'))+ ''+ (document.layers?'':'

Szabó Gyula bőbeszédűbb, mint mondjuk Petelei, de a kötőanyag benne is mindig jórészt a csend – a fagy csendje, a kevés szavúak csendje, a két tréfa közt megálló nevetés, az újra való erőgyűjtés csendje. A mindent a gyakorlatra váltó paraszti gondolkodás fontoló csendje. A kivégzés másodpercei. Mert mit gondoljunk az Úgy kacagott a banda Gergelyéről, aki a durva tréfák céltáblája volt, s csak évtizedekkel későbbi vallomás leplezi le, hányféle módon tették bolonddá. Krisztus idején kellett volna szülessen, apostol lett volna. (Hát Szabó Gyula nem Krisztus idején született. Már a Gondos atyafiságnak is a „mi lesz a kollektívvel” kérdése adja a hátterét.) S mit gondoljunk a disznóölésről írt novelláról (A megszállott), mely éppen ennek a csendnek a kikezdhetőségét veti föl, hogy a részegnek és az értetlenkedőnek, a babonára hajlónak szóval elmagyarázható: eszi az asszony az egész disznót tepertőnek készítve, mint az ostyát.

Ezekben a szövegvilágokban is megvan a nehezen védhető kettősség: az egyformán szegények közt is hierarchiát teremtő közösségi akarat és a mégiscsak ható affektív összetartozástudat ütközése. Az egymásrautaltság és az összezártak oldhatatlan gyűlölködése. A legrosszabb, hogy egyikről se nagyon van mit beszélni. Ha mindent tudunk, nem kell megbeszélni semmit: erről szól a Sárga szemű Jovánki is. A novella (a beszéd?): átkínlódni magunkat a formaságokon. Ha muszáj egyáltalán; mert hisz úgyis mindenki tud mindent, két falu népe jól értesülten állást foglalt, mire akkor tovább húzni az időt? Hatnak az öröklött formák, a faluközösségi normák, a közvélemény hatalma. Ítélőszék előtt léteznek ezek az emberek, de nem salamoni, nem is brechti ítéletek születnek. Jovánki enged, jussa a csend, ami Szabónál legtöbbször a „férfiritmus” kísérője. Pillanatig megpendül benne az élet, mert a vereség után az emlékek jelentik az életet. Mintha kivirulna, de amikor tényleg eljön a halál, oda lesz a jussa: a csend is. Oda a lelki béke. Minden kiforgatható, minden ellene fordítható – mert tilos elfeledni, nem szabad belefásulni a szerelembe. Megsemmisíti a felismerés, hogy igen, mentálisan belekopik az ember a kötelességbe, és ő engedett, ha csak egy hónapra is. Súlyosan szép, mélyen emberi tanulság: a lemondás embertelenségéről. Ilyenek hát Szabó Gyula aktuális tanulságai.