'))+ ''+ (document.layers?'':'

Ácsorgok a csukott ablak mögött, mint reggelente szoktam,

ha megkérdeznék, mit nézek, nem tudnék válaszolni rá,

csak ahogy rögzül memóriámban a dolgát kezdő élet,

melyet fölvehetne egy kihelyezett filmkamera is,

ráérek már, hisz rég letettem szerszámot s hivatalt,

tettvágy és gond nem serkent valami újat kezdeni,

csak hogy a mély alvás utáni nagy lélegzettel fölébredjek,

s jókedvű, naiv lelkülettel túléljek minden napszakot.

Magabiztosan állhatnék a nyitott ablak szárnya között,

a kizuhanástól derék alatti súlypontom visszatartana,

mégis rám törhet a kényszerképzet, s hogy ne engedjek,

mikor fejemben egyre ijesztőbben dörömböl a hang,

hallom, torkomra mint feszül, szaggatja zsigereimet, agyam

féltekéit háborítja, hogy legyőzzön, mint az égre törő Sarkadit,

akit a betonjárda helyett hiába kerestem az ötödik emeleten,

ahol a műterem alacsony ablaka vonz magához azóta is.

Mélységiszonytól háborítatlan állok a csukott ablaknál,

szemlét tartok a város barátságosra szelídült földszintje fölött,

nem először és nem utoljára, lassan már hatvan éven át

a magasságtól, és a szabad repüléstől megfosztottan,

mintha egy madár porban szárnyalna égi távolságokat,

s mint költő a teljesség hiányát próbálom betölteni,

ha nem voltam e világra való a Kossuth téri vérengzés

s az ikaroszi tragédia miatt, teremtettem egy másikat.

Alig különböznek egymástól a kinti reggelek innen nézve,

a környék ma éppen behavazott képével lepett meg,

könnyűnek tűnt az utca, pedig teljes súlyával ráterült a hó,

annál nehezebbek a fák fekete koronái, a sötét ruhában

sietők lábnyomuk holdjait hagyják maguk mögött,

minden lépéssel a mindenségből szökkennek elő, azért olyan

magabiztosak, hótól vidáman, arányos alakzatban haladnak,

míg a bejáratoknál geometrikus menetük össze nem zavarodik.

Ha nem ismerném a magasság veszedelmét, s a földszint

otthonosságát, nem jelentene többet a látvány megannyi

megbolydult tárgynál, észre se venném a különbséget,

ahogy az úton az autók, a járdán csizmák, a kertben

a nagykabátok, a rakparton a karosszériák özönlenek, a hajók

elhúznak a Dunán, s valahányan egy személytelen invázióban,

érzelmi kapcsolat nélkül, de a járműben emberek vannak,

és nem csak tarka, legyintő suhanások a pesti horizonton.

Megfigyelem, mint akit hosszú szolgálatba állítottak,

történt-e valami fontos, ami csak számomra észrevehető,

például a siető diáklány, ki annyiszor tekintget hátra,

ahányszor nem kap választ – mennyi tüzetes figyelemmel

kiderített részlet! mennyi hasonló, megfejtetlen pillanat! –

mert végül is nem az a lényeges, hanem a létezés működése,

mely ellenére van a magaslatra telepített tüzelőállásnak,

meg annak, aki a nyitott ablakból a szörnyű mélybe szédült.

.

Jobban ismerem a háztetőn a mohát, mint ezt a kiválasztott,

szemmel kísért, válasz nélkül hagyott ismeretlen fiatal nőt,

akiről csak azt tudtam, hogy létezik, és sajátos mozdulatával

beleszőtte magát a reggel végtelen fehér kárpitjába,

mint mindenki, aki ezen a korai havas képen megjelent,

esendő mivolta legrejtettebb gazdagságával vett részt,

s meleg árama járta át a felebaráti, szerelmes összetartozásnak,

láttam távolodásod a földön, állok tovább jöttödre várva.