Cikk A Mje1mg - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2014 – Február
2014 – Január
2013 – December
archívum …

legújabb könyveink: Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
Gábor Felicia – Csángó vagyok
Ferenczes István – A pepita hangya
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2013. szeptember 20.

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2014 - Január
Nagy József

A székely határőrség és az európai hadviselés a XVIII. században

A történészek véleménye megoszlik a háború eredetét illetően. Egyesek szerint a háborúskodás találmány, vagyis tanult képesség, mások szerint az ember eredendően agresszív lény (a háború ösztönös késztetések és az emberi psziché gyengeségeinek a következménye).[1] Tény, hogy az ember már a paleolitikumban (őskőkorszak) használt harceszközöket. A korszak végét jelentő felső paleolitikum idejére tehető a szervezett háborúskodás megjelenése stratégiai és taktikai feladatok megvalósítása által (Kr.e. 35000).[2] Az ókori világ hódító államai pedig megalapozták azokat a katonai hagyományokat, melyekben az európai hadikultúra is gyökerezik. De hogyan is határozza meg a kultúra a háború adott formáját? Európát mi különböztette meg a szervezett tömeges erőszak alkalmazási módját illetően a világ többi részétől? Mi tette e kontinenst a Föld urává az újkorban?

A háborút tanulmányozni kell, mert abban, John Keegan angol hadtörténész szerint, az egyes társadalmak kultúrája fejeződik ki. Olykor a háború nem más, mint maga a kultúra az adott társadalmakban.[3] „Minden civilizáció a „harcosnak” köszönheti létrejöttét, másrészt viszont a civilizációk táplálják a harcost, aki megvédelmezi kultúrájukat – a különbségeik miatt pedig az egyik civilizáció harcosai merőben különbözni fognak más civilizáció harcosaitól.”[4] Ha ez nem győzi meg az olvasót, akkor adalékul szolgálhat Lev Trockij kijelentése 1919-ből: „Lehet, hogy önt nem érdekli a háború, de a háborút érdekli ön”.[5]

Ma furcsának tűnhet, de az ókori civilizációk háborúi „ritualizált” háborúk voltak.Hiszen addig a „csata” nem csupán egymás legyilkolásáról szólt, esetleg „végső stádiumában” jutott oda. Ma hasonló módon csak harmadik világbeli bennszülött törzsek küzdenek. „Egy olyan társadalomban, melyben nem létezik semmiféle esztétikai teljesítmény, a harc az egyén szintjén az önkifejezés, a megmutatkozás és a versengés alapvető emberi igényének kielégítésére is alkalmas lehetett, nem is szólva az ösztöni erőszakosságról, mely szintén a harcban talál kitörési lehetőséget”.[6] Az aztékok az újkorban az un. „virágok háborúját” vívták, ahol a cél a fogolyszerzés volt, majd annak rituális feláldozása és nem az ellenség csatában való teljes megsemmisítése. Fernando Cortez spanyol konkvisztádor 1520-ban párszáz tűzfegyverrel felszerelt katonával szétzúzta a több 10.000 fős azték sereget. Vajon csak a technikai fölénynek köszönhetően történt mindez így?

 

Az európai hadviselés gyökereinek három alappillére

 

A „brutális háború” tette Európát az újkorban a Föld urává John Keegan szerint. A siker három tényezőre vezethető vissza: a görög városállamoktól örökölt életre-halálra folyó ütközet elvére, a „szent háború” arab etikájára és a mozgó háború elvének átvételére a „lovas” népektől.

A ókori görög városállamok a gyalogsági fegyvernem magas fokú fejlődése által (hopliták) a földrajzi tér hiánya miatt rövid, véres és sokszor egyetlen ütközetben eldőlő háborúkat vívtak. A kevés síkság kizárta a lovasságra alapozott mozgóháború elvét. A városokat ellátó termőföldek elpusztítását mindenáron meg kellett akadályozni, ezért az elhúzódó ostrom előnytelen volt még sikeres védekezés esetén is. A támadó viszont hasonló félelmek miatt nem merte hosszabb időre elhagyni termőföldjeinek védelmét. A makedón phalanx és a római légió tovább éltette a görög hatásokat. Nagy Sándor makedón hadserege nem egy test nélküli fej volt, mint a hagyományos keleti „hordák”, melyekben a harcos elitet a köznép „ügyetlenül” felfegyverzett tömegei vették körül, hanem a szervezettség magas fokán állt.[7] Julius Caesar galliai hadjárata idején a római légiók már méretes „barbár” hadseregeket győztek le (Kr.e. 58-50).

Második tényezőként a középkorban a kereszténység elve nem épült be vallási fanatizmusként az európai hadviselésbe, mert szemben állt a háború elveivel (ötödik parancsolat: ne ölj). A keresztes hadjáratok (1097–1273) azonban mindezt megváltoztatták, mivel a muzulmán vallási fanatizmus összeegyeztethetővé tette a háborút és a vallást, mely elvet átvett igazolásképpen a kereszténység is: háború vallási célból a „Szent Földért” („Az Isten is így akarja”). A vallás ez által „kiegyezett” a hadviseléssel Európában, többé nem lett kerékkötője a háborúnak, csupán fel kellett varrnia a katonának saját öltözetére a kereszt jelét.

Harmadik tényezőként a középkori lovas népek pusztító támadásai (hunok, avarok, mongolok) Európát rákényszeríttették a hadviselés újabb átalakítására. A lovasság szerepe felértékelődött a mozgó háborúhoz való alkalmazkodás által. A lovas népeknél a háború nem társadalmi vagy anyagi felemelkedés eszköze volt, hanem azokat a javakat igyekeztek megszerezni általa, amelyek révén változatlanul fenntarthatták eredeti életmódjukat.[8] Páratlan sikereik alapfeltétele volt, hogy mivel az állatok terelésében, a vadászatban hatékonyak voltak, a gyalogos módon harcoló földművest „közvetett megközelítéssel” terítették le és koncolták fel. Az állatok legelőhelyén a mongol vadászok két szárnyra oszolva erőltetett tempóban, egyre kisebb koncentrikus körökben lovagoltak a kiválasztott préda körül, míg végül az így beszűkített területen be lehetett vetni az íjászokat.[9] Ezzel szemben a gyalogos népek nem voltak képesek távoli hadjáratok folytatására, mivel a mezőgazdasági fölöslegükből álló utánpótlás szűkössége korlátozta a mozgásban.

A lovas nomádok taktikájához hamarabb alkalmazkodott a Bizánci Birodalom. A bizánci katafraktész, vagyis a tetőtől talpig vértbe öltözött lovas megjelent Nyugat-Európában is és elhozta a lovagkort. A nehézlovas a csaták döntő fegyvernemévé vált, kisajátítva magának a hadikultúrát társadalmi előjogainak is köszönhetően, mivel személye a nemesség soraiból került ki.

 

A lőpor megjelenése és a hadügyi forradalom kora az Újkorban

 

Mivel a háború öncél is lehet (svájci zsoldosok, német „landsknechtek”), ezért Európa minden lehetőséget megragadott a hadviselés fejlesztésére az Újkorban, hogy egyes államai felül tudjanak kerekedni a másikon egymás közötti konfliktusaikban. Az életre-halálra folyó harc elvének léte, vagyis az önmagáért folyó háború elve kizárta olyan jellegű kulturális hatások megjelenését a hadviselésre, melyek hosszú távon korlátozhatták volna azt fejlődésében (a lovagok először nem akartak tűzfegyvert használni, mivel a távolságból történő halál okozását gyávaságnak tartották). Puskával a kezében egy közönséges útonálló is képes lehetett legyőzni a legelőkelőbb uraságot is. Az európai lovag számára a lőpor lehetetlenné tette választott életformájának fenntartását.[10] Ezzel szemben a XV. századi Kínában, ahol a technológiai fejlettség előrehaladottabb volt, mint Európában, az államhatalom leállította a „dzsunkák” (kínai hajótípus) felfedezőútjait. Japánban a későbbi századokban a tűzfegyvereket betiltották a politikai hatalmat kézben tartó sogunok a belső rend fenntartásának érdekében, hogy ne kerülhessen szembe az állammal hatékonyan küzdő ellenfél, így konzerválni tudták az általuk hirdetett katonai elveket is, melyeket nem boríthattak fel a hadviselés „forradalmai.”

Európában efféle „ázsiai jelenségek” alig léteztek. VIII. Károly francia király 1494-ben Nápoly ostrománál modern ágyúkkal romba döntötte az erős falú várak védelmében való hitet. A város határerődjét, a Monte San Giovannit, mely azelőtt hét évig tartó ostromot állt ki, nyolc óra alatt bevette.[11] A XVII. századra kerekes tengelyre szerelt ágyúk özönlötték el Európát, melyek mellett muskétások ezrei meneteltek egyik országból a másikba (30 éves háború 1618-1648).

A „lőpor forradalma” a fegyverviselés és a földbirtoklás ősi összefonódásának gyökereire mért csapást. Ősidők óta a társadalom úgy tartotta el vezetőit és mindenkori elitjét, hogy szántóföldek és legelők birtokjogát ruházta rájuk. Néhány uralkodónak sikerült olyan bürokratikus államot létrehoznia – Mezopotámia, Egyiptom, Kína – ahol az állami bevételeket közvetlenül a termelőktől tudták behajtani és a központi kincstáron át közvetlenül az állami királyi hadseregre tudták költeni. A rómaiak több évszázados munkával hivatásos hadsereggé alakították a földművesekből álló milíciájukat. Az iszlám világban a rabszolgahadsereg egyedülálló intézményét figyelhetjük meg, amelyben a katonákat a kalifa háztartásának bevételeiből tartották el. A puskapor megkérdőjelezte az európai földbirtokosok katonai hasznosságát és ezzel előjogaikat is. Harcértékük lovuk erejéből, kíséretük létszámából és katonai-szakmai tudásából állt össze. Fegyverforgatási jártasságukra csak úgy tehettek szert, ha robotoló parasztok tartották el őket, így egy életen át gyakorlatozhattak. Azonban a XVI. századtól bármelyik városlakóból vagy csavargóból rövid, „drillre” alapozott kiképzéssel bevethető muskétást lehetett faragni. A svájci gyalogos zsoldosok hat méteres lándzsa erdeit többé nem tudták eltaposni a páncélos lovasok, a spanyol lándzsásokat emellett a szárnyakról már muskétások támogatták, akik egyúttal védve voltak.[12] Mégis a zsoldos hadseregek mielőtt csapást mértek volna az arisztokráciára, úgy sikerült annak túlélnie, hogy maga is elsajátította az új hadviselési formát. Nem sokkal később Európában már úgy adták-vették a katonai rangokat pénzzel, mintha mindig is a világ legtermészetesebb dolga lett volna. A tiszti rangot, vagyis a katonai vezető szerepét tehát az arisztokráciának sikerült visszaszereznie anyagi lehetőségeinek köszönhetően.[13]

A XVIII. század elejére az európai hadseregek már önálló alakzatokból álltak és nem egyetlen egységes testből, ami addig korlátozta a hadmozdulatokat. A gyalogság immáron nem lándzsások, muskétások, lövészek és gránátosok tömege volt, hanem egységesítették. A gyalogos katona kovás puskazárral ellátott puskát kapott, rajta foglalatos szuronnyal.[14] A fegyverek kisebb száma a taktika fejlődéséhez vezetett. A gyalogság, tüzérség és lovasság összehangolt alkalmazása által vívott háborúk, melyek a gazdasági-technikai lehetőségek fejletlensége miatt nem vezettek totális háborúkhoz, korlátozott sikereket értek el a gazdaság gyors kimerülése miatt (Nagy Frigyes háborúi, a hét éves háború a XVIII. század közepén). Kialakult az egyre laposodó, egyre mélyebben a földbe süllyedő várfalakból álló várrendszer állandó fejlődési versenye az egyre növekvő tűzerejű fegyverekkel (Vauban francia tábornok, erődépítő). Sajátos európai katonai életforma alakult ki: az ezredek világa. Az első gyalogezredeket Nagy-Britanniában, Franciaországban, Poroszországban és Ausztriában hozták létre a XVII században. Ez a „lőporegyensúly” korszaka volt, melyet különböző beavatkozásokkal próbáltak megszüntetni a hadviselést folytató államok (kozákok alkalmazása a cári, magyar huszárok alkalmazása az Habsburg hadseregben, melyek Keletre mutattak, vagy belső kulturális lehetőségek keresése: vadász alakulatok szervezése az osztrák Alpokból, huzagolt csövű lőfegyver használata sorgyalogezredeknél Nagy-Britanniában).[15] A középkorral szemben a gyalogos és a tüzér megbecsült katona, a hadmérnök hős lett. A század második felére a tüzérség is külön fegyvernemként kialakította saját hadrendjét a gyalogság és lovasság mellett. Nagyméretű állandó hadseregek jöttek létre ennek következtében, ami a hivatásos tisztikar létrejöttéhez vezetett. A háború úriemberek mulatságából harcászati és műszaki ismereteket igénylő feladattá vált.

A több évszázados fejlődés eredményeképpen a totális háború elvének megalapozásához már csak egy nagyformátumú katonai gondolkodóra volt szükség, aki ideológiai keretbe foglalja a hadviselés európai elveit. Carl von Clausewitz porosz tábornok (1780–1831)[16] szerint a csata az egyedüli valóban háborúszerű tevékenység. A hadművészet emiatt a tömegmészárlás mechanikájává süllyedt, akárcsak a görög hopliták idejében.[17] A fő haderők harctéren való megsemmisítésének elvét Clausewitz tanítványai egyeduralkodó pozícióra emelték. A háború a politika eszközeként jelent meg, ezáltal új legitimációt nyert. Elméletében világosan kirajzolódik a XX. század hódító német hadereje, ahol a katonai hivatás a férfiak intellektuálisan determinált tevékenysége lesz.[18] A katonai szolgálat a XVIII. századhoz képest a XIX. századi nacionalizmusok korában nem kényszer volt többé, hanem a „nemzetállam” részére tett ösztönös szolgálat, mely a férfit a „nemzet igazi tagjává” avatja, ezért mindenki lelkesedéssel vesz részt benne, nincs többé „kötéllel” való verbuválás (lengyel felkelések, „Kossuth Lajos azt üzente”, Németország egyesítése). A háború szélesebb körűvé vált: új lehetőségként jelentek meg a gazdasági nyomás, propaganda és diplomácia.[19]

Az európai hadviselés különböző jellegzetességeit figyelhetjük meg államonként, kultúránként a korban az európai kontinensen, mivel minden hadsereg jellegét az adott társadalmi berendezkedés határozza meg. Feltehető a kérdés, hogy mennyiben beszélhetünk „magyar hadviselési kultúráról” Mohács után, amikor fokozatosan megszűnik az állandó és önálló, a magyar király szolgálatában álló zsoldos hadsereg? Ettől függetlenül a Habsburg érában is vizsgálható a hadviselés és kultúra egymásra hatása magyar viszonylatban is. A XVIII. században a Magyarországról és Erdélyből toborzott ezredek a Habsburg Birodalom haderejének szerves részét képezték, az 1740-es évektől még a magyar vezényleti nyelv is kikopott a hadseregből. Ennek a rendszernek a részei voltak a székely székekben felállított határőrezredek is. A székelység rákényszerült a „német” hadigépezet részeként működni. A székely határőr katona osztrák tisztek és altisztek által irányítva, a Birodalom haderejének szabályzatai, kiképzési elvei szerint sajátította el a korabeli hadviselési módot, ami más volt, mint az emlékeikben élő XVII. századi Erdélyi Fejedelemség székely hadszervezete. Ráadásul a székelység a Rákóczi szabadságharc után (1703-1711) letette a fegyvert és csupán polgári életvitelt folytatott. 1762 után újra fegyvert kellett fogni és egy olyan állam haderejében szolgálatot teljesíteni, melynek hadászati céljai sokkal távolabbra mutattak és érthetetlenebbek voltak a székely határőr számára, mint a korábbi időkben.

Ahhoz, hogy a korabeli hadviselési kultúra székelységre gyakorolt hatását vizsgálni tudjuk, nemcsak a székelység társadalmi, gazdasági és politikai berendezkedését kell ismernünk, hanem a Habsburg Birodalom hadigépezetét is.

 

Az 1. (14.) székely határőr-gyalogezred a XVIII. században

 

Mária Terézia királynő rendelete útján a székely határőrséget Buccow Adolf és utóda, Siskovich József tábornokok szervezték meg 1762-1764-ben. A katonai határőrvidék a Birodalom déli határán egy olyan határfelügyeleti rendszer volt Dalmáciától a galíciai határig, mely biztosította az állandó határőrizetet, határzárakat tartott fenn a járványok ellen és megakadályozta a csempészetet. Emellett a Birodalom déli, dél-keleti határának fokozott védelmét megkövetelte a még mindig potenciális veszélyt jelentő Török Birodalom. Így került felállításra az 1. (14.) és 2. (15.) székely határőr-gyalogezred és az 1. (11.) székely határőr-huszárezred. A XIX. század elejére véglegesen 18 határőrezred került felállításra horvátok, szerbek, svábok és románok lakta területekről. A határőrség szervezetében csupán a székely határőr-huszárezred maradt 1780-tól az egyetlen lovasezred. Mária Terézia uralkodásának végén a határőrség létszáma megközelítette a 70.000 főt.

1763-64-ben Csík-Gyergyó- és Kászon-székekben 4982, 16 és 45 év közötti férfit írtak össze az osztrák katonai küldöttségek, kikből az első székely határőr-gyalogezred megalakult, 4212 gyalogos határőrrel (5166 növendékkel), 1320 főt alkalmatlannak találtak. Az ezred zászlószentelési ünnepségei 1763. december 18-án kezdődtek Gyergyószentmiklóson és 1764.  január 31-én a kászonfeltízi eskütétellel és zászlószenteléssel értek véget. Az ezred első parancsnoka Caratto Manó ezredes lett, aki Csíkszeredán székelt.

A férfilakosságot három csoportba osztották: egyötöde a hadiállományt képezte és mindenkor készen állt a bevonulásra, háromötöde a határ őrzését és védelmét látta el, egyötöde a közös földeket művelte. Később csupán minden negyedik férfit köteleztek bevonulásra: az otthon maradó három nemcsak felszerelte és felfegyverezte őket, hanem családjukat is eltartotta. Az Udvari Haditanács 1778-ban egy határőr-gyalogezred békelétszámát 3560, hadilétszámát 4185 főben állapította meg. A székely határőr-huszárezredet 1064 fősnek írták elő.[20] A teljes Habsburg haderőt ekkor 59 sor-, 17 határőr-gyalogezred, 11 vértes-, 7 dragonyos-, 6 svalizsér- és 9 huszárezred, 3 tábori tüzérezred, 1 sajkás- és 1 hídász zászlóalj, 1 aknász- és 1 árkász kötelék, továbbá több, különféle szakcsapat alkotta.[21]

Az összes felállított határőrezred tulajdonosi jogait az Udvari Haditanács gyakorolta a főhadparancsnokságok (Generalkommando) útján (erdélyi főhadparancsnokság – Nagyszeben). 1764-től a három székely határőrezred vezénylő tábornoka gróf Hadik András lovassági tábornok lett. A határőrezredek felállítása elsősorban nem katonai egységek megszervezését jelentette, hanem a területalapú, közigazgatásilag szabályozott mozgósítási rendszer kialakítását. Mindenik ezredkörzet 12 századkörzetre oszlott, mindenhol pontosan nyilvántartott népességgel, mozgósítási rendszerrel, amely a tisztekkel, altisztekkel együtt a mozgósításkor meghatározott számú kivonuló katonaságot tudott kiállítani. 1769-ig sem az ezredeket, sem a századokat nem számozták, hanem parancsnokaik nevét viselték. Ekkor bevezették az ezredek fegyvernemenkénti számozását, melyet a határőrségre is kiterjesztettek. Az 59. sorgyalogezredet követően a határőr-gyalogezredek 60-tól 77-ig kapták a sorszámokat.[22] Az első székely határőr-gyalogezred a 73-as számot kapta. Szintén ekkor szabályozták a hadba vonulók létszámát is. 1798-tól csapatnemeként számozták újra az ezredeket, így kapta a csíki határőrezred a 14-es számot.

A határőr-gyalogezredek az un. könnyű gyalogság kategóriájába tartoztak, azonban a század végére megfeleltek a sorgyalogezredek szintjének, mind a helytállás, mind katonai teljesítmény tekintetében. Az határőrezred békeidőben két négy századból álló zászlóaljból, teljes mozgósítás esetén még egy tartalék zászlóaljból állt. Egy sorgyalogezred 1760-tól szintén három zászlóaljból állt, azonban zászlóaljanként hat századdal.[23]

Az első székely határőr-gyalogezred első két zászlóaljának első századait ezredesi és alezredesi századoknak hívták, mivel a két legfőbb parancsnok, az ezredes és alezredes testőr századainak számítottak és parancsnokaik nem valamely századosok voltak, hanem a fent jelzett két személy. A harmadik zászlóalj tartalék volt. Mozgósításkor csupán két zászlóalj vonult el a harctérre, a harmadik mindig otthon maradt. Az első székely határőr-gyalogezred századainak területi elosztása 1764-ben a következő volt:

Gyergyó-széki zászlóalj: – Ezredesi század (Szárhegy, Alfalu), Winter század (Szentmiklós, Tekerőpatak), Krumpein század (Ditró, Remete), Pfleger század (Alfalu, Csomafalva, Újfalu, Kilyénfalva).

Felcsíki zászlóalj: – Alezredesi század (Csomortán, Csobotfalva, Taplocza, Csíkszereda, Zsögöd, Szenlélek, Mindszent), Salins század (Göröcsfalva, Vacsárcsi, Szentmihály, Szépvíz, Szentmiklós, Borzsova, Delne, Pálfalva), Römer század (Dánfalva, Madaras, Rákos, Madéfalva, Csicsó), Albrecht század (Szentdomokos, Szenttamás, Jenőfalva, Karcfalva)

Alcsíki és Kászoni zászlóalj: Kovacsovics század (Menaság, Bánkfalva, Kotormány, Szentmárton), Fahnenberg század (Szentkirály, Szentimre, Catószeg, Csekefalva), Mahlern század (Szentsimon, Kozmás, Tusnád), Blay század (Kászonújflalu, Jakabfalva, Impér, Feltíz, Altíz).[24]

A későbbi évtizedekben fokozatosan kezdtek felbukkanni magyar származású századparancsnokok is az ezredben. A folyamatot lassította a képzett székelyek hiánya is.

Az ezredtörzs Csíkszeredára települt és a következőképpen épült fel: ezredes ezredparancsnok, alezredes, őrnagy (főstrázsamester), ezredszállásmester, hadbíró és titkár egy személyben, ezredlelkész, hadsegéd, ezredsebész, foglár és népe (bakó és hóhérlegények), élelmezőmester és kocsismester.

A közönséges (ordinári) század létszáma 140 fő körül mozgott a XVIII. század közepén. A század tisztikara a következőképpen tevődött össze: százados századparancsnok, főhadnagy, hadnagy, zászlós. Legénység: őrmester, furir, zászlótartó, sebész, hat káplár, négy furirschütz, tizenkét őrvezető, négy hangász (két sípos, két dobos) és 107 közlegény.[25] Az 1769-es szabályzat a századot 113 főben állapította meg és puskás századnak nevezte (Füsilier Compagnie).

Az ezredes (ezredparancsnok) korlátlan jogokat gyakorolt az ezred minden tagja fölött, még pallosjoga is volt. Javaslatot tehetett az udvari haditanácsnak a törzstisztek kinevezésére, ezredébe felvehetett tiszteket, akiket századostól lefele elő is léptethetett, felfogadhatta a törzsszemélyzetet. Engedélyt adott a tiszteknek és a legénységi állománynak a nősülésre, mely a tisztek esetében 1769-től házassági óvadék ellenében történt. 1779-ben az ezred élére gróf Sztáray Antal került (később tábornok), akit követett 1779-1783 között gróf Draskovics János, majd 1789-ig nemes Horváth-Petrichevich Kázmér, őt követte báró Graffen Antal stb. Ebből látszik, hogy a korban többségében magyarországi ezredesek vezették az ezredet, ami pozitív változást jelenthetett Caratto Manó ezredes múltjával szemben (Madéfalvi vérengzés 1764).[26]

Az alezredes az ezredparancsnok támogatására, távollétében helyettesítésére volt hivatva.

A főstrázsamester (őrnagy) volt a tulajdonképpeni végrehajtóközeg, aki az ezredparancsokat közvetítette és hajtatta végre. Meneteknél és táborozásnál a harcászati rendet és a menetütemet ellenőrizte. Táborban elosztotta és felállította az őrségeket. Ő felelt a kiképzésért is.[27] A század négy szakaszból állott, melyek élén a strázsamesterek álltak, akiknek a kiképzésben az egy-egy tizedalja élén álló tizedesek segítettek. Mindkettő altiszti rang volt.[28] A tizedalján belül három-három katona alkotott egy pajtásságot (Kameradschaft), akik közösen rendelkeztek egy sátorlappal, egy bográccsal, egy fejszével, egy ásóval és egyéb felszereléssel, ami a táborozáshoz volt szükséges.[29]

A századosok szintén századjuknak egyúttal tulajdonosai is voltak, melyeknek számozása (1769-től) összefüggésben volt a parancsnokok rangidejével. A fiatalabb százados százada magasabb számot kapott. Mivel az ezredesnek és a törzstiszteknek is volt egy-egy századuk, rendfokozati illetményeiken felül még egy-egy századosi fizetést is húztak. A tisztek lóháton tették meg a meneteket, mely szokás 1808-ban szűnt meg. Az ezrednél 1763-tól hadapródok nyertek beosztást, akik tiszti sarjadékoknak számítottak. 1766-tól csak tisztek fiait vették fel hadapródnak. A bécsi tisztképzőintézmények távolról sem tudták fedezni a tisztszükségletet, emiatt tisztekké előléptethetők voltak az erre alkalmas őrmesterek is.[30] A tiszti rendfokozatok eladhatók voltak és különböző díjban voltak megszabva.

Az ezredhadsegéd (Regiments Adjutant) rangban az ezred legidősebb őrmesterének számított. A belső levelezést végezte és a különféle állománytáblázatokat vezette, ezért ezredtitkárnak is nevezték (Sekretarius). A külső hatóságokkal és magasabb helyekkel a levelezést a hadbíró végezte.

Az ezredszállásmester a furirok segítségével végezte az elszállásolást, ezért mindig kivonuláskor az ezred előtt járt. A furir az ezredszállásmester helyettese volt. Segéde a furirschütz volt, aki a törzstiszteket és a századosokat szolgálta ki.

Az ezredsebész, aki zászlósi rangot kapott, jártas kellett legyen a gyógykezelésben és az anatómiában is. Ő kezelte a gyógyszerládát és irányította a századok sebészeinek a szolgálatát.

A hangászok kiszolgálták az alantos tiszteket, menet alatt hangulatban tartották a legénységet. A század elhalt tisztjének kardját a dobos, botját pedig a sípos örökölte. 1749-től rendszeresítették az ezredzenekarokat, melyek két-két oboából, klarinétból, basszusfagottból és trombitából vagy vadászkürtből álltak. 1777-től a zenekar nyolc oboásból állott, majd a XIX. századra a zenészek létszáma elérte a 30 főt is.

A tisztek éppoly vasfegyelemben éltek, mint a legénység. A legcsekélyebb vétség szobafogsággal vagy foglárfogsággal járt. Az altisztek vasban töltötték ki a rájuk szabott foglárfogságot. Őrvezetők és közkatonák ötven botot is kaphattak vagy 100-300 ember között vesszőt futottak. A fegyelmi és fenyítőhatalom jele a bot volt, amit minden tiszt és altiszt viselt. A bot a rendfokozatnak megfelelően díszes volt, az őrmester spanyolnád botot, a tizedes mogyorófa pálcát hordott. 1769-től botbüntetést a tisztek csak századostól felfele szabhattak ki. A halálbüntetésnek három neme volt: agyonlövés, akasztás, kerékbetörés. A közkatonát nem a szeretet, hanem többnyire a büntetéstől való félelem kapcsolta a tisztjéhez. Ahogyan más esetben kötéllel verbuváltak csavargókat, nincsteleneket katonának, addig a székelység esetében a férfilakosság aktív részét besorozták a határőrezredekbe, ezért is válthatott ki ellenállást a határőrezred felállítása a helyi lakosság esetében. A székely határőr sokszor családos férfi volt, aki nem szívesen hagyta otthon családját, földjét háború esetén, szemben a sorgyalogezredek nőtlen legényével.1777-ig minden nős katona magával vihette feleségét a háborúba, utána századonként három asszony vonulhatott a csapattal, akiknek a foglár volt a parancsnokuk. Ők végezték a mosást, takarítást, főzést és a betegek ápolását.[31]

A hadiélelmezés előre berendezett raktárakból történt, melyek egy napi járásra voltak elhelyezve egymástól. Ruházatról a kincstár gondoskodott. Az ezredek osztályonként, sőt századonként állomásoztak kisebb mezővárosokban. A hadsereget többnyire sátortáborban tudták együtt tartani településektől távol és raktáraitól nem távolodhatott el 5-6 napi járásnál messzebbre, melyekkel szoros összeköttetést tartott fenn. A hadműveletek emiatt sok késedelmet szenvedtek.

1771-től megszervezték a szekerészcsapatot (Fuhrwesenskorps), mely ettől kezdve az ágyúkat és a csapat élelmiszerszükségletét szállította. 1809-től pedig tagjai fegyvert is kaptak és katonai szolgálati ágként szerepeltek. A gyalogoscsapatoknak ettől függetlenül voltak kocsijaik és málhás állataik, melyek a sátorlapokat, főzőedényeket stb. szállították. Minden tisztnek volt egy málhás és egy hátaslova.

A határőr-gyalogság fegyverzetében és harceljárásában a sorgyalogságot követte. A gyalogos katona 1741-ben szuronyos puskát használt, tűzköves, másfél latos kaliberrel. A puska serpenyőjének felporzásához lőportülök szolgált. A haditáskalőszer 40 lövés volt, később 60. A lövedék lőporból és papírhüvelybe zárt golyó alakú lövedékből állott. Ausztriában 1885-ben vezették be a kovaköves závárzattal ellátott szuronyos puskát, melynek űrmérete 17,5 mm volt, hatásos lőtávolsága 200-300 m. Szélben és esőben a nyitott serpenyőbe töltött lőpor miatt nem lehetett tüzelni.[32] A serpenyő számára szükséges lőport magából a töltényből kellett kivenni, ezért töltéskor a hüvely felső részét a fogak segítségével szét kellett szakítani. A korabeli huzagolatlan lőfegyverek pontatlanok voltak és tűzhatásuk sem volt számottevő, ezért általában a veszteségek ritkán voltak magasak egyéb korokkal szemben. A tisztek 1748-tól pisztolyt és görbe kardot hordtak.

A kiképzés igen nehézkes volt, a XVIII. század közepén a fegyverfogások némelyike 56 vezényszóra történt és minden vezényszó három ütemre volt tagolva. Minden fogást továbbá dobjelre kellett elvégezni. A harcmodornak különleges módja (vonalharcászat), melynek során az egyes egyének önállóan egyáltalában nem juthattak szerephez, az egyes embernek az arcvonalban való feszes kiképzését követelte, amit mélyreható oktatás és begyakorlás által valósítottak meg (Drill). A fegyverek használatát, az osztagokban való gyakorlatot, az alaki mozgásokat, hadmozdulatokat, az utasítások a legkisebb részletekig szabályozták és azokat a lehető legpontosabban kellett végrehajtani, ami természetesen hosszas tanulást és gyakorlatozást igényelt.[33] 1769-ben rendelték el, hogy ezredenként mintegy 4-500 határőrt tüzérségi kezelőnek képezzenek ki és tartsanak készenlétben, akiket háborúban a hadseregek a tábori tüzérségéhez osztottak be. A gyalogezred alárendeltségébe tüzérség nem tartozott. Rendelkeztek mesterlövészek kiképzéséről is, akik ezredenként mintegy százan huzagolt, duplacsövű, állványos puskákat kaptak. Ezeket a mesterlövészeket háború esetén egyetlen határőr-mesterlövész csapatba vonták össze és a csata bevezetéseként önállóan, célzott lövéseket adtak le az ellenfélre.

Kivonulás alkalmával két-két dobos zászlóaljanként szakadatlanul verte a marsot. A menetnek háromféle üteme volt: parádés lépés (percenként 60 lépés), menetütem (percenként 90) és a fokozott ütem (percenként 120). A tisztelgés levett kalappal történt 1769-ig, mikor bevezették a pukkedlit (spanische Reverenz).[34]

1748-tól a hajviseletet is szabályozták. A hajat hosszúra kellett növeszteni, mely hátrasimított hajfonatban végződött, melyet a tarkón fekete szalagcsokor díszített. A halántékon a hajat csigákba kellett göndöríteni, mely célra hajsütővasat rendszeresítettek. 1767-től a hajat fehérre kellett rizsporozni, mely célra a legénység lisztet használt, a művészileg fodorított csigákhoz pedig faggyút is használtak. A halántékcsigákat már 1775-ben, a hajfonatot 1805-ben törölték el.[35] A magyar csapatoknál a bajuszviselés kötelező volt. Később főleg a tisztek leborotválták bajszukat a rokokó divat szerint, majd 1848-ban ismét erőteljesen jelentkezett immáron nemzeti jellegként a bajuszviselés.

1745-ig minden századnak zászlaja volt, ettől kezdve minden zászlóaljban két zászló maradt használatban, 1798-tól zászlóaljanként már csak egy. Emellett létezett az ezredzászló. A zászlók 1745-től fehér és sárga alapszínt kaptak. A fehér színű ezredzászlón, egyik oldalon Szűz Mária képe, a másik oldalon az egyesített magyar-cseh királyi címer és Mária Terézia névbetűi kaptak helyet.[36]

 

Székelyek mundérban

 

A székely határőr-gyalogezredek az alapításkor hagyományos rövid fekete kabátot és fehér színű, hagyományos székely nadrágot viseltek egyenruhaként. A kabát vörös gallérral és hajtókával volt ellátva. 1767-től fehér nadrágot, szürke színű, egysoros köpenyt és lehajtott keskeny galléros, szintén egy sorgombbal lezárható, rövid fehér kabátot rendszeresítettek. Később a kabát egészen frakk alakot kapott magas gallérral, elől 10, hátul 4 gombbal. Ugyanúgy, mint a sorgyalogságnál, itt is két-két ezred egyforma hajtókát viselt, csak a gombok színe különböztette meg őket. A székely határőrök rózsaszín jelvényeket kaptak, a 14. ezred sárga, a 15. ezred fehér gombokkal. 1774-ben a tisztek részére kétsoros sötétbarna frakkot rendszeresítettek, de a változtatást csak 1798-ban léptették életbe. Szürke felsőkabátjuk hasonlított a sorgyalogságéra. A legénység szintén sötétbarna frakkot kapott egy sor gombbal. A határőrök a fehér szélű nyakszegély helyett 9 cm széles, fekete gyapjú nyakravalót viseltek, többszörösen a nyak köré tekerve.[37] A kabát ujjain a magyar gyalogezredek un. medvekörmöt viseltek, mely a kezüket védte (több posztórétegből kézformára összevarrt és a kabátujj külső széléhez erősített lemez). 1798-ban az összes magyar gyalogezredek világoskék nadrágot kaptak, melyet a tiszteknél oldalt – a gombok szerint – keskeny arany vagy ezüst paszomány, a legénységnél sárga-fekete domború zsinór, elől pedig vitézkötés díszített.[38]

A határőrök először alacsony, henger alakú, fekete bőrföveget kaptak szemernyő nélkül (Casquet). A XIX. század első éveiben vezették be a felfelé szélesedő, elől és hátul is szemernyővel ellátott fekete nemez csákót, mely a tiszteknél arany, a legénységnél fekete sárga gyapjú rózsával, sárgaréz kokárdával, továbbá a tiszteknél arany, az altiszteknél pedig sárga selyem paszománnyal volt díszítve.

A dobosok és síposok kabátjának vállait a hajtókaszínéből és fehér színből összetett fecskefészek díszítette, karhajtókájukon pedig fehér paszomány futott körbe. A lábbeli a magyar tiszteknél arany, illetőleg ezüst paszománnyal szegett fekete magyar csizmából, a legénységnél pedig fekete bakancsból állott. Az addigi vékony málhatarisznya helyébe a szőrmés bornyú került, melyet hátizsákszerűen hordtak, melyhez a szíjazat a határőrség esetében fekete bőrből készült. A vállakon keresztben átvetett szíjakkal rögzítve, derékmagasságban hordták a tölténytáskát jobb- és a szuronytartót baloldalon. A bádog kulacsot pedig 1798-tól gömbölyű fa csutora váltotta fel.[39]

 

Székelyek a csatában: vonalharcászat

 

Az abszolutista állam kifejlődésével Európában megjelent a nagy létszámú állandó hadsereg, melyet békében is együtt tartottak és ahol olyan katonák tömegére volt szükség, akik a katonáskodást tartós, lehetőleg életre szóló foglalkozásnak tekintették, mindennapjaikat a gyakorlatozásnak szentelve. A hadseregek nemcsak a harcban, hanem a menetek és a pihenő alatt is, szabályos, meghatározott alakzatokat vettek fel. Ezektől semmi körülmények között sem tértek el. Ebből fakadóan a hadsereg az ellenséget óriási kiterjedésű, hármas sorokból álló, két-három harcvonalba tagozott fejlődött vonalban közelítette meg, majd a két fél célzás nélküli össztüzek leadásával fokozatosan közelített egymáshoz, amit a szuronyroham követett közvetlen közelről. A vonalharcászat általánossá válása, a gyalogsági tűz hatásának növelésére való törekvés mindinkább fokozta a kiképzés jelentőségét, különösen a kötelékben végrehajtott mozgás és tüzelés gyakorlásának fontosságát. A kiképzés hosszadalmassága folytán egyre növekedett a mesterségüket elsajátított katonák értéke. Ez azzal a körülménnyel járt, hogy a hadvezér nem az ellenséggel való nyílt megütközést szorgalmazta, hanem ügyes mozdulatokkal igyekezett olyan helyzetet teremteni, hogy az ellenfél megütközés nélkül is elismerje vereségét.[40] Menetekben és ellenmenetekben merült ki minden, hogy veszélyeztetni tudják az ellenség összeköttetetési vonalait, a nélkül azonban, hogy döntő harcba bocsátkoztak volna.[41]

A legkisebb osztatlan harcegység a zászlóalj volt, melynek kivonuláskor századai csekély térközzel, 1757-től hármas sorban egymás mellé sorakozva haladtak. A zászlóalj osztályokra tagozódott, melyeket két-két század alkotott. A fél-osztály volt a század, mely 1756-tól négy szakaszra tagozódott.[42]A fejlődött vonalban álló század sorai között három lépés térköz volt. Az első sorban álltak az őrvezetők és öreg bakák, a második sorban az alacsonyabbak és a harmadikban a legmagasabbak. A szakaszok esetében az első sor jobb szélén és a harmadik sor bal szélén egy-egy tizedes volt beosztva. Az ezred fejlődött vonalba állása esetén, ha a hadsereg jobb szárnyára került, akkor 1. százada a jobbszárnyon, 2. százada a balszárnyon és így tovább, állott. Középre ennek függvényében a legfiatalabb parancsnok került. Ha az ezred a hadsereg balszárnyára került, akkor a fenti helyzet balról jobbra érvényesült. A századok ácsai, egyesítve a csapat élén haladtak.

Az ezred, mint harcegység alig játszott szerepet, inkább adminisztrációs kötelék volt. A zászlóalj után, mint hadászati egység a dandár következett, mely négy-hat zászlóaljból állott. A dandár után, mint seregtest a hadsereg következett, mely általában három szárnyra tagozódott. A szárnyaknak külön parancsnokai voltak, de mégsem voltak önálló seregtestek.

A XVIII. század második felében jelent meg a hadosztály, majd a XIX. század elején a hadtest fogalma. A hadosztály két-három dandárból állott. Két-három hadosztály alkotta a hadsereg szárnyát. A hadsereg a szárnyakon kívül elővédből (Avantgarde) és tartalékból állott (Korps de Reserve). A tartalék a harcoló csapattal nyomult előre szintén vonalban, feszesen állva. Harcrendbe fejlődés esetén a dandár, később a hadosztály is egy vonalban állott. Két zászlóalj 20 lépés, két ezred 60 lépés, két dandár szintén megfelelő térközzel állt egy vonalban a hadosztály kötelékében.[43] A dandárhoz tüzérség is volt beosztva, zászlóaljanként két-két ágyú, melyek a zászlóaljak térközeibe voltak beállítva (vonalbeli ágyúk). A szárny arcvonalának hossza egy hadosztályénak felelt meg. A szárnyon belül a hadosztályok fejlődött vonalban egymás mögött 200-250 m távolságra álltak. A szárnynál kisebb seregrészek parancsnokai önálló hadmozdulatokat nem végezhettek. Egy 60-80000 főnyi hadsereg hadrendben 8-10000 lépés széles és 1000 lépés mély merev, nehezen vezethető tömeget képezett.[44]

A vonalharcászat szabályai szerint két egymással szembenálló fejlődött vonal (lénea) percenként 60 lépéses menetütemben nyomult előre, mindaddig, míg megkezdődött a szuronyharc. Ennek érdekében már a menetet is úgy tervezték meg, hogy mindegyik zászlóalj a vonalban elfoglalandó helyén vonuljon, a csata színhelyére érve támadási irányba forduljon, és a hadsereg részei így alakítsák ki a vonalat néhány km-el az ellenséges arcvonal előtt. Ez pedig különböző, igen bonyolult fordulatok, kanyarodások végrehajtását feltételezte.[45] Az első két harcvonalban a gyalogság középen, a lovasság a két szárnyon vagy esetleg a gyalogság mögött állott fel. Mindegyik harcvonal sokszor két gyalog és két lovas szárnyra tagozódott, s valamennyien külön parancsnok alatt álltak. Előnyomuláskor elővéd gyanánt nagyobbára könnyű csapatokat alkalmaztak, melyek gyakran a harcban is előretolt viszonyban maradtak. Az elől levő gyalogsági harcvonal szárnyai mögött a rendszerint oszlopba alakított (en potence) gránátos zászlóaljak nyerték beosztásukat, amelyek ekkor már nem használtak gránátot, csupán megnevezésük maradt meg, mivel a legkiválóbbak nyertek ide beosztást.

Az előnyomulást nem egyszerre hajtotta végre az egész hadsereg, a zászlóaljak lépcsőzetesen haladtak előre, megálltak, tüzeltek, majd újból előrementek percenként 60 lépést megtéve. Az első célzás nélküli össztűz kb. 200-250 lépésről dördült el. A kb. 10 m-ről kezdődő szuronyrohamig kb. 3-4-szer tüzeltek, fokozatosan közeledve egymáshoz. A folyamatos megállás a töltés és tüzelés végrehajtása miatt történt. Az egyes személy percenként átlagosan két lövést tudott leadni. Tüzeléshez az első sor lefeküdt vagy letérdelt, a második kettő állva tüzelt. 1757 előtt pedig a negyedik sor tartalék maradt. Rendszerint a szárnyakon álló két egység kezdte meg a tüzelést, kívülről befele haladva csatlakozott a többi seregrész is. A tüzet a zászlóaljparancsnok vezette, mely egyszerre történhetett zászlóaljanként, osztályonként vagy szakaszonként. Mialatt az egyik egység tüzelt, a másik töltött. Ha az ellenség megrendült, a szuronyroham következett, mely által igyekeztek megbontani az ellenfél vonalát és áttörni azt. Az ellenség menekülése esetén vonalba rendeződve tüzeltek tovább, ami nagyban nehezítette az üldözést. Ez a harcmód feltételezte a tüzelési fogások egyszerre való végrehajtását, a szorosan egymáshoz zárkózott formában történő együttes mozgást.

A fő hangsúlyt a minél gyorsabb tüzelésre fektették, emiatt még a számbeli fölénynek sem volt akkora jelentősége, mint későbbi korokban. Hiányzott bármiféle mélységi tagozódás is. A merev vonalak fenntartása nagy és sík terepet követelt a csata színhelyéül. Az arcvonal megváltoztatása igen hosszadalmas volt. A vékony, hosszú, szépen kiigazított, lépést tartó vonalak nehézkesek voltak, csak előre vagy hátra tudtak mozogni és csak, mint egy nagy gép részei tudtak működni,[46] ezért ha az ellenség áttörte a vonalat, a csata elveszettnek volt tekinthető.

A székely határőr életét az is nehezítette, hogy mialatt elsajátította a vonalharcászat csínját-bínját, bebarangolva Európa csatatereit, közben a határt is ellenőriznie kellett, ami megint csak felkészültséget, tudást igényelt. Ennek megírása külön tanulmányt igényelne.

Az osztrák tisztek „rátelepedtek” a székelységre, sok szenvedéssel járó katonai életformát honosítottak meg, mégis a székely határőr-ezredek a háborúkban sok dicsőséget szereztek a Habsburg uralkodóknak. Az első háború, amiben részt vett a székely határőrség, a bajor örökösödési háború volt 1778-79-ben, amit követett II. József törökellenes háborúja 1787-91-ben. Ezt követően a Napóleoni háborúkban egészen 1814-ig szinte állandóan hadban volt a székely határőrezredek valamely része. E háborúk „székely” története még megírásra vár, de kijelenthetjük a jelenlegi forrásaink birtokában is, hogy a 18 határőrezred relatív megítélésével szemben a székely határőrezredek kivívták a hadvezetés megbecsülését bátorságukkal és rátermettségükkel. A török háborúban, II. József idején, az első székely határőr-gyalogezred soraiban 11 fő kapott ezüst vitézségi érmet és 1 fő arany vitézségi érmet, ami jó teljesítménynek volt mondható, hiszen mindkét elismerést kimagasló helytállásért, hőstettért lehetett odaítélni.[47]

Ma már furcsának tűnik a Madéfalvi veszedelem emlékezetében élve, ahol a székelyek életükkel fizettek a hadkötelezettség megtagadása miatt, hogy 1805. december 2-án az austerlitzi csatában a székely gyalogezredek vállvetve araszoltak I. Ferenc császár nevében Napóleon francia csapatainak megerősített védőállásai felé, akik igencsak megritkították a székelyek vonalait sortüzeikkel. Az osztrák-orosz haderő bal szárnyának éldandárában haladó székely határőrök szakadatlan rohamai végül kivetették a franciákat állásaikból. A csata délutánra mégis elveszett, ami nem rajtuk múlott. Napóleon életének legnagyobb győzelmét aratta. Kb. 1500 székely gyalogos és huszár holtteste maradt a csatatéren vagy sebesült meg, akik helytállásukkal, kötelességteljesítésükkel megfeleltek a mindenkori katonai hivatás elvárásainak és példaként állhatnak az autókor előtt. A Habsburg Birodalom és Franciaország közötti konfliktus megítélése nem tartozott egy közkatona feladatai közé sem akkor, sem ma, mégis őseink hittel tudták teljesíteni katonai feladataikat.



[1]BAYLIS, John – WIRTZ, James – COHEN, Eliot – GRAY, Colin S.: A stratégia a modern korban. Bevezetés a stratégiai tanulmányokba. Budapest,2005, Zrínyi Kiadó. 110. (A továbbiakban: BAYLIS 2005)

[2]DEVRIES, Kelly – DOUGHERTY, Martin J. – JORGENSEN, Christer – DR. MANN, Chris – MCNAB, Chris: Sorsdöntő csaták, melyek megváltoztatták a hadviselés arculatát I. E. 1457 – I. SZ. 1991. Budapest, 2009, Ventus Libro Kiadó. 6.

[3]KEEGAN, John: A hadviselés története. Budapest, 2002, Corvina Kiadó. 22. (A továbbiakban: KEEGAN 2002)

[4]KEEGAN 2002. 10.

[5]BAYLIS 2005. 19.

[6]KEEGAN 2002. 115.

[7]KEEGAN, John: A parancsnoklás álarca. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó. 78. (A továbbiakban: KEEGAN 2011)

[8]KEEGAN 2002. 196.

[9]JOHNSON, Rob – WHITBY, Michael – FRANCE, John: Útmutató a győzelemhez. 25 hadászati stratégia az ókortól napjainkig. Budapest, 2011, Athenaeum Kiadó. 46.

[10]KEEGAN 2002. 55.

[11]DOMOKOS György: Késő reneszánsz hadművészet: vezető a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma állandó kiállításához. Sárospatak, 2009, Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma. 14.

[12]LAFFIN, John: A hadvezetés titkai. Budapest, 2004, Zrínyi Kiadó. 105. (A továbbiakban: LAFFIN 2004)

[13]KEEGAN 2011. 372–375.

[14]LAFFIN 2004. 125.

[15]KEEGAN 2002. 338.

[16]CLAUSEWITZ Károly: A háborúról. Budapest, 1917, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása.

[17]HART, Liddell: Stratégia. Budapest, 2002, Európa Könyvkiadó. 523. (A továbbiakban: LIDDELL 2002)

[18]LAFFIN 2004. 191.

[19]LIDDELL 2002. 332.

[20]ZACHAR József: Habsburg-uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683-1792. Budapest, 2004, Zrínyi Kiadó. 211. (A továbbiakban: ZACHAR 2004)

[21]ZACHAR 2004. 214.

[22]SOMOGYI Győző: Mária Terézia magyar katonái. Budapest, 2011, Cser Kiadó. 78.

[23]SOMOGYI Győző: A szabadságharc katonái (1848-1849). Budapest, 2011, Cser Kiadó. 17–31.

[24]SZÁDECKY-KARDOSS Lajos: A székely határőrség szervezése 1762-64-ben. Budapest, 1908, Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala. 814–816.

[25]A magyar gyalogság. A magyar gyalogos katona története. Szerk.: DOROMBY József, REÉ László. Budapest, 1939, Reé László Könyvkiadó és Terj. 71. (A továbbiakban: DOROMBY 1939)

[26]ZACHAR 2004. 246.

[27]ÚJHELYI Péter: Hadseregünk megalakulása és bölcsőkora. Budapest, 1975, Lampel R. Kk. (Wodianer F. és fiai) Könyvkiadóvállalata. 28–29.

[28]ZACHAR József: Idegen hadakban. Budapest, 1984, Magvető Könyvkiadó. 16. (A továbbiakban: ZACHAR 1984)

[29]ZACHAR 1984. 17.

[30]DOROMBY 1939. 72.

[31]DOROMBY 1939. 73.

[32]VAJNA Viktor, NÁDAY István: Hadtörténelem. A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia számára. Budapest, 1935, Stúdium Sajtóvállalat Részvénytársaság. 186. (A továbbiakban: VAJNA 1935)

[33]BÁNLAKY József: A magyar nemzet hadtörténelme. WWW.MEK.OSZK.HU

[34]DOROMBY 1939. 86.

[35]DOROMBY 1939. 148.

[36]DOROMBY 1939. 149.

[37]BARCY Zoltán, SOMOGYI Győző: A szabadságharc hadserege. 1848-49 katonai szervezete, egyenruhái és fegyverzete. Budapest, 1986, Corvina Kiadó. 32.

[38]DOROMBY 1939. 156.

[39]DOROMBY 1939. 151.

[40]Magyarország hadtörténete. Szerk.: LIPTAI Ervin. II. kötet. Budapest,1985,  Zrínyi Katonai Kiadó. 406.

[41]ZACHAR 1984. 21.

[42]DOROMBY 1939. 74.

[43]DOROMBY 1939. 75.

[44]VAJNA 1935. 188.

[45]ZACHAR 1984. 21.

[46]VAJNA 1935. 23.

[47]ZACHAR 2004. 321.




.: tartalomjegyzék