'))+ ''+ (document.layers?'':'

(lektűr)

A történet a nyári portyázás vége felé, egy átlagosnak ígérkező hétfői nap reggelén kezdődött, amikor Leordina határában táboroztunk. A falu nevéből, bár portái barátságosak, tiszták, és bizonyára vendégszerető, békés természetű emberek lakják, első pillanattól valami homályos fenyegetés áradt. Egy hely, amit talán jobb lett  volna nem útba ejteni, valami ilyesmi. Leordina! Ahogy az ember fülében vissza-visszacseng, kihallatszik belőle a Dina neve.   Akiről nagyjából most ez a történet szól.

Higgadtan visszatekintve, valahányszor a történet szálait követve fölrémlenek a homályos kezdetek, a következtetés mindig ugyanaz: ez a máskor általában eseménytelen hétfői nap volt az, amikor valaminek másképp kellett volna történnie. Ahhoz, hogy az események ne itt tartsanak. Ahol most éppen tartanak.

Bár külső szemlélő számára első látásra alig illik szigorúan az események füzérébe, csak úgy  bevezetésként mégis azzal kezdeném, hogy aznap reggel Dina úgy tett, mintha kikezdene velem. Éppen Carlosra vártunk – aznap ő volt a soros, hogy a faluból hozza meg a reggelit –, Dina kissé lazán, mezítláb, bugyiban és lenge áttetsző kombinében, durcás ábrázatot színlelve,  mint amikor várja, hogy megkérdezzék, mi bántja, kavicsokat dobált a patakba. Közben hátra-hátrafordult, olykor végignézett magán, csupasz combján, lábszárán, majd jelentőségteljesen felém sandított. Félretartott fejjel méregetett, figyelem-e. Amúgy figyeltem, igazság szerint volt mit nézni rajta. Noha sejtettem, hogy most megint csak színészkedik, odasétáltam hozzá:

„Mi újság? Rosszat álmodtál, vagy tényleg nyomja valami a bögyödet?”

„Igenis nyomja. Ahogy mondod. De neked nem mondom meg, hogy mi. Neked most csak mutogatok ezt-azt, ha nem vetted volna észre. Egyelőre, hogy más ne vegyünk, például a lábam, remélem, nincs ellenedre. Örülnék, ha egyszer őszintén kifejtenéd róla a véleményedet. Ahogy elnézlek, alkalomadtán tudnál körülötte kezdeni valamit.”

Így. Rémisztő volt hallani, hirtelen zavarba is jöttem, de hamar összeszedtem magam. „A fölvetés érdekes, de momentán nincs napirenden”, feleltem hűvösen. „Egyébként is, ami a kínálatot illeti, ilyesmi akkor akad nekem kézügybe, amikor éppen kedvem szottyan rá.”  

Dina nem adta fel. „Azért most légy szíves, vedd csak szépen nyilvántartásba”, folytatta. „A  téma, hogy nevén nevezzük, nincs bezárva a tiltott képzelgések dobozába. A legkevésbé sem. Nézegesd, gusztáld kedvedre, aztán egyszer majd négyszemközt elmondod, mi jut róla eszedbe. De aztán  bátran, tudod te jól, mi az, amit kifejezetten utálok. Amúgy nem is úgy nézel ki! Szóval nyugodtan eleresztheted a fantáziádat. Mintha a szóban forgó vadászterület pillanatnyilag nem a Carlosé lenne. Mintha Carlos nem is létezne. Értve vagyok?”

Újra össze kellett szednem magam. Köhintettem. „Ja. Hát persze. Ha esetleg a téma mégis az érdeklődésem homlokterébe kerülne – igyekeztem magam továbbra is hűvös távolságtartással kifejezni –, némi útbaigazításért majd Carloshoz fordulok, tapasztalatai alapján biztos számíthatok majd pikáns részletekre.”

Dina fitymáló tekintettel végigmért, kiöltötte rám a nyelvét, és ridegen odavetette: „Butácska vagy.”

Hamarjában találgatni próbáltam, mi volt ez? Mert csak így, durr bele, egyik pillanatról a másikra? Nem stimmelt a dolog. De akkor mi a fenét akarhatott? Végül is, meglehet, semmit. Dina ilyen volt. Nem bírt magával. Játszott, bedobott a vízbe egy kavicsot, és leste a gyűrűző hullámokat. Aztán hátat fordított, lenullázta, elfelejtette.

Vagy ki tudja.

Hogy akkor mi jut róla eszembe, kérdezi. El kell ismerni, Dina tetőtől talpig rendesen meg van csinálva, minden a helyén, centire kiszámítva, mindenből dekára kimérve, amennyi kell,  ahogy azt az anatómusok a legjobb kedvükben, kellő szaktudással és nem kevés kéjvággyal elénk tárják, persze, hogy az embernek néha ez-az eszébe jut. Csak hát ott van Carlos. És még egyszer Carlos.

Carlos, akiről egyre-másra szó esik, kezében egy palack tejjel, hóna alatt egy cipóval feltűnt a falu felől. Letért az országútról, átgázolt a harmatos réten, és a reggelit letette a tábori asztalkára.

Carlos az én testvérbátyám, Dina pedig a kedvese.

Mivel előző ősszel ittas vezetés miatt gyors egymásutánban bevonták előbb a Dina, majd a Carlos jogosítványát, azon a nyáron én fuvaroztam őket. A Felső-Tiszát tápláló folyócskák völgyeiben poroszkáltunk a tragaccsal önfeledten faluról falura, előfordult, hogy jóformán nem is tudtuk, mi a neve a településnek, ahol Dina és Carlos a helybeliek ingatag ízlésére alapozva a portékáját kínálta.

De Leordina kivétel volt. Estefele, amint a falu bejáratánál a fényszóró kévéje rávetült a helységnévtáblára, tüstént megjegyeztük, heherészve, zavartan köhécselve ízlelgetni kezdtük, merthogy rímelt a Dina nevére. Aztán hamar el is hallgattunk, az egész valamiért mintha mégsem  lett volna olyan mulatságos. A hangzása miatt? Fene tudja. A falu nevét valami oktalan balsejtelem fátyla lengte körül, mint amikor hirtelen bürökszaga lesz a levegőnek, ahogy az elvert határ illatát a vihar előszele meghozza. 

„Szar kis hely lehet”, jegyezte meg Dina, és akkor este megállás nélkül áthajtottunk az  egyébként csinos településen, táborhelyet a túlsó végében a fűzek alatt, a harsogó patak partján kerestünk. Ott, ahol aztán reggel Carlost vártuk, hogy hozza meg a reggelit.

A Carlos művésznév, a Dina is az, ők ketten bizonyos tekintetben, és némi túlzással, művészek, mindenestre igyekeznek úgy viselkedni, ahogy szerintük ezek a különc lények viselkednek, szeszélyesek, szertelenek, összeférhetetlenek. És folytathatnám: pimaszok, nyersek, kiszámíthatatlanok – amilyen modor a folyamatos szerepjátszásba éppen beleillik. Hol teátrálisan fennköltek, hol vulgárisak, megint máskor melankolikusan levertek, mintha reggeltől estig a lét fogalma körül rajzó megannyi kétely nyugtalanítaná őket, folyamatosan zaklatottak, és csak akkor sikerül valamelyest lecsillapodniuk, ha alkonytájt, dolguk végeztével magukba döntöttek néhány pohárkával. Igen, ez a nap fontos pillanata, amikor kezdenek igazi ösztönüknek és vérmérsékletüknek engedni. Mert felszínes, látszólag eszmei  köntösbe bújtatott, inkább csak erőltetett vívódásaik közepette két lábbal állnak a földön, a nyers, prózai örömök rabjai, így nagyon jól tudják, hogy a mindennapi gyönyöröket, a túlélési stratégia legfontosabb kellékeit, egyszersmind azt, ami őket is összetartja, hosszú távon nem ingyen kínálják. Minden művészi lazaságuk mellett elsősorban biztonságra, nevezetesen a pénzre hajtanak. Azt tartják, hogy a maradandó sikerhez, ahhoz, hogy eladják magukat, vagyis hogy a világ  észrevegye őket, szilárd társadalmi háttér, anyagi beágyazottság, és az abból eredő könnyed magabiztosság, szükséges. Magyarán, eleve pénzed legyen ahhoz, hogy aztán rendesen pénzt keressél. Miközben legnemesebb szándékuknak tekintik, hogy magukra találjanak, lehet, egyszerűen csak szélhámosok.

Ezen a nyáron is, amikor én fuvaroztam őket, üzleti úton jártak. 

Az ilyesmi úgy néz ki, hogy nyár elején felpakolják portékájukkal az öreg kombit, és az első hűvösebb őszi napokig faluról falura vándorolnak. Carlos a télen megfestett tájképeit, csendéleteit próbálja eladni – folyóparton merengő szarvas, kristályvázában szirmait hullató rózsa, téli táj narancsos alkonyatban, ilyesmik –,  Dina pedig a falu közepén, a templom előtti gesztenyék alatt kitámasztja az állványát, rajta a szélben lobogó feliratos zászlócskával, miszerint kialkudott áron, természetbeni juttatásokat is beleértve, bárkinek ott helyben megrajzolja az arcmását. Aztán vagy összejön valami, vagy nem. De többnyire nem felesleges időtöltés ez: amikor jó szimattal a megfáradt, rezignált ember olcsó elvárásaira építenek, számításuk rendszerint beválik. Alkonyatkor aztán, miután beszereznek a helybeliektől némi itókát és harapnivalót – ha jó napjuk volt, megalkusznak egy-egy csirkére is –, letáboroznak valahol a falun kívül a patak partján, esznek-isznak, aztán lehajtják a kombi üléseit, szivacsot terítenek rá, összebújnak és szerelmesen tépik egymást, amíg el nem lankadnak.

Ha a látszatot vesszük, azt hiszem, nagyjából találó a kép, amit  fölvázoltam róluk.

Persze a lélek mélyebben fekvő zugaiba nem lát bele senki. 

Most nyár eleje óta tehát hárman vagyunk, de én esténként, mielőtt összebújnának, magukra hagyom őket, besétálok a faluba, bekopogok szállásért a tanítóhoz vagy a pópához. Ilyenkor ha meglátok a közelben egy harmóniumot, hogy ki ne jöjjek a formából, rögtönzött futamokkal, dzsesszesített református egyházi énekekkel próbálom elbűvölni a háziakat, különös figyelemmel a szolgálólányra, akit – ha szemében biztató csillogást észlelek – később olykor kerti sétára invitálok. Reggel aztán a patakparton újra találkozunk. Mint ahogy most is, itt Leordina határában, ahol Dina most fedetlen alabástrom bájaival rejtett késztetéseimet tesztelni próbálja. 

Ahogy ez máskor is történni szokott, reggeli után begurultunk a faluba. Útközben, a vegyesbolt előtt megálltam, Dina beszaladt cigarettáért. Kijövet egy öltönyruhás cingár ember utána eredt, és haragos ábrázattal megjegyzéseket fűzött a külsejéhez. Ünnep van, nem illik így, fedetlen testrészekkel flangálni. Rosszul tette! Dina megfordult, és csípőre tett kézzel rámordult: „Leszarom, uram! Ünnep, azt mondja? Aztán szarom bele.” És kinyújtotta rá a nyelvét. Alig másfél órán belül már másodszor. De ez most szokatlan volt tőle, mert olyan helyeken, ahol éppen kuncsaftokra számít, rendszerint visszafogja magát. Nos, a falu közepe táján, az óhitűek temploma előtt leparkoltam, Dina mindjárt keresett az állványa számára egy árnyasabb helyet a már említett gesztenyék alatt, kitűzött rá egy rajzlapot, elővette a krétásdobozokat, bekapcsolta a magnóját, hogy leendő modelljeit valamivel odacsalogassa, Carlos pedig vállán a sátorponyva-táskával, benne az aznapra eladásra szánt képekkel  elindult, hogy házról-házra járva kínálgassa őket.

Carlos a téli hónapok alatt képes százötven-kétszáz képet is megfesteni, néha még többet is, így aztán ha csupán az üzlet mennyiségi oldalát tekintjük, mondhatni, kifejezetten gazdag a kínálata. Amellett, mint vérbeli vándorárus, kellőképpen rámenős a stílusa. Hogy becserkéssze kuncsaftjait, azzal kezdi, hogy a kiválasztott képet odailleszti egy asztal vagy ágy fölé a falra, tartja egy darabig, majd hamar el is kapja onnan, hogy a vásárlás tekintetében esetleg bizonytalan háziak hirtelen a hiány érzetével szembesüljenek, hogy aztán tarisznyák  mélyéről haladéktalanul előkaparják a dugi pénzecskéjüket. Carlos valahányszor átlépi egy-egy porta küszöbét, mintha kicserélték volna, közvetlen, felszabadult, rutinos vigécként bekukkant az ablakokon, nyitott ajtókon a homályos helyiségekbe, konyhákba, és ha már lát szentképet vagy olajnyomatot a falon, azzal veszi rá a háziakat a vásárlásra, hogy egy tehetősebb porta rangját újabban leginkább az jelzi, ha a tornác falán is festmények sorakoznak. Olyanok, amilyeneket most éppen ő kínálgat. Ilyenkor aztán nehéz ellent állni neki.

De itt Leordinán, ezen a napon, valami hibádzott. A falu jóformán kihalt volt, az utcákon és a templom körül alig lézengett valaki, inkább csak csukott ablak mögül leskelődő, vagy kapuban botra támaszkodó öregeket lehetett látni, a kerítések mögött, nedves orrát a léc közé dugva, bátortalanul csak egy-egy kutya vakkantott.

Ami személyemet illeti, a kereskedelmi tevékenységtől diszkrét távolságban, szintén a templomtéren, az üres kocsma udvarán tanyáztam, és a csapostól  tudtam meg, hogy ünnep van, mégpedig Szent Polikárp vértanú püspök nevenapja. Ilyenkor aki teheti, elmegy otthonról, nem árt tudni, hogy ezen a napon a szomszédos falu, Ruszkova fergeteges búcsúnak ad otthont, ha valakivel találkozni akarunk, azt ott keressük. Dina egész délelőtt egymaga ült az állványa mellett, dél felé előkerült Carlos is. Kiderült, jobbára mindenütt csak pénztelen öregeket, betegeket talált otthon, így aztán – és ilyesmi még nem fordult elő vele – egyetlen  képet sem sikerült eladnia.

Miután kiértékeltük az előállt helyzetet, arra jutottunk, ha már Leordina kifogott rajtunk,  akkor megcélozzuk azt a bizonyos Ruszkovát. Hátha vecsernye után megnyílik a népek pénztárcája, és ott több szerencsével járunk. 

A kombival kifelé poroszkáltunk a faluból, amikor Dinára rájött a  pisilhetnék. Carlos még próbálta türelemre inteni, együtt érző hangon csitítgatta, hogy túl az utolsó házakon majd mutat neki egy  meghitt kis helyet, ahol az árnyat adó bokrok alatt, fűszálak cirógatásában, madárdaltól kísérve elvégezheti a dolgát. De hiába, Dinánál ilyenkor megáll az idő. Rángatni kezdte a karomat, és sziszegve rám vicsorgott. „Itt megállsz! Hallottad? Egy centimétert se tovább! Nekem itt kell brunyálni, nem pedig a Carlos hülye bokrai alatt!” 

Lefékeztem pont egy lepukkant borbélyműhely előtt. Dina berontott, átvágtatott a helyiségen,  és mintha csak ismerné a ház beosztását, boszorkányos ösztönétől vezérelve tovább, egy nyitott ajtón ki a szabadba, végig az udvaron, amerre az árnyékszéket sejtette.

Carlos pedig, miután  látta, hogy odabenn nincs vendég, szemben a tükörrel szennyes köpenyében csak a borbély ül magába roskadtan és bámul riadtan Dina után, valamint azt is,  hogy ordítóan üresek a sivár, szürke falak, hóna alatt egy sebtében előkapott őzikés tájképpel és egy mandarinos csendélettel, besétált a szalonba.

Így visszagondolva, bizonyára már az sem lehetett véletlen, hogy miközben képeit kínálgatta, Carlost megszállta valami tőle teljesen idegen, derűs nagyvonalúság. Tehetetlenül megadta magát az elkerülhetetlen végzetnek, megérezve, hogy ez most nem a kicsinyes alkudozás pillanata. Töprengés nélkül elfogadta a borbély nevetséges ajánlatát, miszerint jóval áron alul, egy üveg rozspálinkáért ott hagyja neki az őzikéset, míg a mandarinos kép tulajdonjogát illetően, a hétfői csekély forgalomra, az üres kasszára való tekintettel beéri – a borbély szavaival élve – egy egész fejre kiterjedő teljes körű felújítással.

Carlos egészen föllelkesült, tőle megint csak merőben szokatlan módon nyájasan átkarolta a borbélyt. „De akkor már nem félmunkát ám, barátocskám, hanem tabula rasa, nyírjon teljesen kopaszra, nullással. Igen, jól értette: a maga keze lesz abban, ha én ma új életet kezdek.”  

Nem csoda, hogy Carlos láttán a borbélyban fölgerjedt a szakmai érdeklődés, és mindjárt  természetbeni elszámolásban gondolkozott. Carlos haját korábban Dina gondozta, ám néhány éve, miután kivágott egy cikket a füléből, hajvágás tekintetében megrendült az önbizalma, maga Carlos is megkutyálta magát, és a továbbiakban nem bízta magát kedvese kézügyességére. Azóta egyáltalán nem nyiratkozott. Művészhaja nemezes csimbókokban már jócskán a vállára lógott, társalgás közben, ha igazán kíváncsi volt, mi zajlik körülötte, a tömött függönyt el kellett lebbentenie a füle elől. Vérbeli borbély Carlos láttán másra nem is gondolhatott.

Úgyhogy amikor Dina dolga végeztével, és a baromfiudvaron tett beható szemléjét követően elégedett mosollyal, ruháját igazgatva előkerült, Carlost már szutykos kendővel a nyaka körül, a borbélyszékben találta. Dermedten meredt a riasztó fehérségében kibontakozó tar fejre, a nyírógép útja nyomán lehulló súlyos tincsekre. Nyomban átérezte a pillanat súlyát, fölismerve a művelet azon fázisát, ahonnan immár nincs visszaút.

Megszólalt, halkan, erőtlenül, mintha a végzet üzenetét tolmácsolná. „Megesküdtem volna, hogy velünk ma történni fog valami. Akkor hát ez volt az. Carlos, te most nem is tudod, mit tettél magaddal.”

Carlos tényleg nem tudta. Nem válaszolt, bárgyún, zavartan vigyorogva tekintett maga elé, az ölébe, és a padlóra hulló fénytelen, súlyos fürtökre. Azok, mint valami levágott testrészek, a légvonatban egy darabig még magukban vonaglottak.

Miután ollóval kivágta Carlos orrából, füléből a szőröket, és fazont adott a szemöldökének is, a borbély lekanyarította válláról a kendőt, lerázta, ölét is készségesen leseperte, a tömött fekete tincseket a földről lábával gondosan egy lapátra rugdosta, majd egy már hajjal félig teli nejlonzsákba ürítette. Távozáskor átadta a beígért rozspálinkát, és mintha készségesen ki akarna kísérni, mellettünk haladt, és a hajjal teli tömött zsákot a bejárat elé, a szemetes kuka mellé helyezte. Kezét dörzsölve kinézett az útra, és megjegyezte: „Így ni! Ma hétfő, tudják, minden hétfőn estefele járnak erre a felső-visói szemetesek.”

Erre a hírre Carlos megtorpant. A szemetesek! Ez azért elég kiábrándítóan hangzott. Megállt Dina is, a megsemmisítő verdikt hallatán mintha megenyhült volna, szinte gyöngéd pillantással bámulta a tele zsák tetején az ismerős tincseket, ahogy fölöttük a lágy szellő birizgálásában szivárványos fény játszadozott. Hiszen Carlos testének nemhogy ismerős, de egykor dédelgetett kellékeitől kellett volna végső búcsút vennie. A borbélyhoz fordult: „Akkor tőlem tudja meg, a kedves szemetesei ezt ma nélkülözni fogják.” Ezzel megragadta a hajjal teli zsákot, kicsit összerázogatta, hogy a száját tudja elbogozni, majd bedobta az ülések mögé, a képek közé, a kombi csomagtartójába. Ettől Carlos is mintha megnyugodott volna.

A feszültség mintha oszladozott volna, megenyhülten, szinte vidám hangulatban folytattuk utunkat. És ezek után a ruszkovai búcsú epizódjai a történet szempontjából már merőben mellékesek, nem illenének szervesen az események sorába, ezért kár is lenne a nap hátralevő óráiról szót vesztegetni. 

Talán röviden még annyit, hogy a továbbiakban Dina elé még leült olykor egy-egy hiú tanácselnök, gazdálkodó, vagy körzeti megbízott, hogy vonásait megörökítse, ám Carlost, így kopaszon, rendhagyó bohém-külsejét elveszítve többé senki nem bírta komolyan venni.  Amúgy nyár vége felé járt, úgyhogy néhány napi felesleges bolyongás után az Iza menti falvakon át megtértünk Farkasrévre, ahol akkoriban Carlos Dinával lakott.

Ami személyemet illeti, mindjárt ősz elején, református létemre megfogtam a katolikusoknál egy kántori állást. Kihurcolkodtam a közeli Rónaszékre, egy szerény egyszobás szolgálati lakásba, ám a gondviselés úgy hozta, hogy hamarosan, néhány tapogatózó, közösen eltöltött lazább estét követően  Abrudan Ella doktornő hajlandónak mutatkozott megosztani velem az otthonát. A mézeshetek idején csak bevásárolni jártam be Szigetre, piacra, hetivásárra, néha moziba, matinéra, amikor a doktornő nélkülözni tudott. És egyre ritkábban Carlosékhoz, a városvégi Farkasrévre. Akkoriban annyit lehetett tudni róluk, hogy Carlos kerékpáron rója az Iza menti falvakat, ahol templombelsők festett felületeit, az apróbb kopásokat javítgatja, Dina pedig bejár Szigetre retusálni egy fotográfushoz. Nagyravágyó terveik egyelőre nemigen körvonalazódtak.

De ne veszítsük el a történet fonalát, maradjunk csak a Carlos hajánál. Vagyis annál az egész zsák hajnál, amelyet Dina elhozott a leordinai borbélytól, melyben Carlos csimbókos haja a készletnek csak csekély hányadát képezte. Mert a továbbiakban főleg hajról lesz szó. 

Nos, a hajjal teli nejlonzsák egy darabig a konyhában a kredenc és a tálaló között hevert, ahova Dina ledobta, amikor a nyári kalandozásból megtértünk. Valahányszor náluk jártam, mindig ugyanott láttam. Aztán valamikor Mindenszentek előtt Dina nagytakarításba fogott, ebből az alkalomból leporolta és föltette a kredenc tetejére, hogy eltakarja a kémény tátongó üregét, ami a falon sötétlett, amikor a gáztűzhelyüket lecserélték egy villanykályhára. Úgy nézett ki, a továbbiakban sincs semmi szándékuk vele. Bizonyára nem is  volt, egyszerűen csak sajnálták kidobni, őrizték a többi hajjal, mint valami családi ereklyét. 

Ám a fordulat hamarosan bekövetkezett. 

December elején a Tisza völgyét elárasztotta valami szokatlanul langyos légáramlat, benyomult egészen a havasok lábáig, a levegő szaga is olyan lett hirtelen, mint a tavasz közeledtével, hogy még a mogyoró is hibbantan barkázni kezdett. Valami szokatlan izgalom remegett a levegőben, megpendültek az emberek. Ilyenkor megnyílik a kebel, megtelik ujjongó derűlátással, elhatalmasodik benne a felebaráti szeretet, és ez a felemelő érzés oktalan ünneplésre készteti. Ilyen érzésektől fűtötten eszembe jutott Farkasrév, a bátyám, és egy reggel meglátogattam őket.

„Mit szólnál hozzá – mondja kávézás közben Dina Carlosnak –, itt van az öcséd, tehetnénk egy tiszteletkört a városban. Kinevezzük görbe napnak, bevonulunk Szigetre, és kitomboljuk magunkat.”

Carlos nem kapcsolt mindjárt, gyanakodva kapta fel a fejét. „Aztán mi a fenének? Tombolni tudsz te itthon is.”

Ám Dina nem hagyta magát, makacsul folytatta. „Figyelsz? Úgy tudom, valami társulat  érkezett a városba, az állomás előtti téren táboroznak. Van táncoló medvéjük, két majmuk, és egy kis szerencsével, úgy értem, ha formában vagy, és nem nagyon remeg a kezed, a céllövöldében különböző tárgyakat, köztük élő libákat lehet nyerni. Tudom, hogy bolondulsz az ilyesmiért, hogy a majmokat ne is említsem. Én addig beülök a manikűröshöz, lehet, megcsináltatom a szemem, a szemöldököm is. A végén pedig bekapunk valami bődületes sült kolbászokat Vaszilka bácsinál.” 

„Hadd vegyek lélegzetet”, mondja erre döbbenten Carlos. „Feledném a majmokat, de tényleg jól hallottam? Manikűröst mondtál? A körülmények figyelembe vételével akkor helytálló a  következtetésem, miszerint ma nem mégy be dolgozni?”  

„Úgy van, logikusan felépített gondolatmenet, következtetésnek a lehető leghelytállóbb, amit embertől valaha hallottam. Ha valaki ma nem megy be dolgozni, az személy szerint én vagyok. Erre bárki mérget is vehet. Azt most már leshetik! Én ezeknek többet egy percet se!” 

Dinát kirúgta a fotográfus, de még megkapta tőle az utolsó kétheti bérét. Most azt akarta a manikűrösnél és Vaszilka bácsinál elkölteni.

Bementünk hát Szigetre. Leparkoltam a református templom mögött, Dina – mielőtt betért volna a szalonba – javasolta, hogy amint végeztünk, mi a majmokkal, ő pedig a kozmetikusokkal, Vaszilka bácsi udvarán találkozunk. 

Mi ketten Carlosszal a majmok helyett a Tisza-partot választottuk, és az őszi, sárga levelekkel borított, elcsendesült, fekete víztükör fölött megilletődve bámultunk át egy másik országba, amelynek túlsó végét nem is olyan rég, mielőtt át nem rendezték a határokat, még a Csendes-óceán mosta. Miután e gondolat fölött elmerengtünk, és úgy gondoltuk, Dina túl van a tervezett eseményeken, lassan elindultunk. 

Vaszilka bácsi egy udvar mélyén sütötte a kolbászt, de zsíros asztalai, amelyek mellett állva lehetett falatozni, az utcáig értek. Ettük Vaszilka bácsi kolbászát, amikor fölvillant előttünk a jövő.

Egyszer, amint tele szájjal, elégedetten körülnéztem, azt látom, hogy megáll a falat a Dina szájában. Megfordultam, hogy lássam, mit bámul oly kitartóan, és tényleg néz-e valamit, vagy megint csak színészkedik. De akkor már Carlos is a szemközti kerítésre meredt, ahol  nejlon fólia alatt, hogy eső ne áztassa, ott állt a hatalmas fekete betűkkel írott hirdetés. A végzet üzenete.

Veszek hajat minden mennyiségben. 12 cm-től bármilyen színben, őszülőt, festettet is.

25 cm fölött feláron!

Ha van ilyen hajad, hozd el Herskónak! De a tört hajat se dobd el! Herskó azt is átveszi jó áron. Gyere el Herskóhoz, meglásd, nem bánod meg...

Carlos zavartan bámulta a hirdetést, miközben Dina huncutul hunyorogva fixírozta. „Látod, amit én látok?”

„Hát az enyém megvan legalább huszonöt centi”, suttogta Carlos megrendülten. „Még ma behozom.”

Dina rámordult. „Na, na! Várjunk csak, várjunk, barátocskám. Az nem is olyan biztos. Egyáltalán nem biztos, hogy még ma behozod, de nem ám. Csak nem gondoltad komolyan! Behozod akkor, amikor én mondom.”

Ezzel elkezdte kése élével kopogtatni a pléhtányér peremét, amiből evett, hogy Vaszilka bácsi a pultja mögül figyeljen fel rá. Az asztalok  fölött oda kiáltott neki:

„Vaszilka,  mit tud maga erről a haj-dologról? Nehogy nekem most azt mondja, hogy semmit!

Halljam, mi az ábra, mi az üzlet lényege, egészében hogy fest ez az egész dolog a hajjal?”

Vaszilka szótlanul kiszolgált még két vendéget, aztán lassan odasétált az asztalunkhoz.

„Hát, éppenséggel nem sokat, kisnagysád, ha már kérdezi. A szaploncai Herskovics Lojzi biznisze. Avasfelsőfalun állítólag parókakészítő szalon, valami manufaktúra nyílt, exportra dolgoznak, azoknak szállítja. Úgy hírlik, odakünn  Nyugaton komoly pénzeket is megadnak egy kis vendéghajért. Ezért a parókások most veszik a hajat minden színben és méretben. Azt tartják, ezek szerint pénz fekszik minden szál hajban. A Lojzi is nekik szállít.”

A hír láthatóan fölkavarta őket. Elszótlanodtak, közben sok mindenféle megjárhatta akkor az agyukat. Alig bírták lenyelni az utolsó falatokat.

Otthon leürítették az asztalt, óvatosan kiborították a zsákot, amit Dina a leordinai borbélytól elhozott. Aznap késő estig ott maradtam náluk. Először csak a Carlos hajával foglalkoztunk, kimostuk, hajszárítóval szikkasztottuk, és próbáltuk az évek során összenőtt tincseket szétválasztani. Közben minden műveletet követően centissel és vonalzóhoz illesztve  méregettük. Két végétől kifeszítve a hajat, mindkét eljárással harmincnégy centimétert kaptunk, kellő gyakorlat híján csak a Carlos hajával eltelt az egész délután. Aztán következett volna a többi haj, ami még a zsákban volt, ezért engem menesztettek be a városba petróleumért és valami olcsóbb hajsamponért, selyempapírért. Késő estig dolgoztunk. Fojtóan avas hajszag kezdett terjengeni az egész lakásban, kellőképp elegyedve a petróleuméval. Ez utóbbi ugyanis állítólag elzavarja a hajzatot illetéktelen módon otthonának tekintő apró élősködőket. Egyszóval büdösség volt, de ez akkor senkit nem zavart, mert a pénz, a jövő nagyvonalú ígéretének a szaga  volt. 

Megilletődve dolgoztunk, csak Dina szólalt meg néha halkan, fojtott hangon, korholóan.

„Hogy is képzelted, hogy leadod a Herskónak, ő pedig meggazdagszik rajtad. Ilyen élhetetlen taplónak azért nem képzeltelek. Na, azt már nem! Eladni persze hogy eladjuk, csakhogy direkt a parókásoknak. És ne félj, meg lesz kérve az ára is, afelől biztos lehetsz. És nemcsak most ezt a hajat, hanem a többit is, ha érted, mire gondolok! Elég, ha minden hétfőn délután, mielőtt elindulnak a visói szemetesek, végigjárjuk a fodrászokat és a bejárat  elől összeszedjük a hajjal teli zsákokat. Még mielőtt a szemetesek észbe kapnak. És persze a fodrászok, olyan értelemben, hogy a zsák, amit balga módon az enyészetnek szánva kitesznek a bejárat elé a szemeteseknek, pénzzel van tele. Te pedig már rohannál is vele Herskóhoz,  hogy lábát lógatva megszedje magát rajtad. Azt már nem!”

Így kezdődött.

Újévkor Carlos visszakapta a jogosítványát, attól fogva nem volt nyugtuk. Megtudakolták, mikor, a hét melyik napján melyik völgyből gyűjtik be a hulladékot a borsai, visói és szigeti szemetesek, attól fogva délutánonként hol a Visó, hol a Tisza, hol az Iza  mentén haladtak a szemetesek előtt. Olykor a Szálva völgyébe is elmerészkedtek, és a borbélyok portái elől összeszedték a hajjal teli nejlonzsákokat. Ezeket külön csomagolásban mindig a kukák mellett találták, ugyanis valamilyen egészségügyi rendelkezés tiltotta az emberi hajnak a háztartási szemétel egy helyen történő tárolását. Otthon aztán a begyűjtött anyagot szín és árnyalat – a festett hajat külön tárolták –, valamint méret szerint osztályozták, kifésülték, kimosták, ha kellett, petróleummal, majd illatos olajjal kezelték, itatóspapír között szikkasztották, végül, hogy jól mutasson, adagonként átlátszó fólia közé helyezték, színes zsinóron függő cédulával látták el, a súly, méret és szín feltüntetésével. Egy külön e célra rendelt, két és fél méter hosszú, száztíz centi széles préselt lemezből készült asztallap mellett állva dolgoztak. 

Rettenetes hajszag terjengett az egész házban.

Csakhogy ez így már első látásra is meglehetősen pepecs munka volt! Korán rájöttek, hogy  a termelékenység tekintetében semmi okuk az elégedettségre. Mert az ily módon begyűjtött haj jelentős százalékban hulladék, úgynevezett tört haj volt, amivel nemigen volt mit kezdeni. Tisztítása külön gondot okozott, és az avasfelsőfalusi üzletfelek is csak tömítő anyagnak akarták nevetségesen alacsony áron átvenni. 

Ám Dina, amikor fölismerte az eddigi gyakorlat hiányosságait, egyszersmind kijelölte az anyagbeszerzés hatékonyabb útját. Ha egyszer haj kell, akkor hajat, minden mennyiségben, éspedig onnan, ahol az ténylegesen megterem! Egyenesen az emberi fejről! Ennek szellemében aztán faluszéli szerényebb külsejű tanyákat, viskókat kerestek fel, egy jobbára igen elesett, a társadalom peremére vetett, sokgyermekes, és minden tekintetben kiszolgáltatott  réteg szállásait, tudván, hogy hajviseleti szokásuk alapján közöttük a harminc, negyven vagy ötven centis haj sem ritkaság. Rajtaütésszerűen toppantak be az elhanyagolt udvarokra, Dina egészségügyi biztosnak adva ki magát, fehér köpenyben, fejét csóválva, szigorú ábrázattal előbb végigmustrálta  a szállás apraja-nagyjának hajzatát, majd miután egy füzetbe adatokat firkált, a vizsgálat eredményeként előírta számukra az azonnali és kötelező megnyíratást. És már közeledett is Carlos kifent ollóival vagy a kegyetlen nullás géppel. Ott helyben megnyírtak egész családokat.

Beindult az üzlet. Nos, az így beszerzett, gondozott, osztályozott, mérlegelt hajat aztán minden hét első napján külön e célra rendelt papírzsákokban pedáns, akkurátus csomagolásban személyesen szállították Avasfelsőfaluba a parókásoknak. Megkérték az árát, ahogy Dina kezdettől ígérte, azok pedig meg is adták, mert mind mennyiség, mind minőség tekintetében el voltak ájulva, hogy milyen  megbízható, vérbeli beszállítókra találtak.

Eközben, ha ilyesmi felnőtt emberrel egyáltalán előfordulhat, és ha csak nem szerepjátszás volt ez is – mintha levetkőzték volna öröklött tulajdonságaikat, egész emberi magatartásuk megváltozott. Korábbi, az alkotóművészet területére tett kiruccanásukat, mintha az nem is létezett volna, elfelejtették, abból a korból csak művésznevüket tartották meg. Ám fölemlegetni előttük már nem volt szerencsés dolog, teljesen átadták magukat az új szenvedélynek, azzal együtt a merőben kommerciális gondolkodásnak, egyszersmind a tudatos jövőépítésnek. És míg Dina fecsegő alaptermészetét meghazudtolva munkájába teljes lényével elmélyülve hallgatagságba burkolózott, Carlos, mintha új szerepét valaki előtt folyamatosan indokolnia kellene, beszédesebb lett, és szelleminek nem mondható tevékenységét az élet legtágasabb összefüggéseibe próbálta illeszteni. Nem elég, hogy az egész lakás légterét a lebegő hajszálak selymes szövedéke uralta, mintha a hajszálak már agytekervényeit át- meg átszőtték volna, a hajjal való foglalatosság rendhagyó különlegességét, delikát szépségét kutatva nemegyszer bölcseleti megnyilatkozásoktól sem riadt vissza. Ha náluk voltam, Carlos nem hagyta abba a munkát, megszállottan tovább dolgozott. Néha fölhorkant: „Figyelsz?” És következett egy kinyilatkoztatás. „A haj, mint olyan – kezdett bele egyszer a mondókájába, fölnézett a plafonra, majd egy jelentős mély sóhajjal folytatta –, szóval egyáltalán nem olyan, amilyennek gondoltuk.” Fejtegetéseiből általában az élet végső kérdései sem maradtak ki, igyekezett a kényes témát érintő megállapításai bűvöletében saját magát is elhelyezni, élete koordinátáit újra fogalmazni.

„Amikor  ujjaid között morzsolgatsz egy-egy ismeretlen embertől származó tincset, egyszer csak a lét kínzó kérdéseivel találod szemben magad: hová lett a test, amelyet valamikor ékesített? Vagy talán eleve ez lett volna igazi rendeltetése, hogy tovább ékeskedjék valahol távol, egy idegen ember fején? Akkor pedig tulajdonképpen mi végre volt ez az egész!” Ilyen és ehhez hasonló keresett dilemmákkal szembesítette magát.

Egyszer rákérdeztem. „Basszus, Karesz, ezt a sok hülyeséget mind te találod ki?” Legyintett, sóhajtott: „A lényegről beszélek, öcsi, felelte, tőlem tudd meg, nem léteznek önmagukban érdektelen, banális dolgok. Ha belegondolsz, a mindenkori helyes emberi magatartás nem lehet más, mint minden szubjektumnak a világ egyetemességében való szemlélete. Hogy megértsd, amiről beszélek, köznapi példával élve arra kell gondolnunk, hogy akár a lószarnak, explicite, mint létező dolognak az anyagi jelenlétén túl igenis érzékelhető eszmei háttere van.”

„A ló segge”, jegyeztem meg. „Az neki az érzékelhető háttere. Úgy látom, véged van, Karesz, véged bizony, alaposan be vagy zsongva, keress fel egy dokit, mielőtt teljesen megbuggyannál.”  

„Ki  tudja – felelte álmodozva –, lehet, hogy tényleg végem van. Közelebb kerültem a mindenséghez, ezért most már néha magam is érzem, valami a végéhez közeledik.”

Néha azt hittem, a bátyám tényleg megőrült.

Ám egy alkalommal, kettesben, túl a negyedik vagy ötödik pohárkán, hirtelen magához tért, megvilágosodott. Jelentőségteljesen rám nézett, és szomorúan, némi büntudattal kijelentette: „Ha őszintén magába néz az ember, a végső, és az egzisztenciát alapjaiban meghatározó kérdés mégiscsak az marad, hogy huszonnyolc deka festetlen fekete hajért mennyit tud majd legombolni az avasfelsőfalubeli parókásoktól. A többi üres beszéd.”  

Dina ha ilyen alkalmakkor jelen volt is, nem fűzött kommentárt a hallottakhoz, elszántan, konokul dolgozott. Az ő területe egyébként is elsősorban a beszerzés volt. Miután ő is visszakapta a jogosítványát, főleg egymaga járta a falvakat, Carlos pedig amellett, hogy nem volt ínyére az anyagbeszerzés eme erőszakos formája, attól is tartott, hogy előbb-utóbb valahol nem kívánatos szereplője is akad egy ilyen önkényes orvosi vizsgálatnak s az azt követő intézkedésnek. Tartott saját maga illetéktelenségétől, ő korábban csak a képei értékesítése során volt magabiztos, most tétova lett, zavarba jött, hebegett-habogott, amint a kifosztásra kiszemelt embereket meglátta, kerülte az ilyen helyzeteket. Látszott rajta, kimondatlanul is tart a lebukástól. Az ukrán kapcsolatról már végképp hallani sem akart, olyan értelemben, hogy Dina elképzelése alapján a vadászterületet kiterjesszék a Tisza túlsó partjára, Técsőtől Kőrösmezőig, a rahói járásra. Akkoriban egyre többet ivott, már kora délután ott csillogott a vodkás pohara a hajcsomók között. Egyszer, kissé kapatosan, tőle szokatlanul a kapuig kísért, ekkor alig hallhatóan megjegyezte: „Egyszer majd, amikor újra meglátogatsz, egy szál hajat nem találsz majd a házban.”

A következő ősz elején, egy szerdai napon Abrudan Ella doktornőnek elege lett belőlem, és  kiette a szűrömet. Nem is nagyon bántam, könnyű szívvel tudomásul vettem, hogy pont azon a szerdai napon érkezett el annak is az ideje. Férfi módra megráztam magam, megkönnyebbültem. Szerda volt, hét közepe, sziporkázó kristály szeptembervégi nap, iskolakezdés, gyerekzsivaj, betakarítás, kertekből áradó hullott alma, szilva illata, megannyi élénk jele az élet gazdagságának, az ember körül minden a jövőbe vetett hitet, reményt igazolta. Fogtam a cuccot, visszaköltöztem a kántori lakba, aztán kocsiba ültem, és behajtottam a városba. Tettem egy lassú kört, körülnéztem a korzón, aztán beálltam Carlosék udvarára. Akkor már kertes házban a városban laktak.

Az udvart, főleg az épület meg a kerítés tövét, légies fekete hamu, korom ülte meg, a telekre, mint szürke köd, olyan szag telepedett, mint disznóöléskor, a lágy szellő pedig pörkölt hajcsomókat görgetett a fűcsomók között. Az udvaron nyilván nemrég hajat égettek. Sokat.

A motorzúgásra előjött Carlos, kilépett az üveges verandáról, félretartott fejjel kíváncsian, talán kicsit huncutul méregetett. Valahova készült, szélkabát volt rajta, kezében egy félig telt szatyrot tartott. Bezárta maga mögött az ajtót. Örültem is, hogy nem kell bemennem a házba, ahol mesterségük fojtó szaga már mindent átitatott.

Rám kacsintott: „Jó, hogy jössz. Gyere, menjünk be Dinához.”

Teljesen normálisnak tűnt. Hirtelen megéreztem, ez most újra az én bátyám. A régi Karesz.

„Nincs itthon?”

„Nincs.”

„Kórház? Csak nem beteg?!” 

„Á. Hogy is képzeled. Majd pont ő lesz beteg! Na, gyere, induljunk, tarts velem.”

Még a hangja is más volt. Mint aki éppen végzetes tehertől szabadult meg. 

Megnézte még egyszer, szokása szerint, hogy bezárta-e rendesen az ajtót, én meg nem kérdeztem többet semmit. Ismertem én a bátyámat,  elmondja ő majd magától is, amit akar. Útközben ahogy rágyújtott, észrevettem, ujja maszatos, körme alatt is megrekedt a festék. És ahogy ott mellette haladtam, megéreztem rajta a festékszagot is. Úgy látszik, végül mégiscsak megkísértette a múlt, úrrá lett rajta régi természete, és újra festegetni kezdett.

Kisétáltunk a főtérre, úgy nézett ki, a ruszinok temploma felé igyekszünk, ahova Dina még a festőművész korszakában néha órákra beült falfestményeket tanulmányozni, ám azt csakhamar magunk mögött hagytuk. Egyszer csak Carlos karon fogott, és bevezetett a mellékutcába, ahol különböző állami hivatalok sorakoztak, itt volt  többek között a bíróság is. De annak bejáratát is elhagytuk, és a következő veretes kapu előtt álltunk meg.

„Vedd elő a személyidet”, mondta és becsöngetett. 

Kék egyenruhás, tányérsapkás, rangjelzést viselő altiszt nyitott kaput, aztán miután megvizsgálta a személyi igazolványokat, és az adatokat bevezette egy regiszterbe, átkísért az udvaron, és egy darabig a portás őrszobája előtt várakoztatott. Szótlan, feszengve eltöltött jó negyedóra elteltével követhettük egy téglalap alakú földszinti helyiségbe, ahol sápadt villanyégő világított, mivelhogy hiányoztak az ablakok. A helyiség középen hálóval megerősített üvegfallal volt elválasztva, rajta a jegypénztárak kis ablakaihoz hasonló nyílásokkal, az egyik ilyen mögött szürke kockás kincstári öltözékben Dina feszített. Blúzt nem viselt, a durva daróc alatt selymes fényekkel csupasz bőre világított. Rám villantott, végigmért, fura fintorral vette tudomásul, hogy én is jelen vagyok.

Carlos mintha csak ki nem mondott kérdést érzett volna lebegni a levegőben, rögtön magyarázni kezdte: „Az öcskös is pont ide indult”, intett fejével felém. „Mindenképp látni akart, épp a bejárat előtt találkoztunk”, hazudta. Aztán szünet nélkül folytatta. „Tegnap délután künn jártam Köveslázon, Brenzovicsné sokat gondol rád, küld neked néhány körtét.”

Dina összeszűkült szemmel figyelte. „Brenzovicsné? Brenzovicsné körtét küld nekem, és pont rám gondol? Aztán éppenséggel milyen alkalomból?”  

„Mondom, kint jártam nála, mert üzent, hogy megérett a Vilmos, meg a Sándor cár is. Említettem neki, hogy ma ide jövök.”

„Brenzovicsnénál töltöd az időt, amikor azt mondtam, hogy rohanás a papnéhoz, és le nem szállni róla! Halljam, mit mondott? Sikerült beszélni vele?”

„Nagyjából”, bólogatott Carlos bizonytalanul. „Egyelőre csak úgy érintőlegesen. De nagyon nem bíztat, idáig már neki sem ér el a keze.” Közben ő is észrevette, Dina a durva zsávoly alatt nem visel fehérneműt, tudta ő alapból, mi rejlik a posztó mögött a homályban, csettintett, és mintha bókolni akarna, megjegyezte: „Jól áll rajtad ez a cucc. Te aztán nem adod alább. Előbb-utóbb biztos összejössz valakivel. Jó lesz majd egy kis meleg társsal megosztani a hátralevő éveket. Hányan vagytok a zárkában?”

Dina egy ideig csak némán hápogott. „Konkrétan miről beszélsz?”

„Hát igen, mert mint említettem, a papné azt mondja, idáig már neki sem ér el a keze. Legalábbis egyelőre. Első fokon egy ötöst mindenképp rád sóznak. Jó, na, túloztam, ne nézz így rám, nem bírlak így látni. De mondjuk másfél év, az mindenképp benne van. Az a tuti.”

Dina hirtelen kipirult, szemhéja remegni kezdett, arcából lassan minden vér kiszaladt, ajka is fehér lett.

„Akkor most már csak egy dolgot nem értek. Azt, hogy mi akar lenni ez a dolog a Brenzovicsné körtéivel, és mit keresel itt, mert most már bármibe lefogadom, hogy te voltál az, aki földobott.”

„Miért, eddig valaki másra tippeltél?”

„Világos. De akkor most kifelé! Elmész, és többet ebbe a koszos börtönbe be nem teszed a lábad.” Ezzel fölkelt, hátat fordított, intett a fegyőrnek, hogy a beszélgetés véget ért. Az ajtóból azért még visszafordult, egyenesen rám nézett, kezdetben még szigorúan, aztán  hagyta ellágyulni a tekintetét.

„Ez rád természetesen nem vonatkozik. Te eljöhetsz bármikor, számítok rád. Jegyezd meg, minden szerdán és pénteken tizenegykor fogadok. Már pénteken bejöhetsz, megbeszélhetnénk ezt-azt. Remélem, emlékszel, van egy félbeszakadt beszélgetésünk.”

„Sietsz?”, kérdezte Carlos, amint kiléptünk a börtön kapuján. Gondoltam, meghívlak ebédre. Jó az idő, kiszaladunk a Hutára, biztos beszéltem már neked arról a lányról. Tudod, a köveslázi hentesék kisebbik lányára, a Hantzig Etelkára gondolok.” 

„Ahogy akarod – hagytam rá –, ma minden úgy történik, ahogy te kívánod.” Hazaballagtunk, előállította a kocsit. Közben mintha magának magyarázná, halkan mormogott. „Te is hallottad, mit mondott. Meg volt ez írva már régóta, most csak beteljesedett. Na, de ami ennél is fontosabb, és hogy te is tudj róla, a tetőn egész héten folyamatosan főznek, a Hután sosincs szünnap. Etelkának saját bódéja van, minden nap friss hús, flekken, kolbász, fasírt, belsőségek, hétvégén levest is főznek. Ha megismerkedtetek, te is fél áron tudsz majd nála enni.”

Szótlanul, de kicsit indulatosan vezetett, lassítás nélkül  hajtott át Hosszúmezőn, Szaploncán, Köveslázon, aztán az erdei szerpentinen ki a tetőre a tölgyek alá. Ott sütött húsokat egy bódéban Hantzig Etelka.

Kitoltuk az ernyő árnyékából a székeket, és néhány palack sör mellett sütkéreztünk a bágyadt szeptemberi napsütésben. Jó félórán át csak némán kortyolgattunk, mígnem egyszer csak megszólalt.

„Azt hiszem, te most nem is érted ezt  az egészet.”

„Ja”, feleltem. 

„De lehet, ha elmondom, akkor se érted meg. Szar ügy, most inkább hagyom. Esetleg máskor, legközelebb.”

Csöndben tovább sütkéreztünk, közben Hantzig Etelka evőeszközt, kenyeret, szalvétát tett elénk az asztalra. Kellemes flekkenillat és enyhe, kissé izgató női izzadságszag maradt utána. Ahogy eltávozott, Karesz beleszippantott a levegőbe, és hüvelykujjával maga mögé mutatott.

„Szeretjük egymást”, mondta. „Úgy érzem, van jövője a dolognak. Azért is hoztalak ide.”

„Jól tetted – hagytam rá –, éhes vagyok.” Aztán valamivel később hozzátettem: „Gondolom, akkor nem is beszéltél azzal a bizonyos papnéval, eltaláltam?

„Baszki, te talán beszéltél volna? De mondom, majd máskor.”

Látszott rendesen, hogy most nincs miről beszélni. Csend ereszkedett közénk, inkább csak a Huta tölgyeit lehetett hallani, neszelésüket, ahogy eleresztik első sárguló leveleiket. Arra riadtam, hogy Hantzig Etelka leteszi elém az illatozó rostonsült nyakas karajt, a zöldborsós párolt rizzsel, fokhagymás paradicsom salátával, ahogy kértem. A meleg étel hamar kihűl a szabadban, ezért nyomban nekiláttam, kezdtem a hússzeletet saját zsebkésemmel felvagdosni. Javában falatoztam, de Carlos vagy Karesz, nem is tudom, hogy illene most neveznem, még mindig tányérját erre-arra forgatva, félretartott fejjel böngészve piszmogott.

„Nézd csak – mondta –, ez a rész itt – és a flekken márványosan szétfutó inai közti csillogó soványabb részletre mutatott –, ez itt pont olyan alakú, mint az egykori Máramaros vármegye a Kogutowicz Manó-féle régi térképeken.”

„Tényleg? Remek. Hát akkor jó étvágyat!”

Nem bírtam figyelni rá. Amellett, hogy a frissen sült flekken szaftjával kezelt zöldborsós párolt rizs a mindenkori étrendemben dobogós pozíciónak örvend, s mint ilyen, rendszerint teljes szellemi kapacitásomat leköti, most még azt is megosztani kényszerültem. Igazából egész máshol járt közben az eszem.

Mert mit is mondott? Jól emlékszem, hogy szerdán és pénteken fogad? Mert akkor már holnapután bemehetek hozzá.

(Szeretettel köszöntjük lapunk munkatársát, a 80 éves Bodor Ádámot. (A szerk.))