tábori lelkész a sebesülteket látta el.

Az oroszok által elfoglalt állásrészt a 9. század négyszer rohamozta meg, a szívósan védekező ellenséget az utolsó rohammal sikerült kiszorítani abból és visszavonulásra kényszeríteni.

Bár nagyobb harcokra január végéig már nem került sor, de a zord téli időjárás, a gyenge élelmezés, és a folyamatos szolgálat nagyon megviselte az ezred legénységét. Dr. Havas Gyula orvosfőnök a következőket jelentette január végén: „Az ezred beteggyűjtőbe került beteganyagából merített meggyőződésem, hogy a legénység általános testi erőbeli állapota kedvezőtlen arányban van a rájuk rótt követelményekkel, és miután ezen aránytalanság elég soká állott fenn, a belőle származott károk igen nagyok, részben helyrehozhatatlanok. A táplálkozás javítása egyedül nem képes jelen viszonyok közt a teljesítőképességet a kívánatos fokra emelni, ezeket újabb erők ide hozatala, az egyes egyén szolgálatának lényeges csökkentése volna egészségügyi szempontból sürgősen szükséges.”[lxvi]

A Kicsibükk-havasára vezető „felvonó”. (gott12)

A m. kir. erdélyi portyázó zászlóalj, a „székely tigrisek”

Már 1915-ben – amikor először számolt komolyan a politika és a hadvezetőség a román támadás lehetőségével, amikor nyilvánvalóvá vált Erdély védtelensége – fölmerült az önkéntes alakulatok szervezésének gondolata, amelyet a m. kir. honvédelmi minisztérium kezdeményezett. Az elképzelés életképtelenségét illusztrálandó sorjázhatnánk az e tárgyban a vármegyék főispánjaitól a minisztériumhoz beérkezett jelentéseket. Csík vármegye főispánjának, Gyalókay Sándornak a tájékoztatója mintegy esszenciája a problémáknak: „…önkéntes csapatok férfierő hiánya miatt nem szervezhetők… az elsőfokú hatóságoktól hozzám nemleges jelentések érkeztek be. E jelentések és tudomásom szerint is Csík vármegyében oly magas a hadbavonultak és személyes hadiszolgálatra kötelezettek száma, hogy a visszamaradt kevés számú férfi lakosság a legszükségesebb mezőgazdasági teendők elvégzésére is alig lenne elegendő.”[lxvii]

Persze voltak kivételek, egyes nagyobb városok (Brassó, Kolozsvár), szászok által is lakott kisebb városok, városias települések (Segesvár, Szászváros, Kőhalom) láttak lehetőséget az önkéntes alakulatok létrehozására. A minisztérium megkeresésére az Erdélyrészi Ágostai Hitvallású Országos Egyház Ifjúsági Lövészegyesületeinek Központi Bizottsága egészen konkrét elképzelésekkel, tervekkel reagált.[lxviii]

Alulról jövő kezdeményezést is ismerünk, nevezetesen az etédi református lelkész által felvetett Szabad Székely Gárda gondolatát. Csia Kálmán 1915 februárjának elején kérte Udvarhely vármegye főispánjának és alispánjának támogatását a szervezet megalakításához, amelyet, ahogy írta: „Szabad Székely Gárdánkat legvégső esetben előlépő tartalék sereggé szervezzük, ősi székely hadviselés nemzeti erényeinek istápolására és tökéletesítésére.”[lxix] Olyan mozgalom magjának tekintette a lelkész a kezdeményezést, amely elterjedésével rendet teremthet a székely társadalomban. Erről szólva írta a következőket: „Mit nem ért meg csak az, ha száz székely, egy faluban tud egyet akarni s egységesen cselekedni?! Hogy maga akarja, hogy parancsnoka legyen?? Mikor – [18]48 után – úgy kitanulta magát, hogy szinte mindegyik csak parancsolni akar inkább.” Valóban egységesnek tűnt ebben a kérdésben Etéd lakossága, hiszen 82 férfi jelezte aláírásával a szervezethez való csatlakozását.[lxx]

Az alispán a szerveződéssel kapcsolatos véleményében a fegyveres szolgálatot nem helyeselte. Szívesebben látott volna egy olyan otthonvédelmi mozgalmat, amely a közegészségügyi, közrendészeti és közélelmezési hiányosságoknak, hibáknak, fegyelmezetlenségeknek vetne véget, katonai pontosságot és fegyelmet tanúsítana az otthonok békés védelmében. Elvégezné és elvégeztetné a mezőgazdasági munkákat, hiszen a kenyér a legfontosabb az otthon védelmében. Szerinte így szolgálhatná legjobban a Szabad Székely Gárda a hazát és a hadsereget. Ellenérvei között szerepelt a következő gondolat is: „…mert a vármegye területének hadszíntérré alakulására nem számíthatunk, s ilyen alakulás esetén [ha mégis bekövetkezne] is a polgári lakosság harcias berendezkedése hadvezetésünknek is zavart okozhatna s az esetleges ellenséges megszállást is kegyetlen vadságokra szítaná”.[lxxi] Vélhetően a gárda nem jött létre, az önkéntesség jegyében alulról indult kezdeményezést a felsőbb hatóságok nem találták hasznosnak, kivitelezhetőnek.

A „vélhetően” oka egyrészt a konkrét téma teljes feltárásának hiánya, illetve az, amit Szádeczky Kardoss Lajos írt a románok kegyetlenkedéseiről, miszerint Etéden került sor a legsúlyosabb atrocitásokra, ahol huszonkét embert, közöttük aggastyánokat, nyomorékokat és gyermekeket lőttek agyon szeptember 30-án, majd az útszélén temették el őket.[lxxii]

Deseő Lajos szerint a románok azért voltak dühösek az etédi székelyekre, mivel azok nem értették nyelvüket. A kegyetlenkedéseket, gyilkosságokat ő is említi, amelynek a nyomait még október 8-án, amikor alakulata beért a településre, jól láthatták. Amint írta, egy vérbefagyott öreg székely még mindig az utcán feküdt temetetlenül. Majd így folytatta naplóját: „…egy öreg süket embert azért ütöttek le, mert rászóltak s az persze nem hallotta meg. Asszonynép még nincs idehaza, elmenekültek, mert nem egyen erőszakot követtek el. Ilyen vandalizmusnak még a hírét sem hallottuk soha, sehol. A 14. vadászezred megjelölése díszlik a falakról a Romania Mare [felirat] mellett.”[lxxiii] Hogy volt-e köze az etédi nép harciasságának a rajta esett kegyetlenkedéshez, nem tudjuk.

A román hadüzenet 1915-ben még csak lehetséges volt, a következő évben azonban valósággá vált, ezzel együtt tűnt fel újra az önkéntes alakulatok szervezésének gondolata. Keveset tudunk az elképzelés újjáéledésének forrásáról, talán a politika volt az. A román támadás a verbalitás határait átlépő elszántságot, harci kedvet váltott ki a képviselőház egyes tagjaiból, ami a frontszolgálatra való jelentkezésekben is megnyilvánult. Windischgraetz Lajos herceg, képviselőházi tag, ellenzéki politikus[lxxiv] visszaemlékezésében azt írta, hogy őt báró Hazai Samu honvédelmi miniszter[lxxv] biztatta önkéntes alakulat létrehozására. A miniszter úgy vélte, azzal érvelt, ilyen módon a herceg elkerülheti azt, hogy a hadsereg-főparancsnokság az ellenzéki politikust egy rossz ezredbe ossza be.

A honvédelmi miniszter mellett, 1916. augusztus 22-én az 1. hadsereg parancsnoksága tett hasonló javaslatot, miszerint a Lengyel Légió[lxxvi] mintájára létre kellene hozni a szász légiót (Sachsische Legion) a nem szolgálatköteles önkéntesekből. Elegendő számú magyar anyanyelvű jelentkező esetén egy magyar légió felállítását is elképzelhetőnek tartották.[lxxvii] Báró Arz Artúr kezdeményezése talán visszavezethető arra, hogy bár már korábban kinevezték az Erdély védelmére hivatott osztrák-magyar 1. hadsereg parancsnokává, de hadserege még augusztus végén sem volt. Erdélyi szászként joggal bízhatott a jól szervezett szász közösség mozgósíthatóságában, de a szász légióból az ő hadserege kötelékében sem lett semmi.

Windischgraetz herceg kezdeményezése azonban szárba szökött. A Monarchia katonai vezetése nem gördített akadályt a terv megvalósítása elé, tudomásul vették az erdélyi portyázó századok létrehozását. A szervezés során a meglévő struktúrát, a katonai közigazgatást használták, a legénységet azonban toborozták, elsősorban Nagyváradon és környékén 1916 szeptemberében.

A honvédelmi miniszter rendeletben határozta meg azokat a szempontokat, feltételeket, amelyekre a szervezés során tekintettel kellett lenni.[lxxviii] Önkéntesnek jelentkezhettek bármelyik honvéd pótzászlóaljnál azok, akik 1898-ban vagy előtte születtek, és a népfelkelői bemutató szemléken fegyveres szolgálatra alkalmatlannak minősültek, ill. a népfelkelői korhatáron (50. életév) túl voltak. Felvételt nyerhettek még azok az 1899-ben, esetleg 1900-ban születettek, akik bemutatták szüleik beleegyező írásbeli nyilatkozatát. A háború sújtotta területekről, így az Erdélyből származó fiatalok esetében eltekintettek a szülők írásbeli engedélyétől, elég volt a szóbeli hozzájárulás, ill. a beleegyezés tanúkkal történő igazolása, sőt, lehetőséget adott a rendelet a szülői engedély utólagos beszerzésére is.

Az önkénteseket népfelkelőknek tekintették, akiket az állomány nyilvántartásokban akként tüntettek fel, a népfelkelői esküt kellett letenniük. A jelentkezők felhasználásának, alkalmazásának három területét jelölte meg a rendelet. Elsősorban a román fronton harcoló közös és honvéd csapatok állományának pótlására, másodsorban portyázó alakulatok létrehozására, végül pedig a harctéri szolgálatra alkalmatlanokat hadtáp fegyveres szolgálatra. A rendelet szerint a különböző helyeken jelentkezőket a román fronton harcoló közös vagy honvéd gyalog-póttestekhez helyezik majd át kiképzésre. A gyakorlatban azonban csak a kolozsvári honvéd katonai kerülethez vezényelték az önkénteseket.

Az alakulatok szervezése gyönge lábakon állt. Gondoljunk csak arra, hogy egy évvel korábban sem volt már elég férfi a településeken a legszükségesebb munkák elvégzésére. 1916-ra a helyzet még rosszabb lett, eltelt egy újabb háborús év, melynek során a Monarchia iszonyatos veszteségek árán, német segítséggel tudta csak a Bruszilov-offenzívát megállítani.

Az önkéntes jelentkezők köréből kizárták a védkötelezetteket (18–50. életévig), így maradtak a 17, esetleg 16 éves fiatalok, az 50 évnél idősebbek és az alkalmatlanok. Nem mondható ez ideális összetételű bázisnak, bár kétségtelen, hogy az ifjak és az idősebbek között is lehettek – ahogy voltak is – harctéri szolgálatra is alkalmas jelentkezők.

1916. október 14-én Siegler altábornagy[lxxix], a kolozsvári honvéd katonai terület parancsnoka Nagyváradról 1303 önkéntes beérkeztét jelentette[lxxx] a honvédelmi minisztériumnak, akik között a kiképzetlenek és kiképzettek száma szinte azonos volt. Négy portyázó századot hoztak létre, majd megalakították azokból a m. kir. erdélyi portyázó zászlóaljat, amelynek parancsnoka Windischgraetz Lajos huszárszázados lett. Ő és Wodianer Béla százados irányították a századokat, két-két századot, mivel a többi századparancsnok kinevezése még váratott magára, majd csak november 5-én tett javaslatot a zászlóalj parancsnoka a személyükre vonatkozóan.[lxxxi] Mind a négy századhoz négy-négy altisztet és keretként 8–8 védkötelezett honvédet osztottak be. A kolozsvári kerület póttesteinél azonban olyan kevés volt a magyar nemzetiségű legénység, hogy a szükséges speciális képzettségű (egészségügyi, ellátó-gazdasági) altiszteket, honvédeket már más kerületek póttesteitől kérte Siegler beosztani.

A kiképzetlen önkéntesek képzésére még október közepén sem volt oktatótiszt, altiszt, általában 13 tiszt, vagy tisztjelölt és 26 altiszt hiányzott a jelentés szerint. A személyzet mellett nem állt rendelkezésre a megfelelő felszerelés és a fegyverzet sem, így a kiképzésüket – amelynek vezetésével Bodrosi Manó századost bízták meg – el sem tudták Biharpüspökiben, a kiképzőbázison kezdeni.

Az említett honvédelmi miniszteri rendeletben meghatározott, az önkéntes szolgálat teljesítésére kijelölt kört ismerve nincs okunk csodálkozni azon, hogy a jelentkezők egy része alkalmatlan volt a harctéri feladatok ellátására. Gyakorlatilag a 18–50 éves korúak közül csak azok jelentkezhettek, a fiatalabb és idősebb korosztályokban pedig természetes módon lehetett nagyobb az alkalmatlanok száma.

A rendeletben megfogalmazott, az önkéntesek alkalmazására vonatkozó három alternatíva közül a közös és honvéd alakulatok pótlására, kiegészítésére vonatkozó adatot nem ismerünk. A harctéri szolgálatra alkalmasokat a portyázó zászlóaljhoz osztották be, az alkalmatlanokat visszaküldték a póttesteikhez.

A jelentkezők száma – érthetően – nem volt túl magas, Windischgraetz Lajos 3.000 főre tette azt.[lxxxii] Siegler 1917. január 15-én kelt jelentésében[lxxxiii] arról írt, hogy a pontos számuk nem volt megállapítható, hiszen egy jelentős részük már azelőtt megszökött, hogy állományba vették volna őket. Addig az időpontig 1815 főt vettek át, akik közül 982 ember került a portyázó zászlóaljhoz, 400 jelentkezőnél is többen bizonyultak alkalmatlannak, 150-en megszöktek az átvettek közül is, 260-an pedig kiképzésen vettek részt Marosvásárhelyen.

A közel ezerfős zászlóaljat december elején vezényelték az 1. hadsereg, a Daubner-csoport kötelékében Gyimesbe, a Hosszúhavas, Rakottyás vidékére.

A frontra került alakulatot alig-alig emlegették a hivatalos nevén, inkább székely tigrisekként, székely zászlóaljként szerepelnek a forrásokban. A tigris elnevezést Windischgraetz százados Károlyi Mihálytól kölcsönözte, aki a következőket mondta egy augusztus elején elhangzott képviselőházi beszédében: „Mert tessék megtudni – én ezt urbi et orbi hirdetem –, tudja meg az egész világ, tudja meg Románia, hogy ameddig egy magyar ember él, ameddig egy magyar emberben egy csepp vér van, addig küzdeni fog Magyarország integritásáért…, addig küzdeni fog Erdély megvédéséért, és tudja meg Románia, hogyha megtámad minket, akkor az erdélyi havasokon nem embereket fog találni, hanem tigriseket, mert mi úgy fogjuk megvédeni Erdélyt, mint tigrisek…”[lxxxiv] Innen tehát a tigris. A zászlóalj katonái a tigrist a sapkájukon viselték, hiszen Windischgraetz herceg felesége ilyen ábrázoló jelvényt tervezett, amelyet bronzból kiöntöttek és a legénységnek kiosztották.

Hogy honnan a székely, azzal kapcsolatban csak feltételezéseink vannak. Lehettek, bizonyára voltak is az önkéntesek között számosan székelyek, akik a meneküléssé fajult, előkészítetlen, ezért rosszul végrehajtott kiürítés után kerültek Nagyváradra, esetleg máshol jelentkeztek. Talán azért lettek az önkéntesek általában székelyek, mert a Székelyföldön szolgáltak erdélyiként (valószínűleg a többségük onnan és a Partiumból származott) a 10. honvéd gyalogezredben, amelynek legénysége távolabbi vidékről, Borsodból, Hevesből, Zemplénből került ki. Esetleg a hangzatos tigris mellett jól mutatott a katonai hagyományaira büszke magyar népcsoport, a székelység neve. Nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy hány székely szolgált valójában az önkéntesek között, József főherceg szerint nagy kisebbségben voltak.[lxxxv]

Ismerjük viszont az alakulat nemzetiségi összetételét 1917 januárjából.[lxxxvi] A harcoló csapatoknál és a vonatnál is – természetesen – a magyarok voltak döntő többségben (84,5%, 636 fő, illetve 86%, 81 fő), a második legnépesebb csoportot a románok alkották (6,7%, 51 fő, illetve 12%, 11 fő). Erdély nemzetiségi összetételéhez viszonyítva a románok aránya és száma az önkéntes alakulatban elenyésző, ez tény. A jelentkezésük viszont rendkívül erős egyéni állásfoglalás a Magyar Királyság mellett, Romániával szemben. December elején, a fronton már oroszokkal álltak szemben, de októberben ők még az Erdélybe betörő román haderő elleni harcra vállalkoztak, arra készültek, elutasítva ezzel a román állam hódító törekvéseit. A románokat a németek követték a sorban, de nem az erdélyi szászok, hiszen ők külön kategóriát alkottak szász megnevezéssel.

A zászlóalj alkalmazásával kapcsolatban annak parancsnoka megjegyezte, hogy Seeckt[lxxxvii] tábornok egy Bukarest felé menetelő bajor alakulatba akarta beosztani, azonban az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokság megakadályozta ebbéli szándékában.[lxxxviii] Ez nehezen elképzelhető, hiszen Seeckt tábornok egyetlen Bukarest felé masírozó német alakulat fölött sem rendelkezett, mivel ő az erdélyi arcvonalparancsnokság vezérkari főnöke volt. Azon a napon, amikor a Havasalföldön harcoló Falkenhayn tábornok csapatai bevonultak a román fővárosba, Windischgraetz százados zászlóalja egy bajor alakulatot váltott fel a Gyimesekben, a Hosszúhavason.

Sáfrán Windischgraetzék állásainál (?) (gott13)

A megérkezésüket követően, az éjszakai nagy hidegben, hóviharban a számukra kijelölt vonalig megtett gyalogmenet nagyon megviselte az alakulatot, gyakorlatilag a legénység egyharmad része az út során elmaradt, eltűnt. A zászlóaljparancsnok a fagyásos eseteknek, a teljes kimerültségnek tudta be 340 emberének elvesztését, akik közül később 58 önkéntest kapott vissza.[lxxxix] Nagy a valószínűsége annak, hogy az említett nehézségek hatására a veszteség nagyobb része egyszerűen megszökött.

Windischgraetz százados sem bírta sokáig a hideget, képviselői feladatai, a koronázás már december 19-én elszólították az alakulattól (vele együtt távozott helyettese, gr. Sigray Antal főhadnagy, főrendiházi tag), akikhez csak a következő év márciusának elején tért vissza.

A zászlóalj egy viszonylag nyugodt időszakban ért a Hosszúhavason lévő állásokba, szinte megérkezésükkel egy időben került délebbre az orosz támadások súlypontja. Harcokban így gyakorlatilag nem vettek részt, a figyelő- és járőrszolgálaton, az állások építésén kívül más feladatot nem kellett ellátniuk. Feletteseik az első pillanattól kezdve szkepszissel tekintettek az önkéntes zászlóaljra. József főherceg velük kapcsolatos, december elején kelt naplóbejegyzése így szól: „Windischgraetz Lajos herceg ≥tigriseivel≤ odaérkezett. Attól tartok, hogy szalmaláng az egész ≥Tigris≤ vállalkozás, és a valódi csapatoknak inkább terhére, mint hasznára lesz ez a hirtelenében összetoborzott társaság.”[xc] Ezért rendelkezett úgy a főherceg, hogy a zászlóaljat egy „teljesen csendes” szakaszban alkalmazzák,[xci] tehát ő, és nem az osztrák-magyar hadvezetés, amint azt Windischgraetz Lajos a visszaemlékezésében írta.

1917 februárjának legelején a hadsereg-főparancsnokság rendeletére az 1. hadsereg vezetése jelentést tett az önkéntesekről, amelyben annak a véleményének adott hangot, hogyha a zászlóalj parancsnokát nem rendelik az alakulathoz vissza, akkor azt fel kell oszlatni. József főherceg a jelentéshez írt véleményében nem tartotta szükségesnek a feloszlatásukat. Úgy gondolta, hogy a nehéz hegyi szolgálat erősen megrostálja majd őket (ez bekövetkezett), a pótlásuk pedig önkéntesekből teljesen reménytelen, az így megfogyatkozott létszámú zászlóaljat majd beosztja a 39. gyaloghadosztályba,[xcii] ez még abban a hónapban megtörtént. 1917 októberében pedig feloszlatták az önkéntes alakulatot.

A Kilences Honvédek tábori újság, a hadosztályparancsnokot idézve búcsúztatta el az erdélyi portyázó zászlóaljat, kiemelve a tisztikar, a legénység érdemeit, megemlékezve a helytállásukról, kitartásukról.[xciii]

Az ebben az írásban közölt fotóanyag legfontosabb forrásául szolgáló album időrendben követi a 10. honvéd gyalogezred történetét a nagy háborúban. Minden fontosabb eseménysorhoz, fronthoz kapcsolódó felvételsorozatot néhány soros bevezető szöveg előz meg, amelynek szerzőjét, szerzőit nem ismerjük. A rövid, gépelt összefoglaló, az, amit az önkéntesekről írtak, olyan tartalom, amelyet igaznak véltek. Azt jegyezték le, amit láttak, tapasztaltak, gondoltak. Nem volt okuk arra, hogy az általuk megismert tényeknél pozitívabb, esetleg negatívabb képet alkossanak a portyázó zászlóaljról az utókor számára. Így szól az album Gyimesi-szorosban című részének ide vonatkozó szövegrészlete: „Decemberben megkaptuk az úgynevezett Tigris zászlóaljat. Windischgraetz herceg fiatal erdélyi fiúkból zászlóaljat szervezett ≥Erdély védelmére≤. A katona kötelezettség korát el nem ért fiúk inkább gyerekek, a kemény télben sokat szenvedtek. Harcértékük csekély, csak a baj volt velök, végül is kivonták a zászlóalj maradványait a vonalból és a fiúkat hazavitték a szüleikhez.”[xciv]

Érthetőek a frontújságban idézett gondolatok, a hadosztályparancsnok búcsúztató szavai (amelyek amúgy is mindig szépek, elismerőek), mivel voltak közöttük sokan, akik helytálltak, kitartottak, nem fagytak meg. Jogos az album narratívája is, melyben ott a gyermekember, aki nem alkalmas a feladatra, segítene ő, de igazából csak útjában van a nagyoknak.

A zászlóalj megszűnése törvényszerű volt, mivel a gyorsan fogyatkozó létszám pótlására nem állt rendelkezésre elég önkéntes, a rendes alakulatok pótkeretei pedig nem adhattak kiegészítést a zászlóaljnak. Parancsnokát – amint azt láttuk korábban – képviselői, majd államtitkári teendői szólították el a frontról. Azt hiszem, az ő személye jelentette az egyetlen érvet az alakulat ebben a formában való fenntartására mellett.

Ma!

Ez volt az egyetlen parancs 1917. március 8-án, amely után megindult a Sövérjes (1358 m) − Névtelen-kúp (1367 m) − Magyaros (1340 m) − Lápos (1188 m) hegyvonulat gerincén húzódó orosz állások elleni akció, amelyet a szak- és memoár irodalom a magyarosi rohamtámadásként emleget. Népszerű, alaposan feldolgozott, megírt, publikált, előadott történet ez 1921 óta,[xcv] amellyel kapcsolatban fölmerül a kérdés, kell-e, lehet-e írni erről a témáról újra? Meggyőződésem szerint igen. A 10. honvéd gyalogezred kapcsán megkerülhetetlen a magyarosi rohamtámadás, hiszen az, az alakulat életében, történetében rendkívül fontos helyet foglalt el az események idején és akkor is, amikor már csak az ezred emléke létezett. Identitást, kohéziót, önbizalmat, pozitív önértékelést erősítő kulcsmomentum volt. A rohamtámadás történetének összefoglalását az előbbieken túl indokolhatja az egyszerű föltételezés is, hogy nem minden érdeklődő olvasó ismeri ennek a katonai akciónak a históriáját.

A másik megválaszolandó kérdés így hangzik: hogyan írjunk a magyarosi rohamtámadásról? Azt hiszem, úgy kerülhetjük el, hogy ne öt elkészült tanulmányból szülessen egy hatodik írás, ha az eddig esetleg forrásul nem használt tudományos, ismeretterjesztő publikációk, visszaemlékezések mellett a primer, levéltári forrásokkal – ott, ahol lehet – megpróbáljuk kiegészíteni, esetleg gyarapítani a meglévő ismereteinket.

Az Úz- és a Csobányos-patak völgyei között húzódó hegyvonulatot a Darmanesti irányába támadó 39. gyaloghadosztály csapatai foglalták el 1916 októberében, majd a hónap végén védelemre rendezkedtek be azon. A harcok néhány napig elcsendesedtek akkor, hogy aztán november elején megkezdődjenek a románokat fokozatosan felváltó orosz csapatok tömegtámadásai. December elején helyeződött a támadások súlypontja a 39. gyaloghadosztály jobbszárnyára, a Magyaros közvetlen környékére. December 8-án jelentékeny erősítést kaptak az orosz csapatok, másnap már – bár eredménytelenül – a Magyarost támadták. 12-én érték el a hegyvonulaton az első sikert a Sövérjes elfoglalásával, majd az elkövetkező napokban több helyen betörtek a Magyaros körüli állásokba, 23-án aztán egy újabb sikertelen támadás után, még aznap elfoglalták azt. A visszaszerzésére másnap indított, Sunkel német tábornok[xcvi] által vezetett ellentámadás eredménytelen maradt, az oroszok komoly erőkkel, igen sűrűn megszállták az elfoglalt vonalat.

A magyarosi állások elvesztése súlyos következményekkel járt az osztrák-magyar és a német erőkre nézve. A 39. gyaloghadosztály leszorítva a hegyvonulatról a magaslatok déli, délnyugati lejtőire szinte kilátástalan helyzetbe került, hiszen a gerincen berendezkedő oroszok minden mozdulatukat figyelemmel kísérhették, ahogy az Úz völgyében végrehajtott csapatmozgásokat, utánszállítást is ellenőrizhették, akadályozhatták. Tüzérségi megfigyelőik kitűnő helyzetbe kerültek. Mindezeken túl a gerincen húzódó orosz állások – egyes korabeli vélemények szerint –kiinduló pontjai lehetettek egy esetleges ellenséges támadásnak, amely akár az 1. osztrák-magyar hadsereg felmorzsolásával, a front áttörésével is járhatott volna. Ezek a szempontok indokolták – az amúgy általános jelenségnek, gyakorlatnak tekinthető – szinte azonnali, esetünkben másnap végrehajtott ellentámadást, amely azonban nem járt sikerrel.

Korabeli rajz és fotó a vonulatról. (gott14, gott15)

A Magyaros elvesztése nem múlt el nyomtalanul. József főherceg nagyszabású művéből egy, a hadsereg-arcvonalparancsnokság (József főherceg) és a sikertelen ellentámadásban résztvevő VI. hadtest vezető tisztjei (Fabini Lajos altábornagy parancsnok[xcvii], Balassa Béla vk. ezredes, vezérkari főnök[xcviii]) közötti nézetkülönbség rajzolódik ki. Egyrészről a kialakult helyzet tarthatatlanságából fakadó igény és szándék az ellentámadásra, a hegyvonulat visszafoglalására, másrészről az azonnali eredményes végrehajtást – adott körülmények között – lehetetlennek tartó álláspont, melynek jegyében a VI. hadtest már az első sikertelen támadás után jelezte, hogy nem képes azt megismételni.[xcix] December 24-én József főherceg Melior német tábornokot[c], Sunkel utódját, a német 225. hadosztály parancsnokát bízta meg az újabb ellentámadás vezetésével, neki alárendelve a 39. gyaloghadosztályt is. December 26-án azonban nyilvánvalóvá vált a főherceg számára, hogy Melior Fabinihez hasonlóan gondolkodik a kialakult helyzetről, amiről így írt naplójában: „Mind a kettő ma a helyzetet elveszettnek tekinti és csapataikat nem vélik arra elég jónak, hogy tovább küzdhessenek. Úgy látom, hogy ez a két úr vezetésre egyelőre nem való.”[ci] A két parancsnokkal folytatott megbeszélés után, azok nézetei ellenére a következő napon megindult az újabb támadás előkészítése. József főherceg úgy vélte, hogy Fabini és Balassa leváltása elkerülhetetlen, mivel azok idegei kimerültek, „Ha a vezetés félénk, akkor a legjobb csapat is elszalad[cii]”− írta naplójában.

Január 4-én, másfél órás tüzérségi előkészítés után megindult a Melior tábornok által vezetett újabb ellentámadás a Magyaros birtokbavételéért. A támadás a hatástalan tüzérségi tűz és a tartalékok hiánya, az erős ellenséges oldalazó gyalogsági és géppuskatűz miatt elakadt. Ugyanazon a napon kereste fel József főherceg Csíkszentmártonban Fabinit és Balassát, akik az eredménytelenség okait a következőkben látták:

− a tüzérségi tűz nem tudja az éleket megszálló oroszokat fölmorzsolni, mivel azok csak a tüzérségi tűz áthelyezése után, a gyalogsági támadás megindulásakor foglalják el helyüket a főállásban,

− a saját (osztrák-magyar) csapatok állapota kétségbeejtő, még a menázsijukat is meg kell osztaniuk a németekkel, mert azok ellátása még rosszabb,

− az emberek elgyengültek, megfagynak.

A főherceget nem befolyásolták véleményében Fabiniék érvei: „…mert azt föltétlen biztonsággal állítom, hogy a Magyaros (1340) elfoglalható, ezt meg is fogom mutatni, és mindaz, amit itt nekem előadtak [az] szájról, szájra adott, a hadtesthez [Fabiniékhez] már, mint leküzdhetetlen akadály[ként] jelentett, túlzott híresztelés…”.[ciii]

A sikertelen támadás során a VI. hadtest alakulatai – bár a kitűzött célt nem érték el – némi tért nyertek, másnap azonban Fabini az eredeti állásokba vonta vissza csapatait, attól tartva, hogy az új, kiépítetlen vonalat nem tudják majd tartani.

A József főherceg és Fabini között kialakult nézeteltérés legfőbb oka kezdetben egyértelműen az eltérő helyzetértékelésből fakadt, míg előbbi a rendelkezésre álló erőket alkalmasnak tartotta a Magyaros visszafoglalására, utóbbi nem. A két sikertelen (december 24. január 4.) támadás gyakorlatilag Fabini igazát bizonyította, hiszen a rendelkezésre álló csapatok és tüzérségi eszközök nem voltak képesek a feladat megoldására, az alkalmazott módszer, a hagyományos tömegtámadás is csődöt mondott.

Új harcászati megoldásra, pihentebb csapatokra, a gerincet az ágyúknál hatásosabb tűzzel elárasztó aknavetőkre és mozsarakra volt szükség. Utóbbiaknak a kiutalását már január elején elhatározta a hadsereg-arcvonalparancsnokság. Az új módszer, a rohamtámadás ideája pedig – saját bevallása szerint – Breit Józseftől, a VI. hadtesthez tartozó 39. gyaloghadosztály parancsnokától származott. Ő volt az a tiszt, aki Arz Artúron, az 1. hadsereg parancsnokán keresztül jelezte az arcvonalparancsnokság felé egyet nem értését hadtestparancsnoksága (Fabini, Balassa) szemléletével, passzivitásával kapcsolatban. Ezt a tényt 1921-ben megjelent írásában még nem említette, 1944-ben viszont leírta. Ő volt az, aki egy, január elején tartott megbeszélésen felvetette a rohamtámadás lehetőségét. A jelenlévő valamennyi tiszt – Seeckt német tábornok, József főherceg vezérkari főnöke, Woyna tábornok[civ], a német 225. hadosztály parancsnoka (Sunkel után Meliornak is mennie kellett) és Fabini Lajos altábornagy, hadtestparancsnok és az 1. hadsereg egy vezérkari tisztje – egyetértett Breit elképzeléseivel, ahogy 1921-ben írta: „Az eszme az összes jelenvoltaknak, főleg pedig Seeckt tábornoknak tetszett s így hamar megvolt közöttünk a megegyezés.”[cv] Ezt az egyetértést már hiába keresnénk az 1944-es írásában, abban csak Seeckt tábornok szerepéről emlékezett meg. Sőt, a következőket jegyezte le: „…egyben felhatalmazást nyertem, hogy a hadosztály hadműveleteit legjobb belátásom szerint vezessem tovább és egyben tudatták velem, hogy a VI. hadtestparancsnokság [Fabini] utasítást kapott, hogy szándékaim végrehajtása elé akadályokat és nehézségeket ne gördítsen. Ez az incidens [probléma, konfliktus] azután olyan formán nyert elintézést, hogy Fabini altábornagy helyett Csanády Frigyes gyalogsági tábornok[cvi] lett a VI. hadtest parancsnoka…”[cvii]

Hogy szándékában állt-e Fabininek az akció végrehajtásának akadályozása, megnehezítése, azt nem tudjuk, de az nem valószínű. Január 16-án az 1. hadsereg parancsnoksága Op. 315/1917. rendeletével, majd a január 18-án a VI. hadtest (Még Fabini a parancsnok!) 117/19. sz. intézkedésével elrendelte a magyarosi rohamtámadás előkészítését, amelyet és a végrehajtást is „Abwehr Nord” jelige alatt Breit Józsefre ruházott.[cviii] Ilyen körülmények között, az alárendelt parancsnok ilyen mértékű, a Monarcia haderejében szinte szokatlan megerősítése, munka- és hatáskörének maximális tiszteletben tartása mellett, akkor, amikor az arcvonalparancsnok, a hadseregparancsnok elkötelezett a rohamtámadás végrehajtásában, amihez a szövetséges német csapatoknak is elemi érdeke fűződött, szinte elképzelhetetlen, hogy bárki vette volna magának a fáradtságot, bátorságot, hogy akadályozza azt. Ezt írta erről Breit: „Célszerű volt ez [az önállóság] egyrészt abból a szempontból, hogy a közbeeső magasabb parancsnokságok közegei nem igen avatkozhattak és tényleg nem is avatkoztak bele a hadosztályparancsnokság intézkedéseibe…”[cix]

Breit, a rendelkezésünkre álló források alapján – amelyek leginkább saját írásai – kreatívabbnak, innovatívabbnak, ambiciózusabbnak tűnő és talán határozottabb gondolkodása, elképzelései érvényesültek a Fabini által képviselt, az adott helyzetet helyesen értékelő, de a kihívásokra visszafogottabban, passzívabban reagáló állásponttal szemben.

A 39. gyaloghadosztály parancsnoka tudta, hogy a Csobányos és az Úz völgyei között hetek, hónapok óta harcoló alakulatai kimerültek, harcértéküket felemésztette a folyamatos küzdelem, a kemény tél. Új, pihentebbnek tartott alakulatra is szüksége volt, ezért bocsátotta a hadsereg-arcvonalparancsnokság a rendelkezésére a hidegségi állásharcok „unalmában” összefagyott 10. honvéd gyalogezredet.

Felkészülés a rohamtámadásra

Csíkzsögöd. Általánosan elfogadott adat, hogy a 10. honvéd gyalogezred rohamalakulattá képzése ezen a Csíkszereda melletti (akkor még önálló) településen történt. Vitathatatlan, hogy a teljes ezred felkészítése ott zajlott, de a rohamjárőrök kiképzése nem Zsögödön kezdődött el, hanem Nyárádszeredán, a német rohamtanfolyamon.

1917. január 26-án, a Litzmann-hadseregcsoport parancsát közölte a 10. gyalogezreddel Daubner ezredes, amelyben arra utasította az alakulatot, hogy rohamcsapattá való kiképzésre négy tisztet, 16 altisztet, századonként hat főt, összesen kilencvenhat katonát[cx] jelöljenek ki, akiknek 27-én a csoportparancsnokságnál kellett jelentkezniük.[cxi] Daubner ügyes, jó tornász, jó futó, bátor fiatal bakák kijelölését kérte. Ők alkották a magyarosi támadás legelső vonalát, a rohamjárőröket. Továbbképzésük Zsögödön is külön történt, ám amennyiben ügyesebb, bátrabb, használhatóbb bakákat találtak az ottani kiképzés során náluk, úgy mindenféle skrupulus nélkül kicserélték őket.

József főherceg Nyárádszeredán tett látogatása alkalmával megnézte a 10. gyalogezredből odavezényelt csoport gyakorlatát. Benyomásai a látottakról nem voltak teljesen pozitívak, a legénységet túl fiatalnak, tapasztalatlannak tartotta, akik a parancsnokaikhoz hasonlóan még nem érettek meg a rájuk váró feladat végrehajtására. Emiatt aztán még szükségesebbnek, indokoltabbnak tartotta a már korábban elhatározott kéthetes csíkzsögödi felkészítést.[cxii]

Daubner ezredes február 2-án adta ki az ezred felváltására vonatkozó utasításait. Az alakulat gyimesi állásaiba a cs. és kir. 10. lovashadosztály csapatai kerültek. A menetintézkedéseket akkor még nem tette meg, de jelezte, hogy a 10. gyalogezred mindhárom zászlóalja elszállításra kerül. A portyázó zászlóalj viszont tartalékként egyelőre a Hidegségben maradt. Február 10-én szűnt meg a Daubner csoport, akkor köszönte meg a parancsnok az alárendelt alakulatai munkáját. Így fejezte be búcsúját: „Mikor még egyszer mindnyájatokra a Mindenható áldását kérem, kívánom, hogy mindannyian egészségesen érhessétek meg a háború dicsőséges végét!”[cxiii]

Február 12-én az ezredes átvette a 39. gyaloghadosztály 78. dandárának a parancsnokságát, amelynek törzse Csíkzsögödre került, hogy tervezhesse, irányíthassa és ellenőrizhesse a 10. gyalogezred felkészítését. Az ezred pedig 16-án egyesült, hiszen a már korábban, Gyimesből megérkező zászlóaljakhoz csatlakoztak a nyárádszeredai tanfolyamon résztvevők. Elkezdődhetett a teljes alakulat rohamkiképzése.

Korabeli vázlat az ezred elhelyezéséről Zsögödön (?) (gott16)

Breit József írásait forgatva az olvasó számára egyértelmű, hogy ő a rohamtámadás gondolatának atyja, aminek előkészítésében, végrehajtásában is döntő érdemei voltak. Ha azonban összehasonlítjuk – ahogy azt már korábban is megtettük – a különböző időpontban született írásait, illetve összevetjük a levéltári forrásokkal, akkor az az érzésünk támad, hogy a szerző – nem elvitatva az érdemeit – mintha saját szerepét némileg eltúlozta volna. Láttuk korábban, ahogyan a támadás elgondolásával egyetértő tisztek közül a második tanulmányában már csak Seeckt tábornok maradt.

Daubner Samu ezredes szerepéről 1921-ben így emlékezett meg Breit: „Az ezred kiképzése rohamcsapattá egy a megtámadandó területhez hasonló, már előre megfelelően berendezett gyakorlótéren Daubner ezredes, dandárparancsnok céltudatos vezetése és Sáfrán alezredes,  [ezredparancsnok] kiválóan praktikus alapokon nyugvó fáradhatatlan munkálkodása mellett… történt.”[cxiv]

1944-ben a Daubnerre vonatkozó részt kihagyta a szerző, kiiktatva így egy a hadosztály és az ezred között lévő parancsnoki szintet. A kiképzést céltudatosan vezető dandárparancsnok valamiért említésre méltatlan lett.

Korabeli, a fronton készült kedves, jóindulatú karikatúra Daubnerről (gott18)

Talán nem állunk messze az igazságtól akkor, ha megállapítjuk, hogy ebben az esetben is – ahogy minden más tervezett katonai művelet esetében – a különböző szintű parancsnokságok azokat a döntéseket hozták meg, azokat a parancsokat adták ki, hajtották végre, amelyek a hatás-, illetve feladatkörükbe tartoztak. Egy ilyen szűk térben, kisebb erőkkel végrehajtott, speciális akció tervezése, előkészítése, vezetése törvényszerűen került közelebb az azt a gyakorlatban végrehajtó egységek (dandár, ezred) szintjéhez.

Daubner Samu személyi anyagának az a része, melyben azokat az ütközeteket, hadműveleteket sorolták fel, írták le, amelyekben jelentős szerepe volt, így szól: „[1717.] Február 12 − március 1. rohamcsapatok kiképzésével megbízott csoportparancsnok Csíkzsögödön. Március 2−5. előkészületek a Magyaros elleni támadásra. 8-án a Lápos-Magyaros gerincein volt oroszokat rohamcsapataival megveri, a gerincvonulatot elfoglalja, 700 foglyot ejt és sok fegyvert és lőszert zsákmányol. Március. 9−10-i., 23-i., 26−27-i orosz támadásokat visszaveri.”[cxv]

A saját bevalláson, jelentésen alapuló bejegyzés hiteléül és az abban leírt haditettek igazolásául felsorolt felettes tisztek nevei között – természetesen – ott találjuk Breit József altábornagyét, valamint Karl Litzmann gyalogsági tábornokét[cxvi] is.

Litzmann tábornok december végén került az erdélyi frontra, az első hetekben a Bélbor-Békás szoros szakasz védelmét irányította. József főherceg vezérkari főnöke, Seeckt tábornok 1917. január 25-én értesítette a német vezérkart arról, hogy az 1. hadsereg déli szárnyának megnövekedett jelentősége miatt Karl Litzmann átveszi a VI. hadtest ( német 225., m. kir. 39., cs. és kir. 24. gyaloghadosztályok) és a bajor 8. tartalék, a cs. és kir. 61. gyalog-, a 10. lovashadosztály vezetését a Békás-szorostól az Úz-völgyig.[cxvii]

Ahogy azt már említettük, decemberben az orosz támadások súlypontja északról erre a szakaszra tevődött át, komoly problémákat okozva az osztrák-magyar és a német csapatoknak, ezért látták szükségesnek, illetve ezzel indokolták Litzmann odahelyezését. A hadseregcsoport parancsnokának székhelye Csíkszereda lett, nem is kerülhetett volna közelebb Csíkzsögödhöz.

Litzmann nevét az ismertebb tanulmányok, visszaemlékezések a magyarosi rohamtámadással kapcsolatban érdemben nem említik, azonban a rendelkezésünkre álló – nem túl széles – forrásbázis alapján úgy tűnik, hogy meghatározó szerepe volt abban. Két oka lehet annak, hogy a feledés homálya borult Litzmann nevére, szerepére. Egyrészt minden Magyarosról szóló írás alfája és omegája Breit, aki egyszer említi a Litzmann nevet, amikor a porosz tábornok a csíkzsögödi kiképzés záró gyakorlata után elismerően szólt az ott látottakról. A másik okot a Bruszilov-offenzíva okozta katasztrófa következményei között kell keresnünk, amennyiben azt követően a németek az osztrák-magyar tábornoki kart gyakorlatilag gyámság alá helyezték, kiváltva ezzel a Monarchia tisztikarának ellenérzését, féltékenységét. Lehetséges, hogy ez a rohamtámadással kapcsolatban a németek, Litzmann szerepének elfeledésében csapódott le.

Litzmann emlékirataiban[cxviii] néhány sorban megemlékezik a rohamtámadásról, az azt szükségessé tevő harcászati szituációról. Említi a csíkzsögödi gyakorlótér kiválasztását – amely nem véletlenül kerülhetett parancsnokságának közvetlen közelébe – és annak berendezését, valamint azt, hogy a gyakorlótér általuk (a németek által) kiépített állásai az oroszok tipikus védelmi építményeit mintázták. A következő momentum a naplóban a február 27-én tartott éles záró gyakorlat, amelynek a végén a négyszögbe felállított legénység közé lovagolva magyar nyelvű beszédet intézett a katonákhoz, óriási lelkesedést, szenvedélyes éljenzést váltva ki belőlük.

Sassy Csaba írásában megerősíti azt, hogy a gyakorlóteret a németek építették ki Csíkzsögödön, ő már a magyarosi ellenséges fedezékek teljesen hű hasonmásáról beszél, ami nem fedi teljesen a valóságot.[cxix] A németek a légifelderítés adatait és az orosz módszerekre vonatkozó általános ismereteiket felhasználva építették meg a magyarosi ellenséges állásoknál erősebb, mélységben lényegesen jobban tagolt (három vonal, futóárkokkal összekötve) gyakorló berendezéseket. Daubner is megjegyezte, hogy nem ismerték tökéletesen az oroszok állásait, amelyek egyébként nem túl erős bakokból és drótakadályokból, valamint egy vonal árokból álltak, viszont nem tudták, hogy az első vonal mögött voltak-e további védelmi berendezések.[cxx] A légi felderítést végző cs. és. kir. 13. repülőszázad gépei nem szolgálhattak a rossz időjárási viszonyok miatt pontos adatokkal. Felvételeik feldolgozását a VI. hadtest végezte, kiegészítve a 39. gyaloghadosztálytól és a német 373. ezredtől származó, február 20-ig elkészített vázlatokkal, amelyek a terepfedezeteket tartalmazták. Különböző színekkel jelölve az erdővel borított részeket, a kopár területeket, az árkokat, szakadékokat, vízfolyásokat, az áthatolhatatlan és a jól belátható részeket.[cxxi]

Sassy szerint Litzmann nagy figyelemmel és jóakarattal irányította az ezred rohamezreddé való kiképzését. Nincs okunk ebben kételkedni, mint ahogy biztosak lehetünk abban is, hogy a magyar ezred iránt tanúsított figyelme és jóakarata empátiával, kiváló pszichológiai érzékkel, tapintattal egészült ki. Már az első csíkzsögödi látogatása alkalmával magyar nyelven köszöntötte a legénységet, s tette ezt minden egyes alkalommal. A már említett, a záró gyakorlaton elmondott beszédét napokig tanulhatta, emlékiratában említi is, hogy a fáradtságos nyelvtanulás jutalmát a március 8.-i sikeres támadás jelentette.

Windischgraetz herceg már citált írásában gyakorlatilag hasonló szellemben emlékezett meg Litzmannról, kiszínezve mindezt a német és az osztrák-magyar hadvezetésről alkotott véleményével, a tigrisek szerepének leheletnyi fölnagyításával.[cxxii]

A porosz tábornok nem volt a fronton a rohamtámadás idején, hiszen március 9-én temette el a feleségét. A 10. gyalogezred nem feledkezett meg róla, a Névtelen-kúpot Litzmann-kúpnak kersztelték át együttérzésük, elismerésük és tiszteletük jeléül. A „keresztapa” Szerdahelyi Gábor a 10. gyalogezred III. zászlóalj 7. századának parancsnoka volt. Miután rohamjárőrei betörtek az orosz állásokba, az őket követő első rohamhullámmal érkező matyó[cxxiii] szakasz egyik katonája, jelesül Kada tizedes kitűzte Mezőkövesd szépen hímzett zászlaját a csúcsra, amelyet a századparancsnok aztán átkeresztelt.[cxxiv] Spontán elhatározás volt ez, amely jól jelzi a tábornok helyét, szerepét a rohamtámadásban.

Kép a zászlóról (gott19)

Litzmann sem feledkezett meg a 10. gyalogezredről, már a felesége temetése napján táviratot intézett hozzájuk, amely így szólt: „A Magyaros vitéz megostromlóinak köszönet és hála!”[cxxv] Március 21-én a 39. gyaloghadosztály arról értesítette a 78. gyalogdandárt (Breit Daubnert), hogy másnap Litzmann személyesen díszíti fel (tünteti ki) a Magyaros visszafoglalásában kitűnt tiszteket, legénységi állományúakat.

Még ugyanazon a napon érkezett egy protokolláris tartalmú értesítés, illetve parancs a 78. gyalogdandárhoz. Ebben a 39. gyaloghadosztály a kitüntetések átadásakor alkalmazott helyes köszöntési formákat egyértelműsítette, miszerint Litzmann „Jó reggelt katonák”-kal üdvözli majd az érintetteket, amire a helyes válasz a „Jó reggelt kegyelmes úr!” Kizárt, hogy a dandár, az ezred tisztikara ne ismerte volna a tábornoknak kijáró helyes köszöntést, itt inkább a helytelen gyakorlat elkerüléséről volt szó, hiszen a parancs további része így fogalmazott: „Éljennel csakis az uralkodóház tagjai üdvözlendők…”[cxxvi] Lényegtelennek tűnő momentum ez, de jól szemlélteti a 10-es magyar baka és a német tábornok kapcsolatát. A hadosztály vezetése a záró gyakorlaton tapasztalt spontán éljenzést elkerülendő erősítette meg parancsban a helyes köszöntési formulát.

Két konkrét, a rohamtámadással kapcsolatos Litzmann-parancsot ismerünk: a Nyárádszeredára való vezénylést már említettük, a másik a támadást megelőző napok távbeszélőjének használatát szabályozta, gyakorlatilag a titoktartás érdekében megtiltva azt.[cxxvii]

A német tábornok szerepének legfontosabb elemei a kiképzés tapintatos felügyelete, a tisztek és a legénység önbizalmának, elszántságának, harckészségének megerősítése voltak. Nem avatkozott abba, ami jól működött. Valóban jól működött a zsögödi felkészítés, hiszen kiváló magyar tisztek (Daubner és Sáfrán ezredes, illetve alezredes és beosztottjaik) tervezték, végezték, végeztették el a mentálisan, fizikálisan egyre erősebb, a támadás megkívánta ismereteket, gyakorlatot elsajátító kiváló magyar legénység képzését.

Szerdahelyi Gábor főhadnagy már február 9-én megérkezett Zsögödre, mint az ezred szálláscsinálója. 11-én a zászlóalj- és századparancsnokok gyalogmenetben, Csíkszentmártonon keresztül az Úz-völgybe meneteltek (8h-kor indultak, délután 15h-ra értek oda), ahol szemrevételezték az oroszok által megszállt magaslatokat. Az első napok programjának kidolgozását Daubner az ezredparancsnokságra ruházta át.[cxxviii] A kiképzésnek ezt az időszakát Szerdahelyi naplójából ismerhetjük meg. Ekkor a legfontosabb feladat a kézigránát dobás folyamatos gyakorlása volt, amit egy német tiszt (valószínűleg Schweizer bajor utász főhadnagy) elméleti előadása egészített ki. Szerdahelyi százada 16-án volt először a németek által kiépített gyakorlótéren, addig a zászlóaljuk a számára kijelölt gyakorlókörletben végezte a feladatait. Szerdahelyi alegysége már 22-én önállóan dolgozott a Magyarost mintázó gyakorlótéren, 23-án megszemlélték őket Litzmann és Csanády tábornokok.[cxxix]

Február 17-én már Zsögödön voltak a nyárádszeredai tanfolyamra vezényeltek is. Ezen a napon kelt az első – német nyelvű – „program”,[cxxx] amely a továbbiakban a kiképzés alapjául szolgált, és amelyet Daubner Samu jegyzett. Február 19-től napról napra, óráról órára tartalmazta az ezred különböző részeire váró feladatokat, megkülönböztetve a rohamosztag (die Sturmtruppe) és az ezred (das Regiment) feladatait, gyakorlatait és a végrehajtásukra kijelölt területet is. A rohamjárőrök és a rohamszázadok (együtt: rohamosztag) folyamatosan a Csíkzsögödtől keletre eső 779 m-es magaslaton (Szénégető-hegy) berendezett gyakorlótéren (der Übungsplatz), a zászlóaljak pedig legtöbbször a részükre kijelölt gyakorlókörletekben (der Übungsrayon) végezték a feladataikat.

Február 22-én újratervezésre került sor, valószínűleg az tette ezt szükségessé, hogy február 22−23-án a német Schweizer főhadnaggyal, az ezredhez beosztott bajor utászszázad parancsnokával együtt, az ő vezetésével zajlott a kiképzés. Az eredeti tervben az utász főhadnagy nem szerepelt. Az ezred feladatainak meghatározása általánosabb volt a rohamosztagénál, a kiképzés tartalommal való megtöltését a zászlóaljparancsnokok kapták feladatul. A kézigránát dobás mellett a különböző harchelyzetekben, különböző alegységekben való tevékenységet gyakorolták, hangsúlyt fektetve a harc során tanúsítandó fegyelemre, együttműködésre. A kiképzés része volt az éleslövészet, a szuronyharc, de a tábori őrszolgálat és a járőrszolgálat ellátásának tökéletesítése is.

A rohamosztag tagjai a kézigránát dobást gyakorló és éles gránátokkal végezték meghatározott célok ellen állva, fekve, futva, erdőben, a lövészárokból előre törve. A rohamosztag legfontosabb feladatai közé tartozott a saját állások gyors elhagyása, a támadás, előretörés végrehajtása a kitűzött célpont meghatározott időre való elérésével. Az ellenséges akadályok leküzdése futva, ugorva, kúszva, a drótakadályok megbontása robbanótöltetekkel, kézigránátokkal. A rohamutcák (folyosók)[cxxxi] megnyitása, kibővítése szintén hangsúlyos elemei voltak a kiképzésnek, ahogy az ellenséges árkok elfoglalása, megtisztítása, korabeli szóhasználattal élve, a felsodrítása is. Megtanulták a zászló és rakéta jelzések jelentéseit. A majdani rohamtámadás fázisait követve végül gyakorolták az elfoglalt ellenséges állások újjáépítését, megfordítását, járőrök előre küldését, gyorsakadályok építését, felkészülve egy esetleges ellentámadásra. 23-án és 24-én, Schweitzer német főhadnagy irányításával a gépfegyver és a gránátvető használatát tökéletesítették. A bakák szinte versengtek egymással, hogy melyikük tudja jobban, gyorsabban, pontosabban végrehajtani a harcfeladatokat.

Kép a kiképzés egy pillanatáról (gott20)

A tisztikar nevelése, az előttük álló feladatok megismertetése, felkészítésük Sáfrán alezredes, ezredparancsnok feladata volt, ezt a célt szolgálták a rendszeres tiszti gyűlések, megbeszélések.

Már február 22-én az első rohamhullám egy százada és a kikülönített rohamosztag együtt végezte feladatait a Magyarost mintázó gyakorlótéren, 25−26-án szintén. Másnap került sor az éles akna- és gránátvető tűzzel végrehajtott főpróbára, amely után Litzmann tábornok elismerően kijelentette, hogy: „Ily rövid idő alatt, ennél szebb eredményt a nyugati arcvonal bármely német csapata sem mutathatott volna fel.”[cxxxii]

Daubner, a sikeres rohamtámadást követő értékelésében kiemelte a készségszinten elsajátított kézigránát használatot, amely kiváló hatással volt a legénység bátorságának, öntudatának, döntéshozó képességének megerősödésére. Tapasztalatai szerint a jó elhelyezés és élelmezés, a megfelelő pihenés következtében a legénység láthatóan erősödött, hangulata kitűnő volt, harckészsége és a biztos győzelembe vetett hite megerősödött.[cxxxiii]

A csíkzsögödi felkészülés ötvözte az általános katonai kiképzést a rohamkiképzéssel, koncentrálva egy egyedi, egyszeri feladat megoldására. Minden gyakorlat, a kiképzés minden eleme a Sövérjes (1358 m) − Névtelen-kúp (1367 m) − Magyaros (1340 m) − Lápos (1188 m) hegyvonulat sikeres megtámadását szolgálta.

A magyarosi rohamtámadás levéltári forrásaiban egy rendkívül érdekes, talán csak lokálisan használt nyelvi leleményt fedezhetünk fel a rohamtanfolyam, rohamtanfolyamot végzett katona, a „rohamista” elnevezésére. Előbbit pattantyúként, utóbbit pattantyúsként emlegették. A régies, már régen nem használt, eredetileg ágyú és tüzér jelentésű szavak lényegültek át a modern gyalogsági kiképzés, a modern gyalogos katona jelölésére. Elsőre talán meglepő ez, de ha jobban belegondolunk, akkor jól érzékelhető a szóhasználat ötletessége, szépsége, hiszen a roham során minden pattog, a gránátok és kézigránátok robbanásának hangjától a „rohamista” mozgásáig, ahogy rohan, ugrik, a földre veti magát, felpattan, újra előre tör, szinte pattog. Csak sajnálhatjuk, hogy ennek a két, új tartalommal, jelentéssel megtöltött, régies kifejezésnek a használata nem terjedt el szélesebb körben.

A roham

Mivel a támadásban résztvevő alakulatok, eszközök bemutatása, a roham menetének szakszerű ismertetése, az elért eredmények leírása már több publikációban megtörtént, így itt és most csak a legfontosabbak összefoglalására szorítkozunk. Tesszük mindezt kicsit „közelebb hajolva” a részletekhez, amennyire azt a lehetőségek, a rendelkezésre álló források megengedik.

A rohamezred alakulatai közül először az oda beosztott német utászokat (a bajor 5. utászszázad) szállították teherautókon – már február 28-án – részben Csíkszentmártonba, részben az Aklos csárdához, az Úz völgyébe. A zászlóaljak szintén teherautókon Csíkszentmártonig mentek, onnan gyalogmenetben folytatták az útjukat. Erre március 1-jén és 2-án került sor, rendkívüli hidegben, erős szél- és hófúvásban.

A gyalogsági támadásban nem csak a 10. honvéd gyalogezred vett részt, az ezred egy-egy rohamszázadával megerősített Mierka Alfréd alezredes[cxxxiv] által irányított cs. és kir. 9. gyalogezred a balszárnyon, a Nyékhegyi Ferenc alezredes[cxxxv] által vezetett m. kir. 11. honvéd gyalogezred a jobbszárnyon támadott, előbbi a Névtelen-kúp, utóbbi a Sövérjes elfoglalását kapta feladatul. A 10. gyalogezred többi alegysége a Magyaros-vonulatot rohamozta meg, annak sikeres elfoglalása után pedig balra és jobbra nyitva kellett folytatnia az orosz állások felsodrítását, megteremtve ezzel a kapcsolatot a szárnyakról feléjük nyomuló saját csapatokkal.

Szerdahelyi százada március 2-án ért az Aklos csárdához, ahol házakban, istállókban szállásolták el őket. Március 4-én jelentkezett le a századparancsnok Mierka alezredesnél, hiszen az ő százada alkotta a 9. gyalogezred rohamjárőrét és az első két rohamhullámot. Még ugyanazon a napon felváltotta a 9. gyalogezred egyik századát, elfoglalva a rohamállást, amelyet elég kezdetlegesnek ítélt.[cxxxvi] A már említett, Daubner-féle tapasztalatokat összegző jelentés szintén arról tanúskodik, hogy a „nem a legjobb állapotban” lévő állások nem nyújtottak a hideg ellen védelmet a rohamezrednek, amely azért a támadás napjáig az állásokat építette. Kritikaként jegyezte meg Daubner, hogy ésszerűbb lett volna a rohamalakulatokat csak egy nappal a támadás előtt a rohamállásokba vinni. Ezt a véleményét valószínűleg saját kezűleg húzta le a kézzel írott jelentésében, így aztán ez a momentum nem került be a hivatalos beszámolókba.[cxxxvii] A támadás megkezdését egyébként az időjárási viszonyok befolyásolták, a rossz idő miatt tolódott ki egészen március 8-ig.

A támadó alakulatokat egységes parancsnokság alá vonták, amelynek előljárója Daubner Samu ezredes lett. Mierka Alfréd, Sáfrán Géza, Nyékhegyi Ferenc alezredesek az ő alárendeltségében látták el feladataikat.

Március 8-án, korán reggel az oroszokat a szokásos látvány várta, a magaslatokról jól láthatták, hogy az ellenséges állások intaktak, nincsenek megnyitva. Látszólag valóban így volt, azonban az előző éjszaka az utászok aláaknázták azokat, illetve ahol arra nem volt szükség, ott csak szétvágták a drótakadályokat, a bakok összeillesztéseit megbontották, hogy egyszerűen eltolhatóak legyenek a rohamozók útjából. Talán még 8.00-kor sem sejtettek semmit az oroszok, amikor is a saját tüzérség elkezdte a belövéseit (célok eléréseit) ellenőrizni, illetve az aknavetők megkezdték a célok meghatározását (belövések). 9.00-kor már nem lehettek kétségeik, hiszen megindult a rombolótűz, majd a megsemmisítő tűz, amely majd két órán át tartott. A gyalogsági támadásnak 11.00-kor kellett volna megindulnia, akkor tervezték az ágyúk és az aknavetők tüzét hátrább helyezni a zárótűzterületre, az ellenséges vonalak mögé. A tüzérség kettős feladatot látott el, egyrészt lőtték az ellenséges állásokat, akadályokat, csapatokat, másrészt igyekeztek leküzdeni, de legalább lekötni az ellenséges tüzérségi eszközöket. Mindkét feladatot sikeresen hajtották végre, az ellenséges akadályokat, állásokat szétrombolták, az orosz alakulatokra megsemmisítő csapást mértek fizikális és morális értelemben is. A tüzérségüket szinte elnémították, csak a Csobányos völgyében maradtak működő ütegeik.

A gyalogsági támadás a tervezettnél hamarabb megindult az azt elrendelő parancs kiadása nélkül. Ahhoz, hogy ennek bekövetkeztét megértsük, újra Szerdahelyi főhadnagy naplójához kell fordulnunk. Az ő, a Névtelen-kúpra támadó rohamszázada volt az egyetlen, amely rohamtávolságon kívül, az eredményes támadás végrehajtásához szükséges, optimális távolságon túl volt. Ezért aztán még a saját tüzérségi előkészítés alatt kellett a századát az orosz vonalhoz közelebb vinnie, egészen az ellenséges akadályokig. Megszokott metódus ez egy rohamtámadás során, de rendkívül veszélyes, hiszen nem csak az ellenséges tűz, hanem a saját tüzérség lövedékei is veszélyeztethették az előrenyomuló alakulatot. Ez történt Szerdahelyi főhadnagy századával is, néhány eltévedt saját gránát csapódott a század sorai közé, ahogy a főhadnagy fogalmazott „…pár halottat és sebesültet csinált”.[cxxxviii] A század vesztesége a támadás során 4 halott és 12 sebesült volt, feltételezhető, hogy többségük a saját tüzérségi tűzben vesztette életét, sebesült meg.

A Névtelen-kúpra támadó század – tervezett, de távolról idő előttinek tűnő – előrenyomulását látta Juhász Károly főhadnagy, aki századával (10/4. század) a Sövérjes megtámadását kapta feladatul. Észlelve Szerdahelyiék mozgását és meggyőződve arról, hogy az előttük lévő orosz állások rohamérettek, megindította a támadást. Az adrenalin felrobbant bennük, a legénységet akkor sem lehetett volna visszatartani, ha Juhász főhadnagynak egyáltalán szándékában állt volna. A tüzérség még ontotta a megsemmisítő tüzet, látva azonban a rohamszázadok mozgását, az orosz vonalak mögé helyezték azt, megindítva a zárótüzet.[cxxxix]

A saját aláaknázott, illetve megbontott akadályokon a rohamjárőrök gond nélkül átjutottak, ahogy az ágyúk és az aknavetők tüzével lerombolt ellenségesen is. A pattantyúsokon nem volt hátizsák és tölténytáska. A felszerelésükhöz tartozott két homokzsák négy-négy kézigránáttal, drótvágó olló, balta, gázálarc és tábori kulacs. A hozzájuk beosztott utászok a kézigránáton túl vésőt és robbanószert vittek magukkal. A puskájuk – huszárosan – a hátukon volt keresztben átvetve. A rohamot megtorpanás nélkül, folyamatosan haladva kellett végrehajtaniuk, megnyitva a rohamfolyosót az első rohamhullám előtt. Az ellenséges állásba bejutva kézigránátokkal támadták a védekező oroszokat, megkezdve a felsodrítást.

Az első rohamhullámba, amely egy rajból állt, a legkiválóbb kézigránát dobókat osztották be (természetesen a járőrök legénységén túl), mindegyiküket egy-egy gránátadogató, teherhordó segítette, akik a gránátutánpótlást biztosították, valamint világítópisztolyokat és jelzőrakéta töltényeket vitték. Ennek a rajnak a felszerelése – a rakétákon túl – megegyezett a pattantyúsokéval.

A második hullámot kétrajnyi lövész alkotta kevesebb (fejenként 2 db) kézigránáttal, több puskalőszerrel. A velük együtt rohamozó beosztott utászok fém- és famegmunkáló szerszámokkal is fel voltak szerelve. Szintén a második hullám részét képezte egy távbeszélő járőr készülékkel és vezetékekkel.

A harmadik hullám a gyalogság zöme volt, akik gránátvetőket, géppuskákat, akadályelemeket (spanyolbakokat), gyorsakadályokat, szögesdrótot, homokzsákokat, védőpajzsokat juttattak el az elfoglalt ellenséges állásokba.

A roham pillanatai (gott21, gott22)

A támadás kezdetén, miután a rohamalakulatok elhagyták az állásaikat, a tartalék csapatok azonnal megszállták azt. A gyalogsági támadásnak pontban 11.00-kor kellett volna megindulnia, ehhez képest 10.45-kor Szerdahelyi (10/7. század) és Juhász (10/4. század) emberei már az ellenséges állásokban voltak. Sőt, 10.54-kor az oroszok már ellentámadást intéztek a Sövérjesre, amelyet néhány pillanatra újra birtokba is vettek, azonban a tartalékok bevetésének köszönhetően megint a támadó csapatok kezébe került. A rohamtámadás mindössze háromnegyed óráig tartott, 11.30-ra a kitűzött célokat a támadók elérték, az egész vonalon birtokba vették az ellenséges állásokat, a támadó részek közötti összeköttetést mindenütt megteremtették. Megkezdték az elfoglalt vonal megerősítését, előre küldött járőreik üldözték az ellenséget, illetve készen álltak arra, hogy az ellenséges ellentámadásokat megakadályozzák.

Egy jól megtervezett, minden tekintetben precízen előkészített, kiválóan végrehajtott katonai akció ért ezzel véget, komoly harcászati sikerrel, amennyiben a korábbinál sokkal előnyösebb helyzetbe kerültek az osztrák-magyar és a német csapatok. Az eredményes rohamtámadás kulcsa – az előbbieken túl– az ezen az arcvonalon a támadó és védekező fél számára is szokatlan erejű tüzérségi előkészítés és az új támadási forma, a rohamtámadás okozta meglepetés volt. Az eseményekből jól látszik, hogy az oroszokat teljesen váratlanul érte az, és bénítóan hatott rájuk. Sem eredményesen védekezni, sem értékelhető ellentámadásokat indítani nem voltak képesek. Ott, a vonulat gerincén, kedvező harcászati helyzetben, a korábbi ellentámadások sikeres visszaverésének tapasztalataival felvértezve altatta el őket a magabiztosságuk.

A támadó csapatok veszteségei elenyészőek (bár egy ember is sok) voltak, Csanády tábornok 45 halottról számolt be, de ebben a számban már benne voltak a rohamtámadás „farvizén” támadó német 24. hadosztály veszteségei is. A támadásban résztvevő 39. gyaloghadosztály, a cs. és kir. 9. gyalogezred, a német 373. ezred részei összesen 37 embert veszítettek, a sebesültek száma 215 volt.[cxl]

Egy gondolat erejéig itt meg kell állnunk. Windischgraetz Lajos herceg szerint a csíkzsögödi felkészülés során 39-en haltak meg, többen, mint a rohamtámadásban.[cxli] Elképzelhető ez, az éles kézigránátok, gránátvetők, aknavetők gyakorlatlan használata veszélyekkel járhatott, egy csőrobbanás, lövedékek váratlan felrobbanása nagy pusztítást végezhetett, ahogy egy csapatszállító teherautó balesete is sok áldozatot szedhetett. Ezt az adatot azonban nem tekinthetjük ténynek, hiszen azt egyetlen rendelkezésünkre álló más forrás sem erősíti meg. Az viszont egészen bizonyos, hogy a herceg a saját katonai tevékenységére, az általa toborzott és vezetett alakulat értékére, történetére vonatkozó közlései nem minden esetben tekinthetők hitelesnek. Az erdélyi portyázó zászlóalj egyébként nem vett részt a rohamtámadásban, bár az ezred után bevonult Zsögödre, de az alkalmazásukra nem került sor.

Az oroszok veszteségei igen súlyosak voltak, az állások elfoglalása után az utászok több mint 400 halottat temettek el. Majd 900 emberük esett sebesületlenül fogságba, 110 pedig sebesülten. Ha a tüzérségi tűz pusztító erejét és a sértetlenül fogságba esettek nagy számát összevetjük, akkor talán nem alap nélkül feltételezzük, hogy a romboló tűz megindulásakor az oroszok kivonták csapataik nagyobb részét az állásokból. Megszokott metódus volt ez, amely gyakran nagyon hasznosnak bizonyult. Ebben az esetben azonban a tüzérségi tűz hátra helyezésekor, amikor az állásokból kivont részeknek vissza kellett oda térniük, azokban már a 10. gyalogezred rohamjárőrei és az első rohamhullám voltak. A meglepett és demoralizált ellenségnek nem maradt más választása, mint hogy megadja magát.

Tanulságosak a lőszerfelhasználás adatai: a jobbszárnyon puskánként öt, a centrumban tíz, a balszárnyon egy lövést adtak le a rohamalakulatok katonái, ez rendkívül kevés. Géppuskánként 2000, 5000, és 2500 lövedéket használtak fel, ezek a számok viszont már tekintélyesnek mondhatók. A támadás, az alkalmazott harcmodor jellegét jól illusztrálja, hogy a minimális kézi lőfegyver alkalmazással szemben a kézigránátot tömegesen vetették be, 1000 darabot felhasználva. Ha összevetjük ezt az adatot az elesett és fogságba esett oroszok számával, akkor azt látjuk, hogy elméletileg minden második ellenséges katonára jutott egy támadó kézigránát.[cxlii]

Március 9-én, az előző év december 23-án elvesztett, az előző napon visszafoglalt régi-új állásokban, a Sövérjes (1358 m) − Névtelen-kúp (1367 m) − Magyaros (1340 m) − Lápos (1188 m) hegyvonulaton folytatódott az új-régi élet. Mintha mi sem történt volna, Szerdahelyi naplójában nyoma sincs az elégedettségnek, eufóriának: „Az éjszakát egy régi orosz tiszti állásban töltöttem. Kegyetlenül fúj a szél. Az orosz tüzérség egész nap lőtte az állásainkat. A III. zászlóalj ellen ellentámadás készült, de vissza lett verve. Egy ellenséges gránát épp a fedezékem ajtajában robbant, de szerencsére nem voltam benne. Igen fáradt és kimerült vagyok, nagyon rosszul érzem magam…”[cxliii]