'))+ ''+ (document.layers?'':'

Major Ferdinánd könyvelő meghalt az Erzsébet körút 56. számú ház előtt, délután hat óra után néhány perccel, amikor a fejére esett egy tégla. Napos júniusi délután volt, a hölgyek könnyű ruhákban, az urak panyókára vetett zakóban sétáltak a Király utca és a Dob utca között, amikor a baleset történt. Nem sokkal azelőtt ment el a Blaha Lujza tér irányába egy hatos jelzésű villamos, de a rajta utazók már nem láthatták az esetet. Pillanatok alatt kisebb csődület vette körül a földön fekvő jólöltözött férfit. Egy rendőr próbált intézkedni, és feloszlatni a tömeget, de segíteni ő sem tudott az áldozaton, csakúgy, ahogy a kis késéssel megérkező mentősök sem.

Az Esti Újság rövid cikkben számolt be a történtekről:

„Tragikus baleset történt Erzsébetvárosban ma délután. Egy széles körben elismert könyvelő iroda vezető alkalmazottjára egy tégla hullott a Lutzenbacher Pál mágnás által építtetett bérház tetőszerkezetéből, minek következtében a férfi a helyszínen meghalt. Értesüléseink szerint az áldozat egyedül élt, zárkózott életvitelt folytatott, rokonait nem leltük fel. A rendőrség nyomozást indított a felelősség megállapítására, de eddig csak a lehullott tégla anyaghibájára utaló jeleket találtak. A vizsgálatot vezető szakértő azt nyilatkozta: csoda, hogy az épület 1886-os megépítése óta ez a tégla a helyén maradt, és nem okozott már korábban balesetet. Az áldozat temetéséről a Kovacsics könyvelő iroda gondoskodik, amely saját halottjának tekinti elhunyt alkalmazottját. Éppen lapzárta előtt tudtuk meg az érdekes egybeesést, hogy a Lutzenbacher család érdekeltségeinek kizárólagos könyvvizsgálója a Kovacsics könyvelő iroda volt. Feltehetőleg maga az áldozat, Major Ferdinánd is foglalkozott a cég ügyeivel. 1914. június 26.”

Pár nappal később újra előkerült a téma az újság hasábjain:

„A Major Ferdinánd könyvelő halála ügyében folytatott vizsgálatot a rendőrség lezárta. Megerősítést nyert, hogy a lehullott tégla anyaghibás volt, nem megfelelően tömörített, ezért könnyen eltörött. A tetőszerkezetet védő oromzat mögé galambok fészkeltek, nagy valószínűséggel e nagyobb testű madarak aktivitása vezetett a tégla kihullásához. A rendőrség nem talált felelőst, de a ház tulajdonosát kötelezte a helyreállításra és további balesetek megelőzése végett a teljes oromzat statikai ellenőrzésére. 1914. június 28.”

Az újság egyébként a szarajevói merénylet részleteivel volt tele. A közvélemény gyorsan elfelejtette a könyvelőt, de az esetet megőrizte egy ideig a kollektív emlékezet, mint a véletlen, elkerülhetetlen baleset mintapéldáját, melynek mindannyian ki vagyunk téve, bármerre járunk és akármennyire is biztonságban érezzük magunkat. Néhány héttel később kitört az első világháború, az emberek teljesen másról kezdtek beszélni. Egy tárcaíró foglalkozott még az üggyel a Vasárnapi Hírekben, feltett néhány kérdést, melyek megválaszolására azonban nem vállalkozott: „Vajon valóban ennyire függünk a vak véletlenektől, az élet ennyire kiszámíthatatlan? Lehetséges, hogy ezek az előre nem látható események inkább egyéni sorsok kereszteződései, egymásra hatásai? Hisz olyan sokan vagyunk, és annyi minden történik…”

A TÉGLA

Hideg, barátságtalan, szeles idő volt 1886 januárjában Budapesten, szemerkélt az ónos eső, az emberek csúszkáltak a járdákon, aki tehette, ki sem mozdult ilyen napokon. Orsós József fázósan összehúzta magán vékony kabátját, másik kezével a kopott barna kalapot próbálta a fején tartani, amint átvágott a Bécsi úton. Egy pocsolyában átázott a cipője, nem csoda, hiszen a talpán nagy luk volt, amit belülről újságpapírral tömött ki, hogy legalább ne fázzon a lába. Az újságot egy középkorú asszony hagyta a másodosztályú kupéban. Talált még pár szem kekszet és két szál törött cigarettát a szomszédos fülkében, ezt fogyasztotta egész nap. Keresgélt volna tovább is, de a kalauz meglehetősen barátságtalanul elzavarta a harmadosztály felé, ahová a jegye szólt, ő pedig nem mert ellenkezni. Az egyenruhája ugyanolyan komoly tekintélyt jelentett a szemében, mint a csendőré, akivel sokszor akadt dolga Kispallóson, a messzi Nyírségben, ahol lakott. Ráadásul először ült vonaton, és bár nem volt félős ember, a maga huszonnégy évével erősen bizonytalannak érezte magát. Nem is vállalkozott volna az útra, ha a felesége be nem jelenti, hogy megint terhes, jön a negyedik.

– Aztán miből neveljük fel, te Mari, ezt a sok gyereket, mondjad! – vágta a képébe a nőnek –, hogy nem tudsz vigyázni soha azzal a nagy természeteddel – tette hozzá halkabban.

– Vigyázni, én, hát ki dolga a vigyázás, már ne haragudjál – feleselt Mari –, csak azé, akié a pénzkereset is, tartsd el a családodat, ezt fogadtad a papnál, ugyebár? – Az asszony, ha egyszer kieresztette a hangját, visszhangzott az egész utca, ezért József hamar beadta a derekát, és elindult a kocsmába, hátha tud valaki valamilyen munkát, bármi jó lesz. A pénz a fontos egyedül, mert Orsós Józsefet úgy nevelték, hogy a család az első, ő pedig tényleg mindent megtett értük, amit tudott. Az első gyerek érkezésekor elköltöztette Marit a szülei házából, szerzett egy kis telket a faluvégen, és vályogból épített egy házat – valójában inkább egy kamra volt az, ablak és padló nélkül, de legalább maguk lehettek. A második születésekor a döngölt padlót kirakta deszkával és szerzett kiságyat, a harmadiknál pedig vágott ablakot a házra és hólyagot húzott rá, ajtót tett a bejáratra a függöny helyett, ráadásul épített kerítést is egy kis veteményesnek, meg hogy a csirkék el ne szaladgáljanak. De most igazán bajban volt, mert az uradalom már nem alkalmaz, csak magyar parasztot, a zsidó kereskedő sem bízik az ilyen cigányfélékben. Az egyetlen lehetőség Budán van, azt mondják, a téglagyárban jó a pénz, mindig van munka és fel is veszik a magukfajtát. A testvérétől hallotta, de az ugyan nem állt kötélnek, hogy meg is próbálja. Így aztán egyedül indult az ismeretlenbe. 

– Mit akar maga a vékony dongájával, nehéz munka ez itt, nem fogja bírni? – a kapusfülkében jó meleg volt, égett a villany, került egy csésze meleg tea is, a portás barátságosan beszélgetett.

–  Bírok én mindent, ha a Jóisten ad erőt… – mormogta maga elé Orsós József alig hallhatóan. A portás félre is értette, azt hitte, megsértődött, szabadkozni kezdett: – Azt csak úgy mondtam, meg ne bántódjon már, csak hát olyan kicsike ember maga, na – mondta. – Majd arra menjen, keresztül az úton az üzem felé, ott van a Csontos úr, ő a művezető. Azt ajánlom, legyen nagyon eltökélt, mert nem könnyen lehet őt megnyerni, igen szigorú ember.

Az tényleg hamar kiderült, hogy milyen szigorú. Jó fizetést ajánlott ugyan, de egyből bejelentette, hogy levonja a szállásdíjat, az ebédet, a késést, és ha selejtet csinál, mert a Schwarz úr, a tulajdonos nem Krőzus, nem lehet őt megkárosítani, rajta lesz ám a szeme az új emberen, és ne higgye, hogy a kemence mellé kerül a jó melegbe, de nem ám, udvaros lesz, a nyers téglákat fogja behordani a kisvasúttal a csarnokba, de vigyázzon, mert könnyen leborul. Meg is mutatta. Tényleg csontos volt, nem csak a neve, de az alkata is, és erős, mint a barom, olyan könnyedén tolta a kis sínre rakott kocsikat a két raklapnyi téglával, mintha hópelyheket pöckölne csak odébb, mert addigra bizony a hó is esni kezdett.

Az első heti keresetéből nem sok maradt, mert vennie kellett egy cipőt, a portás segített neki találni egy megfelelőt. Amúgy is sokszor patronálta, beengedte a melegbe, ha éppen pihenője volt, adott egy-egy csésze teát vagy kávét, együtt is früstököltek, amikor tehették. A bakancs használt volt, de magas szárú, vastag, és nem volt rajta luk.

Orsós József éppen kezdett belejönni a nehéz munkába, amikor beütött a baj. Előre tudta, hogy nem kéne elfogadni az invitálást, hogy a portásékhoz menjen vacsorára, de nem akarta megbántani a férfit, ha már ilyen lelkesen hívta, és a marhapörkölt galuskával is nagyon csábító volt, nem evett ilyen ételt, mióta otthonról elkerült. Nem is ezzel volt a baj, hanem a pálinkával, amit nagyon kínált a házigazda, nem illett visszautasítani, márpedig Orsós József tudta, hogy egyáltalán nem bírja az italt, egyből a fejébe száll. Ennek köszönhette az ismeretséget a kispallósi csendőrrel is. Amúgy csendes, nyugodt embernek ismerték, de ha ivott egy kicsit, kötözködő lett. Csodálatos módon most sikerült visszafognia magát, pusztán hallgataggá vált, majd udvariasan elköszönt. Nem emlékezett, hogy került a szállására, csak arra, hogy a többiek rángatják, pofozzák, hogy keljen már fel, mert reggel van, elkésnek. Azt pedig Csontos úr nagyon rossz néven veszi.

A műszak elején nem volt gond, a hideg levegőtől magához tért, tolta a kocsikat, egyiket a másik után, úgy érezte, a részegsége el is múlt. Aztán betért reggelizni a kapusfülkébe, és a melegben előjött a másnapos fáradtság újra. A portás jót nevetett rajta: – Minek iszik, aki nem bírja! –  kiabálta vidáman. – Nem baj, komám, estére elmúlik.

A reggeli utáni első kocsiról az elől lévő raklap a csarnok előtti kanyarban lebillent, úgy látszik, túl gyorsan tolta – pedig megmutatták, hogy itt lassítani kell, ráadásul lejt is egy kicsit a sín – a nyers téglák összenyomódtak, eltörtek, egy nagy masszává préselődtek össze.

– Ha ezt le kell dolgoznom, megszületik a gyerek, mire legközelebb fizetést kapok – gondolta Orsós József. Egyből kijózanodott, és minden kétségbeesése mellett lassanként egy terv fogant meg benne: a leborult raklap elé tolt egy másikat, hogy az eltakarja a selejtet, majd tette a dolgát egész nap, mintha mi sem történt volna. Nem bukott le, pedig nagyon izgult. Csontos művezető jókedvű volt, röviden beszélt vele, viccelődött kicsit, aztán arrább ment, nem is látta többet aznap.

Műszak után a szállásán megebédelt, és alig várta, hogy besötétedjen. Közben csinált egy tégla méretű mintát lécekből. Hatkor nem bírta tovább, beosont a telepre, egy félig nyitott ablakon bemászott a csarnokba és elcsente a pecsétet, amivel a gyár OB Rt. címerét nyomják az agyagba kiégetés előtt. Mint jó vályogvető, egész éjjel dolgozott, hogy helyreállítsa a téglákat. Kézzel tömködte az anyagot a formába, amennyire sikerült, a lényeg, hogy kívülről elfogadható legyen, nem érdekelte, milyen belül. Ráütötte a pecsétet, feltette a raklapra. Így ment ez három éjszakán át, míg sikerült az összes darabot újra téglaformába hoznia. Negyednap, mintha mi sem történt volna, betolta az egészet a kemencéhez, ahol hamarosan kiégették. Pár héttel később el is szállították az Erzsébet körútra valami nagy építkezéshez. Lepakoláskor a raklap megbillent, a téglák leborultak a kövezetre, legtöbbjük összetört. Azt a néhány darabot, ami épen maradt, vödörbe rakták, kötéllel felhúzták a tetőre, és beépítették az oromzatba.

Orsós József a gyermeke születéséig dolgozott a téglagyárban, akkor pénzzel a zsebében, megerősödve hazament Kispallósra. Később nevetve mesélte, milyen volt, amikor három napig vályogozta a valódi téglákat.

Egyetlen barátja, a portás egyszer írt neki levelet, de nem kapta meg. Úgysem tudta volna elolvasni.

A HÁZ

(1886)

Czigler Győző nagyon erélyes ember volt, nemhiába lett híres és keresett építész, csakúgy, mint apja, nagyapja és az egész dinasztia. Immár nyolc éve, 1878-ban kapta első komoly megbízását, a Luczenbacher bérházat építette meg, azóta egymásnak adják a kilincset a befektetők. Sokat köszönhet a mágnás családnak, többek között ezt a mostani munkát is, nem messze az elsőtől, az Erzsébet körút és Király utca sarkánál. Már majdnem kész. Pontosan tartják az ütemtervet, csak a tetőszerkezet van hátra. Persze a belső munkák még tartanak, a lakásokat a bérlők igényei szerint egyedileg tervezik majd meg, de ha elkészül az oromzat, mehetnek a gerendák, tető alá hozzák az épületet, attól kezdve az ő felelőssége megszűnik, a házat átadják. Ez a mostani az utolsó bejárások egyike.

– Fiam, mi ez a maszatolás, ezt így nem lehet csinálni, hol tanultad te a kőművességet? – egy fiatal építőmunkás állt előtte, kezében vakolókanál és egy tégla, az oromzat függőlegesébe próbálja éppen beilleszteni, de minden tocsog a maltertól, csak kalapáccsal tudná a helyére ütni. – Vissza kell bontani azt a két sort, és újrakezdeni, a saroktól, nem középről, és kötésbe tenni, menni fog? – a mérnök éles tekintete villogott, hatalmas bajusza rengett, mély, öblös hangja túlharsogta az építkezés zaját. Érezni lehetett németes akcentusát, mondták, Svájcból jött a családja, és máig van ott a rokonságuk.

– Maradtál volna ott, te hajcsár! – dohogott magában a kőműves. Ehelyett azt mondta: – Természetesen, uram! – és ezt gondolta: – A pokolba veled, idejössz elegánsan, nagy pofával, inkább mérted volna ki a hosszt rendesen, mert ez így sehogyan sem illeszkedik, öt centivel rövidebb – gondolta, de nem mondta ki, mert Czigler Győzőnek ilyesmit nem lehet megmondani, még Sanyi bácsi, az építésvezető is hallgat, ha hibás a terv. Inkább kiokoskodja egyedül a megoldást, az állását nem kockáztatja. – És én sem! – döntött a fiú. Komótosan nekilátott a bontásnak, ahol a híres tervező megmutatta.

– Javítom a hibádat, de egy hónap alatt sem keresek annyit, amennyibe a kabátod került – dohogott magában Sárdi Feri, mert ő volt a fiatal munkás, akit a már messze járó főépítész összeszidott –, reggel óta próbálom kihozni, megígértem Sanyi bá’nak, hogy jó lesz, erre ez itt kötözködik. Meg se álltam hattól, mindjárt ebédidő… – elkalandoztak a gondolatai, éhes volt, de elsősorban nem emiatt jutott eszébe a Kertész utca és a kis tejbolt, hanem az eladólány miatt. Alig várta már a fájrontot, hogy vehessen sajtot, tejet, vajat, kiflit, egyesével kéri majd a lánytól, hogy tovább tartson. Erzsébet, így hívják, tegnap megtudta. A lány is megismeri már, hiszen mióta ez az építkezés megy, ő minden nap nála veszi meg ugyanezeket ebédre. Halálosan unja már, de a szerelem nagyobb úr a hasnál. Megszólítani eddig nem merte, csak amíg kérte az árut, de ma elhatározta, elhívja sétálni zárás után. Igyekezett összeszedni minden bátorságát, és nagyon remélte, hogy nem lesznek sokan a boltban. Amúgy sem volt rámenős ember, igazából még soha senkivel nem mert elmenni eddig. Nem bízott a megjelenésében, alacsony volt, rövid a keze és a lába, és ez zavarta, ráadásul csak nyolc osztályt végzett. Utána kőműves tanonc lett, kitanulta a szakmát, nem is rosszul, de beszélgetni nem tudott, nem volt miről. Az élete egyhangú, eseménytelen volt.

– Erzsébet magasabb nálam, biztos nem akar egy ilyen törpével találkozgatni – gondolta, és közben, ahogy bontotta a téglákat, egyre nőtt benne a feszültség, az iménti afférja a főépítésszel, ez a reménytelen szerelem a tejárus lánnyal, az egyedüllét a kis hónapos szobában Óbudán, barátok nélkül, családja messze, Csongrádon, kilátástalan jövő.   

 – Azért is elhívom, lesz, ami lesz! – döntött, és olyan határozottan ütött egy téglára, hogy azonnal elrepedt – jó szar anyag ez, akárki csinálta is!

A boltban hosszú sor volt, az ajtóig ért, de Sárdi Feri már a kirakaton keresztül észrevette a fiatal tisztet, aki egy kissé félreállva, meleg tekintettel figyelte Erzsébetet, ahogy kiszolgálja a vevőket, kinek tejet, kinek vajat vagy sajtot mért, pontosan, gondosan. A lány időnként rápillantott a nyalka huszárra, és mosoly jelent meg a szája szélén. Gyorsan dolgozott, barátságosan beszélt a vevőkkel.

– Mintha ma sokkal jobb kedve lenne, mint máskor, milyen lelkes, az arca kipirult – Sárdi Feri halálosan féltékeny lett a katonára, a magas, jóképű, elegáns fiatalemberre, akinek – úgy képzelte – biztos és fix jövedelme van, lakása, talán cselédje is, minden ujjára jut egy szerető, ez a gyönyörű lány, Erzsike pedig egyből beleszeret, férjhez megy hozzá, és ő sose látja többé.

Belépett a boltba, még legalább tízen álltak előtte, főleg idősebb emberek. Szívesen járnak ide, mert mindig friss a tej, faluról hozzák, ki is van írva, Csomádról: – Nem lehet messze, ha még friss, mire ideér – villant át Feri agyán, aztán gondolatai csapongtak tovább: – A lány is csomádi, a tejeskocsin jön be minden nap, a boltot a családja nyitotta, van saját tehenészetük, földjeik, kisbirtokosok, gazdagok, nagy házban laknak, a portán sok a csirke, liba, még pulyka is van biztosan, meg malacok, jó parti a lány, sok lesz a hozománya, ez a katona pedig hozományvadász, elcsábítja, kisemmizi – olyan gyűlölettel nézett a fiatal tisztre, hogy maga is elcsodálkozott.

Egyre fogytak előle a vevők, lassan rá került a sor, ő pedig egyre fűzte a gondolatait: – Egy ilyen gazdag lánynak igazán semmi oka arra, hogy észrevegyen egy nincstelen kőművest, aki ráadásul törpe, pici a keze, húszévesen kopaszodik, pedig jó apa lehetnék, a nővérem kisfiával naphosszat eljátszok, a múltkor megtanítottam barkácsolni is, fűrészeltünk… Nem engem akar ez a lány…

– Jó napot, kedves Ferenc, jó, hogy látom. A szokásosat adjam? – kérdezte barátságosan, mosolygósan az eladólány, közben lopva oldalra pillantott a katona felé, mintha kacsintana, az pedig biccentett kicsit, alig láthatóan, de Sárdi Feri figyelmét nem kerülte el ez a kis közjáték: –  Legyen maga boldog ezzel a kifent úrfival itt, kisasszony, nekem már semmi nem kell! – kiáltotta, és feldúltan kirohant a boltból.

A délután kínzóan lassan telt, Sárdi Feri tele volt elkeseredéssel, indulattal, nehezen koncentrált a munkára, ütötte-verte a téglákat, törtek szét a kezében. Nem volt könnyű feladat a két téglasort hibátlanul felhúzni, a végén az anyaga is elfogyott, kellett volna még tégla. Felállt, körülnézett, meglátott egy vödörben néhányat. Megnézte őket tüzetesen, furcsa volt neki a jelzés – OB Rt. – nem innen szokott jönni a tégla, ez az Óbudai téglagyár jele. Onnan tudja, hogy arra lakik, és látni szokta a lóvasútról a címert a bejáraton. Végül kiválasztott egyet, ami megfelelőnek tűnt, és a műszak végére beillesztette az oromzat utcafront felőli részére. Ez volt az utolsó, alig akart beférni. Jó alaposan meg kellett ütögetni, furcsán kongott a tégla belseje, ráadásul malternak nem maradt hely, hogy megfogja, így pedig alig tartott, de nem érdekelte, legalább nem látszik, hogy gyenge. Majd a vakolat megerősíti, meg különben is mindegy, nem? Ma már minden mindegy.

Kész volt, akárki megnézhette, Sanyi bácsi megdicsérte, és elengedte hamarabb, igaz, már csak néhány perc volt négyig.

Amikor kiért az építési területről és a villamos felé indult, meglátta Erzsébetet és a katonát, karonfogva éppen felé tartottak. El akart iszkolni, remélte, hogy még nem vették észre, de a lány integetni kezdett, és szaporábban lépegettek felé, mint akiknek dolguk van vele.

– Na és, leszámoltam velük, már nem érdekel az egész – nyugtatgatta magát, mégis egyre idegesebb lett, keze izzadt, enyhe remegés fogta el, utoljára a szakvizsgáján érezte magát így, amikor felszabadult, mint kőműves. Hogy izgult akkor!

– Biztos ki akar hívni párbajra, mert megsértettem a lányt a boltban – gondolta –, de hát párbajozik a fene, főleg egy hivatásos katonával! Megvesztek ezek? – közben a pár odaért elé, egészen közel, barátságosan néztek rá, a lány elpirult, a tiszt feszengett, majd megszólalt:

– Kedves Sárdi úr, kérem, engedje meg nekem, hogy bemutatkozzak, Csák Imre hadnagy vagyok a Ludovikáról, és bemutatnám a húgomat, Csák Erzsébetet.

Sárdi Ferinek csak most tűnt fel, hogy ma már másodszor szólítják a nevén: – Ezek szerint ők is érdeklődtek, ez jó jel!

– Nagyon örvendek, tényleg, igazán – hebegte, és életében először erősnek érezte magát.

(1914)

Fiegler Gábor házmester minden nap háborút viselt. Csatát vívott a szemétszállítókkal, a takarítókkal, a szerelőkkel, a szolgálókkal, a lakókkal, a vendégekkel, akárkivel, aki a házban megfordult. Úgy érezte, minden és mindenki csak azért van, hogy rendetlenség legyen, kosz, felfordulás, és hangoskodás. Márpedig ő éppen a rendet, tisztaságot és csendet volt hivatott fenntartani, és ezen küldetését nagyon komolyan vette. Emiatt ellenségnek tekintett bárkit, aki belépett a főkapun, átment az udvaron, rálépett a lépcsőkre, végigment a folyosókon, csengetett, vagy akár csak kopogtatott. Végül is negyvenkét család nyugalmáért felelt, de ha csak a bankigazgatóékat említené, már önmagában elegendő lenne. A hatalom, a gazdagság, az elegancia fellegvárának tekintette az első emeleti nagypolgári lakást mind a háromszázhúsz négyzetméterével.  Persze itt voltak az ügyvédék is a másodikon – mindenki így hívta őket a házban, bár jogtanácsos volt a férfi – szintén nagyon gazdagok, pezsgő társadalmi életet éltek, és akármennyire tisztelte őket a házmester, tíz óra után nemegyszer be kellett szólnia hozzájuk, hogy most már ne táncoljanak a nappaliban, mert szilencium van reggel hatig. A mérnökék a százhúsz négyzetméterrel a harmadikon már szerénynek számítottak, de mivel a férfi a Weiss Manfrédnál dolgozott, Fiegler megkülönböztetett tisztelettel övezte. Szeretett volna ugyanis egy olyan puskát, amely sűrített levegővel lő ki ólomgolyókat, a Vasárnapi Hírekben olvasott róla. Azt írták, úgy néz ki, mint egy igazi fegyver, és Angliában már olyan elterjedt, hogy céllövő versenyeket tartanak. Mert lássuk be, az eddig felsoroltak lényegtelennek tűntek a házmester szemében a fő ellenségei, a galambok mellett. Mindent összerondítanak, lehetetlen tisztaságot tartani, a belső udvar egy trágyadomb, naponta kell fellocsolni és sikálni, a teraszok, erkélyek használhatatlanok, a tetőszerkezet tönkremegy a madár fekáliától, már beázás is volt, a konflisok nem hajlandók megállni a kapunál, csak egy sarokkal odébb, nehogy megbecstelenítsék őket a madarak, a terjesztett betegségekről nem is beszélve. Az ügyvédék ifjú lánya, Annuska is megbetegedett egyszer, az orvos szerint a galambok miatt. Akkor Fiegler majdnem elveszítette az állását, mondván, képtelen tisztaságot tartani.

A mérnök úr megígérte, hogy szerez egy ilyen légpuskát, mert náluk az ablakot nem lehet kinyitni az utcai fronton a párkányra rakódott madárürüléktől.

Fiegler nagyon komolyan vette házmesteri feladatait, de ez nem azért volt, mert szerette a lakókat, ellenkezőleg, szerette volna a házat megvédeni tőlük. Igazából nem kedvelt ő senkit a világon, megkeseredett, besavanyodott ember lett ötvenéves korára. Terhére volt, ha bárkivel szót kellett váltania, legszívesebben magába zárkózva valami egyszerű munkát csinált, ami elterelte a figyelmét a folyamatos elkeseredettségéről. Mindenkivel zsémbelt, mindent kritizált, megvolt a véleménye idősekről és fiatalokról egyaránt, a gyerekeket nem bírta, a nőket ki nem állhatta, és személyes sértésnek vette, ha valaki este tíz után érkezik és kicsöngeti, pedig ezért még egy korona kapupénz is járt.

A nagy napja az utóbbi tíz évben az volt, amikor a mérnök megjött a kért légpuskával, hozzá ezer lőszerrel. Tokban hozta, először valami hangszernek nézte, ha vicces kedvében lett volna – bár sohasem volt – megkérdezte volna, pikulázni akar-e a mérnök úr, mert ha igen, csak halkan, ne zavarja a többi lakót a próbálkozásaival. De amikor megállt előtte és ünnepélyes arccal átadta neki, elakadt a hangja, még egy köszönömöt is alig tudott kinyögni.

– Mivel tartozom? – kérdezte remegve, mint akinek élete nagy álma egy csapásra teljesült, és mikor meghallotta, hogy semmivel, csak azt kéri a mérnök, hogy néha ő is hadd lőhessen vele, teljesen elgyengült, és ebbéli állapotában elkövette azt, amit még soha ezelőtt: behívta a mérnököt a lakásába, a házmesteri lakásba, a titkos barlangba, amelyre tíz éve senki egy pillantást sem vethetett:

– Jöjjön be, mérnök úr, tapasztaljuk ki együtt, hogy is kell ezt használni.

A szobában, ahová bevezette, nagy rend volt és példás tisztaság, ritka egy egyedül élő férfitől, a mérnök elismerően nézett körül, igyekezett megismerni a lakás alapján a lakót, akinek most ő itt vendége lett váratlanul. Volt egy nagy étkező asztal – legalább hatszemélyes, de bővíthetőnek tűnt, mintha régen a házmester nagyobb társaságot is fogadott volna otthonában –, ezen az asztalon kicsomagolták a puskát, az angol leírás alapján a mérnök elmagyarázta a működését, aztán kézbe vette és a vállához emelte, belenézett az irányzékba, tényleg teljesen olyan volt, mint egy igazi lőfegyver. És akkor észrevette, hogy egy női arc néz szembe vele: egy fénykép a falon, bekeretezve. Szép nő volt, csinos, keskeny arc, világos haj, nyílt tekintet, lágy vonások. Zavartan másfelé fordította a csövet, mégse célozzon egy nőre, de a másik falról is ugyanaz az arc nézett vissza. Csodálkozva körülnézett, és felismerte, hogy a falak, a polcok, a komód teteje, a vitrin, az íróasztal, a dohányzó asztal, még az éjjeli szekrény is tele vannak a nő képével: – Legalább száz van belőle – gondolta, és gyorsan a házmester kezébe nyomta a puskát.

– Próbálja meg maga is, Fiegler úr – mondta neki, majd hamar elbúcsúzott és ruganyos léptekkel elindult fölfelé a lépcsőn. – Nem értem – gondolta –, ki lehet ez a nő?

A házmester, mikor magára maradt, becsomagolta a fegyvert a tokjába, kabátot húzott és kalucsnit – már rég kitapasztalta, hogy a padlásra a rengeteg madárürülék miatt csak így érdemes belépni –, és vadászni indult. Mielőtt kilépett az ajtón, tekintetével megsimogatta a nő képét, amelyik az előszobában lógott a bejárati ajtónál: – Mindjárt jövök vissza – súgta.

A ház ezerötszáz négyzetméter alapterületű, ez a legnagyobb a környéken, mert sarokház, tulajdonképpen két lakótömböt egyesít magában. Emiatt a padlása is kiterjedt, jól el lehet bóklászni benne, hosszú időbe telt, mire megismerte, de most már magabiztosan haladt a legnagyobb galamb-lelőhelyek felé. Úgy mérte fel, hogy az Erzsébet körút felőli oldal telített leginkább, érdemes itt kezdeni a vadászatot. Léptei nyomán harmincéves por szállt fel, a tető hasadékain besütő délutáni nap fényében sejtelmesen gomolygott mögötte. A forgalmas főút hangjai tompán felhallatszottak, de ez nem zavarta a fülelésben, honnan hallja meg a jellemző burukkolást.

– Csak célzott lövések, lásd a célpontot, sose vaktában, visszhangzott a fülében a fiatalkori katonai kiképzés egyik szabálya.

Népes galambcsapat ült, tollászkodott az oromzat előtt, ahol két vakolt téglasor tartotta a gerendákat. Kiválasztott egy nagy kövér szürkét, belenézett az irányzékba, látta a begyét, keze nem remegett, figyelt, a galamb egy férfi arcává változott: – Érted, Viola! – suttogta és elsütötte a fegyvert. Halk pukkanás, kicsi csattanás, ahogy a lövedék nekicsapódott a vakolatnak, kivöröslő tégla foltját hagyta maga után. A galambok felrebbentek, majd kisvártatva visszaültek: – Nem talált. –  Újra töltött, célzott: – Dögölj meg, Ernő! – suttogta, lőtt. Tizedszerre sikerült az egyiket megsebesíteni, verdesni próbált a béna szárnyával, a többiek elrepültek, szétszéledtek a hatalmas padlástérben: – Úgy kell neked, csábító, szenvedj! – mondta hangosan, és újra lőtt. A galamb végül egyhelyben maradt. – Ezt azért kaptad, mert elszöktetted a feleségemet, te szemét! – Felvette, lefelé menet kidobta a kukába.

A galambok lassan visszatelepedtek kedvenc helyükre. Mögöttük lehullott a lövésektől meggyengült vakolat és előkerült a tégla, rajta ritka bélyeg, egy címer OB Rt. felirattal. A tollászkodó madarak nem vették észre, és egyáltalán nem is zavarta őket, amikor a tégla megmozdult.

AZ IRODA

(1914)

Major Ferdinánd ma is, mint minden nap hét óra harminckor lépett be a Kovacsevics könyvelő irodába. Megszokott mozdulatokkal zárta be maga után az ajtót, elment a könyvelő kisasszonyok asztalai között, kettő-kettő volt szembeállítva a külső szobában, köztük folyosót képezett az út az ő szobájához. Ebben csak egy íróasztal volt, nagy és széles, óriási felületén gondos halmokba rendezve álltak a dossziék, balról az elintézendők, jobbról az elintézettek, péntek lévén egyik oldalon kettő, a másik oldalon négy oszlop, minden munkanapra egy. Itt volt az egész heti feladata. Az íróasztala mellett egy kisebb zsámoly állt, erre helyezte marhabőr táskáját, mely sötétbarna színével jól illeszkedett a berendezéshez és a fával borított falakhoz. Major Ferdinánd mindezt nagyon elegánsnak vélte. Ablak ugyan nem volt a szobában, de ez nem is hiányzott neki, úgy tartotta, csak elvonná a figyelmét az akkurátus műveletektől. A felelősségteljes munka teljes odaadást igényel, szokta mondani társaságban, ami elsősorban a bridzsklubot jelenti, ahová minden szerdán este jár. Jelentős sikereket tudhatott magáénak országos szinten ebben a játékban, nagy tehetségnek tartották.

A szoba túloldalán, két plafonig érő könyvespolc között párnázott ajtó vezetett Kovacsevics István, a tulajdonos irodájába. Olyan szentély volt az, ahová Major Ferdinánd ugyan minden nap bejárt, de folyton ugyanazt a bizsergető érzést érezte, amit a tekintélynek kijáró tisztelettel azonosított.

Idestova húsz éve dolgoztak együtt, akkor alapította Ivó Kovacsevics ezt a könyvelőcéget, mely tulajdonosa aktív részvételének köszönhetően a budapesti éjszakai életben hamarosan olyan gyümölcsözővé vált, hogy a Belgrádból érkező szerb férfi magyarosította keresztnevét, és végleg itt telepedett le. Nagytermetű ember volt, öblös hangja betöltötte az egész irodát, széles gesztusokkal magyarázott, szeme élénken villogott, energikus megjelenése és csillogó elméje, gyors logikája meggyőzött minden cégtulajdonost, hogy csak vele szabad intéztetnie pénzügyeit. Bejáratos volt a pénzügyminiszter családi estélyeire, rendszeresen járt fel Bécsbe, négyszemközti találkozókra, és bár ezeknek a témája titkos volt, magát a tényt, hogy megint báró Buriánnal találkozott, széles körben terjesztette. Jól értesültsége hírére egyre nagyobb cégek és uradalmak tartoztak az ügyfélkörébe. Néhány év alatt megtanult hibátlanul magyarul, de szerb eredetét és rokonságát sosem felejtette el, sőt, évente kétszer elutazott Belgrádba, vagy a tengerpartra, de sosem Fiumébe, azt a várost nem állhatta. Néha jöttek vendégek, látogatók Szerbiából, őket az irodájában fogadta, hosszan pusmogtak anyanyelvükön, rengeteg kávét megittak, aztán a nap végén rendszerint egy mulatóban kötöttek ki, kedvenc helye a nemrég nyílt Jardin d’Hiver, a Télikert volt a Nagymező utcában, a Thália színház mellett. Ilyenkor Major Ferdinánd dolga volt küldönc útján helyet foglaltatni egy színpadhoz közeli asztalnál. Ő ugyanis vezető könyvelő és hites könyvvizsgáló beosztása mellett a titkári feladatokat is ellátta, és ezt nagy megtiszteltetésnek érezte.

Egyetlen vendég volt, akivel sosem ment mulatóba Kovacsevics István, a titokzatos Maja, az elegáns, nagyvonalú negyvenes delnő, aki úgy vonult végig a kisasszonyok asztalai közötti folyosón, mintha a Ritz-ben bálozna éppen, bundáját lazán leengedte, hogy láttassa a vállát, selyemsálja kibomolva lebegett utána, csakúgy, mint hosszú szipkából szívott cigarettája füstje, légies könnyedséget adva színpadias bevonulásának. Maja rendszeresen megjelent, havonta legalább egyszer. Sosem közölte Major Ferdinánddal, milyen ügyben jött, ezért ő tapintatosan a „magánügyek” kategóriába sorolta a nőt, nem kérdezősködött. Hallotta, amint egymás között szerbül beszélnek, de vele mindig hibátlan magyarsággal értekezett. Egyszer úgy érkezett, hogy a tulajdonos éppen tárgyalt egy új ügyféllel, nem lehetett zavarni, hát Major Ferdinánd hellyel kínálta az asztala másik oldalán, és fél órán keresztül feszengve dolgozott, fel-fellesett az iratokból, egy ideig magáról megfeledkezve csak gyönyörködött a nőben, próbált megjegyezni minden apróságot, minden kis ráncot a divatos szűk ruháján, mely kidomborította idomait, míg egyszerre kinyílt az igazgató ajtaja, kitódult rajta Kovacsevics István, mögötte aprócska vendége, Lutzenbacher Pál mágnás, és harsányan üdvözölte Maját.  A hölgy, miközben vendéglátója befelé terelte a párnázott ajtajú irodába, visszanézett rá, és mint egy dizőz, azt búgta: – Nagyon élveztem… Major Ferdinánd attól a pillanattól fogva fülig szerelmes volt a titokzatos látogatóba, alig várta, hogy újra eljöjjön. Mindez egy szerdai napon történt, amikor este bridzspartira megy, de – és erre még nem volt példa – helyette Schumayer Rozália műintézetébe ment egyenesen a Magyar utcába, ahová egyébként péntekenként járt minden héten,  és a fiatal barna Júlia helyett, akit ilyen alkalmakkor megtisztel a figyelmével, a madámtól a negyvenes, szőke Magdát kérte, akinek azóta is rendszeres ügyfele.

Mire nyolc órakor megérkeztek a kisasszonyok, Major Ferdinánd már átnézte az igazgató által előző nap aláírt leveleket, megcímzett pár borítékot, iktatta a maradék iratokat. Néhány percre kiment a könyvelőkhöz, kiadta a napi utasításokat, amik napról-napra mindig ugyanazok voltak, de sosem mulasztotta el, hogy elmondja őket, ettől magabiztosabbnak érezte magát, segítségével megtalálta a helyét ennyi nő között anélkül, hogy beszélgetnie kellene velük napközben, bőven elég számon kérni az elkészült aktákat.

Mikor visszatért a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót – ezt csak naponta egyszer, mindig ebben az időben tette meg – ugyanis az elegáns barna bőrtáskából elővette a reggelijét, a tojásrántottás szendvicset és megette, ügyelve, hogy a morzsák nehogy lepotyogjanak. A rántottát magának csinálta felkelés után, ilyenkor még langyos. Mire végzett és elpakolt, megérkezett a postás, aki meghozta a friss leveleket és elvitte a reggel elkészítetteket.

– Mindent precízen, a megszokott ügyvitel szerint, lehetőleg semmi változtatás! –  ez volt Major Ferdinánd jelszava, és láthatólag működött is, úgy az irodában, mint a magánéletében is.

Az érkezett küldeményeket kilenc óráig kellett különböző színű dossziékba szortíroznia téma és fontosság szerint, ennek a rendszerét is ő dolgozta ki, a tulajdonos megelégedésére. Jöttek levelek ügyfelektől, ezek a zöld mappába kerültek, a bíróságtól érkezők a sárgába, az azonnali elintézendők a pirosba, míg a személyes, magánügyekre vonatkozók a kékbe. Volt egy közöttük aznap, ami fejtörést okozott, mert hivatalosnak látszott, külföldről érkezett és szerbül írták, nem tudta eldönteni, hová tegye. Beleolvasott, mert a húsz év alatt egészen jól megtanulta a nyelvet, bár nem árulta el senkinek. Valami olyasmi állt benne, hogy megkérik Ivó Kovacsevics urat, hogy egy menekülőben lévő fiatalembert fogadjon majd be néhány napra, ő egy hős, aki a szerb egységért és a balkáni békéért hoz nagy áldozatot.

– Politika! – gondolta megvetőn –, még jó, hogy mi itt ennél sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozunk! – betette a kék dossziéba.

Javában elmerült egy pénzügyi elemzésben, mikor a tulajdonos megérkezett. Nehezen hagyta ott a számokat, mert úgy látta, valahol egy logikai hiba lehet, de még nem jött rá, hogy hol. Bevitte a dossziékat és távozott, újra belemélyedt a számításokba.

A nap a megszokott rutin szerint telt, egy órakor ebéd a Kispatkóban, ahogy minden nap, állandó foglalt asztala van hétvégére is, a séf neki személyes menüt állít össze. Utána vissza az irodába, négykor a kisasszonyok leadják a munkájukat és hazamennek, ő még átnézi ezeket, lebélyegzi a dossziékat, ráírja a dátumot – 1914. június 26. – és indulna, hiszen ma péntek van. Még haza kell mennie, megfürdik, készít egy könnyű vacsorát, felöltözik az esti alkalomra, és este nyolckor várja Magda!

Másnap, szombaton délelőtt néhány óra munka, ebéd a Kispatkóban, majd a temetőbe megy, virágot visz a sírokra, az édesanyjának és a nővérének, már nagyon régen magára hagyták, ennyit megtehet értük hétvégén. Délután könyvtár, megjelent az új Krúdy kötet, kivenné, és elolvassa az elmaradt újságokat is, este korai lefekvés, mert vasárnap reggel séta a Margitszigeten, és így tovább, és így tovább…

Ám mielőtt gondolatban tovább élhette volna megszokott napjait, beviharzott Maja, feldúltan, idegesen szívta cigarettáját, lehamuzta az asztalt, de észre sem vette. Major Ferdinánd mellette téblábolt, mutatva: szívesen tenne valamit érte, hogy megnyugtassa, hozna egy pohár vizet, egy kávét, valamit, de megszólítani sem merte.

– Sajnos nincs még itt Kovacsics úr, úgy volt, hogy később visszajön, én már menni készültem, ugyanis dolgom van – habogta végre össze-vissza, mire Maja felnézett rá, és száját biggyesztve azt mondta:

– Nocsak, hangja is van, szép… – majd felpattant, kisietett a kisasszonyok szobájába – Viszlát, Ferdinánd, viszlát! – szólt hátra, majd pár lépés után megtorpant, visszafordult: – Mondja Ferdinánd, bízhatok én magában? Volna itt valami… – kezdte, de Major Ferdinánd a szavába vágott:

– Mindhalálig, asszonyom, mindhalálig! – egész kipirult a lelkesedéstől, hangosan lihegett hozzá, kezével izgatottan simította le makulátlan fekete öltönyét.

– Helyes! Tudtam én! – búgta a nő. – Nem tudom megvárni Ivót, kérem, adjon papírt és tollat. Írok neki, maga pedig átadja, bármikor érkezik is vissza! Megteszi ezt nekem?

– Bármit, asszonyom, bármit! – készségeskedett Major Ferdinánd, szaladt írószerért. A nő csak pár sort írt a lapra, összehajtotta:

 – Ez nagyon fontos, és bizalmas, gondolom, tudja – mondta a nő, szemét belemélyesztette a férfi tekintetébe. – Ne kételkedjen a hálámban, Ferdinánd! – ezzel kiment.

A férfi nagyon izgatott volt, leült az asztalához, de nem tudott ülve maradni, felpattant, le-föl járkált a szobájában. Szűknek érezte a helyet, legszívesebben leszaladt volna az utcára, ehelyett a kisasszonyok asztalai közötti folyosón sürgött oda-vissza gyorsan, kapkodva, esze egyre az iménti ígéreten járt: – Vajon milyen hálára gondolt ez a gyönyörű nő? Arra, amire én is gondolnék? – szinte látta Maját úgy, ahogy Magdával szokott tenni. Ennél szebb dolgot elképzelni sem tudott, a nő odaadása felajzotta a képzeletét, gyönyörködött a látomásban, ahogy másnap reggel a kicsi garzonjának asztalánál egy szál pongyolában a buggyantott tojás fölé hajol, eszik mohón, kiéhezetten, közben beszél róla, őt dicséri, hogy milyen erős, milyen jó vele, mennyire érzéki minden, amit tesz vele, olyan biztonságban érzi magát, Ivó sosem tudta ennyire…

Itt elakadtak a gondolatai, a féltékenység belehasított, életében először érezte úgy, hogy kihasználják, elnyomják, mindenben alárendelődött a főnökének és a cégnek, és ez a nő, ez a gyönyörű nő is az övé…

– Lássuk, mi az a nagy titok? – kihajtogatta a levelet, de letette. – Nem lehet, bizalmas.  – Ujjai morzsolták a lefordított papírlapot, a tinta nyomot hagyott a hátoldalán is, de elolvasni nem lehetett.

– Ugyan, nők! – gondolta –, nekik az is nagy titok, hol találkozzanak este és mit vegyenek fel? Biztos csak engem akart féltékennyé tenni. Sikerült – felfordította a lapot, de még nem nézett bele, csak annyit látott, hogy szerbül írta, és egy szót, bár nem volt könnyű felismernie cirill betűkkel: Ferdinánd!

– Rólam szól! Akkor viszont rám is tartozik! Mit akar ez a nő? – mohón olvasni kezdett. Először a papír kezdett remegni a kezében, majd elsápadt, kezeit az ölébe ejtette és mozdulatlanul ült sokáig.

Hosszú idő után megnézte a zsebóráját, fél hat volt. Valamit tenni kell, ebben biztos volt, és körvonalazódott is valamilyen elképzelése, de az egész olyan hihetetlen volt, olyan valószínűtlen, hogy akarata megdermedt. Végül felállt, felvette a táskáját, kifelé indult az irodából, előkereste a kulcsát, gépies mozdulatokkal bezárta az ajtót maga mögött. Mintha áramütés érte volna, a zár csattanásától felocsúdott a döbbenetből, lesietett a lépcsőn, a Dob utcán balra fordult, ki az Erzsébet körútra. Körülnézett, hogy jön-e villamos, de úgy döntött, gyalog gyorsabb lesz, és sietős léptekkel haladt a Király utca felé. Közben végig gondolta a helyzetet: elmegy a bridzspartneréhez – bejelentés nélkül – elmond neki mindent, ha kell, megmutatja a levelet is. Az ő sógora királyi tanácsos, aki bejáratos a parlamentbe, az soron kívüli kihallgatáson mindent elmond Tisza István miniszterelnöknek, aki megakadályozza az egészet.

– Jó terv – gondolta –, a legjobb, figyelembe véve, hogy nem értek a politikához, ez a leggyorsabb út. Sietni kell, hiszen holnapután megteszik… Még hogy szerb nacionalizmus, meg balkáni egység, semmi közöm az egészhez! – Megnézte az óráját, hat óra múlt öt perccel, már majdnem elérte a Király utcát.

– Szóval ez a Maja ilyen féle. Ha nem megyek haza, nyolcig még odaérek Magdához… – kezdett megnyugodni. – És milyen nevetséges ez a Fekete Kéz szervezet, mint egy Cooper regény, na de csak szólni kell, elvégre még is Ferenc Ferdi…

Két nappal később a Pesti Hírlap különkiadást szentelt a tragikus merényletnek:

„Ma kora délelőtt a trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége, Chotek Zsófia 9 órakor a hotelben lévő házi kápolnában megtartott reggeli misét követően a vasútállomás irányában távozott. Az állomáson Potiorek táborszernagy, kormányzó fogadta őket díszőrség kíséretében. Ezt követően rövid, pár perces látogatást tettek a helyi kaszárnyában, majd gépkocsiba ülve a városháza felé vették az irányt. Automobiljuk a kíséretükre kirendelt oszlopban haladt. Az oszlop élén haladó gépjárműben négy rendőrtiszt tartózkodott. A másodikban a polgármester és a rendőrfőnök utazott. A harmadikban pedig, amely egy nyitott sportkocsi volt, Ferenc Ferdinánd főherceg és hitvese ült egymás mellett, velük szemben Potiorek táborszernagy, a sofőr mellett pedig Harrach gróf foglalt helyet. 10 óra 10 perckor egy bombát dobtak a konvojra, néhányan a második autóban és a nézőközönségből megsérültek. A merényletre való tekintettel az útvonalat megváltoztatták. Az első két gépkocsi azonban az időközben kiürített szélesebb folyóparti út helyett az eredeti tervet követve behajtott a szűk Ferenc József utcába. Ferenc Ferdinánd sofőrje is őket követte, ekkor azonban Potiorek kormányzó dühösen rászólt, mire a sofőr pontosan a sarkon, a zsúfolt járda mellett lefékezte az autót. Gavrilo Princip, aki néhány lépésre tartózkodott, előrántotta és elsütötte a fegyverét. A főhercegi pár mozdulatlan maradt. A gépkocsi megindulásakor Zsófia férje, Ferenc Ferdinánd ölébe esett. A főherceg szájából ekkor vér buggyant ki. Közben ezt ismételgette: „Semmiség!” („Es ist nichts!”) Nemsokára elnémult. A kormányzói palotába szállították, ahol néhány percen belül elvérzett a nyaki főütőerét és torkát ért lövés következtében. Zsófiát haslövés érte és azonnal elhunyt. Principet a rendőrök és a gépkocsikból a segítségükre siető tisztek azonnal elfogták. A letartóztatott 19 éves diák azt vallotta, hogy a balkáni egység megteremtése és a szerb nacionalista erők megerősítése céljából követte el a merényletet, a Fekete Kéz nevű földalatti ellenálló mozgalom nevében.

1914. június 28.”