'))+ ''+ (document.layers?'':'

A nyolcvanéves Bodor Ádámnak

A nap már jócskán lebukna akkor, csak az alkony

párállna a dombok mögött sárgán. Ősz lenne. Völgy,

erdő, és a fák. S a telep felől, mint egy nagy-nagy íves

kapu, ragyogna fel a távol, mint egy szivárvány.

Aztán lassan feljönne a hold is. Nem fénylene, de nagy

lenne és vörös. Mint aki kiábrándult az örökkévalóságból,

úgy néznénk a hegyet:  valamikor a legnagyobb volt, most

kicsinek, öregnek, roskadtnak tűnne; lapos lenne, és körkörös.

Mert mit is várhatnánk ettől a naptól? Csodát, varázslatot?

Hogy amikor a kert aljára, a patakig leérünk, ismerős

zúgás jöjjön velünk szembe, a fák hangja, és egy egykori

illat, hajdani virágoké rebbenjen elénk a part mentén…

Úgy bandukolnánk a kihalt utcákon végig, mint máskor is,

egyedül, együtt: némán a novemberi éjben, hisz senki, sehol.

Kutak, patakok fölé hajolnánk ketten, és néznénk a vizet.

Aztán megmerítenénk a kezünket. Hideg van, mondanók.

Igen. Nagyon hideg.