'))+ ''+ (document.layers?'':'

Mária Terézia 1761. március 10-énazzal bízta meg báró Buccow Niculaus Adolf lovassági tábornokot, hogy bizonyos Erdélyben kezdődött zavaragások további terjedését megakadályozza. A tábornok akár álnoksággal, akár fenyegetéssel, esetleg katonaság felvonultatásával, ha kellett, ágyúkkal, de buzgón, becsvággyal teljesítette a királynő parancsát. Ekkor Buccow Erdély katonai parancsnoka, sőt királyi biztosa címet viselte.

A királynő legmegbízhatóbb emberei Erdély legfontosabb irányító szerveiben kaptak helyet. Így jutott rövid idő alatt a helyi egyházi és világi vezetők akarata ellenére Bajtay Antal Erdély püspöki székébe, bárói címmel is kiegészítve.[1]

A királynő látva Buccow eredményes ténykedését, már 1761 nyarán, július 5-én levélben fordult hozzá, és arról érdeklődött: lehetne-e Erdélyben is olyan határőrségi katonaságot szervezni, mint a Bánságban?[2]

Tulajdonképpen e levéllel kezdődött a székely határőrség szervezése, hisz Buccow nyomban hozzálátott az előkészületekhez, a tervek elkészítéséhez.

Hivatalosan   nemzeti katonaságnak nevezték, később is a levelekben Nationalis Miliciának, Nationális Katonaságnak írták – hízelgési szándékkal a nemzeti önérzetnek. De 1762. december 1-jén kezdték használni a „székely határőrkatonaság” vagy „határőrségi katonaság” elnevezést is, a „székely nemzeti katonaság” helyett.[3]

Buccow mindenekelőtt arra törekedett, hogy terve megvalósítása elől elhárítsa az akadályokat. Hiába írta elő a Leopoldi Diploma az önálló főkormányszék megalakítását, amelybe elnöknek az erdélyiek közül jelöltek, most mégis első teendőnek tekintette az akkori, 1758-ban megválasztott gubernátor, Kemény László eltávolítását, mivel ellentmondott Buccow önkényes intézkedéseinek: törvénytelennek és veszélyesnek tartotta a határőrség ily módon szervezését. Ha már a királynő az eddigi szokástól eltérő katonai alakulatot akar kialakítani, akkor Buccownak meg kellene hallgatnia a helyi fővezetők véleményét, hisz ők ismerik az erdélyi körülményeket. A hagyományok megkívánták volna azt is, hogy a székelyek képviselőinek jelenlétében tárgyalják meg a célokat, az alkalmazott módokat, végül pedig az erdélyi országgyűlés döntsön a feltételekről. Azt is tudatták, hogy a korábbi önálló Erdély alkotmányát egészében sértik Buccow intézkedései. Kemény Lászlót esküje is kötelezte az ellenállásra, hisz nemzetéhez hűséget, a törvények betartását és betartatását fogadta főkormányszéki elnökké választásakor.[4]

Az is igaz, hogy a Rákóczi-szabadságharcban való részvétel miatt büntették a székelyeket: jogaiktól megfosztották, fegyvereiket erőszakkal beszedték, adófizetőkké tették. Most pedig a lényegében ingyen katonaságot követelik, de az osztrák hadviselés elképzelése szerint. Meg is fogalmazták, hogy Erdélyt az osztrák fő-hadparancsnoka irányítja, és a Habsburgok teljes jogú urai ennek a területnek, hisz már három ízben is fegyverrel foglalták el.[5]        

Mivel Kemény László főkormányszéki elnök a tiltakozók élére állt, hamarosan kegyvesztett lett, és távoznia kellett.

1762. április 11-i keltezéssel Buccowot megbízták „az Erdély felállítandó nemzeti katonaság szervezésé”-vel. Ettől kezdve a korábban eltervezett teljhatalomra törekedett, igyekezett minél hamarabb megszabadulni ellenfelétől, Kemény Lászlótól, ezért a királynőt arra kérte, mentse fel kormányszéki tisztségből, helyébe őt nevezze ki főkormányszéki elnöknek.

A királynő a kívánalmaknak megfelelően intézkedett. Már május 7-én közölte a főkormányszék tagjaival: a „kormányzó nyugalomba bocsátatván, az állás jelenleg betöltetlen. De a királyi szolgálat és a közjó kívánja, hogy addig is, míg a szokásos jelölés alapján a betöltés megtörténhetnék, az elnökségről gondoskodás történik …

kedvelt hívünk nagys br. Buccow Adolf Miklós, a M. T. [Mária Terézia] rend nagykeresztje lovagja, belső titkos tanácsos, lovassági tábornok, az erdélyi hadak főparancsnoka” töltse be ezt a tisztséget. Mindazok iránt, akik támogatják „kegyelmes tekintettel leszünk; akik azonban titkon vagy nyilván üdvös szándékainkkal bármiként ellenkeznének, azok ellen szigorúan eljárunk”.[6]

Nagyszebenből 1762. május 17-én  a székely székekbe átirat érkezett: „Ő flg [felsége]  gr. Kemény Lászlót saját kérésére egészségi okokból a gubernatorságtól felmentette, és 4000 frt. évi nyugdíjjal ellátta, s helyébe május 7-én br. Buccow Adolf Miklós lovassági tábornokot bízta meg a gub. Elnökségével, aki a mai nappal hivatalába beiktattatott”.[7]

És ezzel Erdélyben az eddig is szigorúan ellenőrzött hatalom most az udvart hűen szolgáló személyek kezébe került. Néhány erdélyi főúr is a feltétel nélküli engedelmességet vállalta.

Ezekben a napokban megjelölték a határőrség felállítása célját is: tovább folytatják az Al-Duna vidékétől kialakított határvédő rendszert. Ez alkalommal a Déli- és a Keleti-Kárpátok vonulata mentén szervezik meg a védelmet. Olyan félkatonai társadalmi rendet alakítanak ki ezen a területen lakókból, amely „saját erejéből, lényeges állami hozzájárulás nélkül” ellátja a Birodalom idáig nyúló határainak védelmét. Elsődleges feladata lesz: az ellenség betörésének elhárítása, a pestis vagy más betegségek behozatalának és elterjedésének megakadályozása, a határszéli csempészet megszüntetése. Továbbá – ezt nem hangoztatták – az esetleges belső zavargások leverése, az idegen területeken indítandó hadjáratok támogatása.[8]

A tulajdonképpeni cél a „saját erejéből, lényeges állami hozzájárulás nélkül” működő katonaság volt, s ezt – nem nézve a székely önkormányzati jogra, a nép jogérzetére – katonásan, úgyszólván parancsszóra akarta elérni. Ráadásul olyan látszatban kell megalakítani, amely szerint hálásan kell fogadni a királynő gondoskodását; szóban és írásban mutassanak kíméletet a székelyek irányába, de a végrehajtásnál csak a célra tekintsenek, eszközökben sem kell sokat válogatni.

Ugyanakkor a királynő 1762. november 8-i leiratában parancsszóként közölte: „a székely nép előtt felséges nevében azonnal tegyék közzé, hogy senki rajta méltatlanságot elkövetni nem kíván; legkegyelmesebb akarata az, hogy a határőri katonaságba csak önkéntes vállalkozók legyenek, s kényszerítéstől ne tartsanak”.[9]

Bizonyára arra számított, hogy a székelyek ilyen körülmények és követelések között is úgy tesznek, mint a magyar nemesek 1741-ben, amikor a szorult helyzetben lévő királynőt dicsőítették, megvédésére pedig egyhangúan, kardjukat kivonva kiáltották: „Életünket és vérünket a mi királyunkért, Mária Teréziáért!”, „Vitam et sangvinem pro rege nostro!”.

A határőrségbe a székely vidékek közül Csík-, Háromszék és Udvarhelyszéknek Bardóc fiúszékéből, valamint Aranyosszék néhány falujából jelölték ki a férfilakosságot 15 évtől 45-ig, de számba vették a következő és az előírt életkort túlhaladó személyeket is.

Mivel a Csíkszékben történteket dr. Szádeczky Lajos 1908-ban részletesen ismertette, később Imreh István közölte azt a jegyzőkönyvet, amelyet a bűnfenyítő bizottság jegyzője, Michel Conrad von Heidendorf a csíki kihallgatásokról örökített meg, ezért a továbbiakban elsősorban a háromszéki eseményekre figyelünk, mert ugyan elszórtan találhatunk feljegyzéseket a legfontosabb eseményekről, de a hétköznapok történéseit az utóbbi időkig nem ismerhettük meg, mivel a bűnfenyítő bizottság kihallgatásairól készített jegyzőkönyv háromszéki része elveszett, illetve esetleg még mindig valahol lappang. Ezt a hiányt a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárban található iratok közül kiválasztott mintegy 87 levélben rögzítettekkel kívánjuk valamelyest pótolni. Az adatok egyik részét A halál völgye kötetben hasznosítottuk.[10]

A királynő rendelete szerintBuccow már 1762 nyarán megkezdte a határőrség közvetlen szervezését. Terve szerint 7000 főből áll a székely határőrség. Később változtatott eredeti tervén.

Első feladata a szervező bizottság kijelölése. Carl Schöder ezredest a bizottság vezetésével bízta meg. Tagokként segédkeznek báró Jósika Imre huszárkapitány, Zampler Károly százados, Cserey György hadnagy és még német tisztek, valamint a szék főkirálybírója és alkirálybírák.

Az első lépésre 1762. július 24-én Gyergyóalfaluban került sor, majd végighaladva Fel- és Alcsíkon, Kászonszéken augusztus 14-én a bizottság Háromszékre érkezett. Itt a zabolai Mikes Antal főkirálybíróval és a székek alkirálybíráival egészült ki.

Itt is, akárcsak az előző helységekben, már érkezésük előtt félelmet keltettek. Közölték, hogy a kijelölt helységben, mely napon és órában az összeíráson és a mérték alá álláson mindenki pontosan megjelenjék. Az engedetleneknek 500 forint pénzbüntetést kell fizetniük. Értékéről a korabeli árak szerint tájékozódhatunk, amikor a csatában elesett lóért 25 forintot, katonaság számára vásárolt lóért 30–32 forintot fizettek.[11]

Azt is hozzátehetjük, hogy a pénzbüntetés mellett az engedetleneken fő- és jószágvesztés is alkalmazható.

Schröder arról beszélt, hogy a székelyek hűségesek voltak a „felséges ausztriai ház”-hoz, továbbá kitért arra, hogy a fegyverek elhagyása után jelentős kár érte a „nemes és szabad” székelyeket. Csupán azt felejtette el hozzáfűzni, hogy a Rákóczi-szabadságharc leverése után azonnal kötelezően begyűjtötték a fegyvereket. Aki továbbra is magánál tartottra, azt felakasztották. A bűnfenyítő bizottság vallatása idején mondta a dánfalvi Both István: 72 éves apjától hallotta, hogy a kuruc szabadságharc leverése után  „ a fegyvert le nem akarják tenni, hanem fegyveresen az erdőkre jártanak. De megfogták őket, és felakasztották”.[12]

Schröder azt is közölte, hogy a királynő ismét katonának hívja a székelyeket, a jelentkezőknek bizonyos előnyöket biztosít: az őszi és tavaszi vetésekre nem kell adózniuk, csupán a fejekről és az állatokról; csak a lófők és szabad székelyeket írják össze, a jobbágyokat nem; a jelentkezetteket fuvarra, katonák elszállásolására nem kötelezik; a fiatalok tanulhatnak; más katonai egységekhez nem sorozzák be; bárki lehet lovas- vagy gyalogkatona; 21 hónap elteltével 3-ban kell katonaként szolgálniuk, s ez alatt a gyalogos 4, a lovas 8 krajcár fizetést kap. Kitért arra is, hogy a tisztek elszállásolásáért minden helységben „quartély”-házat építsenek. Irányukba más kötelezettségük nem lesz, mivel fizetést kapnak. A fegyverekről a katonai parancsnokság gondoskodik, a kijelölt három hónap ideje alatt a határokat kell őrizniük, esetleg szükség szerint máshová is beoszthatják. A katonának fegyelmezetten kell teljesíteniük tisztjeik parancsát.[13]

Mivel Háromszéken egyes falvakban különböző vallású lakosság élt, hangsúlyozták, hogy minden vallásfelekezet egyenlő jogú; szabadon választhatják papjaikat, tanítóikat, gyermekeiket vallásuknak megfelelően taníttathatják.[14]

Több helyen elhangzott: az összehívott küldötteknek a határőrség szervezését, a feltételeket a döntés előtt meg kell beszélniük a lakossággal, de előre bocsátották, hogy a székelyek az utóbbi évtizedek kivételével, mióta az osztrákok átvették a hatalmat, mindig szabadok voltak, kiváltságaikat visszakérik. Korábban kialakították saját rendszerét a katonaságuknak: a gyakorlatokat és a harcokban való részvételt saját tisztjeik vezették, anyanyelvükön vezényeltek. Azt is kérték – akárcsak Csíkban –, hogy a királynő parancsát aláírásával, pecsétjével együtt mutassák be, másolatát adják át megbízottaiknak. Kitértek arra is, hogy adót nem fizettek, saját felszerelésükben szolgáltak stb.[15]

Mivel a tisztek türelmetlenül válaszoltak követeléseikre, sőt az összeírástól vonakodókat fenyegették, egyeseket pálcával is ütötték, főbelövést is hangoztattak, örökös jobbágyi sorsot emlegettek, a lakosság egyre szélesebb körben ellenállt. Mikes Antal főkirálybíró hiába figyelmezette a bizottságot, ne folytassák azt a bánásmódot, amit Csíkban elkezdtek, hagyjanak fel a fenyegetéssel, hisz önkéntességről beszéltek, keressenek olytan tiszteket, akik anyanyelvükön szólnak a lakossághoz, mert türelmét vesztheti a nép.[16]

Az előkészítő bizottság Háromszéken a tisztek érkezése előtt már kezét kinyújtotta. Kiküldöttjei júniusban megfordultak a falvakban, elsősorban fuvarok biztosítását követelték. Majd minden faluban parancsra kellett indítaniuk fuvart különböző utakra. Ilyen feljegyzések találhatók a sepsiszéki iratokban: „Ns. Josika úr porontsolatjából fegyvert szállítottak”; „Báró Josika Kapitány úr levelet küldött Szárazajtára”; „ In Mense  Julio: Mikor a Mlgs Gralis úr eö Extiaja ki ment Uzonba volt disponálva 6 Lovak azokbol ment el  eö Extiajával Botfaluig  4 Lo. Ugyanazok közül akkor Vásárhelyre 2 Lo”. Szintén júliusban Étfalváról öt szekérrel szállítottak katonákat egészen Tusnádig, „Angyalosi Imre János egy szekeren vitt egy Futárt Száraz Ajtára fegyverekkel”; Másik helységből „Egy fuvart fegyverekkel Vásárhelyre kellett biztosítani”. Buccowot vitték Uzonból Kézdivásárhelyre „6 ember 12 loval”; „Méltoságos Generális Úr Bukov ő Exellenciája alá mentenek Uzonba, Uzonból Vásárhelyre”.

Feljegyezték azt is, hogy a katonák gyakran erőszakhoz folyamodtak: „A Gyalog Verbung Katonaság négy szekerrel négy Marhákkal erőszakosan vittek söt a Birot s némely szekereseket itt hellybe jol meg is verték, vittek el Lovainkot Nr. 16”.

Sepsiszék 23 falujából 560 lovat, 156 marhát, 16 ökröt, összesen 732 igavonó állatot vettek 2–3 hónap alatt igénybe.[17]

Az összeírást és mérték alá állítást Háromszéken is végighaladva fokozott ellenállás között, erőszakosan végrehajtották. Az ellenállást látva a bizottság a már korábban is itt-tartózkodó, a Csíkból kísérőként magukkal hozott katonák mellé Brassóból még 6 század Okelli-ezredhez tartozó katonaságot rendeltek, s helyeztek el különböző falvakban.

A bizottság bejárta Miklósvárszék falvait is, majd kétes körülmények között, nem mondható, hogy 12 nap után dolga végeztével, augusztus 26-án az Udvarhelyszékhez tartozó Bardócszékbe távozott.[18]

A BIZOTTSÁG AZ EDDIGIEK során folyamatosan tapasztalta, hogy a csíki, háromszéki lakosok nem fogadták el ajánlásukat, csak kénytelen-kelletlen, inkább az erőszak miatt álltak az összeírók és mértéket vevők elébe, más csoportok pedig az erdőkbe menekültek. Az első határozott, nyílt ellenállást Homoródalmáson tapasztalhatták. Ott kellett jelentkezniük a lövéteieknek is, akik közül kezdetben néhányan ugyan megjelentek, de végül közölték: közös határozatuk, hogy nem engedelmeskednek a bizottság ajánlatainak, parancsának sem. A hírre Udvarhely minden vidékéről érkeztek küldöttek, akik közölték: a lakosság közösen megállapodott, csak feltételeik teljesítése után engedelmeskednek a parancsnak. A bizottság tehetetlenségében felfüggesztette a szervezést. Szebenbe Buccownak tájékoztatót küldött a történtekről. Figyelmeztető, büntetéseket kilátásba helyező sikertelen levelek után szeptember 15-én maga Buccow is Haller János és Ernst alezredes kíséretében megjelent Udvarhelyszéken. A bizottságnak akarta megmutatni, hogyan kell a határőrséget megszervezni. Különböző rábeszélésekkel próbálkozott, még az összegyűlt nép közé bőven pénzt is szórt, ígért, fenyegetett, de eredményt nem tudott elérni. Biccow szeptember 18-án kora reggel a sikertelenséget beismerve, de fenyegetések hangoztatásával kíséretével együtt elvonult. Majd büntetést követelt az ellenállókra, és katonaságot rendelt a városba.[19]

Bár Buccow nem volt hajlandó a tiltakozók egyetlen kérését sem teljesíteni, az ellenállás fokozódását is tapasztalta, mégis arra számított, hogy a fegyverek erőszakos kiosztásával sikerül az eskütételre rávenni a székek lakosságát. Október 24-re Gyergyószentmiklósra hivatta a környék lakosságát, előkészíttette az eskütételt és a szokásos zászlószentelést, de az összegyűltek szembefordultak Buccow elképzelésével. Hiába dicsőítette az ősi székely vitézséget, hősiességet, a jelenlévők követelték: mutassák meg a királynő rendeletét a határőrség szervezéséről, biztosítsák régi szabadságjogukat és kiváltságaikat, ígérjék meg, hogy saját tisztjeik anyanyelvükön irányítják a katonai feladatok végzését, mentesítik az adófizetéstől, nem viszik idegen területekre harcolni, az eskü szövegét is anyanyelvükön akarják elmondani. Amikor Buccow arról is beszélt, hogy a gyergyóiak apja, anyja akar lenni, hangosan, nevetve utasították vissza. Hajlandó volt fogadni a nép követeit. Amikor Ambrus Ferenc és Bartalis Mátyás elmondották a fenti követeléseket, először rábeszéléssel akarta megnyerni ügyének, majd aranyat is ígért nekik, de mivel egyikkel sem ért el eredményt, elfogatta őket, kivégzéssel, felakasztással fenyegette. A hírre a tömeg megrohanta a házat, betörte a kaput, „kevés híja volt, hogy Buccowot agyon nem verték”.[20]

Buccownak a gyergyóiak október 26-án előfogatot sem biztosítottak, végül az örmények segítségével, erős őrizettel indulhatott el Csík felé. Nyomban terjedt is a hír: „reá vágták a kaput és a kertet a székelyek, és csak egy biztatta volna, agyonverték volna”.[21]

Buccow hajthatatlan, engesztelhetetlen, szégyenérzet nélküli ember maradt. Egyetlen cél vezette: teljesítse a királynő óhaját, magának pedig előnyöket szerezzen. A csíki lakosságot a várhoz hívta azzal a reménnyel, hogy itt sikerül rábeszélni az összegyűlteket az engedelmességre. Azonban a falvak lakói itt is ellenálltak, sőt a szentdomokosi, dánfalvi, madarasi lakosok a parancsra ugyan Szerdában megjelentek, de útközben Somlyón kardra esküdve közösen fogadták meg, hogy a kiosztott fegyvereket leteszik, akik pedig eddig nem, ezután sem veszik fel.[22]

Buccow a sikertelenség sorozatát látta, mégis most abban reménykedett, hogy háromszéki útja sikerrel jár. Október 28-ra Kézdivásárhelyre rendelte a környék lakóit, de itt is ellenálltak, és a korábban kiosztott fegyvereket átadták a hatóságnak.

Ezek után Buccow még több háromszéki helységben megfordult, majd eltávozta után kinyilvánította, hogy a kudarcért a tisztek és a helyi vezetők a felelősek. Egyben továbbra is feladatként jelölte: buzdítsák a lakosságot, hogy a továbbiakban vegyék vissza a letett fegyvereket, s vállalják az eskütételt is.[23]

Távozása után első intézkedései közé tartozott, hogy Brassóból újabb katonai századokat rendelt Csíkba is, Háromszékre is. Korábbi tapasztalatok alapján Háromszéken a nyilvántartott „nyakasabb faluk”-ba irányította a katonákat,

Egymást követték az érkező századok: Kézdivásárhelyre és környékére „obester Licusianuk Zigmond Urra nézve és oltalmára” egy század, Zágonba és környékére „főstrázsamester báró Preisinger úr” egy százada, Szentgyörgyre és környékére Ernst úr százada érkezett.

Elhelyezésük igen nagy terhet jelentett a lakosságnak. Táplálásukról gondoskodniuk kellett. Próbálták felosztani a kötelezettségeket: Árkos, Kőröspatak, Kálnok, Zalán, Bodok, Étfalva, Gidófalva lakosainak hetente négy vágómarhát kellett szállítaniuk a szálláshelyekre. Már ez a tény is árulkodik a katonaság nagy számáról. Az Illyefalvára helyezett katonák ellátáshoz a szotyoriaknak, kökösieknek, uzoniaknak kellett segítséget nyújtaniuk.

A nagyszámú katonaság jelenlétéért azért is panaszkodtak, mert abban az évben Sepsiszékben a szárazság miatt „annyira megszűkült a gabona, hogy nagyrészük a szegénységnek kölcsön vett gabonával élt, s annyira megdrágult vala, hogy korábban megszokott áron nem lehetett venni”. Így a kenyeret Brassóból kellett szállítaniuk.[24]

A határőrség szervezése idejénfontos szerep jutott az úgynevezett limitrophusoknak. Maga a szó határőrt jelent, és limitrof, limitrophea, limitanea, limitrofus formában  terjedt el, hivatalos iratokban „limitanea militia” formában is használták, de az 1700-as évek közepén, a határőrség szervezése idején az erőszakolt határőrök, a limitrophusok közé állás használatában egyre ellenszenvesebben árulás, megvetés jelentést kapott, sőt akkor is, mikor általános kényszerítés következtében mindenütt kénytelenek a fegyverek felvételére, akkor is „lif-lof”-nak nevezték az új katonákat.[25]

Amíg a székelyek egységesen megtagadták az engedelmességet a határőrség szervezőinek, addig tulajdonképpen semmi előrehaladást nem tudtak felmutatni, hiába próbálkoztak fondorlatos utakat keresni, különböző ígéretekkel híveket találni. De a hatalom örökös elve az volt, hogy belső megosztással leküzdhető az akadály. Most is ez történt. Nem véletlenül tartotta fontosnak a bécsi udvar, hogy mind a fejedelmi, mind a püspöki széket az udvarhoz hű emberek foglalják el, mert a határőrség szervezése idején az udvar szolgálatába az egyház híveinek egyik részét is be tudták vonni. Bajtay Antal püspök utasításba adta papjainak, hogy támogassák a szervezőket.

Az egység megtörése e közös ténykedés eredményének tekinthető. Amint már említettük, Buccownak Gyergyóból megalázva kellett távoznia, mégis az első sikert itt érte el. A szentmiklósi pap, esperes-plébános, Sikó József és Márton János tanító közös működése eredményeként október 25-én délután Buccow szállásán 40 ember jelentkezett a fegyverek felvételére és eskütételre. Az eseményt így rögzítették: „midőn az hütet felmutatott ujjakkal mondották volna, csak megszólaltak, és az hüt formuláját nem érteni kiáltották … és úgy ismég azon nap semmi sem végződett, hanem 26-án, harmadnap a szentmiklósiak közül, éppen mikor ő exellenciája Csíkba indulni igyekezett volna, érkeztek, és a juramentumot letették, de csak maguk hazáját oltalmazni, mivel az odavaló esperes úr is … prédikálta ilyen szókkal: az ördög testét, lelkét vigye el, ha az hazából elviszik őket”.[26]

Talán ennek hírére Gyergyóban, Csíkban még más helyeken is jelentkezek néhányan eskütételre. Rendszerint azt is hozzáfűzték, hogy a hűségre vállalkozóknak valamely olyan vétkük volt, hogy a büntetéstől ezáltal reméltek szabadulást.

Több helységben a papoknak is volt közük a megalkuváshoz, de helyettük inkább azt kell megemlítenünk, hogy többségük kiállt a nép mellett, tanácsaikkal segítették őket gondjaikban, bajaikban. Legtöbbjük a szervezés során sietett a lakosság segítségére, de kitartottak mellettük magukat nem kímélve akkor is, amikor a hatalom erőszakkal valósította meg a határőrséget. Máig tartó tisztelet övezi a madéfalvi Zöld Péter és a szentsimoni születésű delnei pap, Beke István emlékét. Nem feledkezhetünk meg Némethi József szentmihályi, Szász József somlyói, Bodor István tusnádi, sőt a somlyói és esztelneki ferences barátokról sem. Beke Istvánról Siskovics jelentésében azt írta, hogy a csíkiak úgy emlékeznek rá, „mint legfőbb tanácsadóra ebben a bűnös vállalatban, aki immár előbb tett intézkedésemre a csíkszentléleki szintén gyanús pappal együtt”, vagyis Zöld Péterrel „Bajtay püspök által Károlyfehérvárra idéztetett”.[27]

Ettől kezdve a tisztek, katonák különböző vádakkal, megfélemlítésekkel a falvak lakóinak egyik részét eredményesen kezdtél kényszeríteni a fegyverek felvételére. És gyorsan kialakult a napi zavargásokkal teli életmód. Losteiner Leonárd írta: „ettől a pillanattól kezdve a szomszéd a szomszédot, sőt testvér a testvért kezdette hűtlenséggel gyanúsítani. Némelyek a katonatisztek támogatásán keresztül rokonaik javainak kezelőivé akarták magukat feltolni”; „akiket maguknak másképp megnyerni nem tudtak, olyan koholt hamis vádakkal álltak elő, hogy a bevádoltakat mint lázadókat kísérték be, vasra verve a szeredai várba. Volt olyan gyanúsított, akinek nemcsak házát fosztották ki, hanem „őt magát is vasra verve szállították a szeredai várba, és ott töltött el 14 napot”.

De Buccow Csíkszeredában tartózkodása idején is Szentimréről hét korábban megbélyegzett ember Taplocán felkereste Buccowot, és esküdtek a katonaságba állásra. Mentesítették is a büntetéstől, jutalomban is részesültek.[28]

A következő napokban egy-egy kis csoport a limitrophusok közé állt Szentkirályról, Szépvízről, Delnéről, stb. Ezek a csoportok most már hol védekeztek társaik megvetése miatt, hol támadtak, követelték, hogy a közösség többi tagjai is közéjük álljanak. A fegyver birtokában, az ott állomásozó katonák, tisztek támogatásával gyakran ők maguk is erőszakhoz folyamodtak. Vádaskodásokra, gyakran véres összecsapásokra is sor került.

Különösen kiemelkedik az 1763. január 11-i várdotfalvi (Csíksomlyó része) gyűlés, amikor a székek rendjei szokásos gyűlésüket tartották. A környék új limitrophusai körülvették a házat, és közölték: az írásba foglaltak teljesítése nélkül nem távozhatnak az épületből. Élet-halál viszony alakult ki a nemesi vezetők és a  felbujtatott tömeg között. A tisztek és a katonák némi kárörömmel nézték a történteket, nem siettek a rend helyreállítására.[29]

A zavargások, az erőszak fokozódását látva sokan menekültek az erdőre, s ott több hónapig bujkáltak a szervező bizottság elöl.[30]

NEMCSAK AZ ELLENÁLLÁS HÍRE terjedt gyorsan a székek falvai között, hanem az is, hogy némelyek, sőt falvanként egy-egy kisebb csoport „Buccow katonái” közé állt. Rendszerint olyanok, akiknek valamely törvényes ügyük volt: általa kedvezőbb ítélethozatalban bíztak, vagy pedig előnyös helyzetbe jutásban reménykedtek.

A szervezőket itt is támogatták az egyház képviselői. A kovásznai református esperes, Imre Sámuel végig a segítők közé tartozott, később hűségéért (árulásáért) az osztrák hatalom kitüntetésben részesítette.[31]

Arról is maradt feljegyzés, hogy gr. Mikes Antal főkirálybíró a lázadó megmozdulásokat látva gyakran írt a háromszéki espereseknek, hogy vallásuktól függetlenül segítsenek a türelmetlen megmozdulások, a „rugdolózások” lecsillapításában.[32]

Bár a nemesség ellenezte a határőrség szervezését, mivel az osztrák hatalom kiterjesztésében a maga erejének fokozott csökkenését látta, és jobbágyaik katonának állásának lehetőségétől is óvakodtak, mégis a fegyverhez jutott limitrophusok ellenük is fordultak, számos kúriát és az Apor és Kálnoky birtokok egy-egy részét megtámadták.[33]

Bikfalváról méltóságos obesterné Apor Anna asszony azt közölte, hogy többen az udvari bíró házára támadtak: limitropus strázsamester Vásárhelyi vagy Kakas Sámuel más gyalogkatonákkal: Márkos Sámuellel, Szakács Mihállyal, Páll Mártonnal, közöttük volt Sztojka István jobbágy is. Megverték, megsebezték, három forintos kucsmáját is elvitték.[34]

A Háromszékre érkezett katonák és az időközben fegyvert felvett limitrophusok kegyetlenkedései azt eredményezték, hogy 1762 őszére zendülés tört ki, fosztogatás kezdődött. Elsősorban a nemesekre támadtak: élelmet, más értékeket tulajdonítottak el. Kényszerrel fojtották el, és a hatóságok azt követelték, hogy, az azokban a napokban eltulajdonított dolgokat, elhajtott állatokat juttassák vissza tulajdonosaiknak.[35]

Sokan gondoltak arra – az elégedetlenséget s a lázadó hangulatot, tettlegességet is látva –, hogy különösen a szegényebb embereket próbálják segíteni: ne szállásoljanak hozzuk katonákat, ne büntessék, ne bántalmazzák, mert „könnyen fellobbanható a tűz”, kitörését meg kell előzni.[36]

De veszélybe kerültek a kastélyok és a benne lakók is. Ezért Kálnoky Antal is feleségét egészen Miskolcig menekítette, hogy ott biztonságban legyen. Ott az hírlett, hogy a székelyek Háromszéken ölik a tiszteket, ezért Kálnoky Antal „igaz hites társa, Bányász Anna” 1763. május 23-án keltezett levelében azt panaszolta, hogy már három levelére sem válaszolt férje. Történt valami?[37]

Háromszéken is kezdetben az ellenállókat azzal próbálták „szelídíteni”, hogy tudakozódtak: van-e a helységben olyan személy, aki valamely hibát követett el, s amelynek hivatalos büntetés következménye. Ígérték: a beiratkozás, a fegyverek elfogadása, a mérték alá állás eredményeként megszabadulhatnak a büntetéstől. De úgynevezett „olcsóbb” eszközökhöz is folyamodtak: a szokásos határ menti ellenőrzésre kötelezően beosztott lakosoknak kezébe adták a fegyvert, s ezzel határőrnek is nyilvánították, hisz elfogadta a fegyvert. Másoknak is csak valamely ürüggyel adtak kezébe fegyvert, s nyomban őket is beírták a határőrök közé.[38]

A felfegyverzett katonák számos olyan történeten derültek, amelyet a kényszerhelyzetbe került lakosok követtek el. Feljegyeztek olyan eseteket, amikor a hatalom képviselői éjjel lakásokra támadtak, s olyankor a férfiak alsóneműben, mezítláb próbáltak menekülni. Vagy megtörtént, hogy egyesek gyors menedéket a kéményben találtak, de onnan addig nem engedték ki, amíg a beírásba nem egyeztek bele.[39]

Egerpatakon 1762 októberében limitrophus katona, Dénes Mihály és kilenc társa Kis Ferenc lakására tört, lefoglalta négy ökrét, kényszerítette, hogy szekérbe fogjon, és induljon velük, de az ökrök csak Tatrangig bírták az utat. Ekkor arra kötelezték, ő fogadjon marhákat, hogy eljuthassanak úti céljukhoz, a „ sáncokhoz”.

Bikfalváról pedig szintén 1762 októberében limitriohus Szabó Mihály az országúton fogta el Páll Jánost: „maga házához vitte, ottan verte, rongálta, onnan fogva Szentgyörgyre az Mlgs brigadéros úrhoz küldötte, ott vasra verettetett, és onnan jó idővel fizetéssel szabadult”.

Fejér Samuel azt közölte, hogy „az Dragonyos Hadnagy ur három hétig házában lévén, minden ok nélkül a szolgájával meg rugodoztatta, verette, feleségét magát is verte, taszigálta, rugdosta, rebellisnek irtoztato káromlással szüntelen szidalmazta”

Uzonban Simon Gábornak – miután a limitrophusok közé állt – tetteit megismerte a falu és az egész környék. 1762 októberében falustársát, Deák Jánó Mihályt elfogatta, a maga házához vitette, egész nap fogságban tartotta.

Ugyanő nyolcad magával éjszaka jelent meg Kuti István házánál, hogy elfogják, mivel nem állt a katonák közé.[40]

Az erőszak fokozásával ha bizonyos eredményeket el is értek a határőrség szervezésében 1762 késő őszére. majd a következő év januárjára, mégis egyre kiterjedtebben kellett tapasztalniuk az ellenállás fokozódását. Már pedig Bécsbe Buccow eredményről küldött beszámolót.

1763 januárjában Uzonba küldtek átiratot, amelyben mellékelték a „Flsg Királyné Aszszonyunk” közlését. Kérik, hogy a „Nationalis Militia dolgában ki ki a maga hűségét, szorgalmatosságát s elő mozdítását” bizonyítsa, „kötelességének mutassa”, „annak akadályoztatására vagy valami legkisebb gátlására alattomban …  tenni ne merészeljen”. Amennyiben ilyent tapasztalnak, azonnal jelentsék a legközelebbi katonai parancsnokságnak, hogy ők megfelelő büntetést szabjanak ki. Mindenkinek kötelessége jelenteni azt is, ha azt tapasztalja, hogy egyesek valamely írások terjesztésével akadályozzák a szervezők munkáját.[41]

Mivel a tulajdonképpeni előbbre haladás azzal mérhető, hogy hányan álltak a határőrök közé, kérték, hogy mind Orbai-, mind Miklósvárszéken sürgessék az esketést. Ígérték: a jó eredmény „díjaztatik”.[42]

Uzonban 1763, március 14-én azt határozták, hogy amely községben az összeírt lakosok az eskü „le tételére még elé nem állottak volna”, ott Antos István, Sepsiszék alkirálybírója katonai kísérettel megjelenjék. A lovasok részéről Heisler kapitányt, a gyalogosokhoz magyarul tudó tisztet hívjanak: elsősorban Nagyborosnyóra, Cófalvára, Barátosra, Pákéra, Kovásznára látogassanak.[43]

1763 márciusára ismét növekedtek az ellentétek a limitrophusok és a fegyvert fel nem vett lakosok között. Néhány helységben összecsapásokra is sor került. A zavargások már olyan méreteket öltöttek, hogy könnyen kiterjedhettek volna akár az egész székre is, ezért a katonai vezetők Brassóból még egy század katonai segítséget kértek.[44]

De a zavargások akkor sem szűntek. Sőt a katonaságban további támogatókat látva az újonnan s a már régebben limitrophusnak állt lakosok hol falustársaikra, hol a szomszéd falvakra rátámadtak: fenyegetéssel, veréssel, elzárással követelték az engedelmességet. Az ellenállók hiába hivatkoztak arra, hogy a királynő rendelete szerint csak az önként jelentkezőket fogadják el a fegyverek felvételére.[45]

Ez vezetett oda, hogy az állandó zavarások, lefogások, éjjeli megtámadások következtében több falu lakossága összefogott, hogy közösen induljanak a támadók ellen. Mintegy 600 lázadó Egerpatak, Réty, Magyarós, Bita mellett gyűlt össze. Azt határozták, hogy bevonulnak Szentgyörgyre, az ott állomásozó katonákra támadnak, elveszik fegyvereiket, ágyúikat elragadják, az Ernst alezredes rendelkezésére álló dragonyosok életét kioltják.[46]

Az ellenállók folyamatosan többször, több helységben is összegyűltek, hogy további teendőikről tanácskozzanak.

Akik a fegyvert letették, 1763. június 14-én Lécfalván tartottak megbeszélést. A gyűlést Sepsiszék alkirálybírája, Antos Isván hívta össze. Az időpontot, helységet, a résztvevők nevét oly titokban tudták tartani, hogy a nyomozó tisztek később is csak egy-egy foszlányát ismerhették meg az ott elhangzottaknak. Az összegyűltek elégedetlenségüket fejezték ki a katonaság szervezése idején történtek miatt.[47]

1763. július 11-én Márkosfalván tartottak közgyűlést. Megpróbálták összesíteni azokat a panaszokat, amelyeket a nemesek és a fegyvert visszautasítók ellen az osztrák tisztek elkövettek. „Nagy sérelem rájok nézve, hogy a székelységet ősi szabadságai s a Leopold-hitlevél ellenére német tisztek alatt katonáskodni kényszerítik, kik a nemzet törvényeit nem ismerik, szabadságait és szokásait megvetik, természetét és nyelvét nem értik, a tisztek sok jobbágynak és zsellérnek fegyvert adtak, földesuraikra fölingerelték, megtámadták (őket); erőszakkal rájok mentek s jobbágyságról szóló leveleiket kivették. Ernst József alezredes nyilván tolvajoknak, rebelliseknek nevezte a székelyeket, tisztes öreg urakat lehuncfutozott, cujonnak csúfolta, magát a székelyek kapitányának hirdette, holott ily hivatalt csak bennszülött és birtokos székely viselhet; említett alezredes a szállásokat is igen önkényesen igazítja, nem a katonai szabályzat szerint, a határok őrzésére azokat s annyit rendel, akiket és mennyi neki tetszik. A szék közössége húsz panaszos kérvényt zárt fölterjesztéséhez, melyekben a tisztek kegyetlenségei és bántalmazásai vannak eléadva s tanúkkal igazolva, azok fölött elésorolja, hogy Miháltz kapitány egy előkelő széktisztet régi kurucnak nevezett, egyet Brassóba küldött börtönbe; mikor néhányan a fegyvert letették, dühösen felkiáltott: millió ördög szaggassa el őt, ha ő nem adja nekik vissza a fegyvert, s azt hirdette, hogy a székelyek akárhova elmehetnek, hozzájok nem tart számot a császárné, Beszterce vidékéről 7000 jószágtalan oláhot hoznak be, s helyökre telepítik; kapitány Chernna egy 50 éves vak jobbágyat vitetett be fogságba, s fegyvert adott neki, nemes embereket kivont karddal vert meg azért, hogy a fegyvert le akarták tenni, egy más nemest pedig azért, hogy nem akarta bizonyítani azt, hogy a székelység Háromszéken önként vette fel a fegyvert. A népnek nehezére esik, hogy ősi szabadsága s a Leopold-hitlevél ellenére törvény helyett bot, magyar helyett német tisztek alatt kényszerítik szolgálni, kik durvák, dölyfösek, a nemzet törvényeit nem ismerik, nyelvét nem értik...”[48]

A helyi lakosok türelmetlensége nem csillapodott. A főkormányszék Bethlen Miklós főkormányszéki tanácsost küldte Háromszékre. 1763. július 19-i keltezéssel Sepsi-, Kézdi-, Orbai-, Miklósvárszék küldötteivel közölték, hogy „Felséges Királyné Aszszonyunktól aprobáltatott légyen azon substantioja az M. királlyi Gubr. Mellyel minapiban be küldette ide Székünkben, az Tets. Groff Bethlen Miklós Úr eö Exellentiáját, az fell lázadott népnek csendesítésére”. Elvárják, hogy a vezetők támogassák.

Bethlen Mikós rendszerint megtalálta annak módját, hogy az elégedetlenek komolyabb összeütközésbe ne keveredjenek.[49]

1763 októberében Angyalos határában összetűzésre került sor, még a fegyverek is eldördültek. Az történt, hogy a laborfalvi limitrophusok katonai kísérettel megjelentek Angyalos határában, és a csordából kiválasztottak két ökröt. Amikor kezdték elhajtani, a falu lakossága rövid idő alatt összegyűlt, és követte az elhajtókat.. A kísérő katonák kardlapokkal próbálták visszatartani a lakosságot, Lázár Istvánnak a bal lapockáját súlyosan megsebesítették, de másokra is kardot vontak. A botokkal felszerelt lakosság a limitrophusokra támadt, de a katonák puskájukkal a kísérő angyalosiakra lőttek. Ennek következtében Mátyás József megsebesült „testén hét vagy nyolc seb keletkezett, fekszik azóta is, a serétek még mindig a testében vannak, igen rossz állapotban van”.

A lövöldözés után az angyalosiak abbahagyták az üldözést, a katonák pedig elhajtották az ökröket.[50]

Háromszéken 1763. október 3-án összegező iratot készítettek a limitrophusok tetteiről. A leírások hasonlítanak az előző évi eseményekhez. Kiderül az is, hogy a helyi limitrophusok a Brassóból érkezett katonákkal együtt támadtak a lakosságra.

A szöveget Sepsimartonosi Pásztor Sámuel és Szemerjai Bora Sámuel írta alá, mindketten nemes székelyek.

Uzonban Pünkösti Mózes közölte, hogy két kökösi lovas katona: Orbek József és Tok Sámuel a határban „minden ok nélkül” rátámadtak, menekülés közben egészen a faluig kergették, mivel a falu mellett elesett, „ottan mindketten addig verték kardokkal, míg el nem unták … ha magán eret nem vágatott volna, magát cura alá nem adta volna, egészben debilitáltatott volna is, az mint hogy két hétig feküdt”.

Szintén uzoni lakosok gyakran panaszkodtak Simon Gáborra és Dénes Mihályra. Miután a limitrophusok közé álltak, és fegyvert kaptak, garázdaságok sokaságát követték el. Állataikat a vetésekben legeltették, a kerteket lebontották, úgy vélték, rájuk a helyi szokások most már nem vonatkoznak, gyakran támadtak falustársaikra, a szomszédfalvakba is elmentek, követelték a lakosságtól, hogy a katonák közé álljanak.

Kuti Gyuláné elmondta, hogy Simon Gábor „minden igaz ok nélkül igen motskos szavakkal szidalmazta, sok ízben kurvázta, kurvának szidta égtelen káromkodásokkal”.

Kuti István panasza: „Három rendben menvén házára Simon Gábor nyolcad magával éjszakának idején, hogy elfogják … azért hogy katona nem lett”.

Kuti Sámuel közölte:  Brassóból jött „Trombitás Balog István Kapitány Haszler úr Compániájából való Quartélyba szállván házához fél esztendőt ott töltött, cselédit hideg télnek idején házából kikergette, üldözte … sok gyermekét a padról le akarta húzni, ki akarta vetni, magát is üldözte, sok ízben házánál sem lakhatott”.

Dánér Mihály is éjszaka több társával kereste „el akarván fogni, hogy fegyvert nem vett, két hónapig kellett házát kerülnie. Sógorával, Jankó Mihállyal még gyermeke temetésére sem mehetett el”.

Ganyó Mihály is Simon Gábort vádolja: társaival az úton támadtak rá, „verték, vagdalták, egyik fülét le is vágták”.

A kökösi Nagy Györgyné azt mondta el, hogy Serestén Mátyás, limitrophus katona éjszaka házára támadt, leányát „fekvő ágyából karjánál fogva hurcolva tépte, mezítelen kardjával fejét el akarta ütni, minden ok nélkül”.

Bikfalváról Apor Anna közölte, hogy limitrophus Kökösi Györgybíró Pál társaival kocsijára támadt, ha a kocsis el nem hajt, talán meg is ölték volna.

A Háromszéken tartózkodó tisztek között gyakran emlegették Kálnoki Sándor nevét. Katonáival Kisborosnyón Simon Ferenc házára tört, elfogatta, keményen megkötöztette, kivont fegyverek közé vetette, és este Zágonba vitette, ugyan sikerült megszöknie, de családjára támadtak, öreg anyját boszorkánynak szidták egyéb rút káromkodásokkal. Azt akarták megtudni, hol tartózkodik a megszökött fia.

Egerpatakon Maksai Sándor lakására karácsony első napján törtek katonái. A tíz katona mindenekelőtt azt követelte, hogy tíz susták „patkópénzt” fizessen ki nekik. Azután Lisznyóba szállítottál, ahol Kálnoki Sándor levonatta a földre, és „32 pálcát adatott a farára, megverettetése után erővel fegyvert vétetett véle”.[51]

Hasonló tettekért számos panasz hangzott el: voltak olyanok, akiket földre tepertek, irgalmatlanul megverték, bezáratták, onnan nem szabadulhattak, amíg  nem fogadták el a fegyvert.

Bethlen Miklós háromszéki látogatása után átiratot küldött Kézdivásárhelyre. Azt kérte, tájékoztassák a főkormányszéket: a katonák, a limitrophusok a lakosság ellen milyen kihágásokat követtek el? A panaszok egész sokaságát rögzítették. Bizonyos félelmek ellenére olyan adatok maradtak fenn a fentiekhez hasonlóan, amelyek bő tájékoztatást nyújtanak a korabeli állapotokról.[52]

Eljutott a bizottsághoz az a levél is, amelyben Miklósvárszék alkirálybírója, Baló László jelentette, hogy a székbeli katonaság száma az utóbbi időben igen megszaporodott. A lakosság azt panaszolja, hogy a falvakban rátámadnak azokra, akik nem vették fel a fegyvert, meg is sebesítik az ellenállókat, ezért lázonganak. A miklósvárszéki alkirálybíró arról is tájékoztatót küldött, hogy a székben „bizonyos izgató köriratok”-at bocsátottak ki, és terjesztettek, amelyek lázadásra biztatják a lakosságot. Ezért figyelmeztette a vezetőket: kövessék figyelemmel, mert az ilyen tettek veszélybe sodorják az elkövetőket, de az egész széket.[53]

A korabeli állapotokról tájékoztatnak azok a feljegyzések is, amelyek a főnemesekről szólnak.

AZ ERŐLTETETT SZERVEZÉS SORÁN  a panaszok annyira elszaporodtak, hogy valóságos polgárháborús hangulat alakult ki Háromszéken is. Egymást érték a panaszlevelek, amelyeknek egyik része eljutott a Bécsi Udvarba. Arról szóltak, hogy általános az elégedetlenség a székely székekben, a katonák erőszakkal írják fel határőröknek a lakosokat, akik ellenállnak, a kegyetlen büntetések miatt könnyen általános lázadás törhet ki, minthogy arra már korábban is többször figyelmeztették a hatóságot. Sokan az erdőkbe menekülnek, mások kénytelenek elhagyni szülőföldjüket.

A császárnő is világosan kiolvasta a jelentésekből, hogy Buccow hibás úton próbálta megszervezni a határőrséget, helyrehozásához gyors elhatározásra van szüksége. Annál is inkább, mert az olcsóbb katonaságról, a határőrség megszervezéséről nem szándékozott lemondani. Ezért Siskovics Józsefet Erdélybe küldte, majd az ő jelentései nyomán Buccowot Bécsbe rendeltette. Az intézkedésből látszott, hogy valamely új megoldást keres az Udvar.

1763. május 8-án Siskovicsot arról értesítették, hogy a továbbiakban megszüntetik Buccow tervének alkalmazását, őt bízzák meg újabb terv kidolgozásával. Sőt kinevezték az új bizottságot is. Elnöknek Gyalakuti gróf Lázár Jánost jelölték, aki a szárhegyi Lázár családból kiszakadt nemzetséghez tartozott. Kinevezésekor 60 éves, és az Erdélyi Főkormányszék tagja. A nagyenyedi kollégiumban tanult, tanárai közül a híres Pápai Páriz Ferencet említjük meg. Külföldi egyetemeken bővítette tudását. A latin műveltség ismeretében maga is latin nyelven írta versei jelentős részét. A Bécsi Udvar műveltsége ismeretében tüntette ki: 1733-ban bárói, 1745-ben grófi címet kapott. Mária Terézia megbízott benne, a császárnő hű emberének tartották. Buccow ellenfeleihez tartozott.

Gróf Bethlen Miklóst mint a főkormányszék tanácsosát javasolták a bizottságba. Körültekintően, a különböző helyzeteket józanul megítélően végezte feladatát. Az új bizottság megalakulásakor is azért tartózkodott Háromszéken, hogy a lázongó tömegeket lecsillapítsa. Ő is szembefordult Buccow intézkedéseivel

Harmadik tagja a bizottságnak Siskovics József. Szegeden született, magyar családban élt, korán katonának állt, bátorságáért, hűségéért gyorsan emelkedett a ranglétrán, harmincegy évesen őrnagyból egyenesen ezredessé léptették elő, hat év múlva már tábornok. Magas kitüntetésekben részesült.

A bécsi Udvar felismerte, eredményesebb lehet a határőrség szervezése, ha a lakossághoz a szervezők anyanyelvükön szólnak. Ezért nevezte ki a bizottság tagjait a királynőhöz hű magyarok köréből.

Az új bizottság körültekintően két tervet is készített, az ott közöltekre figyelve Mária Terézia 1763. október 8-án kiadta rendeletét a határőrség új szempontok szerinti szervezésére. Kitért a korábbi célok megjelölésére is, a „birodalomnak oltalmára”, de a sokszor hangoztatott önkéntesség szemlélete helyett, most figyelmeztette az ellenállókat: egy hónap alatt mindenki álljon a határőrök közé![54]

A vita legtöbbször a fegyverek felvétele, majd letétele vagy a teljes ellenállás körül folyt. Sokan a kezdeti időszakban félrevezetve vagy erőszak hatására ugyan felvették a fegyvert, de a későbbi általánosan elterjedt állásfoglalás szerint különböző alkalmakkor le is tették. Még meg sem alakult hivatalosan az új bizottság, már október 6-án Baróton Katzki kapitány parancsban közölte: „Parancsolatja báró Siskovics generális ő exciájának, publicaltatja, az melyek az fegyvert letötték, minden további gondolkodás nélkül felvegyék, és a tiszt urak nekik fegyvert adjanak; az fegyver felvevése után, akik tökéletlenséget elévesznek, ma felveszi, holnap leteszi, azok hadi articulus szerint meg fognak büntettetni. A melyek fegyvert akarnak venni, Barótra jöjjenek… Mivel ő felségének teljes szándéka, akaratja és parancsolatja”.[55]

Ha eddig az ellenállók azt hangoztattál, hogy a királynő nem közölte írásban a határőrség felállítását, hisz többszöri kérésre sem tudták sehol felmutatni, az új bizottság már írásban bizonyítja, benne azt is, hogy az eddigi gyakori hivatkozás az önkéntességre nem érvényes, mert most már a királynő kötelezővé tette a határőrség megszervezését.

Mikes Antal arra figyelmeztette a székeket, hogy a helyiek és a katonatisztek között ne legyen ellentét, „egyenlő igyekezettel és szeretettel” kövessék Ő Felsége utasításait. A küldött utasítások „érkezése előtt sok haszontalan hazugságok” tejednek, a „népet ok nélkül való lármára” ingerlik, s „vérgerjesztő” hírek keringenek. Arra szólít fel mindenkit: bizonyítsuk, hogy „Ő Felségének valóságos Hívei vagyunk s voltunk mindenkor”.

Arra is figyelmeztet, hogy bármely székben valamely nem várt jelenség mutatkoznék, azonnal intézkedjenek.[56]

Az új bizottság– az eddigi szokáshoz híven – Gyergyóban kezdte a szervezést, a falvakból fenyegetéssel ismét összegyűjtött férfiak december 18-án az örmény templom terén eskütétellel bizonyították, hogy elfogadták a határőrök közé állást. Utána a bizottság és a meghívottak a győzelmet ünnepelték, pedig az a székelység megalázása volt.

A siker mámorában Felcsíkon, Szenttamáson is ünneplésre készültek, de bizonyos zavaró hírek érkezése után december 29-én Dánfalvára helyezték át székhelyüket.

A bizottság arról értesült, hogy nem folytatódhat az esketési szertartás sora, mivel már karácsony harmadnapján a madéfalviak testületileg az erdőre indultak – így fejezik ki ellenállásukat. Követték őket a rákosiak, madarasiak, szentmihályiak, szépvíziek, taplocaiak, alcsíkiak. Rövid idő alatt a Szépvíz melletti Szalonka- völgyében mintegy 1200-an gyűltek össze. Híre járta, hogy érkeznek a háromszékiek, udvarhelyiek is. A bizottság tagjai különböző ürüggyel próbálták hazahívni az összegyűlteket, még feleség- és gyermekeiket is a téli hidegben utánuk küldték, de sikertelen maradt minden fondorlatuk.

A hírre mintegy 700-an a háromszékiek is indultak, 1764. január 2-án a Kászonokban aludtak, 3-án Menaságújfaluban szálltak meg, 4-én a Szalonka-völgyében találkoztak a csíkiakkal. A későbbi bűnfenyítő bizottság jegyzőkönyvének abból a részéből, amelyet Miklós György mondott el, tájékozódhatunk arról, az erdőben hogyan éltek az ellenállók: „A nép, amint az erdőben volt imitt-amott tüzet csinált volt magának”;  egyik vezető „minden tűztől rendelt négy-négy embert, akik fát vágjanak, és tüzeket rakjanak, mivel a háromszékiek is oda érkezőben vagynak”. Arról is beszélt, hogy „a háromszékiek után is elküldöttek, és azok elérkezvén, elküldjük a méltóságos királyi comissiónak a felolvasott instanciát” – határozták.[57]

Mivel a háromszékről érkezettek lovaiknak a behavazott hideg erdőben nem tudtak élelmet, szállást sem biztosítani, ezért közösen úgy határoztak, levonulnak Szépvízre, majd az időközben felszaporodott, mintegy 2500 ellenszegülő január 5-én Madéfalván szállt meg. A bizottság felszólította a lakosságot: senki ne merjen idegent lakásába fogadni, a háromszékieket pedig utasította: azonnal térjenek haza.

A Madéfalván összegyűltek, a vízkereszti ünnepre való tekintettel azt kérték küldöttjeik révén a bizottságtól: január 7-én fogadják őket, hogy közösen kidolgozott iratukat átadhassák.

Siskovics altábornagy, különösen alezredes Carato állandó sürgetésére követelte a bizottságtól: ne  várják meg a következő napot, adjanak parancsot a Madéfalván összegyűltek megtámadására, szétverésére. Bethlen Miklós ellenezte. Azzal érvelt, hogy meg lehet hallgatni az összegyűltek panaszát, meg is tudnak egyezni velük. Próbálkozása már korábban Háromszéken sikerrel járt. Ne kezdjenek véres támadásba. És ekkor  a végső szót az elnöknek, gróf Lázár Jánosnak kellett kimondania, aki Siskovics pártjára állt. Kiadták a parancsot a támadásra. A katonák már január 7-én éjjel 3 órakor mintegy 1300-an felfegyverkezve indultak Taplocáról, 4 órakor körülvették Madéfalvát, és ágyúikkal megkezdték a támadást, majd a katonák behatoltak a faluba: ütötték, vágták, lőtték, gyilkolták, akiket megtaláltak. Nem kímélték a lövések és a kiabálások hallatán az utcákon összegyűlt asszonyokat, gyermekeket sem. A katonákat utasították, hogy a támadás során keressék a háromszékieket, azonnal végezzenek velük, mivel a parancsra nem tértek haza. Feljegyezték, hogy a háromszékiek a Kárpátok felé menekültek, arra számítottak, hogy a hegyek lábánál hazatérhetnek. Arról is írtak, hogy a katonák, külön hívták a háromszékieket. Mivel segítségre számítottak, megjelentek, s akkor ölték halomra őket.[58]

Több műben is 400, sőt több halottról is írtak, az emléktáblán az olvasható: „CSÍK ÉS HÁROMSZÉKI 200 SZÉKELY VÉRTANU EMLÉKÉRE…” állították, vagyis annyi halottat temettek a sírhalomba.

A halottak közül a környéken lakó családtagok sokat hazaszállítottak, otthon temették el. Heidendorf Conrad Mihály önéletrajzában azt írta: „a közelfekvő falvakból a halotti harangkongatás mindenfelől felhangzott, s olyanná lett a csíki völgy, mint a halál völgye”.[59]

A Madéfalván történtek oly mély sebet vágtak a székely nép testén, amely ugyan gyógyulgatott, de sajgása még 250 esztendő után is érződik.

A BŰNÖS EMBER MAGA MENTSÉGÉRE, tettei leplezésére a kitalált vádakat gyorsan terjeszti. Carato azt közölte: „ők kezdték a tüzelést … a házak ablakaiból is puskáztak kifelé, kénytelenek voltak erőszakot és fegyvert alkalmazni ellenek, és tüzet vetvén a házak fedelére, a falu harmadrészét felégetni”.[60]       

De hát senki nem halt meg a katonák közül.

Buccow is, akit a királynő még 1763. október 14-én visszahelyezett a főkormányszék elnöki székébe, úgy nyilatkozott: azért is szét kellett verni az összegyűlt székelyeket, mert Háromszékről 3000 lovas, Udvarhelyről 4000 gyalogos útban volt a csíkiak segítésére.[61] Erről senki más nem tudott.

Az újonnan alakított bizottság nevében gróf Lázár János nyilatkozott az eseményről. Pontosan megfogalmazta becsvágyukat, és a királynő akaratának teljesítésére törekvést – minden áron: „ arra a meggyőződésre kell jönni, hogy a kegyetlen eszköz felhasználásában leginkább azon aggodalom vezérelte a bizottságot, hogy különben a benne helyezett bizalomnak, az iránta tanúsított legfőbb kegynek elég pontossággal megfelelni nem lesz képes”.

Az elnök-gróf latin nyelvű „kedélyes” verset, úgynevezett khronosztichont is írt Bajtay Antal püspöknek CastIgata seDItIo sICVLorVM (A székelyek megbüntetett támadása) címmel. A latin szöveg magyar fordítása:

Kik a fejedelem fegyverétől vonakodtak,

Csík-Madéfalva tűzzel felgyújtatott,

A háromszéki nép alja és sepredéke

Velök csatlakozván levágatott vagy elfogatott,

Január 7-én napkeltekor

Másoknak az engedelmességre örök például,

Hogy megtudják, hogy fejedelmet büntetlenül bántani nem lehet.

Jegyzette Gyalakuthi b. és gr. Lázár János.

Egy másik chronostichon a SICVLICIDIVM, melynek szerzőjét nem tudjuk[62]…

Bajtay elismerőleg és köszönettel válaszolt a levélre.

Siskovics jelentésében arról írt, hogy a Madéfalvát körülvevő katonák a székelyeket „szétrugasztották, úgy hogy főképp a háromszékiek, akik menekültek, véres fővel futottak még aznap haza Alcsíkon keresztül”.[63]

A továbbiakban is figyelemmel kísérték a háromszékieket. Figyelmeztették Csík lakosságát, hogy lakásukba Háromszékről idejött embert befogadni ne merészeljenek, mert büntetése életük vesztése lesz. Amennyiben háromszékit bárhol találnak, fogják el, kötözzék meg, adják át a tiszteknek.[64]

A bizottság Mikes Antalnak, a főkirálybírónak is átirattal rendelte el: személyesen járja be a háromszéki falvakat, tudassa és magyarázza a madéfalvi eseményeket, tájékoztassa a lakosokat, hogy a háromszékieket kitiltották Csíkból, mindenki lakásában maradjon. Akadályozza meg az esetleges további lázongásokat. Közölje, hogy aki nem engedelmeskedik, továbbra is részt vesz a lázongásban, az számíthat halálbüntetésre.

Január 8-án újabb rendelet érkezett Háromszékre.„ megtiltják a gyülekezést, nem támadhatják azokat, akik korábban beálltak a katonák közé: „…parancsolja ezen királyi comossio a fent említett háromszéki minden szabad lakosnak, hogy ki-ki maga házában csendesen maradjék”. Aki pedig nem engedelmeskedik, a közönséget ellenállásra biztatja, az „minden kegyelem nélkül szörnyű halállal büntettetvén”.[65]

Háromszék főkirálybírája már január 8-án kérő levelet intézett az egyház képviselőihez. Arra kérte: csillapítsák a népet, próbálják engedelmességre bírni”. Annál is inkább, mert a falvak lakói megdöbbenve értesültek a Madéfalván történtekről, s elrettentő példának láthatták az onnan hazatérő sebesülteket.[66]

Január 8-án a katonatisztek is jelentést írtak. Azt közölték, hogy Háromszéken több helyen is a lakosság gyűléseket tartott, lőport készített, azokat, akik felvették a fegyvert halálosan megfenyegették.

A főkirálybíró, Mikes Antal január 6-án írt tájékoztató jelentését 9-én juttatták el a bizottsághoz. Azt írta, hogy Háromszéken fokozódik a tömegek háborgása. Mivel betegsége miatt közöttük nem tudott megjelenni, altisztjeit küldte lecsillapításukra. Időközben száznál több fegyveres udvarába rontott, és követelték, hogy a királybíró támogassa tiltakozásukat. Azt követelték, hogy semmisítsék meg azon határozatot, amely az újonnan felállítandó ítélőszékről szól. A lázangók ugyanakkor hangos, durva szavakkal szidalmazták a tiszteket. „Ő kész ugyan –folytatta a királybíró – élete veszedelmével is a felsőbb rendeleteket végrehajtani, de ítélje meg a bizottság, hogy ilyen körülmények között mit használhat?”[67]

A bizottság továbbra is folyamatosan fél az újabb támadásoktól. Január 9-én  arra figyelmezteti a háromszékieket, nehogy újabb tömeges segítséget küldjenek Csíkba.[68]

További feladatnak jelölték meg, hogy derítsék ki, kik támogatták a felkelést, készítsenek nyilvántartást róluk, majd büntessék meg.[69]

Egymást érik a háromszékiek figyelmeztetései. Január 11-én újból közölték: „Parancsoltatik e felett, hogy senki, semmi szín alatt Csíkba menni ne merészeljen, különben aki ott találtatik akár falun, akár erdőn, halálig is üldöztetik”.[70]

E GYÁSZOS, FESZÜLT HANGULATBAN, amely a madéfalvi vérengzés nyomán alakult ki, nem törődve azzal sem, hogy a környező falvakban mindegyre a véres bosszú következtében elesettek temetésére szólalnak meg a harangok, a bizottság már három nap múlva, január 10-én Rákosra hívta a felcsíkiakat az eskü letételéért. Gyors eljárással befejezték teendőiket, 15-én már Csíkszereda és Zsögöd  lakossága is az engedelmes, fegyvert felvevő határőrök között találta magát. Alcsík és Kászon után Háromszék következett. Mikes Antal január 20-án közölte, hogy várják a szervezőket, a lakosság készen áll a határőrök közé állásra. A bizottság arról értesítette, hogy Háromszéken a sorozást február 3-án kezdik meg.

Mintha semmit sem tanultak volna az alig néhány hete történtekből, Siskovics kemény szavakkal szólította fel Kézdivásárhely lakóit az összeírásra. Az első sor is „Parancsolat”-ként hangzik el. Folytatása: „Tudtára adatik a Nemes Kézdi Vásárhely város szabad lakosságának, hogy a MLGS Királyi Comissionak parancsolattya szerint minden szabad lakosoknak holnapi nap a felséges királyi Parancsnak meg hallgatása” és az azt követő conscripcióra elő kell állni. Stb.”.[71]

Február 29-én a bizottság Uzonban kezdte meg működését. Sorban eskették fel a falvak lakosságát, s március 7-én jelentette Siskovics: „Sepsi fiúszék, Szentgyörgy és Illyefalva városokkal már össze van írva, s a fegyver ki is van osztva közöttük”, „hadi rendben; ünnepélyes csendben zajlott az eskütétel”.

A jelentéstétel napján a bizottság már megérkezett Nagyajtára. Itt is sorban osztották ki a fegyvereket minden faluban, 13-án Nagyajtán az Okelli-gyalogezred századai és a Kálnoky-huszárezred katonái sorfalat álltak, majd ágyúdörgések között – mint más alkalmakkor is – az új határőrök a királynőre és a hazára hőséget esküdtek.[72]

A bizottság 1764. március 16-án már Bardócon tartózkodott, és folytatta a határőrség szervezését.

A madéfalvi veszedelmet követő napokbana bizottság tagjai a maguk védelmére kivizsgáló katonai bizottságot is alakítottak. Fontosnak tartották az írásos rögzítéseket  az ellenállás bizonyítására, mert azzal igazolni akarták a székelyek bűnösségét.  

Siskovics már január 9-én Taplocán azt írta, hogy 400 ember fogságba került, de nagyrészüket hamarosan szabadon is engedték, a háromszékiek közül falvanként csupán egy-egy embert tartottak vissza, „hogy a vallatás folyamán a felkelés okát” megtudhassák. A kihallgatások eredményéről két nap múlva közölte: „az elfogottak vallomása szerint a háromszéki főkolomposok közül jelen volt Balog László, Óvári János és Csorja János, akik közül a két utóbbi, úgy hiszik »elesett«; a legfőbb kolompos azonban Olosz Samuel, aki őket Háromszéken összetoborozta, és Csíkba vezette”.[73]

A vallatásról a későbbiekben azt tudhattuk meg, hogy a foglyokat „erősen megverték”, másik vallomás szerint, ha azt mondták volna, „hogy én az egész világ- rossznak indítója vagyok, azt is reá hagytam volna”.

Másik valló azt közölte: 1764. január 9-én a csíkszeredai várban úgy megkínozták, úgy megverték: bármit követeltek volna, hogy bevallja, mindent magára vállalt volna. A kegyetlen ütések következményeként betegen kellett feküdnie.[74]

Siskovics egy hónap elteltével ismét jelentést küldött gróf Daunnak, a Bécsben székelő haditanács elnökének. Arról tájékoztatta, hogy a vallatást befejezte, Háromszékről 3–4 embert tart továbbra is fogságban, mivel őket a többiek vezetőiknek tekintettek.[75]

Amikor Bécsben az udvari tanács elemezte a Madéfalván történteket, többen dicséretesnek tartották a Lázár–Bathlen–Siskovics-bizottság eljárását. Azzal indokolták, hogy az udvari rendeleteket akarták betartatni, mert így megelőzték azt, hogy esetleges hasonló történetekkel a birodalmat nagyobb veszélynek kitegyék. Mások elítélték a kegyetlen támadás során kiontott vért, pedig az akkori jelentések szerint Bécsben még úgy tudták, hogy 80-an haltak meg és 160 a sebesültek száma.

A történeteket hallva a királynő úgy határozott: fontos a világ előtt is igazolni a madéfalvi eseményeket, arra pedig bizottsági kivizsgálás  eredménye a legalkalmasabb. Már január 25-én úgy döntött, hogy maga alakit bizottságot, elküldi a tett színhelyére, meghallgattatja a tanúkat, vallomásaikat írásban rögzítik.

A bizottság feladata az lesz, hogy kiderítse a bujtogatók kilétét, a bűnösöket már a helyszínen büntesse. A kívánt vallomások eléréséhez akár kínozhatják, verhetik, súlyosabb fizikai bántalmazásban részesíthetik a vádlottakat. Ha szükségét látják, megvesztegethetik a lakosságot: aki elfogadható vádló feljelentést küld és azt bizonyítja, annak 100 aranyat is kiutalhatnak. A feladat kijelölésekor szinte sugallják, hogy akár a halálbüntetés is alkalmazható.

Azt kívánta, hogy a bizottság elnöke a császárnő bizalmas embere és katona legyen, tagoknak az osztrákok mellett magyar katonák és civilek is legyenek.

Elnöknek báró Joseph Roth vezérőrnagyot nevezték ki, aki Sziláziából származott, kevés műveltséggel rendelkezett, magyarul egy szót sem tudott, nem ismerte az itteni körülményeket, de aki döntött a székelyek sorsa felett ezekben a véres napokban. A bizottság tagjai közé magyarokat is jelöltek, akik bizonyították az udvar iránti hűségüket. Becsülendő, hogy ők gyakran határozottan kiálltak a székelyek igazáért.[76]

A bizottság fő feladatának azt jelölték meg, hogy bizonyítsa a székelyek erőszakos támadását, lehetetlen követeléseit; a vallomásokból kiolvasható legyen részleteiben a lakosság bűnössége. Derítsék ki, mely faluban kezdeményezték, hogy a lakosság testületileg az erdőbe meneküljön; kik voltak a kezdeményezők, a fő tanácsadók, hogyan kezdődött a „pártütés”, kik kezdeményezték az ellenállást, a fegyverek felvételének megtagadását, majd a letevését, kik írták a bizottsághoz küldött iratokat? Stb.[77]

A bűnfenyítő bizottság április 3-án Taplocára érkezett. Megjelenésük mindenütt rémületet keltett a lakosság körében, hisz az állandóan és gyorsan terjedő rossz hírek nyomán mindenki előítélettel várta a következményeket. Fokozta a riadalmat, hogy újból katonák és ágyúk felvonulását lehetett látni, és az is, hogy már érkezésük előtt több helységben a lakosok közül többet elfogtak, és a várba szállítottak.

A kihallgatások kezdetekor már világosan látszott, a kérdések arra irányulnak, hogy a vallomásokkal bizonyítsák: a székelyek már korábban megkezdték előkészületeiket az érkező szervező bizottság és a katonaság megtámadására. Ezért fontos volt gyors szétverésük Madéfalván. Így tehát a kegyetlen vérengzés során a katonaság igazságosan, a helyzetből adódóan szükségszerűen járt el.

A bizottság áprilistól szeptemberig Csíkban folytatta a kihallgatásokat. Augusztusról nincsenek pontos adataink, de feljegyezték, hogy szeptemberben már Háromszéken működött. Korábban azon háromszékieket, akiket a vétkesek között számon tartottak, s ezért a szeredai várba zárták, már április 5-én Taplocán kihallgatták, közéjük tartozott Olosz Sámuel is. A bizottság elé állítottak torjai, polyáni, albisi, feldobolyi, papolci, gidófalvi vádlottakat is.

A Háromszékre érkezett bizottság elsőnek Eszrtelneken vizsgálódott. Súlyos vádakkal illették az ott működő ferences kolostor barátait, annak tisztázását tekintették elsődleges feladatuknak. Annál is inkább, mert a somlyói ferences szerzeteseket is korábban azzal vádolták, hogy a madéfalvi támadás után a sebesült székelyek közül sokan kolostorukba menekültek, ahol a barátok ápolták őket. Az esztelneki kolostor házfőnökét, Ábrahám Dénest is azzal jelentették fel, hogy, hogy a Madéfalváról menekült egyik székely vezért, Fekete Sigát segítették, sőt barátnak is beöltöztették. Ennél sokkal súlyosabb volt az a vád, amely szerint az esztelneki kolostorban puskaport gyártottak, és egy cigánykováccsal vasgolyókat készíttettek, azt el is küldték Madéfalvára, mégpedig 5 véka puskaport és 800 darab golyót.

A vizsgálat során az derült ki, hogy a feljelentő német barát félretájékoztatta a bizottságot, hamis vádjaival ártani akart a házfőnöknek és az egész kolostornak. Ugyan készítettek puskaport, de az nem kapcsolódott a madéfalvi eseményekhez, másként a barátok nagyobb ünnepek alkalmával tűzi játékot  rendeztek, ahhoz kellett a puskapor.[78]

A bizottság a továbbiakban Kézdivásárhelyen, majd Uzonabn folytatta a kihallgatásokat. Róth generális a Mikes-házban lakott, a bizottságnak igénybe vették a Pünköstiek nemesi kúriáját is.

A háromszékiek közül a már korábban fogva tartottakat elsők között hallgatták ki. Érdeklődéssel várták az Orosz nevű közszékely vallomását, mert a háromszékiek vezetőjének, Csorja János ügyvédnek bizalmasa volt. Azt remélték, hogy vallomásával bizonyíthatják a székely ellenállók bűnös szándékát, de csak annyit tudhattak meg, hogy Nagyszebenben egy kancellista –  kinek nevét nem tudja – szerkesztette a székelyek számára a katonaságtól való mentesség beadványát, amelyet az erdélyi udvari kancellárnak címeztek.

Orosz kihallgatása során azzal vádolták Heidendorfit, hogy amikor „már azon volt, hogy a keresett titkot kimondja”, bizonyos jellel elhallgattatta. Ő bizonyította, hogy alaptalan a vád, a vádlónak az egész bizottság előtt bocsánatot kellett kérnie.

A kihallgatásokon a jegyzőkönyvet a medgyesi szász származású Heidendorfi Conrád Mihály vezette. Marosvásárhelyi diák korában jól megtanult magyarul, azért is bízták rá a jegyzőkönyv vezetését. Bécsből azt az utasítást kapta, hogy feladata elvégzése után a magyar szöveget is küldje az udvarba. El is küldte, de a piszkozata itt maradt. Ebből lehetett megismerni bővebben a csíki eseményeket.

Az elmondottakat pontosan, lehetőleg szó szerint vezette, így az igazságuk mellett határozottan kiálló, vádló szavakat is pontosan leírta. Eredménye az lett, hogy a gondosan előkészített, kívánt vádak a vallomásokból nem igazolódtak, így a kihallgatások végeredménye inkább Buccow és a Siskovics–Lázár–Bathlen –bizottság vádiratává alakult. Heidendorfi visszaemlékezésében így fogalmazott: a jegyzőkönyv „életem legkényesebb munkájának egyike … egy egész nép sorsa függött tőle”.[79]

A Roth-bizottság egyes tagjai a kihallgatások során erőszakosak voltak. Gyakran bántalmazással is ki akarták csikarni a vádlottakból az olyan vallomást, amely megbízatásuk igazolását elősegíthette. De a nem igaz úton járó ember soha nem nyugodt. Még a báró Joseph Róth vezérőrnagy, a kitüntetett bátor katona is a kivizsgálás idején rettegésben élt. Külön őriztette lakását, a bizottság tagjaiét is.

A „rettegésbe esett” hatalmas úr, akire katonák vigyáztak, hallgatva a székelyek határozott vallomásait, őszinte megnyilvánulásait, egyöntetű álláspontját, attól kezdett szorongani, mi lesz vele, ha a székelyek ismét összefognak, gyors támadással szétverik katonáit, őt és a bizottság tagjait elfogják, s magukkal Moldvába hurcolják. Ezért további katonai egységeket rendelt, szaporíttatta az ágyúk és az állandó őrzők  számát.[80]

Hadik András tábornagyot 1764. május 8-án kinevezték Erdély főkormányszéke elnökének. Azt írták róla, hogy „igen derék, jóféle lelkű magyar ember volt, szerette is a magyar nyelvet és annak tisztaságát erősen …Emellett alázatos és igazságszerető ember vala”. Arra törekedett, hogy a hosszasan elhúzódó, fölösleges vádaskodáson alapuló, értelmetlen kivizsgálásnak véget vessen, ne fokozódjék tovább a Székelyföldön a társadalmi feszültség. Elrendelte a bűnfenyítő bizottság működésének befejezését. Így 1765. június 5-én már véget ért a kivizsgálás is.[81]

Nem hagyhatjuk szó nélkül Siskovics ama kijelentését, amelyet Kőhalomban fehér asztal mellett gőggel telten, dölyfösen mondott el, amikor a bűnfenyítő bizottság tagjaival találkozott: „A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban [ő] Siskovicz megtette Madéfalvánál”.[82]

IRODALOM

Albert Ernő

2004          A halál völgye. Albert Kiadó, Sepsiszentgyörgy.

2005           A határőrség szervezése 1762–1764. Erdővidék. In Erdővidéki Lapok, VI. 3. (21). 4–10.

Dr. Balló István

1906 A madéfalvi veszedelem. Csíkszereda 1906. 37. I. 435, 437.

Egyed Ákos

2006  A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda.

EMSZT    Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár

Gegő Elek P.

1838 A moldvai magyar telepekről. Az Akadémia költségén. Budán

HALMÁGYI ISTVÁN

1906          Naplója 1752–53,1762–69. Közli Szádeczky Lajos. A Magyar Tud. Akadémia Könyvkiadó Havatala, Budapest.

Heidendorfi Conrad Mihály

é. n. Részletek önéletrajzából. In: Erdély öröksége VIII. A franklin Társulat kiadása, 99–122.

Imreh István

1994 Látom az életem nem igen gyönyörű. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

JAKAB ELEK

1878          Tanulmányok Erdély XVIII. századi jogtörténetéből. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest. 

Jakab Elek–Szádeczky Lajos

1901 (1994) Udvarhely vármegye története. A legrégibb időktől 1849-ig. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, Hasonmás kiadás.

Köpeczi Béla (főszerk.)

1988 Erdély története I–III. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Dr. Ladihay Vincze

1923Erdély története. Minerva RT., Cluj–Kolozsvár.

Dr. Miskolczy István

1913 Bajtay Antal szerepe Erdély közéletében. Századok XLVII. 656–669; 736–752.

Nagy Imre

1956  Történelmi Adatok a Vitéz  Székely Nemzet Életéből. Losteiner Leonárd Gyűjteménye után. Közli Nagy Imre gimn. tanár 1861. A Csíkszeredai Múzeum Közleményei. Magyar Autonom Tartomány. Csíkszereda.

SÁLvt

Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltár

Dr. Szádeczky Lajos

1908          A székely határőrség szervezése 1762–1764-ben. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadóhivatal, Budapest.

Szádeczky KARDOSS Lajos

1927 A székely nemzet története és alkotmánya. Kiadta „Hargitaváralja” J. Sz. K, A Franklin Társulat Bizománya, Budapest.

Szeles János

1898 Székely-Udvarhely története. Erdélyi Múzeum XV. kötet 384–402; 456–465; 523–538; 578–605.

Szőcs János

2004Beke István az idő sűrűjében. In Székelyföld, VIII. 1. 81–100.

Gróf Teleki Domokos

1877          A székely határőrség története. A Franklin-Társulat Bizománya, Budapest.