'))+ ''+ (document.layers?'':'

HA BÁRKI HÍVNA, NEM VAGYUNK

Mennyi mindent éltünk át mi együtt!

Másként konganának üres folyosók

és parkok kihalt alléin is másként

seperne át a szél, ha pont mi és

pont akkor nem sétáltunk volna át

a színpadon, és valószínűtlenül

csendes városokban sem szólalna

meg egy telefon sem éjjel.

Mennyi minden nem történt meg, mégis

zárványként létezik, valami

régi filmet láttunk együtt sokszor,

félig ébren hazudva át magunk

az újabb hajnalokba, és mennyi

ha és éppen őrzi sosemvolt

lábnyomunk a megrekedt időben,

és mennyi semmiség kísért a rejtett

ösvényeken, hogy párhuzamosként

fusson össze majd a végtelenben.

Ha nyári esők áztatják az arcunk,

mi úgyis ott leszünk, ahol talán

sosem fordultunk még elő, hiába

fordul ellenünk a téridő, most

minden úgy marad, ahogyan hagytuk

a parkokat átszelő sétányok során:

a válasz nélkül maradt hívások

elázott éjszakákon, visszhangok

üres folyosón. Mert végül ez maradt:

a legutolsó ember, két alakban,

és egyre biztosabb, hogy elkéstünk

egy pillantásnyival, és minden

elveszett és megfordíthatatlan.

 KÉT ISMERETLEN EMBER

Néha még mindig olyan, mint régen,

mintha nem történt volna semmi igazán

említésre méltó tizenöt év alatt,

csak az idő telt, mi nem teltünk vele,

vagy fölöttünk telt, bennünk, nem velünk,

és nem szuszognak odaát a lányok

és nincsen tétje szinte semminek,

mint két ismeretlen ember, akik

a sors szeszélyéből ugyanarra a

hajókirándulásra vettek jegyet

és tökéletesen felelőtlenek,

hisz megengedhetik maguknak ezt is;

kétségbeejtő, hogy néha így vagyunk,

mert vagy mindig legyünk így, vagy soha,

csak ne az alattomos nagynéhaság,

a kanapén, míg alszanak a lányok

vagy a bárban, rendelésre várva,

megpillanthassuk újra azt a két

ismeretlen embert: egy térkép fölé

hajolnak éppen, hogy megtervezzenek

egy előreláthatatlan kimenetelű

közös hajókirándulást.