'))+ ''+ (document.layers?'':'

VIADUKT

A vonatok az ég alatt

járják magányos útjaik,

teleróják a földeket.

Aki végig úton marad,

menny és föld között lakik.

A hágón túl egy hosszú völgy,

folyó-mosta fenyőág

hever: a Gyimesek.

Fő ág a Tatros, és a kisebb ágak-

patakok belé ömlenek –    

elszórt házak, tanyák szegélyezik,

és minden udvart csillag fű himez.

Egy utca itt minden patak:

Ugra pataka, Szőcsök pataka,

Boros pataka, Hidegség,

Sötétpatak, Antalok pataka,

Réce pataka, Görbe pataka –

sorolnám reggelig…

                                    Mielőtt a vonat

a Moldovába vezető szorosba tér,

ezek a patakvizek mossák

a földrész, a gótika határait.

A csúcsívek világa itt

a Kárpát-karéjban véget ér.

A hegyen túl a magasztosnak

egyéb köveit tisztelik.

A vonatok az ég alatt

járják magányos útjaik,

teleróják a földeket.

Aki végig úton marad –

menny és föld között lakik.

HAZATÉRÉS

(Ébredés)

A hajnali hegyet tejszálú köd takarja

– fazekas-szekérben cserépedényt a szalma –,

össze ne törjön a hamvas hegy, rajta két tucat

szénaboglya, lovak, kilencven bárány.

Száguld velük a Föld az űr

sötétkék örvénye árján.

Alvók orrán fáklya lobog, a lélek, –   

elhorkant ima összeér a Nappal

és a csillag-ütötte léken,

ezer istenem! száll föl – s óv keményen.

Istenem, mért szeretsz?                       

Az álom gyűrött fákkal

nincstelenül terjeng a tájban.

Fel-feldobog egy ló, ágy reccsen,

óra üt-ver, megroppan egy kredenc.

Kutya mordul, higgye ébernek a gazda.

Motor hangja sír fel, egyre feljebb,

s egy fűrész hangja, mint gránátrepesz

a völgy másik végéből idefreccsen.                

Mennydörgés görög ide-oda:

üres csomagtartóban a dinnye,

vagy holnapi gond az ember fiában.

A gyomorban tejes-puliszka

s kupica pálinka remeg.

Napkeltével indulnak el az emberek

villákkal és kaszákkal, – mintha

sakktáblát vésne isten a domb oldalába:

szétszórva áll futár, paraszt, király –

millió fűszál zuhog – s mind vágja, vágja, vágja –

napi tizenkét órát, negyvenfokos lejtőbe állva.

Csak annak édes, aki messziről látja.

Szivárvány verejtékez a kaszás lábainál.

Mint az év, gyorsan száll a köd,

feliramlik a pára.

Színt öltenek lassan a virágok,

a méhek már szikrázva szállnak.

Az istállókban elbődül egy-egy

borjas tehén, éppen fejik.

Vigyázkodikaz élet,

telik-e még. Hogyan telik.

Felharsan a széna vad illata,

asszonyok gyűjtik, hajladozásuk

roppant tánca tűrő anyáknak.

Új, megbontott fény suhan,

fodrozódik a fákra.

Felölti valódi testét

borostás ember és csilló bogár.

Időtlen csendet forral

a múlt és a hegyoldal.

(Az én Jasznaja Poljanám)

A csendben zongorahang cseppjei peregnek.

Pohár vízben porzik a veréb napsugár.

Itt menedékbe értünk, azt hiszem.

Szünetet tartok minden félelemben.

Leélt idők szalmája tömi ki a testet.

Sok esemény – mint csíki krumpli-szem

ha érik –, hogy kiássam, arra vár.

Mindent kézbe kell vennünk újra.

Ha azt reméltem, hogy elveszi Isten,

és a bűnt, mint havat lefújja

tetteimről és főleg arról,

amit eldugtam egy-egy gondolatba –

üres edény most ez a csend,

s ez a szamóca reggel életünk haladéka.

(Kóda)

Dombos a hegy, egyetlen hosszú bársony.

Nem eget súroló havas.

A lég átölel, házunk fölött milliárd

csillag pislákol az ég sok-sok szegletén.

Itt minden komoly és magába húz.

Csupa áhítat. Mindenki szegény.

Ezer út van és mindegyik nehéz.

És csak az ég magas.

EGY NYÁRI DAL

Miféle fény került a mézbe

a Nap savanyú íze mellé?

A földből-égből a vidékre

illattalan parázs csorog.

Engem csupán a távlat éltet:

elérhetetlen az ítélet.

Csupa elsodort cél vagyok.

Hegedűés gardony ha éleszt,

úgy zúg a távol, mint a méhek.

Felszabadít megérkezésem.

Mindig virraszt egy haza értem.

Beszippantom a messzeséget –

Gyimes csillagtelt húsából

sértetlen időt kortyolok.