'))+ ''+ (document.layers?'':'

Bodolai Balázs 1980-ban született Marosvásárhelyen. Ugyanott végezte el a színi egyetemet, és két évig a marosvásárhelyi színház tagja volt. Egyik itt játszott szerepéért – a Negyedik nővérben egy nőnek öltözött fiút játszott – a Román Színházi Szövetség (az UNITER) országos debütdíjra jelölte. A legnívósabb román színházi díjra a kolozsvári színház tagjaként is felterjesztették: a Születésnapban mutatott alakításával a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában versenyzett az ország két másik színészével.

Bodolai Balázs tíz éve játszik a kolozsvári színházban. A tavalyi évben két főszerepet is kapott, ami egy több mint negyven fős társulatban nem kis teljesítmény. Az árnyék, illetve az Amerika című előadásokban játszott főszerepein és más alakításain kívül könnyedebb környezetben is találkozhatunk vele: a Nőileg magazin például a 2016. január-februári összevont számában őt választotta „a hónap pasijá”-nak. Mi nem a sármosságáért, hanem azért mutatjuk be, mert érzékeny, keresésben levő színésznek ismertük meg. Nézzük hát meg erről az oldaláról...

– Ebben a beszélgetésben többek közt azt próbáljuk meg kideríteni, hogyan is kerültél a színészi pályára.

– Ezekkel a történetekkel is kicsit az van, mint a Kurosawa-filmben, a Rashomonban: nincs egy igazi történet, csak mindenkinek a saját története, amit ő igaznak él meg. Az én történetemben pedig úgy fűzöm az ok-okozati láncot, ahogy egy adott pillanatban éppen jónak látom. Amit kiemelek, és azt mondom, ez azért lett így, mert ez meg ez volt, az nem több egy pillanatnyi fuvallatnál.

– De ha mégis megpróbálnánk visszapörgetni a filmet... Jó lenne, ha elmesélnéd, hogyan kerültél színházközelbe, és milyen stációi voltak ennek a történetnek.

– Kiskoromban nagyon sokáig nem beszéltem, egyszerűen nem szólaltam meg. Anyám nagyon aggódott: úristen, nem beszél a gyerek! Elvittek orvoshoz is, ahol azt a választ kapták, hogy nincsen semmiféle szervi problémám. Aztán egyszer csak elkezdtem beszélni, sőt, rengeteget beszéltem: a folyamat nem részletekből tevődött össze, hanem egyből beindult. De valószínű, hogy anyám előtte nagyon sokat könyörgött, hogy szólaljak meg végre. Úgy érzem, valamiképpen még mindig így működik ez: ha könyörögnek, megteszem. De csak akkor, ha eléggé akarják. Mindig valaki más akarása kell. Látod, ezt az interjút is milyen nehezen vállaltam...

– Ez érdekes, mert kívülről készségesnek tűntél. Úgy érzed, kérlelni kell téged ahhoz, hogy valami lényeges történjen?

– Igen. Az, hogy azonnal igent mondtam – milyen érdekes, már önmagában ezt is milyen bonyolult lebontani... Mert a bennem megfogalmazódott első válasz az elutasítás volt. Mostanában mindenki nagyon csendesnek tart, valaki egyenesen introvertáltnak nevezett. Közben meg az az érzésem, hogy régebben egyfolytában járt a szám, belepofáztam mindenbe. Gyermekkoromban is. Amint elkezdtem beszélni, egyből elküldtek szavalóversenyre. Lehet, hogy egyszerűen jólesett kiállni az emberek elé. De emlékszem az év végi szereplésekre is. Gyakran a tanárok kértek meg, hogy írjunk egy őket kifigurázó anyagot – megírtuk, és megrendeztük magunknak, valaki nemrég emlegette, ahogy Szentgyörgyit, a matektanárt figuráztam ki.

– Vannak más diákszínjátszói élményeid is?

– A középiskolában, a Bolyaiban is volt színikör, de véletlenszerű volt, szervezetlen. 1996-ban kimentem egy évre Amerikába, és nagyon nehezen tudtam beilleszkedni. Aztán eljutottam ott egy színikörre. Volt egy nagyon jól szervezett ifjúsági színház egy közeli városban, ahol az előadások közötti szünetben színészmesterség-kurzusokat tartottak. Tizenhat éves voltam ekkor, és kiakadtam ettől az élménytől: ez fantasztikus, ez annyira jó! Mindössze hat ember dolgozott ebben a színházban. Olyan volt ez a hely, mint egy sziget ebben az Amerika-élményben, ami pedig önmagában nem volt fenyegető vagy súlyos. De túl nagy volt a sokk, és én is magammal vittem egy nagy adag arroganciát, ami nyilván félelem-alapú volt, mint minden arrogancia. Ott volt ez az erdélyi magyar dolog.  Kérdezték, hogy honnan jöttem: „Romániából.” „Á, román vagy!” „Nem, értsd meg, hogy én magyar vagyok!” Aztán érdekes módon az ember elég hamar felismeri, hogy ez egyáltalán nem fontos Amerikában.

– Ez a folyamatos magyarázkodás megerősítette az erdélyi magyarságtudatodat?

– Nem, ez nem erősített meg a magyarságtudatomban. Úgy éreztem, hogy ez az „erdélyi magyar” öntudat belém van sulykolva, ezt kell viselnem, tudod, alagutakat a hóban. Ezt kötelességem képviselni egy olyan környezetben is, ahol ez viszont egyszerűen nem volt lényeges. Érted: ezek az emberek azt kérdezték, honnan jöttél, de igazából csak kosárlabdázni akartak veled.

– Mesélj kicsit az ifjúsági színház előadásairól.

– A flinti ifjúsági színháznál végigcsináltam az összes acting course-t, ami belefért az időmbe, amíg ott voltam. Ezenkívül két darabban játsztam. Az egyik címe a Trace Titanic – ez a Titanic története volt színpadra állítva –, a másik pedig egy karácsony környéki mesedarab volt. Jó élmények voltak. Egy adott pillanatban mindenkinek le kellett írnia, hogy mit gondol erről az ifjúsági színházról. Én azt írtam, hogy ez az a hely, ahol önmagad lehetsz. Így tudtam megfogalmazni akkor magamnak, hogy miért szeretem azt a helyet. Ez annyira tetszett nekik, hogy utána nyomtattak kis kártyácskákat, szórólapokat, és ráírták az én idézetemet: The place where you can really be yourself. Amikor épp nem egy előadást próbáltunk, akkor tréningeket tartottak nekünk: improvizáltunk, gyakorlatokat végeztünk, ugyanazok a dolgok, mint később a főiskolán – státuszgyakorlatok stb.

Egyébként érdekes, hogy a legutóbbi bemutatónk a kolozsvári színházban Michal Dočekal rendezésében az Amerika c. Kafka-regény adaptációja volt, amiben a tizenhat éves Karl Rossmann vagyok, aki Közép-Európából Amerikába jut. Tehát ez közös bennünk: mindkettőnknek tizenhat évesen volt az első és fontos Amerika-élményünk.

Amikor hazajöttem, búvalbélelt lettem, mert sokkolt, amit Romániában találtam. Itthon mindenkin Fanatic sztreccsnadrág volt, a főtéren mindenki Fanatic sztreccsnadrágban rohangált... Szóval egy kicsit kiakadtam ettől. Osztályt váltottam, nehezen találtam a szót a régi barátokkal, és szerelmes lettem. Aztán tizenkettedik osztályban kezdett körvonalazódni, hogy színire megyek. Akkor kezdtünk el barátkozni Búzával (Buzási András) és rajta keresztül megismerkedtem Gyurmóval (Györffy András) és Tompa Eszterrel, akik ma mindannyian színészek; elkezdtünk együtt lógni – órákról is meg úgy általában –, és nagyon sokat dumáltunk. Nekem volt egy ilyen tervem, hogy Budapesten kellene jogot tanulni. Nyilván ezt anyám nagyon pártolta, hogy én jogra menjek, de közben már tizenkettedik elején elkezdett motoszkálni bennem ez a színi-ötlet.

– Az amerikai élmény hatására, vagy a vásárhelyi minták dolgoztak benned? Marosvásárhelyen elég erős aurája volt a színinek...

– Az aurája... Nem tudom. Bizonytalan voltam, hogy végül is ezt kell-e nekem csinálni. Mintha a szívem efelé húzott volna... Valahogy így tevődött fel a dilemma: az ember a szívére vagy a rációra hallgat-e. Nagyon sok apró fejezete volt ennek. De lebontani, hogy pontosan miért is történt ez, nem tudom. Emlékszem, egyszer Búzával ültünk a Kebab ablakában – volt egy kis kétszemélyes asztal az egyik ablak beugrójában, ami az utcára nézett – és Búza megkérdezte tőlem: „Figyelj ide, te. Te hogy akarsz élni? Így akarsz élni?” s mutatta a nyakig begombolt inget, nyakkendővel „...vagy így akarsz élni?”, és kioldotta a képzeletbeli ing két legfelső gombját. Ez volt Búza megfogalmazása.

Aztán egyszer Bálint István, az akkori iskolaigazgató, behívott az igazgatói irodába tizenegyedik osztályban, és megkérdezte, hogy mit akarok csinálni. Mondtam neki, hogy el akarok menni Magyarországra egyetemre. „Balázs, te csak azért akarsz oda menni egyetemre, mert borzasztóan szerelmes vagy egy lányba, és ő kiment Magyarországra.” Az igazgató tehát ezt mondta: „Balázs... Ne menjél Magyarországra... Nem vagy elég erős... Te nem fogod bírni!” Aztán egy év múlva, tizenkettedikben megint behívott magához: „Balázs, mit akarsz csinálni?” „Most a színire akarok menni.” „Balázs, nem vagy elég erős. Nézd meg Marlon Brandót, nézd meg, mekkora arc. Boxolt. S most hogy néz ki. Nem vagy elég erős. Nem fogod tudni azt csinálni.” A tanácsot nem fogadtam meg, de nem is tudtam mit kezdeni vele. Most már úgy értelmezem, hogy az erő a figyelem irányításának a készsége, de ezt akkor nem tudtam.

– A felvételi sem volt egy jelentős esemény az életedben?

– Nem. Pofátlanul keveset készültem rá. Tizenhatan voltunk az évfolyamon, nem olyan kevés az, sok a jelentkezők számához képest. De nem tudom, mit csináltam volna, ha nem vettek volna fel. Egyébként úgy mentem az énekvizsgára, hogy nem tudtam énekelni. „De hát énekeljen valamit!” „Nem tudok.” „De énekeljen!” „Erdő, erdő, eerdőőő, marosszéki kereek eerdőő...” Le is állítottak. Azt mondták: „Ó, van még, aki nem tud énekelni!” Ebbe aztán bele is törődtem: én nem tudok énekelni! Felvettek a vásárhelyi színházhoz, ott is ezt mondogattam: „Én nem tudok énekelni.” Idekerültem Kolozsvárra, itt is ezt hajtogattam. Aztán miután betöltöttem a harmincat, elmentem, és vettem énekórákat.

– Tompa Gábor Leonce és Lénája kapcsán?

– Amikor Leonce szerepét próbáltam, igen, akkor jött a zeneszerző, Vasile Șirli, és mindenkit énekeltetett. Meghallgatott, és azt mondta: „Balázs, nem tudom, ki magyarázta be neked, hogy nem tudsz énekelni, ez hülyeség, mindenki tud énekelni.” Dalt viszont mégsem írt nekem a Leonce-ban... Végül a Mértéket mértékkel próbafolyamata után mentem el énekelni, azóta is járok, és most már rendben van.

– A hangod változott, a hangképzésed fejlődött vagy a fejedben kapcsolt át valami?

– Kifinomult annyira a hallásom, hogy most már hallom azt, amit éneklek, és vissza is tudom énekelni. Akinek van tehetsége, arról hamar kiderül, de ennek híján is fel lehet fejleszteni az embert erre a szintre. Most már talán nem lógok ki a sorból. Na, de vajon miért nem történt semmi ezügyben a főiskola alatt? A rendszer lényege az volt, hogy felkészítsék a diákokat a vizsgára. Legyen meg az énekvizsga, és kész. Az egyetem nem vette túl komolyan a képzést. Persze ha te bármilyen okból kifolyólag őrült komolyan veszed, akkor megtalálod a módját: van könyvtár, vagy megtalálod azt a tanárt, akivel szót tudsz érteni. De ha nincs meg benned egy ilyen őrült hajtás vagy motiváció, akkor csak úgy megtörténik az egyetem.

– Ezek szerint nem voltak elvárásaid a színivel szemben?

– Semmilyen elvárásom nem volt. Annyira ködös ez az egész. Harmincegy vagy harminckét éves voltam, amikor elolvastam Csíkszentmihályi Mihály Flow című könyvét. Akkor értettem meg a folyamatorientált munka lényegét. Akkor jöttem rá, lehet, hogy ezért vagyok így eltévedve, mert én mindig az eredményre figyelek! Borzalmasan unottan csináltam végig az egész főiskolát, mert úgy gondoltam, úgyis az előadás a lényeg.

De mondjuk én eleve vásárhelyi voltam, és otthon maradtam az egyetemi évek alatt, valószínűleg ez sem volt szerencsés. Talán arra lett volna szükség, hogy kimozduljak kicsit, és nekimenjek a falnak, történjenek velem borzalmas élmények. Otthon vagy: ha valami történik, az ember mindig gyorsan hazasunnyog vagy hazaszalad, bebújik az ágyába, és kész. Persze sokat buliztunk a főiskolai évek alatt, és ez fontos, a barátságok, a szerelmek. Vagány osztályunk volt, jó társaság. És persze Lohinszkyt nagyon tiszteltük. Bár ő gyakran panaszkodott: maguk olyanok, mint valami rossz középiskolások: a lyukasórát szeretik a legjobban.

– Nem éreztél különösebb hivatástudatot sem?

– Nem, valahogy rossz álomnak tűnt az egész. A flow egyik lényeges alaptétele, hogy nem holnap kell kezdeni a dolgokat, hanem ma. Én akkoriban valahogy biztos voltam benne, hogy ez egy előkészítő fázis, itt még nem forog a film, ez most csak egy ilyen valami, de majd egyszer csak kezdődik, és akkor szólnak. Éltem a mindennapok kis vagy nagy történeteit, de nem esett le, hogy basszus, itt valami nagyon fontos nem történik meg; nem kerültem el hazulról. 

– Nem volt olyan szerep vagy vizsga, ami valami miatt nagyon fontossá vált?

– Amikor negyedéven csináltuk a Pentheszileát – Rusznyák Gábor rendezte –, az jó élmény volt. Összebarátkoztam Gáborral, benne is volt valami, ami miatt rezonáltunk egymással. Úgy tűnt, hogy ő sem tud mit kezdeni magával. Aztán mondott nekem valamit: te nagyon jó színész vagy, csak az a bajod, hogy folyamatosan látod magadat. Ez nagy probléma, én ezt nem tudom neked megoldani, de majd jönni fog egy nagy mester, és kipattintja ezt a dolgot. És ezzel maradtam.

– És megtaláltad ezt a mestert?

– Részletekben. De minden mesterrel való találkozás adott valamit, csak iszonyatosan sok idő telt el közben, és valószínűleg ha nagyobbat lépek az elején, hamarább megtaláltam volna a kulcsot. De a főiskola után bekerültem a vásárhelyi színházhoz. Ott aztán elkövettem a kezdők összes hibáját: lekéstem a jeleneteimet, elaludtam a színpadon...

– Várj, ez fontos esemény, hogy bekerültél a vásárhelyi színházhoz. Ez a lépés magától értetődő volt számodra?

– Nem volt magától értetődő. Fontos volt, csak éppen még mindig az az álom forgott a fejemben, tudod, hogy ez még nem az, itt még nem kezdődött el. A csehovi hozzáállás volt a fejemben: „Majd Moszkvában.” Arról álmodoztam, hogy máshol vagyok, más kontinensen. Ez gyakran előfordult, minimális szinten voltam jelen a saját életemben. Minden, ami történt, egy fátyol mögött történt, egy tüllfüggöny mögött. Az ember mindig konstruál, minden fejben történik. Aztán egyszer csak ráébredsz arra, hogy eszméletlen sok időt töltöttél azzal, hogy máshol voltál, mint ahol ténylegesen vagy. Közben azért vannak szerelmek, történetek, barátságok, zajlik az élet, de sok lényeges dolgot mégsem úgy élsz meg, ahogy van. Ami abban a periódusban nagyon lényeges lett volna, maga a suli, vagy ennek a pályának vagy szakmának a megélése, a benne való elmélyülés, épp ez nem jött létre. Aztán Vásárhelyen jött ez a Negyedik nővér-történet, ami váratlanul jól sült el...

– Ez volt az első nagyobb szereped ott?

– Talán ez volt, igen. Felvettek tehát Vásárhelyre, és sok szeretettel fogadtak. Két évet voltam ott. Nagyon sok türelemmel viseltettek irányomban, tolerálták a fiatalos elcseszéseimet és melléfogásaimat, affektálásaimat, mindent elnéztek nekem. Először csak kisebb, később  komolyabb szerepeket is kaptam. Aztán a Negyedik nővér meglepően jól sikerült, és csak azután jött Lohinszky, és mondta nekem: „Eddig azt hittem, hogy maga teljesen tehetségtelen, de most, most látom, hogy talán mégis, mégis tehetséges, jól van.”

– A Negyedik nővér sikerét kiélvezted Vásárhelyen, vagy akkor már készültél Kolozsvárra? Hogyan indult el a váltás?

– Sem az általános iskolám, sem a középiskolám, sem az egyetemem, sem az első munkahelyem nem volt gyalog tizenöt percnél távolabb a szülőházamtól. A színház még közelebb volt, mint a középiskola, éreztem, hogy ez a dolog nem stimmel. Kisvárosként éltem meg Marosvásárhelyt: sosem akartam itt lenni, mindig el akartam menni. Folyton külföldre vágytam, Amerika előtt is és Amerika után is, közben meg nem mentem. És nem emlékeztem, hogy még Amerikában is folyton elvágyódtam.

Először eldöntöttem, hogy nem akarok Vásárhelyen lenni többé. Két társulatot követtem akkoriban figyelemmel. Az egyik a Krétakör volt, épp azelőtt került oda Vásárhelyről Katona Laci és Viola Gábor. Akkor iszonyatosan jól ment a Krétakör. Ez 2004-5-ben történt, rengeteget turnéztak, hatalmas előadásaik voltak, workshopokra jártak, blogot írtak, nagyon nemzetközi mozgásban voltak, szuper dolgokat csináltak. Illetve ott volt a kolozsvári magyar színház: akkor turnézott Bogotában Purcărete Pantagruelje, és Búza is egyből odakerült a főiskola után. Vele akkor nagyon jó barátok voltunk, és amikor volt pár szabad napom, egyből feljöttem hozzá néhány napra. A főiskola alatt egyszer ellógtunk Vásárhelyről, akkor voltak az első Harag Napok, és eljöttünk Kolozsvárra, hogy megnézzük A játszma végét, amiben Tompa Gábor is játszott, és ebből hatalmas hiszti lett Vásárhelyen. Akkor láttam Bogdán Zsoltot először, és teljesen padlót fogtam tőle, hihetetlenül jó volt A játszma végében, nem tudtam levenni róla szemem. És persze Csíky Bandi bácsiék a kukában, ők is szuperek voltak...

Akkor egyszer csak úgy éreztem, hogy elegem van Vásárhelyből. Azt mondtam magamnak: oké, az első a Krétakör. Megszereztem a rendezőjük, Schilling Árpád telefonszámát, és felhívtam – nagyon be voltam tojva persze. „Jó napot kívánok, Bodolai Balázsnak hívnak, nem keresnek esetleg színészeket?” És akkor Schilling mondta: „Hát nem, sajnálom, most nem áll módomban...” „Na jó, rendben, köszönöm, minden jót kívánok...” Aztán felhívtam Tompa Gábort. És felvettek. Az első kolozsvári hónapok kómaszerűek voltak. Csak annyit tudtam, hogy ha van próba, akkor próbára be kell menni. De vásárolni vagy főzni, lakást keresni... Mentünk kocsmázni, üldögéltem a kocsmában, el voltam tévedve.

– Melyik volt az első kolozsvári szereped?

– Tompa rendezte a román színházban a Lear királyt, és azt mondta, hogy „Balla, Bodolai, Fogarasi és Búzási jöjjenek”. Nekünk meg felcsillant a szemünk, hohóóó, barátocskám, micsoda lehetőség... Aztán kiderült, hogy tömegnek kellünk, szaporítani a katonaságot. Mi négyen voltunk a magyar különítmény, bekerültünk egy tizenöt fős román hadseregbe. Statiszták voltunk, de jó élmény volt, megbarátkoztunk jópár román színésszel. A Túl a Maszathegyen volt a következő előadás. 

Ezután következett a Visky András szövege alapján készülő Hosszú péntek. Hatalmas mázli volt. Egyrészt, mert szerencsés próbafolyamata volt az előadásnak. Sokat dolgoztunk Vava Ștefănescuval, az előadás koreográfusával. Együtt voltunk tízen színészek, és épp erre alapozott az előadás szerkezete: hogy tíz ember folyamatosan ott van a térben. Jó volt a csapat, senki nem akarta megúszni a munkát. Tompa egyébként csak nyolc napot volt jelen a próbákon. Abban az évben jött a színházhoz Péter Hilda is. Nagyon jó munka volt a Hosszú péntek, és aztán viszonylag rövid idő alatt beindult az előadás utóélete: elhívták Torinóba, meg sok helyen turnéztunk még vele, és ez nekem nagy dolog volt, nagy álmom volt, utazni. Boldog voltam. Aztán visszafordult ez a dolog, amikor új szöveggel kezdtük játszani, Visszaszületés címmel, és önmaga farkába harapott. Az emberben ilyenkor felvetődtek bizonyos kérdések – na, és az én integritásom? Kell ezt nekem csinálni? Ez furcsa élmény volt. De ezzel együtt is jó volt nekünk ezt az előadást játszani, még nagyon hittem ezt a színházasdit valahogy... Mindenekelőtt az energiákban hittem: kiállok a színpadra, és nyomom az energiát magamból. Persze ha egy színész tehetséges, akkor tökmindegy, hogy mi van a fejében, a lényeg, hogy működjön a színpadon. De a színész szempontjából egyáltalán nem mindegy: nagyon sok múlhat azon, hogy mi van az ember fejében.

Egyébként azt hiszem, a szintén Visky által írt Tanítványok volt a Hosszú péntek előzménye, amit még egyik vásárhelyi látogatásom alatt néztem meg az előző években. Emlékszem, épp azt az előadást néztem meg, amelyben Sinkó Feró véresre verte magát a vasfüggönyön. Volt egy jelenet, amelyikben Feró figurája ki akart szabadulni a zárt térből, és Feró addig csapta magát a vasfüggönyhöz, amíg végül véres nem lett a feje. Megdöbbentem: ezek aztán kemény csávók! Ez igen! És tényleg, a Hosszú péntekben is voltak olyan részletek, amelyek megadták a színésznek a teljes fizikai egzaltáció lehetőségét. Voltak olyan pillanatok, amikor kifulladásig nyomtuk, és ez nagyon hitelesnek tűnt nekem akkor.

– A Tompa—Visky párosnak fontos stációi voltak ezek az előadások, és ez azt is jelentette, hogy aki színészként bekerült ezekbe a produkciókba, egy komoly platformon találta magát. 

– Igen. Például a Három nővér... És mennyi minden múlik a véletleneken, hogy az ember megkap-e egy szerepet! Úgy kerültem be ebbe az előadásba, hogy Dimény Áronnak épp filmeznie kellett valahol, ezért rám osztották az ő szerepét. Viszont a Șerban-féle Ványa bácsi bemutatója után Keresztes Attila odajött hozzám, és azt mondta: „Balázs, ez egy tragédia, hogy te nem kerültél bele ebbe a történetbe. Ez egy tragédia.” Mármint nem az előadásnak, hanem nekem, személyes síkon. És ha belegondolsz, tényleg ilyen a színház: lemegy kilenc előadás, és a kilencből a hetedik egy telitalálat, amiben történik valami – arra felfigyelnek, turnéztatják, megnézik. Más rendezők is, akik aztán ezek alapján állítják össze a saját szereposztásukat.

Mert nagyon fontos, ami szereposztásokkor (nem) történik meg a színházban: az összes meg nem tartott casting. Itt vagy a színháznál, ahol Andrei Șerban rendezett három előadást, és a társulat fele egyszer sem castingolt nála, ki sem tudta próbálni magát Șerbannál. Például Matthias Langhoff sem akart velem dolgozni, amikor először jött ide, pedig látott néhány előadásban. Aztán tolmácsként bekerültem a Mértéket mértékkel próbafolyamatába, szintén egy véletlen folytán. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy van élet a színészi munkán kívül: ha egy rendező nem is oszt ki, én attól még bemehetnék más típusú munkára. Fel sem merült ez a lehetőség bennem. Mert elvoltam: államilag támogatott rendszer, az embernek eszébe sem jut, hogy önszántából jelentkezzen. És miután lejárt ez a próbafolyamat, Langhoff azt mondta, hogy szeretne dolgozni velem – pedig én csak fordítottam neki. Egy véletlen miatt bekerülsz valahová, és eljutsz odáig, hogy legyen egy meghatározó élményed. De ez nincs benne a rendszerben, pedig akár benne is lehetne valahogy: egy kicsit több felelősségvállalás az intézmény részéről ezzel a közösséggel szemben. Nagyon fontosak lennének a castingok, adni egy esélyt, hogy legyen meg a találkozás lehetősége. Csókolom, én egy társulati tag vagyok, én is itt vagyok... Közben meg eltelik az élet. Ha nincs meg az a véletlen akkor, hogy Áron épp forgat, ezért  megkapom a Három nővérben Tuzenbach szerepét, lehet, hogy elmegyek a színháztól. Keresztesnek igaza volt.

A másik fontos dolog pedig az, amit én hozok, és ami meghatározott hosszú időn át – vagyis amit Rusznyák mondott: „az a baj, hogy látod magad”. Hiszen lehet, hogy bekerülsz egy történetbe, de elképzelhető, hogy teljesen el vagy tévedve benne. A rendező meg akarja csinálni az előadását pár hét alatt. Senkinek nincs ideje a te potenciálodat kutatni, egyszerűen azt nézik, hogy meg tudod csinálni, vagy nem? Ha jön egy rendező 2000 km-ről, miért várd el tőle, hogy alád nyúljon és kiemeljen? Persze lehet, hogy pont tőle jön az a két mondat, ami kiváltja belőlem azt a változást, amire szükség van: amitől többé nem magam monitorizálom, hanem megfordul a figyelem. A folyamatos szorongás és önméricskélés helyett megtörténik a feloldódás, a flow. És miért? Azért, mert valaki épp azt mondja, amire abban az adott helyzetben szükség van. Egy mondat. Ennyin múlik. Valakin, aki el tudja mondani ezt a mondatot, és valakin, aki meg tudja hallani. És megtörténik a találkozás. Nagyon sok tud múlni egy találkozáson.

– És ezek a kulcsmondatok később is érvényesek tudnak lenni?

– Néha exportálhatóak, de általában nem. Minden helyzet más mondatot kér. És mindenkit más mondatok fognak meg.

– Kívülről úgy tűnik, hogy vannak nagyon ösztönös színészek is, te viszont azok közé tartozol, akik előbb mindig megpróbálják átgondolni, elemezni a feladatot.

– Szerintem ez is egy figyelem-probléma. Az agyalás szinte mindig meggátolja az embert, csak sajnos nem mindig éri az ember magát tetten. Langhoff épp ezt kapcsolta ki, elvezette a figyelmet, lekötötte valami mással. Miközben jelenetem volt, a színpadon voltam, azt mondta, fordítsak is. Fordítsam a hozzám intézett instrukcióit. Amíg fordítottam, nem tudott elkalandozni az elmém, végig jelen voltam, hiszen kellett fordítsam, amit mondott. Ha elkalandozol – kész, otthagytad a jelent. Ha tetten éred magad, akkor hopp, gyorsan visszahozhatod magad, de ha ez nem sikerül, akkor elmegy a vonat, és akkor már más szól rád... Ez összefügg azzal, amit az igazgató mondott nekem a Bolyaiban: erősnek lenni. Te kell irányítsd a figyelmedet. A flow ugyanerről szól: elmerülni az élményben.

– Térjünk vissza egy kicsit egy másik Tompa-előadáshoz: a Leonce és Lénában főszerepet játszottál. Milyen élmény volt számodra?

– Szép egybeesés volt, hogy pont a harmincadik születésnapomra esett a Leonce és Léna bemutatója. Azelőtt nem mentek jól a próbák, nem tudtam elengedni magam. Ráadásul az volt a 2010-es Interferenciák Fesztivál nyitóelőadása. Utána Tompa bejött az öltözőbe, és azt mondta, hogy: „Na, Balázs, te most úgy csináltál, mint egyes sportolók, akiket edzés közben biztatnak, hogy ugorjon! Ugorjon! – de nem ugrik, és végül a versenyen csak megugorja.” Nagyon élveztem a bemutatót. Valahogy akkora volt előtte a félelem meg a pánik, hogy egy adott ponton lenullázta és megsemmisítette önmagát. Ami marad: az a nagyon tiszta fennsík, ami mindezeken a félelmeken túl van, mikor az ember könnyeddé és szabaddá válik. Sajnos a következő előadások nem mentek jól, feszültek és görcsösek voltak.

– És milyen volt a Matthias Langhoff-fal való munka?A Don Juanjában már játszottál.

A Langhoff-fal való munkában az izgalmas az volt, hogy neki volt egy pontos elképzelése a színészi játékról, a színészi jelenlétről, és ezt következetesen mindenkitől kérte. Ezáltal arra törekedett, hogy a színészek jelenléte nagyon összhangban legyen. Az egy nagyon szép színházi nyelv vagy színházi jelenlét, amiben ő gondolkodott. Különleges volt látni a találkozást közte meg Hatházi között. Tényleg megszállott színházcsinálás az, amit Langhoff művelt, egyáltalán nem mindennapos. Nagyon sokan vannak, akik úgymond egészséges munkabeosztással tudnak megrendezni egy előadást, de ő másképp működött. Folyamatosan egy erős nyomást, egy erős feszültséget hozott létre. Nem engedett volna el egy próbaórát semmiért a világon, teljesen elképzelhetetlen lett volna számára nem kihasználni a lehetséges próbaszakot. Ez sokat elárul róla, az ő alkotói természetéről. Folyamatosan elégedetlen volt, nagyon ritkán érte be bármivel is. Mindenben azt látta meg, hogyan lehetne még tovább vinni, még tovább javítani, hogy lehetne tovább csiszolni. Langhoff körül mindig idegesség volt.

– És Robert Woodruff?

– Woodruffnál az volt a jó, hogy ő nagyon beszéli a nagybetűs NYELVet. Azt hiszem, hogy van egy nyelv, amit beszélhet bárki – dramaturg, rendező, író vagy bárki –: az a nyelv, amivel szót lehet érteni a színészekkel. Vannak olyan rendezők, akik ha valamit mondanak, az egyből ad neked gondolkodnivalót vagy tennivalót, mutat egy irányt. Amit mondanak, az nem elmélet, nem filozófia, nem esszéisztikus megközelítés, hanem nagyon direkt, mintha valakinek speed dial-on lenne az idegrendszered, feltelefonálja, és minden egyből oda megy, ahova kell. Woodruff beszéli ezt a nyelvet, ezért volt nagyon jó vele dolgozni.

És ezért volt jó a Születésnap is, illetve nyilván amiatt, ahogy kitalálta az előadás formáját. Hihetetlen élménnyé vált a nézőkhöz való közelség. Sok stúdióelőadás van, ahol közel vannak a nézők, de ez mégis más volt: ott ültek veled egy asztalnál, karnyújtásnyira tőled. Ez olyan fajta jelenéletet von maga után, ami hihetetlenül izgalmas, hiszen úgy kell elmondanod a szöveget, hogy az, aki ott van veled szemben, elhiggye, amit mondasz. Nem az a célod, hogy befogj egy nagy, félhomályban lévő teret, hanem az, hogy a veled szembeállóban megrezegtess valamit. Ez a közelség kizár minden esetleges elbúvást. Számomra ez volt ennek a munkának a nagy ajándéka, hogy bármin is dolgoztál volna a próbafolyamat alatt, legkésőbb az első előadások alatt, amikor nézők jöttek be, minden az esszenciára redukálódott, az ottlét, a jelenlét esszenciájára. És ettől egyike lett azoknak az előadásoknak, ahová nagy örömmel ment be az ember, mert magában hordozta mindig ennek a találkozásnak a lehetőségét: vajon ki fog velem szemben ülni, kivel fogok együtt lenni ma este? Nem lehet tudni sohasem.

– Ezekből az élményekből mi az, ami jellemezte a másik közös munkátokat, a Caravaggio Terminált?

– Ez a direktség közös volt az előadásokban. Az, hogy bármennyire elvont legyen egy helyzet, neked úgyis egy nagyon konkrét dologra kell figyelned, miközben elmondasz egy szöveget. Ebben nagyon jó tudott lenni. Woodruff nagy felelősséget ad a színészeknek, és ezzel mindig aktivizálja őket. A színészek nem azt a mintát igazolták, hogy mind megúszásra hajtanak, és soha semmit nem csinálnak maguktól, hanem abban a helyzetben, amikor valaki a kezükbe adta a gyeplőt, keményen dolgoztak. Woodruff bízik a színészeiben, és ez nagyon beindít. Bízik és figyel. A figyelem pedig a legértékesebb dolog, ami csak létezik, mert ezzel érzékelteti, hogy színészként rendkívül nagy felelősséggel bírsz.

– Kétszer dolgoztál az elmúlt években egy másik amerikai rendezővel, Tom Dugdale-lel is. Látsz hasonlóságot a kettőjük munkametódusa közt?

– Az mindenképp közös bennük, hogy mindketten nagyon keveset szólnak bele a színészi játékba. Minimális szövegelemzéssel dolgoznak. Tom mond néhány általános dolgot, aztán úgy tekinti, hogy a színész dolga, hogy megtalálja a részleteket. Tomnak nagyon sajátságos univerzuma van, Viola Gábor mondta rá mindig, hogy zenei a látása. Mint a zenét, úgy kezeli az előadás egészét, és nem bocsátkozik nagyon a viszonyok részleteibe. Térhasználat, átmenetek, jelenetek egymáshoz való viszonya, a köztük és bennük levő ívek, és a zene, amihez kitűnő érzéke van. Ezek érdeklik. Mindig rámegy a munkáira, mindenestől ott van. Szeretek vele dolgozni, mert fiatal, illetve fiatalos a hozzáállása. Nem fél attól, hogy mindent szétszedjen, és furcsa, álomszerű dolgokat is belekomponáljon az előadásba.

– A kolozsvári társulat kapcsán van olyan érzésed, hogy ez egy neked való formáció? Van olyan erős érzelmi kötődésed, ami azt mondatná, neked épp itt kell lenned és sehol máshol?

– Ez mindig változik. Hullámzik. Lassan tíz éve vagyok itt, ez sok idő. Sokminden történt. Bárhol lennék, az alapvető kérdés ugyanaz: tudok-e jelen lenni, vagy pedig nem, mert elutasítom a jelent. Tudok-e figyelni.

– Az UTE, az Európai Színházi Unió néhány éve létrehozta az úgynevezett ISO csoportot, amely fiatal európai színészekből áll, és amelynek te is tagja vagy. Mesélnél erről?

– Az ISO csoport tagjai más-más országokból származnak. Évente-félévente vannak közös projektjeink, minden alkalommal más felállásban. Idén nyáron volt egy izgalmas élményem velük, ez kapcsolódik ahhoz is, amit Woodruffról mondtam, a felelősségről. Előbb egy hetet voltunk Sofiában, aztán két hetet töltöttünk Rómában. Rómában mindannyian együtt laktunk, nekünk kellett megszervezni az együttlétezés minden aspektusát. És volt egy olyan lehetőségünk, hogy valamit bemutassunk a Teatro Argentina színházban. Viszont nem volt köztünk rendező: ez volt az elképzelés, hogy a tizenkét fős csapat rendező nélkül hozzon létre valamit. Elég nehéz volt. Nehéz tizenkét ember akaratát egyszerre érvényesíteni. Nehéz minden döntést úgy meghozni, hogy ne csak a többség akarata érvényesüljön, hanem azok is elégedettek legyenek a döntéssel, akik eleve valami mást szerettek volna. Tehát ez nagyon nehéz folyamat, de akik összegyűltünk most ezen a nyáron, megcsináltuk ezt, és létre is hoztunk egy előadást. Ami végül nem egy kész anyag lett, hanem inkább egy struktúra, amit bizonyos mértékű improvizációval megvalósítottunk a nézők előtt. Végül is egy egészen laza struktúrát találtunk ki, de ehhez el kellett jutni, és ez két hétbe került. Jó visszajelzéseket kaptunk, úgy tűnt, a nézőknek is jó élményt nyújtott az előadás. Mi, akik ott voltunk úgymond vezető nélkül, teljes mértékben erre a felelősségteljes helyzetre felelősséggel reagáltunk: mindenki odarakta magát, mindenki dolgozott.

Létrejött egy őszinte munkaöröm: azért dolgoztunk, mert dolgozni jó. Ez pedig majdnem az ellentéte volt annak, amit az ember gyakran tapasztal a színházban. Itt minden tőled függ. És érdekes módon az ilyen helyzetekben gyakran az derül ki, hogy sokkal több van benned, mint azt gondolnád, hiszen az időd többségét egy olyan környezetben töltöd, ahol nincs okvetlenül szükség arra, hogy minden szinten mozgósítsd magad és a tartalékaidat. Ez persze egy külön fejezet, a hozzáállás kérdése, de tény, hogy a fokozott készenléti állapot, amit egy ilyen helyzet megkövetel, felszínre hozza azokat a gondolatokat, képeket, amik benned élnek, éppen foglalkoztatnak téged. Szeretnék olyan intenzíven élni, mint azokban a napokban, amikor teljes izzással adod át magad annak a megvalósításának, ami nem hagy békén. Olyan ez, mint őrülten szerelmesnek lenni.