'))+ ''+ (document.layers?'':'

„VILÁGNYI FACEBOOK-ON”

Nagy divatja van (volt) mostanság a hazához, hazáról, a magyarokhoz, magyarokról szóló verseknek, prózáknak, mégsem e divathoz való igazodást, ennek a divatnak a farvizén való úszást, lebegést éreztem, amikor Markó Béla legújabb, Csatolmány1 című verseskönyvét a kezembe vettem és kétszer egymás után elolvastam. Pedig a kötet mind a három ciklusa egy-egy ilyen magyaros címet kapott (Magyar kert, Magyar dráma, Magyar bánat) a hármas felosztású, egyenként 13, 12 és 11 költeményt tartalmazó, és ezzel egyben a „fogyást”, (az elmúlást?) (is) sugalló, sugalmazó kötetkompozícióban. Az elmúlást (az emberét, költőét, beszélőét), ami ugye itt a jövőre vonatkozik, de egyben a múlt, egy személyes múlt lassú elmúlását is, a kor előre haladásával, az idő múlásával ennek mind távolabbra, messzibbre kerülését, ami értelemszerűen a voltra, az egykorira utal a főként családtörténeti, közéleti, visszatekintő és emlékező jellegű költeményeket tartalmazó verseskönyvben.

Ha mostanában, de a közeli vagy az egy kicsit távol(abb)i múltban (is) voltak (nem kevesen) olyan költők, akik elriasztották a versolvasókat a verstől, a versek olvasásától, akkor – azt mondhatjuk –, hogy Markó most, egy nem túlságosan népes csapattal, néhány jeles költőtársával együtt visszaédesgeti őket a versolvasáshoz. Mert nincsenek túlbonyolítva, túlcsavarva ezek a költemények, hanem a szó jó értelmében vett „érthető”, olvasói fül és szem és agy (ész, felfogó képesség) által jól „fogható” darabokat szerkeszt egymás mellé ebbe a legújabb kötetébe. És nem törekszik csak a puszta tökéletességre, vagy nem pusztán csak erre törekszik, az üres rímrázásra, a tökéletes, de steril forma-virtuozitásra, az olyanszerű modorosságokra, amelyekre azt mondja egyik kedves erdélyi íróbarátom, hogy „kalapál a malom”, ami azt jelenti, hogy a költemény motorja, hangja elképesztően szabályosan, tökéletes kopogással, dobogással, zsírozottan, ám üresen, monoton ritmusban, unalmasan ver.

Ez a költészet, a Markóé, kimozdítja az embert a fásultságából, a nyugalmából, és nem ásítva lapoz tovább az üres, ritmusosan csilingelő tökéletesség láttán (értékelve egyébként az ilyent, ám nem szeretve), hanem felkapja a fejét hirtelen egy-egy vers olvasásakor, megakad a szeme itt is, ott is, mert egyszeriben „megérzi a téteket”, megérzi a súlyát egy-egy költeménynek, a legmélyebbről, a költő legbensőbb világából felszínre hozott „alapvető egzisztenciális kérdések” tőkesúlyát, amelyek szembesítik az olvasót saját magával, saját legbensőbb világával, ha kell: saját kérdéseivel.

Markó a múltba fordul (ha megszámolnám hirtelen, a kötet szinte kétharmadából tudnék a múlttal kapcsolatos idézetet citálni, úgy is, hogy a múlt szó is szerepelne benne), hiszen a múlt, akárcsak a gyermekkor, aranybánya egy író/költő számára, s olyan dolgokat hozhat elő, mint semmi más. Múltunkat szemlélve pedig rájövünk, hogy felmenőink ugyanazokat a köröket futották, mint mi, ugyanúgy szorongtak, idegeskedtek, örültek, ugyanúgy kisszerűek vagy nagyvonalúak voltak, hasonló kihívásoknak lehettek kitéve ők is, mint mi vagyunk, ugyanolyan kudarcaik voltak, mint nekünk, és hogy tőlük örököltünk mindent, a habitusunkat, azt, hogy milyenek lettünk, a türelmünket, türelmetlenségünket, az arcunkat, a testtartásunkat, mindent, mindent. És ha nem tudtuk volna (de tudtuk), újra és újra rájövünk, vagy tudatosodik bennünk, hogy mi tényleg csak „postások vagyunk”, és a gének, a génjeink üzenetét visszük és adjuk tovább nemzedékről nemzedékre.

Nézegetem a novemberi Székelyföld Markó-interjújában a fotókat, egyiken Markó Béla szülei vannak a legnagyobb unokájukkal, a másikon – pár évtized múlva – Markó a feleségével és kisfiával. Nézem a költő apját és a költőt, nagyjából hasonló korúak lehetnek a fotókon (talán pár év eltéréssel), hasonló testfelépítés, ugyanaz az összeszűkült szem, ugyanaz az arc, ugyanaz a fejtartás. Ott vannak tehát az apák, és ott a két kisfiú is (a legnagyobb és a legkisebb), akik továbbviszik majd a szülők üzenetét a jövőbe, a molekulányi részeket, ezen a nagyvilágnyi facebook-on: „s úgy képzelem az öröklétet, / hogy mindig minden körbemegy, // és ez mentség is lehet arra, /hogy így vagy úgy, de félúton /kell majd előbb-utóbb megállnom, /míg egy világnyi facebook-on //folyton-folyvást előugornak /molekulányi részeim, /valaki ül a képernyőnél, /s tűnődik régi képein” (Úgy képzelem). (Fekete Vince)

HOL VAN A MI LELKÜNK?

2013. május 22-én elkértem Vida Gábortól Ahol az ő lelke című regényének kéziratát. Akkor még A visszairány volt a regény címe, sőt alcíme is volt (Kis Erdély-regény). Mire megjelent a könyv2, eltűnt az alcím, és a regény címe is megváltozott – félig-meddig az én kérésemre-unszolásomra: hosszú percekig győzködtem Vida Gábort, hogy nem jó A visszairány címnek („Mintha egy német idealista filozófus tanulmányából fordította volna nyersbe valaki” – nagyjából ez volt a véleményem az eredeti címről, igaz, ezt nem mondtam meg Gábornak, nehogy sértődés legyen belőle). A cím körüli „műhelytitkok” persze nem tartoznak az olvasóra, nem is hozakodtam volna elő velük, ha utólag nem lett volna egy kis lelkifurdalásom: elolvastam ugyanis az ÉS-ben Károlyi Csaba kritikáját a regényről, ahol Károlyi leginkább Vida címválasztását kifogásolja, mondván, hogy a cím legyen egyszerű és könnyen megjegyezhető, mondjuk olyan, mint a Bovaryné. Nekem viszont továbbra is nagyon tetszik az új cím, és ha sarokba szorítanának, akkor én is egy Flaubert-regény címével tudnék takarózni: Vida regényének címe ugyanolyan talányos – mondanám –, mint az Érzelmek iskolája, és ugyanúgy lefedi a teljes regényt, mint emez.

„A cím lefedi a teljes regényt” – mondtam az imént, és most újra felhívnám a figyelmet az állításban szereplő jelző fontosságára! Miről is van szó? Első olvasásra még túl soknak tűnt a regény („Mintha Vida mindent bele akarna zsúfolni, amit momentán a világról tud” – mondtam szerkesztőségbeli kollégáimnak, hogy ne csak áradozzak a regényről). Nem egészen értettem például, hogy miért küldi el a szerző Werner Lukácsot, a regény főszereplőjét Afrikába (itt tölti Werner Lukács az I. világháború négy évét), illetve hogy miért utaztatja le a háború után Galacra, a román megszállás alatt Budapesten megismert fiatal román katonatiszt, Théophil Savin apjához. Az új cím viszont képes sokkal élesebb megvilágításba helyezni a dolgokat, mint a korábbi. Vegyük például a hosszú afrikai kitérőt: „…amikor sebláztól és maláriától gyötörve haldokolt Afrika színpompás ege alatt, egy öreg maszáj azt mondta a többieknek, akik már le is mondtak az életéről, hogy: nem halhat meg a fiatalember, nincs itt az ő lelke” (143. o.). Ugye, hogy az új cím még a lusta olvasó figyelmét is képes a helyes irányba terelni?

Sokkal érdekesebb viszont a Théophil Savin-szál. Az új cím nyitotta távlatok nélkül ez a szál nem lenne több olcsó töltelékszövegnél (ti. hogy egyedül Théophil Savin adhat alibit Werner Lukács számára arra nézvést, hogy nem ő ölte meg az ószeres Steiner Ignácot). Micsoda bugyuta detektív-história ez egy ilyen jó regényben? Az új cím viszont megmagyarázza a galaci utazást is. Arról van ugyanis szó, hogy Théophil Savin katonai kiküldetésben Párizsba megy, ahonnan nem akar hazajönni: „…nem akar hazajönni, és nem ad életjelt magáról, nem tart senkivel kapcsolatot, belépett egy titkos szektába, amelyik a világ sorsát hivatott újragondolni” (299. o.). Werner Lukácsnak tehát azzal kell szembesülnie Galacon, hogy nemcsak ő nem tudja, hol van az ő lelke, hanem Théophil Savin sem! Pedig Nagy-Románia létrejöttével épp az imént valósult meg a románok „évszázados álma”! Még egy megnagyobbodott ország sem elég egy fiatalembernek, hogy a lelke otthonra találjon? Lehet, hogy nem is igazi román az a Théophil Savin? Stb. (Kíváncsi vagyok, hogy a regény román fordításának milyen sikere lenne a „széles” román olvasótömegeknél…)

Maradva még egy kicsit a címnél: a végén minden jóra fordul – az öreg Werner Sándor is megtalálja lelke nyugalmát (igaz, a fiatalokkal ellentétben, ő már korábban is tudta, mit akar: „nem akar hányódni és tekeregni többet, a hazát keresi, az otthont, a biztost, a valamit” – 208. o.);Werner Lukács is „megérkezik” Kolozsvárra („Mióta 1914. február végén felszállt az öreggel a pesti gyorsra, állandóan haza akar menni, vagy csak vissza, eltelt azóta kilenc évnél is több, és bár nem biztos, hogy meg fog érkezni valaha, igen, haza akar menni” – 307. o.); egyedül Daniel Klaudia, Lukács szerelme túl fiatal még ahhoz, hogy hazafelé vágyakozzék. Reméljük, egy következő Vida-regényben már ő is megérzi a hazafelé vezető irányt… (Lövétei Lázár László)

INDIA, FOREVER

Az  olvasóknak gyermekkori ismerőse Kiplingnek A dzsungel könyve, de kevesebben ismerik az író felnőtteknek szóló prózáját. Errefelé erről nem is annyira az olvasó, mint inkább a könyvkiadás tehet: évtizedekig nem adták ki novelláit, regényeit, egyfajta tiltólistán szerepeltek, szerzőjüket úgy tartották számon, mint a brit imperialista terjeszkedés dalnokát és védnökét. Tény, hogy Kipling volt a késő viktoriánus kor, meg az utána következő három évtized legünnepeltebb írója, de aztán kissé kiment divatból, valahogy pályaszélre szorult. Mostanság azonban újra sokat beszélnek róla, s remélhetően immár prekoncepcióktól mentesen lehet olvasni felnőttekhez szóló novelláit. Vélhetően ma már senki nem retteg az angol gyarmatosítástól, a brit impériumnak mind a legodaadóbb magasztalói, mind a legádázabb kritikusai békésen nyugosznak a temetőkben, s Kipling sírjáról is sokkal több mint hétszer kaszálták le a füvet. (Kányádi szerint csak akkor derül ki igazán, nagy író volt-e valaki, miután hétszer lekaszálták a füvet a sírjáról.)

Kiplingnek ugyan vannak versei, például a Recessional (1897) vagy A fehér ember terhe (1899), amelyeket egyesek a birodalomépítés himnuszának tartottak, de ugyanazokban a versekben mások gúnyt és a birodalom aláásását vélték felfedezni. Egy nagy író személye mindig összetettebb és színesebb, mint ahogy azt némely kritikusok láttatják, hiába igyekeznek beskatulyázni az illetőt, a papundeklidoboz valahol mindig kiszakad, a tetemnek pedig kibüklen egy végtagja.

Élete során bár több helyen is hosszabb időt töltött (Egyesült Államok, Anglia, Dél-Afrika), de Kipling lényegében mégis India megéneklője, krónikása volt és maradt. Indiában született és ott töltötte kisgyerekkorát, valamint fiatalságának egy részét, ez örökre meghatározta látás- és gondolkodásmódját. Akárcsak ma, India akkor is a végletek országa volt. Párhuzamosan léteztek kincseik mennyiségét felmérni sem tudó maharadzsák, nábobok és a ruhátlanságig nincstelen, érinthetetlen páriák, a modern civilizáció minden kényelmi eszközével felszerelt városok és a dzsungelben szinte kőkorszaki körülmények között élő törzsek, a kasztrendszer szabályait a legszigorúbban betartó őslakosok és a leggátlástalanabb európai kalandorok. Megérteni és megszeretni ezt a színes forgatag-világot, ahol mindig történik valami új, ami ugyanakkor nagyon ősi is, ez Kipling Indiáról szóló prózájának veleje. Nyugati olvasó számára lehet, hogy keleti egzotikum, mégis a mindenütt mindenkor jelenlévő, minden történésben megnyilvánuló örök és változatlan emberi lényeg van jelen írásaiban. Amit talán úgy lehetne tömören meghatározni, hogy valaki hogyan áll helyt nehéz vagy különleges helyzetekben. Tulajdonképpen erről szól az élet is.

Izgalmas és elbűvölő olvasmány a Sári Júlia értő válogatásában (és részben fordításában) megjelent novelláskötet3, a jó történetek és India mindig is összetartoztak. Ne feledjük, hogy a Pancsatantra, ez a legősibb, szanszkrit nyelvű mesegyűjtemény is ott keletkezett. Ezekben a novellákban én nem vettem észre semmi olyant, ami a fehér embert és a brit koloniális expanziót magasztalná, épp ellenkezőleg, Kipling mindig nagy empátiával szól az őslakókról, s ha dicsőít valamit, az csak az egyes személyek – angolok vagy őslakók, mindegy –rendkívüli helytállása embert próbáló helyzetekben. (Molnár Vilmos)