'))+ ''+ (document.layers?'':'

Úgy alakult az életem, hogy ebben az adventben elmulasztottam a rorátéra járást, sőt, a szentgyónáshoz sem érzek túl nagy kedvet. Ezek helyett – egyfajta penitenciaként – elolvastam Charles Dickens Karácsonyi ének című kisregényét, amelyben bizonyos Ebenezer Scrooge nevű „zaklató, szipolyozó, zsugori, markoló, kaparintó, kapzsi vén bűnös”-ből (6. o.) – miután holmi szellemek lepörgetik előtte egész életét és eljövendő halálát – „olyan jó barát, olyan jó gazda, olyan jó ember vált, hogy különbet nem látott sem a régi jó főváros, se más régi jó főváros, város vagy mezőváros, az egész régi jó világban. Akadtak, akik nevettek változása láttán, de nem bánta; hadd nevessenek, ügyet sem vetett rájuk; mert volt benne annyi bölcsesség, hogy tudja: soha semmi jó nem történhetik ezen a földtekén úgy, hogy némely ember torkaszakadtából ne nevetne rajta…” (111. o.)

Vicces kis történet 1843-ból, mondanánk ma, de például a féltékeny Dickens-kortárs, Thackeray „nemzeti üdv”-nek nevezte a Karácsonyi éneket, amiből már megjelenése napján hatezer példány fogyott el. Vajon miért szerették ennyire az olvasók Dickens karácsonyi történeteit (ti. a Karácsonyi ének után még számos ilyen történet írt)? Az rendben van, hogy 1843-ban Dickens már rendkívül népszerű író volt, de valami egyébnek is lennie kellett a háttérben! Vajon nagyobb/másabb tisztelete volt a karácsonynak Nagy-Britanniában, mint a kontinensen? Alighanem ez lehet a dolog nyitja! Pedig amikor a királynő férje, Albert koburgi herceg áttelepítette a karácsonyfát Angliába, Dickens megvetően „az új német játékszer”-nek nevezte azt, sőt, az ő szemében a jászol is csak „pápista babona” volt! Maradjon a karácsony szaturnália – mondta Dickens –; urak és szolgák, gazdagok és szegények közös vidulása, mint a rómaiaknál volt! S tényleg: a Karácsonyi éneknek azok a legsikerültebb részei, ahol Dickens ezeket a közös ünnepeket írja le. S hát még a karácsonyi boltok érzékletes leírásai! Íme egy rövidke, „krúdys” részlet: „A fűszeresboltok! Hej, a fűszeresboltok! Majdnem be vannak zárva, csak egy-két tábla hiányzik még a kirakatukról; de micsoda pillantás esik ezeken a réseken! Nemcsak a pultra ereszkedő mérlegtányérok csendültek meg vidáman; nemcsak a bádogszelencék teteje csapódott úgy föl-le, mintha szemfényvesztés volna a dologban; nemcsak a mazsola volt nagyszemű, ritka szép, a mandula hihetetlenül fehér, a fahéj rúdja hosszú és egyenes, a többi fűszer mind oly gyönyörűséges, s a déligyümölcs úgy befőzve olvasztott cukorba, hogy a leghidegebb nézőt is elgyöngítette, és következésképp fölingerelte a látása. Nemcsak a füge volt zamatos és puha; nemcsak a francia szilva pirult savanykás szerénységgel a cifrán felékesített skatulyákban – nemcsak hogy minden jóízű volt és karácsonyi ruhába volt bujtatva: hanem a vevők is mind úgy siettek, oly mohón várták a nap szépreményű ígéreteinek teljesülését, hogy egymásba botlottak az ajtóban…”

Nos, valahogy így néz(het)ett ki a karácsony a régi angol fővárosban (legalábbis ami a külsőségeket illeti); azóta itt, keleten is van francia szilva és van vásárlói tülekedés, szaturnália lett nálunk is a karácsonyból, csak éppen a nagybetűs Karácsony hiányzik belőle. Lám, én is elmulasztottam a rorátéra járást, sőt, a szentgyónáshoz se érzek túl nagy kedvet. Vagy tekintsük ezt az olvasónaplót egyfajta gyónásnak?