'))+ ''+ (document.layers?'':'

Gyulafehérváron 1990. június 24-én, vasárnap a reggeli órákban találkoztam Bajor Andorral Fodor Sándor társaságában. Akkor már mindketten az év elején indult Keresztény Szó szerkesztőiként érkeztek a püspöki székhelyre, a diktatúra utáni első papszentelésre. Nagy volt a felhajtás, és – utólag visszagondolva – ezt is nevetségesen túllihegtük a lényeg kárára, mint sok mindent abban az időben. Nagyon rövid volt ez a találkozás. Néhány szó és kézfogás csupán. Addigi találkozásainkat is szinte a fél kezemen össze tudnám számolni.

Az első volt a leghosszabb, számomra a legfárasztóbb is, jó három évvel ezen fehérvári előtt. Bandi bácsi, kedves tanárunk Simpf János meghívására érkezett, teljesen titokban. Senki nem tudhatta, hogy ott tartózkodik. Tanárunkat pedig az utolsó pillanatban hétvégi helyettesítésre egy távolabbi városba rendelték, ahonnan lehetetlen volt az ingázás. Csak vasárnap estére érkezett vissza. Szombat-vasárnapra így rám bízta illusztris vendégét. Mindennek titokban kellett történnie, az akkori viszonyoknak megfelelően. Három szintes, ütött-kopott alumínium ételhordóban vittem Bandi bácsinak naponta háromszor az ételt, és amikor hivatalos intézeti szabadidőm volt, akkor Bandi bácsit kellett sétálni vinnem a városba. Ezeken valójában Bandi bácsi sétáltatott meg az egyetemes kereszténység és az összmagyarság történelmében. Folyton kérdezett, mintha mit sem tudna, és mesélt, mint aki nemcsak a történéseket tudja, de azok hajszál-mozgatórugóit is. E mozgató erők kapcsán összeért a múlt az akkori jelennel. Kérdéseiben, természetesen. Mert – például – olyanokra kellett (volna) válaszolnom egy útszélen parkoló Skoda láttán, hogy mit mond nekem a Skoda név az autómárkán kívül. Pirulásom és zavart hümmögésem láttán, segítségképpen hozzátette: az volt Skoda a cseheknek, mint Semmelweis a magyaroknak. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nagy nehezen kinyöghettem én is valami okosat. Aztán sétáltunk tovább. Egy helyen görgőket szereltek a tömbházak alá. Az egyiket északnak, a másikat délnek vontatták. Számtalanszor megcsodáltuk a blokkhúzatás technikáját, amikor sétáinkon az „Újvárosba” mentünk vásárolni, vagy a püspökség szőlőjébe dolgozni, de különösebben nem foglalkoztunk vele. Bandi bácsi akkor megállt a nagy mű előtt, szemmel láthatóan idegesebben kereste a szavakat. Mit gondolsz – kérdezte –, miért fontos e tömbházak költséges elvontatása? Válaszomat meg se várta – hiszen azt várhatta volna! –, nyugatnak fordult, ahol a vontatott tömbházak között minden nap egy pár centivel nőtt a rés, mígnem egy szép napon a mögöttük lévő sugárút szélességét elérte. Aztán keletnek fordult, háttal a sugárútnak s a megnyílandó térnek, s egy szót sem szólva, két karját a parkon túl látható 1921–22-ben épült, a tîrgovistei templomot másoló görögkeleti katedrális irányába lendítette, és csak indulatos mozdulata érzékeltette: na, ezt láthatod majd a nyugati domboldalról, s le egészen a sugárúton. Ezért ilyen fontos a gurító technika.

Így telt megismerkedésünk első két napja. Ezen a két napon többet tanultam, s intenzívebben vizsgáztam, mint valaha is azelőtt, és talán azután is.

További találkozásaink rövidebbek voltak, hiszen beszélgetési lehetőségeinket korlátozta az idő rövidsége, vagy a kolozsvári, Jegenyék utcai lakásában gyanított lehallgató-készülékek hallgatózása.

A legrövidebb volt az az utolsó fehérvári találkozás, az ünnep reggelén. Aznapi érintettként nagyon kellett sietnem. A vendégek elrendezése, a külsőségek s a körülmények jó megszervezése (mert ilyen ünnep csak egyszer van az életben! – mondtuk akkor) szaggatott szét. Bandi bácsival is éppen csak néhány szót váltottunk, majd elbúcsúztunk, azzal a határozott gondolattal, hogy majd a dolgok csillapodtán nyugodtabban találkozunk. Egy nekem címzett nagyobb méretű fehér borítékot adott át. Egy kézirat – mondta –, ajándék, tégy vele belátásod szerint.

Csak estefelé, a zajok elültével olvashattam a Drakula siratását. Frappáns összefoglalása sajátos Drakula-jelenségünknek – gondoltam. Aztán gondosan elcsomagoltam a kéziratot, mert már fejemben és egész hangulatomban az a vonat zakatolt, amely harmadnap előbb Münchenbe, majd Rómába vitt, és ezzel jó időre el is szakított az itthoni történésektől. 1991 februárjában Rómában kaptam levelet. Volt kollégám küldte, aki időközben már Szegeden tanult. A levélben Magyar Nemzet 1991. január 21-i mellékletében megjelent Drakula siratása volt néhány személyes sor kíséretében. A kísérő sorokban pedig Bandi bácsi halálának híre. A kézirat ekkor ereklyévé minősült. Vigyáztam is rá kellő tisztelettel, nehogy valami is érje.

A fordulat huszonöt évére való emlékezésképpen újból elővettem, s átböngésztem ezt a jellegzetes Drakula-siratást. Ennyi idő távlatából még élesebben látszik, hogy mennyire egyedi darab. Nem a formájára, műfajára gondolok, hanem a tartalmára. Ebben a siratásban benne van a fordulat előtti rendszer minden visszássága, s ma már azt is látjuk, tapasztaljuk – szinte nélkül a bőrünkön –, hogy mennyire működött a visszásságokat zsigerileg átörökítő mechanizmus. Örököltünk, és hagytuk is, ha olykor épp tevőlegesen nem segítettük, holmi júdás-pénzek reményében, hogy ez az örökség megfojtsa a kibontakozó szabadságot.

Sütő András egyik ceruzarajzában írja Bajor Andorról, hogy nevettünk rajta, mint a bohócon, aki megbotlik a saját lábában, aki egy óvatlan hátsó rúgástól elvágódik, száján is kibuggyan a vér, mígnem észre kellett vennünk, hogy ezek a rúgások valóságosak voltak, és valóságos a vér is a szája szélén, miközben mi önfeledten nevetünk, mindazon a rengeteg visszásságon, amiről Bajor Andor lerántja a leplet. 1978-ban Sütő több okból sem mondhatta, hogy Bajor Andor próféta volt. Pedig az volt, igaz, meglehetősen furcsa próféta. Nem mennydörgött, nem harsogott a látszat-rendszerváltást követően sem, amikor harsogott a közélet a világmegváltó szózatoktól. Bajor Andor csak mondott, arcizmai s hosszú ívelésű ujjai szinte vibráltak, s nekünk azóta is egyszerre kell sírnunk és nevetnünk mindazon, ami szemünk láttára és velünk történik.