'))+ ''+ (document.layers?'':'

– mendemondák és rejtélyek álregénye –

(Részlet)

NEGYEDIK FEJEZET,

amelyben Mitu, az átmeneti korszak balfácánja összeházasodik Luminiţával, a munkanélküliek menyasszonyával

„Hallottátok-e, hékások, a rossz hírt?” „Melyiket, te? Hisz’ egész brancs van belőlük….” „A legrosszabbat: meghalt Luminiţa[1]…”; „Isten nyugtassa! De melyik Luminiţa, te Mitu?” „Hogyhogy melyik, ember? Amelyik az alagút végén van, az…” „Nézz te oda, milyen szar viccei vannak ennek a Mitunak! Hiába könnyeztem volna meg… Na, egészségünkre!” „Ne röhögjetek, hé, mert én lakodalmat akartam csapni vele. A történelem legvagányabb lakodalmát: az Átmeneti Korszak Balfácánja az Alagútvégi Fényecskével, mit szóltok ehhez?” „Rómeócska és Juliska.” „Menj, hagyj békén!” „Hányadik feleség, te, Mitu?” „A hetedik, nagyokos... ha épp emiatt nem tudnál aludni. De a baj nem a feleségekkel, hanem az anyósokkal van… Hét feleséggel hét anyós is érkezik.” „Na, mintha erre nem gondoltam volna…” „De azért mégis megvédett az Úristen valamitől: hogy Iliescu legyen az anyósom.” „Mi bajod, hé, Nagymamival[2]? Ellopta tán a gázpalackodat?” „Nem, ember, de egyfolytában vigyorog, s ettől nekem is vigyoroghatnékom lesz. Hát szólj hozzá! Jön a feleségem, s azt mondja, nincs pénzünk kenyérre se, s én vigyorgok, mert látom vigyorogni Iliescut. Jön a főnök, mondja, hogy holnaptól munkanélküli vagyok, én vigyorgok, mert, a francba is, Iljicset vigyorogni látom. Há’ ennek semmi gondja nincs?” „S mi van, ha vigyorogsz, nem mehetsz nyugdíjba?” „Lehet, hogy szegénynek a választási kampányban lebénult az arcidege.” „Ember, ha még sokáig szívatjátok, bedurvulok.” „Ne-te-ne, milyen érzékenykedős a fickó!” „Hallod-e, Mitu, mondd el inkább azt, amikor apósod villával forgatta a pénzt.” „Há’ mi vagyok én, hékás, sorshúzáson nyertetek meg, vagy mi a franc? „Hozz csak, Ticu, egy vodkát Mitunak. Írd a tartozásokhoz…” „Csak épp legyen még hely a füzetben.” „S egy mentalevelet is, Ticu, hogy az anyós ki ne szagolja!” „Mi az, testvér, felébredtél? Előbújt a hangocskád? Na, Isten éltessen!, ’sze tavaly óta nem láttalak kiscsoportban az alkoholszinteddel.” „Tévedni emberi dolog, mit akartok!” „Szegény, gyógyszert szed, ne röhögjetek rajta…” „A felesége C-vitaminnal tömi, s azt mondja neki, májrák ellen kapja.” „Nézz te oda, ki csúfolódik! Igaz-e, ami hallszik, hogy aláírás alapján szolgáltatod be a nyugdíjat a naccsás asszonynak?” „Elég lesz, hé, fejezzétek be a hülyéskedést! Na, hogy is van, Mitu?” „Jól van minden, elvtársak, a legnagyobb rendben, de lehetne jobban is. A haladás és a civilizáció új csúcsaira jutunk el lassan, de biztosan. Na, egészségünkre!” „Megvalósítjuk, sőt, tizenöt százalékkal túl is lépjük az üres üvegek leadási tervét. Egészségetekre!” „De csak Ticu bá’ kitartása és áldozatkészsége révén, kérem szépen!” „Egészségetekre!” „Az egész világ éljen soká’, csak mi ne haljunk meg, ahogy apósom mondta.” „Melyik, testvér, amelyiknek tengersok pénze volt?” „Nem, ember, annak fogalma sem volt az életről. Pipettával itta a pálinkát, olyan fukar volt. Legszívesebben egyenesen az agyába fecskendezte volna a szeszt, csak hogy biztos legyen benne, egy csepp se vesz el útközben. De az tényleg igaz, hogy annyi lóvéja volt, dobálhatta volna a kutyákat vele. Akkoriban viszont még nekem is sokkal több zsém volt, nem voltam az átmenet ágrólszakadtja, a kurva életbe! Pedig akkor sem voltam okosabb, mint most.” „Te, tényleg annyi lóvéja volt az apósodnak?” „Igen, ember, böfögött a sok steksztől. De ide hallgassatok, hogyan kaptam rajta én, hogy van pénze szarásig. Egész életében a bútorgyárban dolgozott… Elképzelhetitek, mi minden volt a kezére adva! Furnér, burkolólemez, enyv, szegek, csavarok, lakk, ipari szesz… mindent eladott, kicsi barátom, mindent, amit ki tudott hozni a gyárból. Semminek se kegyelmezett. Néha elhelyezett itt-ott egy kanapét is, vagy darabonként kilopkodott szekrényt, kagylóhoz védőkeretet, ilyenszerű dolgokat, de ezeket ritkábban. Még a fűrészport is eladta padlótömítőnek, tűzrevalónak. Otthon is volt egy asztalosműhelye, ott tett-vett – abból is pénz jött! Anyósom a vágóhídnál dolgozott, egy másik szerencsétlen, ugye... Sajnálatra méltók, nem egyéb! Hú, láttátok volna, hogy dugdosták egymás elől a pénzüket, megszakadtatok volna a röhögéstől, olyanok voltak, mint Stan és Pan. Az akkori feleségem mesélte, hogy ilyenek voltak már az ő kiskorában is, hol egyik, hol a másik szólította oda magához, hogy dugiban pénzt adjon neki, vegyen magának ezt-azt. Adela mesélte azt is, hogy az anyja a százasokat összetekerve, a hajcsavarókban tartotta, ezt véletlenül vette észre. Házuk volt, autójuk volt, minden évben elmentek nyaralni… el se hiszitek, de egyszerűen nem tudták, mire költsék a pénzüket. Mert így volt Ceaşcă[3] idején, szinte mindenkinek volt zsozsója, de nem mindenki tudta elkölteni, amire szerette volna. Volt otthon egy kalap pénzed, de sehol a világon nem kaptál igazi bélszínt, csak a párt étkezdéjében. Volt egy sapkányi százastekercsed, de nem tudtál elutazni, hogy megnézd magadnak, mondjuk, Olaszországot, ha épp az jutott volna eszedbe. Me’ ilyen volt akkor! Egyik nap apósom épp dolgozott a műhelyében valamin, amit, ahogy ő mondta, csontenyvvel kellett összeragasztani. Ezt egy speciális vederkében állította elő, aminek kettős alja volt, s ott a tömjénhez hasonló dolog forrt vízben, s a végén meglett az enyv. Intézte a dolgát, s amikor a felesége enni hívta, otthagyta a vederkét a maradék enyvvel a munkapadon. S akkor egy játékos kedvű macskakölyök, tán a szag miatt, felmászott a vederke szélére, és mit ad Isten, fejjel beleesett. Még szerencse, hogy már nem volt forró az enyv! Én pedig mint egy földesúr, kinn ültem egy tuskón, és cigiztem, mer’ épp befejeztem az evést. Egyszer csak látom, hogy a macskakölyök jön kifelé nagy kábán, cikk-cakkban próbál kijutni, aztán feliramodik a műhely padlására, az alvóhelyük felé, mert többen is voltak. Hallom, ahogy zörgeti és felborítja a befőttes üvegeket és a mosdótálakat, mit tudom én, még miket tartott ott apósom. Megtörténhet, hogy mindenhez odadörgölte magát, ami csak útjába került… Aztán megjelenik az udvaron, kéken pompázva, a bundájához csupa százlejesek ragadtak, így iramodik meg eszeveszetten a kert felé, miközben szőrcsimbókjai közül csak úgy repülnek a bălcescuk[4]. Kiáltok apósomnak, mondom neki, mit láttam. Egészen elsápad, s gyorsan, mint egy pörgettyű, elhúz a kert felé. Hívogatja a macskakölyköt megállás nélkül, mígnem meghallja a nyávogását a szomszéd kertből, akkor elkezd sprintelni, mintha százméteres gátfutáson lenne, közben káromkodik, szedi le az keresztvizet, öröm hallgatni. Úgy tűnt, hasznára vált az edzés, a gyár kerítésének átugrálása, hátán különféle nehézgépekkel, mert nagyon fürgének bizonyult. Nekem is leesett egy százas, amit az uborkaindák közül halásztam ki, ennyit találtam, de lekapartam róla a körmömmel az enyvet, jó nagy csókot nyomtam Bălcescu orcájára, s egy álló hétig csak elsőosztályú konyakkal leptem meg magam. Az a fukar apósom egy féldecit nem adott volna... Ezután sokáig röhögtem rajta magamban, elképzeltem, hogy a padláson teregeti ki száradni a százasokat, mint a kukoricát, majd villával forgatja, nehogy megpenészedjenek. Nem volt nekem akkor annyim, hogy vasvilla kelljen hozzá, de azért valamennyi zsozsóm akadt, nem voltam, mint most, az átmenet földhözragadtja. Ha mindenütt hiány és csupa hiány volt, mit csinálhatott volna a nép a pénzével? Betette a Takarékba, emlékeztek?, «Ma egy lejt a takarékba teszel, holnap onnan sokkal többet kiveszel», vagy zokniba. Akinek nem volt eléggé nagy számú zoknija, az a matrac alá tette, mint anyám szomszédja, akinél, becsszóra, árvíz idején csupa kék lé folyt az ágyból. Vegyszagú, vastag szín, a húsvéti tojásokat is meg lehetett volna festeni vele. Azt mondják az emberek, hogy ha Ceaşcă rendesen adott volna ennivalót a népnek, sohase buktatták volna meg. Lehet! De én még azt is hozzátenném, hogy ha nem veri nagydobra azt a porciós élelmezési rendszert, és ha a jógát elismeri államvallásnak, akkor se bukik meg.” „Menj el, Mitu, el tudsz képzelni minket olyan összefonódva üldögélni, mint egy vekni?” „Ne beszélj, ember, éhségedben cigánykereket is hánytál volna, sze’ sorban állni is megtanultál, nem-e? Én a gazdaságról beszélek. Nézd meg jól, ember, azokat, akik összebogozott lábakkal ücsörögnek, s csak füvet, kicsírázott búzát, diót, almát, szóját és joghurtot esznek? Hát, te, ezek rosszabbul viszik, mint Ceaşcă idején, de panaszkodni nem hallod őket. Gondold el, senki se kötelezi arra, hogy ilyen hülyeségekből kapják a vitamint, azt hiszik, ez a jó, s kész. Ha ezeknek szóját adsz, a fejed se fáj, behúzzák a lábukat a seggük alá, a kezüket feltartják, mint a mérlegtányért, s így elvannak addig, amíg a búza kicsírázik. Néhanapján egy-két adag búzát lelegelnek, s élnek azzal, mint Marci Hevesen. Mi amikor szójás szalámiról hallottunk, szinte kiugrott a helyéről az ütőerünk, ezek pedig meg is köszönték volna. Hát nincs igazam? Annyi húst exportálhatott volna az ország, amennyit csak akar. Csirke, marha, disznó, bárány? Hülyeségek, tömjék a belüket ezekkel a nyugatiak, mi szóját akarunk, ezt kiabálták volna az emberek. Mi búzacsírát akarunk! Kövekkel dobálták volna meg azokat, akik karajról, roston sült, mustáros mititéjről vagy csirkéről álmodnak. A Lelőtt két külföldi adósságot fizethetett volna vissza, nem egyet. Tátott szájjal néztek volna reánk a nyugatiak, mint a fogorvosnál.” „Nézz te oda, hogy politizál ez a Mitu! S aztán miért nem mondtad el mindezt, komé, a Kilyuggatottnak?” „Elmondtam, ember, hogyne mondtam volna! De nem akart meghallgatni. Akkor mondtam, amikor egy Daciával ajándékozott meg, igaz, nem teljesen újjal, de úgy is... Azt mondtam: elvtárs, az agrárforradalom után kapóra jönne egy vallási forradalom. Hiszen ez a jóga is egyféle ateizmus, nem esik messzire a párt irányvonalától. Torna ez a népnek, elvtárs. Szemmel láthatóan megnőne a Nadia Comăneci[5]-termés országszinten, elvtárs. De ő mind azt hajtogatta: nem, nem. Pedig, mondom, úgy futna felfelé a megvalósítások grafikonja, mint sütőben a hőmérő. Így mondtam neki, mert láttam, hogy belevaló fiú. Elvtárs, ha csak a kicsi Nadiák által hozott aranyacskákat olvasztanánk be, akik most a haza szántóföldjein, a tornatanárok felügyelete mellett szedik a kukoricát, bőségesen kifizethetnénk a küladósságainkat. De ő nem és nem. Úgyhogy beszélj, ha van kinek. Ha rám hallgat, nem ide jutunk.” „Ha meghallotta volna a nép hangját…” „Te kacagsz, komé, de az éhség égig ér. Legalább tanácsként megfogadta volna, csak suba alatt, nem kellett volna világgá kürtölni, hogy az én ötletem volt. Most őt nem ennék a nyüvek, s az ország nem ilyen telhetetlenül, napszemüvegben menegetne keresztül az átmenet alagútján. Én pedig nem lennék a világ balfácánja, ember! Én, a munkanélküliek, a nyugdíjasok… Mi, akik éhségünkben pókhálót szedünk le a fenekünkről! Mert ha látni akarjátok az átmenet legnagyobb balfácánját, a tökéletlenek tökéletlenjét, nézzetek rám alaposan, mert én vagyok… 1989. december 22-én, délelőtt 10 óra körül történt; valamicske ételem akadt, igaz, a hűtő nem volt degeszre tömve, és pénzem is vanogatott, nem akarok hazudni, matracnyi nem, de annyi, amennyi egy kosárlabdázó zokniját megtöltötte volna, kikerült. Ehej, szerszámlakatos öntőgépészként némi mellékest csak össze lehetett hozni! Most pedig... hisz’ ismer mindegyikőtök... na, egészségünkre!” „Hagyjad, testvér, egy penicillinre való csak kikerül… Egészségünkre!” „Ember, én csak annyit mondok: nem hiszem, hogy volt még ebben az országban olyan hely, ahol simán elveszíthette az ember a pénzét, és én nem lettem volna ott hangoskodva azzal, hogy «jelen!». Ráadásul olyan kivételes tehetséggel, hogy abból a kosárlabdázó-zokniból egy nyomorult telefonérme sem maradt, hogy fej vagy írást játsszak az unokáimmal! A Caritas[6]-szal kezdtem. Anyósom fertőzött meg vele, mert naphosszat csak a kolozsvári unokahúgáról hápogott, aki egy év alatt akkora vagyonra tett szert, mint ő negyven év alatt. Ez furdalta az oldalát erősen! Előbb egy kisebb összeget tett be, az unokahúga közvetítésével, s valamennyi idő múltán valóban a nyolcszorosát kapta vissza. Kotkodácsolt örömében, nem egyéb! Ezután már nem lehetett beszélni vele. Nemcsak vele, de az összes szomszéddal se. Mintha a kisördög költözött volna beléjük. Az utcájukból három embert delegáltak, s elküldték velük a pénzüket és a személyijüket a Caritashoz. Megpakolták a csomagtartójukat konzervekkel, hálózsákokkal és vastag ruhákkal, mert azt hallották, hogy ott emberölés van, a szállodák tele vannak, az érkezők már a járdán alszanak. Mindenki ide-oda kapkodott, hogy minél több pénzt küldhessen, de úgy, hogy a többiek ne tudják meg, pontosan mennyit. A matracok felhasíttattak, a zoknik kifordíttattak, a hajcsavarók kidugaszoltattak, a befőttes üvegek kiüresíttettek. Nyolcszorosát, nyolcszorosát – ez hallatszott mindenünnen. Teljesen megkergültek, komolyan! Egy öregasszony eladta két tyúkja közül az egyiket, arra gondolva, hogy három hónap múlva kilenc tyúkja lesz, na és ugyanennyi tojása, így még eladni is jutna.” „Igen, testvér, tényleg mindenki megbolondult akkor, a nővérem is betette a Caritasba a temetésére szánt pénzét, most pedig részletre vásárol koporsót magának.” „Há’ mi, én nem eladtam volt egy aragázpalackot, mert arra gondoltam, hogy aztán Trabantot veszek?” „Most mér’ hazudjak, feliratkoztam én is a listára, ember, egy kicsi összeggel – kiürítettem a kosaras-zoknit bokáig. Amikor hazatért az utcabeli küldöttség, mindenki gyúródott, mintha az űrből érkeztek volna. Elmesélték, hogy az egész Románia Kolozsvárra tódul, pénzzel teli zsákokat hurcoló emberek zokognak örömükben, s hogy a mennyország Erdély fővárosába költözött. Egyesek azt állították, hogy Stoica[7] valójában Isten földi küldötte. Az Égi Király bízta meg, akit nagyon meghatott a román puliszka felrobbanása, hogy enyhítse ennek az évezredeken át elnyomott népnek a szenvedését. Mások épp ellenkezőleg, azt mondták, hogy a Sátán jobbkeze, de mindaddig, amíg betartja szavát, nem fáj a fejük azért, hogy honnan keríti elő a lóvét. Anyósom nem hatódott meg a misztikus dumától, ő azok véleményét osztotta, akik szerint Stoica Ceauşescu embere, neki hagyta meg halála előtt, hogy szétossza a vagyonát. Az pedig nem csinált egyebet, mint hogy kivette a pénzt a svájci bankszámláról, aminek a számát csak ő tudta, és szétosztotta a lakosságnak. Nem tudom, mennyi ebből az igazság, de az én zoknim lelohadt, és aztán vékony maradt azután is. S mert nem hagyhattam ki az újabb lehetőséget, nagyjából két fizetésemet betettem a Geraldba[8] is, s azzal megint jól megszívtam. A zokni a sarkáig kiürült.” „Hálistennek!, végre látok egy hülyébbet, mint én…” „Várjá’, hé, türelem, mert nagyobb balféket, mint én, nem hiszem, hogy láttatok… Elég, mondtam, vége a szerencsejátékoknak, elegánsabb dolgokba vágunk bele, nyugatiakba, részvények, bankok, kamatok, intelligens mozgások, ez-az. Okos fickó vagyok, két-három év múlva ott tartok, hogy csak fellököm az asztalra a lábam, konyakot iszom, és esténként a tévében nézem, hogy nőnek a részvényeim, mint kenyértészta a sütőben. Ha felfut a cukrom, rágyújtok egy szivarra, és beseperem a profitot. Még behúzok egy konyakot vagy egy vodkácskát… Esetleg egy sört és egy csomagocska hámozott mogyorót… Ez aztán a háváj! Hej, drága barátaim, én mintha életreszóló szerződést kötöttem volna a becsődölő bankokkal, úgy vettem sorra őket. Egyik sem ment tönkre lejben vagy valutában kifejezett szerény hozzájárulásom nélkül. Külkereskedelmi Bank, Dacia Felix, Szövetkezeti Bank, Vallások Bankja s a többi is, egytől-egyig, lassan átlyuggatták a zoknim, hogy láthassam rajta keresztül a holdat. Az alagútvégi fényecske reflektorból zseblámpává csökött. Mára pedig, ahogy mondtam, egy szál gyertyává. Na, egészségünkre!” „Én a SAFI[9]-val égettem meg magam, hogy raknám belé...! Egészségünkre!” „Mii, azt hiszitek, én nem? Ahányszor eszembe jut, milyen balfék voltam, jön, hogy felpofozzam magam. Milyen jól néztek ki azok az iratok, amikkel részt vehettél, ugye, a SAFI-ban, ahogy nevezték, az üzletemberek kölcsönös beruházási alapjában, ohó! Emlékeztek? Egy álló napon át bámultam rájuk! Az anyjuk!, milyen alaposan megcsinálták a dolgaikat. Végigtapogattam, meg is szagolgattam őket. De nem kellett eltelnie sok időnek, s a fiamnak adtam, játsszon velük. Repülőgépeket hajtogatott belőlük. Az a szép fényes papír már csak erre volt jó... Aztán milyen cuccos könyvecskéi voltak a FNI-nek, emlékeztek? Még most is megvannak otthon, annyiszor nézegethetem, ahányszor csak kedvem szottyan. Mintha még mindig hallanám a tévéből: «Bízzatok bennünk», jövő, befektetés, részvények növelése, biztonság… A gyermekek kedvesen gőgicsélnek a képernyőn, ehh!, verje meg őket a szerencse! Nyakkendős, sötét öltönyös emberek, szélhámosok egytől-egyig, komoly arccal sétálgatnak vagy a számítógépük mögé bújnak. Szerintük az én javamra, hallod-e, Mitu? Csak úgy pöffeszkedtem, mint a hülyegyerek, a lódenkabátomban, amikor láttam őket. Ezek a szélhámosok vertek át engem, hogy csipkedném ki a májukat! Ők vették el az utolsó pénzemet. A szép ruhájukkal és a mosolyukkal, elénk téve a kedves kis gyermekeket és a sasokat, a kék vizeket és a felejthetetlen nyaralásokat, egy lyukas garas nélkül hagytak.” „Éppen ennyire, te Mitu? Há’ mindjár’ pisálni kezd a szemem…” „Igen, ember, igen! Amíg én üldögéltem és bambultam a tévét, benyúltak a zsebembe, mint a legutolsó tyúktolvaj. Mert ez a «Fogd a pénzt és fuss!» országa. Ha csak öt lejed van, azt is inkább a nyelved alatt tartsd. Még így sem lehetsz biztos abban, hogy nem kérdezi meg valamelyik, «Hogy vagy?», te pedig félszájjal csak annyit válaszolsz, «Jól!», s azzal ki is ejtetted a szádból. A FNI-vel aztán kikúráltam magam. Az utolsó pénzemet adtam oda, hogy létrehozzuk A FNI-károsultak Társaságát, amelyik, úgymond, az érdekeinket védi. Az este hallottam éppen, hogy az, aki a tagdíjakat összeszedte, a pénztáros – hogy döfnék drótot az orrába! – meglógott az országból, valahol a Karib-szigeteken védi az érdekeinket, elterülve a napsütésben, vagy három bennszülött leányzóval maga körül.” „Bravó, fasza gyerek. Balfék fizet!” „Ember, ez tényleg a «Fogd a pénzt és fuss!» országa. Nem is csoda, hogy Luminiţa feldobta a talpát az alagút végén. Luminiţa, a balfácánok menyasszonya, akik közül én vagyok a legnagyobb. Luminiţa, a munkanélküliek menyasszonya… Tyűha, asszem, egy cseppet berúgtam, raknám belé, mintha futkorászna a szelvem a nyájamban.” „Egészségedre, mulassál a feleségedde’!” „Hogy is van a versben, ember? Vőfélyem volt a Nap meg a Hold[10], ugye? Hahaha! Isten nyugtassa, egészségünkre!” „Ticu úr, egy rozsocskát ide, mert jön, hogy sírjak.” „Hagyjad, ember, legalább megtudtuk az összes ravaszságot, hallgassatok ’sze ide reám. Ha ez az az alagút, s olyan hoooooosszúú, hogy belesavanyodsz, a végében az a fényecske, az az aprócska, soványka, az nem a napfény, ember, az egy színes tévé. Ide, a számba szarjatok, ha nem így van!” „Luminiţa lelkéért, Mitu koma!” „Isten nyugosztalja, na, egészségünkre!”

(Szonda Szabolcs fordítása)

Dan Lungu (1969) neves író, emellett egyetemi előadótanár, szerkesztő, Jászvásáron (Iași) él. Magyar fordításban eddig két könyve jelent meg: Egy komcsi nyanya vagyok! (Sînt o babă comunistă, 2008), Hogyan felejtsünk el egy nőt (Cum să uiți o femeie, 2010). A Raiul găinilor (Tyúkok a mennyben) című regénye 2004-ben jelent meg először, 2007-ben, majd 2010-ben újra kiadták, megjelent francia, német és szlovén fordításban, hamarosan olaszul is olvasható lesz. (A fordítás készítése során a fordító a Magyar Könyv Alapítvány Babits Mihály műfordítói ösztöndíjában és a Nemzeti Kulturális Alap Franyó Zoltán alkotói támogatásában részesült.)