'))+ ''+ (document.layers?'':'

Szeretettel ajánlom Elekes András

tisztelendő atyának

Jajj!

Az Ördög Fiának sem érdemes már lenni,

hiába van millió Tanítványa, végül minden

Tanítvány Júdásnak bizonyul.

Jajj!

Olyan idő ez, kilométeres sorokban állanak

a harminc ezüstpénzért, mert azt képzelik, hogy

osztják, és aki tülekedik, a többi Júdást agyon-

taposva, megkapja a magáét egy darab mocskos

papírba tekerve, és ha a felét elfelejtették bele-

csomagolni, tizenöt ezüst még akkor is szinte

ingyen van.

Jajj!

Cserben hagyta Őt Választott Népe, és most joggal

szeretné megkapni a díjat, mindegy, hogy utóbb

minek nevezzük, bánatpénznek, Davis Kupa

díjnak, Davy-bányalámpa díjnak, Megénekeljük

Magunkat díjnak, vérdíjnak, vízdíjnak, csak

díj legyen.

Jajj!

Hiszen évekig álltunk Érte, mint a cövek, hajlong-

tunk Érte, mint a fűszál, hallgattunk Érte,

mint békaporonty a pocsolyában, ordítottunk,

mint az oroszlán, és bömböltük, hogy mi vagyunk

az Állatok királya, de ha kellett, hason csúsztunk

a Csodálatraméltó Lény előtt, és fölnyaltuk

a port is körülötte, mert mindig nyálas tiszta-

ság övezte, ahonnan minket bölcsen idomított

újabb és újabb teremtményeivé, oroszlánból birká-

vá, s mi lelkesen legeltük oly dúsan termő

zöld mondatait, átváltoztatott hős elődeinkké,

majd jövendő boldog utódainkká, mert ennyire

bonyolult volt az Újtípusú Új Ember törzsfejlődése,

csak Vezérünk volt ennek nagy tudósa, hű

nevelője, állattenyésztő technikusa, ki szakava-

tott kézzel adagolta takarmányunkat, vályunkba

italunkat, és lecsípte fülünket, és miskárolt, és

túrót készített kifejt lelkünkből, nem vér ke-

ringett bennünk már, csak savó;

egyedül Ő ismerte, hogy mi van a fejünkben,

hát meg akart szabadítani gondolatainktól,

ezektől a lappangó kullancsoktól, talán mert úgy

ítélte, az apró bujkáló vérszívók az Ő megszentelt

jogát bitorolják, hiszen folyton esküt tett

anyakönyvvezetői díszruhájában, kezében talá-

nyos buzogányával, műszaki leleményének ezen

különös bizonyítékával: védelmünkre, terelésünk-

re ígéretei földjének irányába, s ha megszegi – mon-

dotta –, ne menjen el innen, vakuljon meg, nőjjön

hátára púp; persze ezt olyan ékesen fejezte ki, hogy

akik csodálattal hallgattuk márványba illő szavait,

már csak bégetve tudjuk felidézni,

és íme a Nép Legszeretettebb Fia, az Óriás Tölgy,

az Egyedülálló Lángelme, Atyánk,

jajj, rejtelmesen itthagyott bennünket,

nem tudni, miért, nem tudni, hogyan,

utóbb még feltűnt, jajj, mint szakáll nélküli törpe

félrecsúszott sipkában, jajj, állítólag ott ült, jajj,

elvénült arccal, egy amatőr színielőadás heve-

nyészett díszletei között, és jajj, ismeretlen statiszták

fejére olvasták el nem követett gaztetteit, és

elhallgatták, melyeket elkövetett, közben ezek a

szerény dilettánsok, jajj, összezavarták szerepeiket,

a vádló egybehordott szövege egy rosszul megírt

köszöntő lehetett, a védő kapta, jajj, véletlenül

az ügyész ügyefogyott mondókáját, míg a bíróhoz,

jajj, egy olcsó detektívregény utolsó oldala került,

de észrevette, és nagy lámpalázában, jajj, csak

minden második sorát olvasta fel,

végül mutatták, jajj, földrezuhanva, oly elha-

gyottan és szánalmasan, mint penészedő cukorrépás

zsákot a rekordtermés jelentésekor;

azt mondják, meghalt, ami lehetetlen, hisz

naponta volt örökkévaló,

jajj, csak kifáradt egy rövidke percre,

hogy kapkodjék a végtelen után, de jajj,

nem tudjuk így sem érteni, miért feküdt

a földre, miféle újabb örömöt kívánt okozni

gyermekeinek, hacsak nem azt az újabb tehetségét

fitogtatta, hogy hallgatni is tud, ha éppen akar,

hiszen mi, hívek eddig is csodáltuk,

szent borzadállyal néztük, valahányszor

megjelent szemünk előtt a magasságban

integető jóságos Atyai Személyében,

fölötte fénylő Fiúi Képével,

legfelül nevének lángnyelveivel,

mintha szocialista versenyre hívná ki

a Szentháromságot, hogy végül ki teremt

mennyországot kevesebb nyersanyagból,

úgy tűnik, jajj, a versenyben második lett,

pedig elénk tűnhetett volna jobbjában

hármas szigonnyal, bozontos szakállal

egy újonnan létesített tengerből fölbukkanva,

mint Poszeidon, de ha ezt keveselte,

megjelenhetett volna hattyú képében

szépséges Lédájának habfehér testén szárnyaival csapkodva

főként Nyugat műveltebb körei felé,

jelezvén, hogy ő is konyít valamit

Európa kétezernyolcszáz? vagy kétezernyolcszázötven? éves

kultúrájához, mert Zeusz lett, sőt, megtollasodott,

jajj, elmulasztotta a lehetőt,

hogy megvalósítsa a lehetetlent,

mire hívei rögtön cserben hagyták

s reánk bízták sorsának siratását,

jajj, mondjátok meg, hova lett

a sok légies szűz királyné,

kik táncot lejtettek fényében,

és jajj a vas miniszterasszony

miért néz oly rozsdásan feléje,

a Krimhildák és Marianne-ok

miképp feledték gyorsan el,

a Fehér Ház tündérei,

kik ölben vitték Miki Egérhez,

milyen mesékben bújkálhatnak?

a Tatjánák, jajj, és a Ludmillák

a Nagy Proletár aranyérmet

merre hordják most talicskával?

Hol van az ötórás beszédre

percenként zendülő Echo?

Egyházának angyalai

védik-e szent Érseke által?

Küldik-e még a Főpapot

kalapozni Amerikába,

míg bíbor színt ölt a kalap?

Hol vannak a fizetett Múzsák,

a Költő-bakák szeretői?

Jajj, mivé olvadtak az ódák?

De hol van a tavalyi szó…

Hát jertek, sirassuk el őt,

ki nem halt meg, mert él az álmainkban,

Kaszárnya városaink terein most is figyel,

tovább nő gyermekeink gyenge csontjában,

elbambult tekintetekben, el nem gondolt gondolatokban

föl nem talált találmányokban,

erdők helyén nőtt pusztaságban,

pusztaság helyén termett mocsarakban,

halott folyókban, gyomot termő földeken,

jajjgassuk újra életét,

magányának nyomorúságát,

millió híve hűtlenségét.

Gyertek, ti, akiket gyűlölt,

kikre átkait ránktestálta.

Szegény Drakula, szegény ördög,

Végülis ki sirasson el?

Kolozsvár, 1990. június 23.