'))+ ''+ (document.layers?'':'

Az idei kolozsvári Castellum-bálon egy ismerősöm mutatta meg nekem Jaap Scholtent, a magyar arisztokráciába benősült hollandust, aki olyan könyvet írt az erdélyi főúri osztály letűnő világáról, amelyet föltétlenül el kell olvasni. (Jaap Scholten: Báró elvtárs. Utazás az erdélyi arisztokrácia letűnő világában. Fordította: Bérczes Tibor, Budapest, 2015, Corvina Könyvkiadó, 405 p.)

Személyesen nem ismerkedtünk meg, de a könyv felkeltette érdeklődésemet, s Kolozsváron az  egyik könyvesboltban sikerült is beszerezni. Három napon át olvastam, s többször el is gondolkoztam az olvasottakon. Eredetileg ismertetést akartam róla írni, de aztán úgy döntöttem, inkább kiegészítem saját emlékeimmel, tapasztalataimmal.

Azért bevezetőben mondjam el: az én nemzedékem – a könyvbeli középnemzedék – jóformán mindazt tudja, átélte, amit Scholten leírt, összegyűjtött. Csak – tudtommal – egyikünk sem volt elég erős és kitartó ahhoz, hogy a személyes élményeken is felülemelkedve leírja, általánosítva megjelenítse osztálya kálváriáját. Nem akadt közöttünk egy újabb Bánffy Miklós. Mert az első világháború előtti főúri osztály legátfogóbb történetét, mondhatnám enciklopédiáját állította össze Bánffy a regénytrilógiájában. A Scholten által folytatott beszélgetések egy részében még visszaköszön az a régi világ, amelynek már csak nagyon kevés tanúságtevőjét találta életben a szerző. A következő nemzedék csak gyermekkori emlékekből vagy szülői-nagyszülői elmesélésből ismerhette meg a múltat. S fél századon át vagy a kommunizmus megsemmisítő, megalázó politikájának volt a tárgya, vagy pedig a száműzetés többé-kevésbé keserű kenyerét fogyaszthatta. Az 1990-es években lépett fel egy harmadik generáció, amelyik csak hírből hallott az egykori erdélyi nemesi életről, a birtokról és kastélyról, de elég erőt érzett magában, hogy harcba induljon visszaszerzésükért, egy itteni új életforma kialakításáért. Scholten könyvéből minduntalan érződik, hogy kívülről közelíti meg a témát. Így aztán a riportalanyok esetleges tévedéseit sem tudja helyesbíteni. De ugyanakkor lehetősége van összeurópai, magyarországi és romániai hátteret adni az eseményeknek, fejleményeknek. Kissé zavarba hoz a könyv három fejezetének címe. A Bibliából, illetve Bánffy Miklóstól kölcsönözte őket a szerző: Megszámláltattál, Darabokra szaggattatol, És híjával találtattál. A Bánffy-trilógiában kirajzolódik a három cím logikája (persze nem ebben a sorrendben). Itt azonban a „híjjával (!) találtatás” nehezen értelmezhető: az újgazdag romániai és magyarországi rétegekre vonatkozhat, akikről néhány társalgás, leírás szól. Ennek kialakulásáért, az ők viselkedésükért azonban nem lehet felelős a már darabokra szaggatott arisztokrácia. Mert ez utóbbinak néhány, az ősei földjén új életet kezdő tagja csak pozitív példaként említhető.

A könyv tulajdonképpen úgy indul, mintha a romániai D.O.-sok kisemmizett rétegének a történetét szeretné számba venni interjúk keretében. Már ez maga is egy átfogó, érdekes téma. Ettől talán túl messzire is elkalandozik a szerző…

Mindenesetre elég beszélgetést közöl ahhoz, hogy felidézhessem saját D.O.-s múltamat, vagyis gyermekkorom emlékeit. Hogyan is lettem D.O.-s?

1996-ban történt, hogy az egyik belvárosi utcában megállít egy történész ismerősöm, s csodálkozva közli velem: Nem is tudtam, hogy ti D.O.-sok voltatok! – mire én rákérdezek: Te ezt honnan veszed? – A rövid válasz: Gál Mária most megjelent könyvéből. A kolozsváriakból ti vagytok az első helyen felsorolva. Mintha villámcsapás ért volna.

Első dolgom volt beszerezni a kis tényfeltáró kötetet, melynek címe így szól: D.O. (Kényszerlakhely). Az erdélyi föld és földbirtokosság sorsa a második világháború után. A kötet végén ott a névjegyzék. Előbb a kényszermunkára Dobrudzsába hurcolt 35 háromszéki családé, majd a 72 Marosvásárhelyre telepítetté, aztán a 12 Kolozsvárhoz kötötté, s következik Székelyudvarhely, Déva, Szamosújvár, Dés, Balázsfalva s még néhány város egy-két családdal. És tényleg a kolozsvári listát „Gaál György Jenő, felesége, 1 gyermeke, édesanyja, Káján” nyitja meg. Utánunk 4 Bánffy, Mikesné Bánffy Eszter, Szalántzyné Bethlen Éva következik, s nagybátyám Majthényi István is közöttük, s a kedves Nemes Sarolta nénit is ott látom, akivel annyiszor beszélgettem a Házsongárdi temetőben. A ránk vonatkozó adatok nem egészen pontosak, mert ugyan a szüleim Magyarkályánban laktak 1944-ig, a menekülésig, de azután édesapám lakhelye szüleinél, Mócson volt. S a hosszas kérvényezés után így is igazolta vissza az egykori jogfosztó intézkedést a román Igazságügyi Minisztérium.

Tudtam a D.O.-sokról, de arról a szüleim soha egy szót sem említettek, hogy mi is közéjük tartozunk. Hónapok teltek el, amíg felkereshettem őket Németországban, s Édesanyámat kissé felelősségre is vonva kikérdeztem. Édesapám a múltról nem szeretett beszélni, egészen ritkán hallottam tőle egy-egy összehasonlító megjegyzést. Ők tulajdonképpen meg akartak kímélni engem a megbélyegzés e terhétől, a fölösleges rettegéstől, na meg attól is, hogy gyermekként valahol kifecsegjem ezt a helyzetet. S Kolozsvár elég nagy város volt ahhoz, hogy „az illetékeseken” kívül túl sokan értesüljenek az ilyen állapotról. Lényegében a családok titkolták, akitől csak lehetett.

Hogy nálunk miként történt a kitelepítés, vagy ahogy emlegették a „kiemelés”, alig tudtam tisztázni. Szüleim Kályánból és apai nagyszüleim Mócsról 1944 őszén az értékeik egy részét az udvarházak rejtett zugaiban elfalazták (persze, a front átvonulásakor mindkét helyen megtalálták a „kincseket”), amit csak bírtak, feltettek néhány szekérre, s elmenekültek Budapestre. Ott átvészelték az ostrom minden szörnyűségét. Még azt is, hogy a rokon idős házaspár légiriadó idején ismételten nem menekült le az óvóhelyre, s egy alkalommal, mikor a riadó után felmentek a lakásba, ott mindkettejüket halva találták, öngyilkosok lettek. A ház kertjében és a pincében elásott élelemből éltek hónapokon át. Anyai nagyszüleim Kolozsvárt maradtak, könnyebben átélték a front átvonulását.  Mikor 1945 februárjában véget ért az ostrom, Budán semmit sem tudtak a Pesten lévő rokonságról. A hidak mind fel voltak robbantva. Édesanyám elég merész volt, hogy vállalkozott átcsónakázni a jeges Dunán. Véletlenül éppen ugyanabban a csónakban ült, mint Bethlen Béla bácsi, aki aztán emlékirataiban is megörökíti, hogy a túltömött csónak felfordult, de ők szerencsésen kiúsztak a partra. Édesanyám vitte meg a hírt nővérének, hogy a kórházat, ahol férje orvosként teljesített szolgálatot, a kivonuló németek betegekkel és személyzettel együtt felrobbantották. Mindenki meghalt. Három árva maradt a családban.

Azt Édesapám gyakran emlegette, hogy mekkora butaságot csináltak, amikor visszatelepedtek Erdélybe. Először Édesanyám egy vonat tetején jött le, s győződött meg Kolozsvárt arról, hogy szülei élnek, s van életlehetőség a városban. Aztán visszatért a fővárosba, s ezúttal Édesapám és nagyszüleim is vele jöttek. Kimentek Kályánba. Ott mindent széthordtak, csak a betört ablakú romos épület maradt. Mócson jobb volt a helyzet. Nagyapám, dálnoki Gaal Jenő ott a századfordulótól az 1919-es hatalomátvételig  főszolgabíróként, református főgondnokként köztiszteletnek örvendett. Az ő idejében épült a falu református temploma (címere ma is benne), emeletes kórháza, iskolája. A központban lévő udvarházát gyönyörű park övezte. Az itteni javak a CASBI felügyelete alá kerültek, pontosan felleltározva az utolsó lapátig. Ma is megvan a jegyzék. A bútorok egy része megmaradt, a sárba kihajigált szép kötésű könyveket a református pap összeszedte, s vissza is szolgáltatta. Néhány „kölcsönvett” bútort a falusiak szégyenkezve visszavittek a „kastélyba”, ahogy a házat emlegették. Csakhogy annak tulajdonjoga már nem volt a Nagyapámé. Megengedték, hogy két szobát kibéreljen belőle, s máig őrzöm a havi bérfizetésről szóló nyugtákat. Több száz holdnyi birtokából 50 hektárt meghagytak, hogy azon gazdálkodjék. S ő 70 éven túl nekifogott gazdálkodni. Amit csak tudott, maga végzett, s csak a legszükségesebb dolgokra fogadott fel embereket. Édesapámék Mócson „telepedtek meg”, de valójában inkább Kolozsvárt éltek. Itt laktak anyai nagyszüleim, akiket rövidesen kiraktak a házukból. Orvosprofesszor és dékán nagyapámat „antidemokratikusnak” nyilvánították, s kivizsgálásra pár hétig fogságba is vetették. Majd nagy kegyesen megengedték, hogy fiával együtt magánrendelőben dolgozzék.

Így aztán szüleim egy garázsból átalakított udvari szobát béreltek Kolozsvárt. 1945 nyarán mindketten állás után néztek. Édesapám Budapesten az igen előkelőnek számító Ferenc József Nevelőintézetben végezte iskoláit, s pár évig ott járt a jogra is. Szenvedélye volt az autózás-motorozás. Mesélték, hogy míg más birtokosok hajnalban a földjeiket lóháton járták be, ő motorbiciklin száguldozott. Így aztán soha nem volt meglepetés az érkezése. Egyszerre két-három autót tartott. Az akkori útviszonyok között is egy-egy színielőadás után fél óra alatt kihajtott a 40 km-re lévő Kályánba. Édesanyám viszont Kolozsvárt – unitárius létére – a híres Marianum Római Katolikus Leánynevelő Intézetben érettségizett. Majd édesapja kiküldte Magyarországra, hogy szerezzen mezőgazdászi képzést, mert éppen akkoriban nagyobb birtokot vásárolt, s jól fogott a szakember. Az ottani intézet túl alacsony fokú volt egy érettségizett lánynak, ezért egy év múlva hazajött, s elvégezte a kolozsvári egyetemi fokú román Mezőgazdasági Akadémiát, s gazdamérnöki diplomát szerzett. Egy bálon ismerkedtek össze Édesapámmal, aki akkor már Kályánban gazdálkodott, s 1937-ben összeházasodtak. Minthogy a kályáni földek is nagyapám és nagyanyám nevén voltak, Édesapámnak nem maradt lehetőség újraindítani az ottani gazdaságot. Így Kolozsvárt beállt teherautó sofőrnek. Árut szállított Konstancától Nagybányáig és Temesvárig. Édesanyám kiszolgálónő lett egy főtéri papírüzletben.

1945 végén a papírboltban vásárolt Édesanyám egyik volt tanára, aki emlékezett még jó felkészültségére, szorgalmára, s meghívta a Gazdasági Akadémiára tanársegédnek. Előbb a szőlészeten, majd a növényélettanon vezette a laboratóriumi gyakorlatokat, utóbb már adjunktusként. És közben 1948 februárjában a világra jöttem az akkor még működő Református Kórházban, ahol nagynéném (aki a férjét az ostromkor vesztette el) orvosként dolgozott. A nagynénémnek a Monostor út külső szakaszán volt egy emeletes háza, s éppen születésemkor megürült abban egy kis kétszoba-konyha-fürdőszobás lakás. Úgyhogy engem már oda hoztak ki  a kórházból. Nyáron aztán kivittek Mócsra, a vakációt Édesanyám is ott tölthette. 1948 nyarán mócsi nagyapám csak hosszas unszolás után jött be Kolozsvárra, hogy kivizsgálják, nem akarta hagyni a gazdaságot. A kivizsgálás már veseelégtelenségbe torkollott, aminek halál lett a vége. Őt eltemették, utána engem megkereszteltek. Ezután egyedül nagymamám élt Mócson, s hetente kilátogatott hozzá Édesapám. 1949. március 3-án is csak Nagymamámat találhatták Mócson, de a hivatalosan oda bejelentett egész családot kitelepítették. Úgy mondták, hogy Édesapám kimehetett utána egy teherautóval, s ami bútor arra felfért, s a könyvek nagy része is oda került, azokkal együtt hozta be nagymamámat Kolozsvárra, s itt a felnőttek „buletinjébe” bekerült a megjegyzések rovatba a D. O. pecsét. A Domiciliu Obligatoriu lényegében azt jelentette, hogy hetente egy kijelölt napon kellett jelentkezni a személyivel a rendőrségen, ott az illetőt behívták egy szobába, többnyire csak kipipálták a jelenlétet, de néha kérdezgettek is. Idős nagymamám nehezen járt, őt rövidesen felmentették a jelentkezéstől. A helységet a kényszerlakhelyes csak külön engedéllyel hagyhatta el, például ha gyógykezelésre vagy temetésre ment. A „kiemelés” tulajdonképpen azért történt, hogy az „osztályellenséget” így pontosan tudják ellenőrizni. A legtöbb esetben a „kiemelt” maga kérhette, hogy melyik városba vigyék.

Nagymamám Kolozsvárt a mi lakásunkba költözött. A behozott bútorokkal roppant szűken fértünk el. A könyvek már csak a pincében kaptak egy szekrényt. Néhány bútort meg éppen rokonoknál kellett elhelyezni. Ezt a D.O.-t azért némileg titkolni lehetett. Mert Édesanyámat nem rúgták ki azonnal. De Édesapám életében gyökeres változás állt be. Többet nem járhatta teherautóval az országot. Jelentkezett a Városi Közműveknél. Előbb autóbuszt vezetett, de pár hónap múlva hívatta az igazgató, hogy egy busznyi embert nem lehet osztályellenség kezére bízni. Akkor kérte Édesapám, hogy taxira alkalmazzák. Arra sem volt jó. Végül meghozták a döntést. Választhat: lehet a szemeteskocsi vagy a budikiszívó sofőrje. Nagymamám könyörgött Édesapámnak, nehogy az utóbbit válassza, mert a bűz úgy átitatja ruháját, haját, hogy attól soha sem fog szabadulni. Így lett édesapám 1949 őszén szemetessofőr. Reggel 6-ra jelentkezett a telephelyen, ott beindította eleinte a teherkocsit, majd a Steagul Roşu márkájú zöld kukát, s a mellé beosztott két cigánnyal 7-től délután 4-ig járta a számára kijelölt „szektort”, amely rendszerint 5–6 belvárosi utca volt. Szinte lépésben haladt háztól házig, az egyik cigány feldobta a ház előtti szemetesvedret, a másik a platón állva kiürítette, s visszaadta, később már csak a kukába kellett tölteni a szemetet. Ha a kocsi megtelt, akkor jött a fél órás kihajtás a szamosfalvi, patai szeméttelepig, utána rövid pihenő. Akkoriban a szemetessofőrök a szakma aljából kerültek ki. Szinte mindnyájan – együtt a cigányaikkal – ittak, s minden kocsmában, étteremben kitöltötték nekik a decit, úgyhogy dél felé már abbahagyták a munkát. Utcák maradtak tele szeméttel. Azt azonban az igazgatóság is tudta, hogy ahol a Gaal kocsija a szolgálatos, ott nincsen panasz. Szigorúan rendre szoktatta a munkatársait, munka alatt nem engedett italozást. Azért egyik-másik étteremben elfogadtak néha egy sültet, néha valamilyen tésztát, ősszel egy-egy tömb gesztenyepürét. Nagy kincs volt ez, Édesapám többnyire hazahozta, s otthon közösen ettük meg. A cukrászdákban rendszerint kávét kaptak. S ő rágyújtott a pipájára, s aztán vagy egy óráig azt szívva vezette a kocsit. Nem tudom, hogyan kapta az elnevezést, de a 60-as években már ő lett a szemetes báró, mások pipás bárónak hívták. Úgy 1995-ben a kolozsvári napilapban meg is jelent egy visszaemlékezés a szemetesbáróról. Nem tudták, mi lett a sorsa, de példaként emlegették, mint aki így is helyt tudott állni. Valójában távol esett tőle a múltba temetkezés. A család ugyan rokonságban állott egy-két bárói és grófi családdal, de igazából a módos dzsentri réteghez tartozott. S ő soha sem éreztette, hogy valamikor más sorsot szántak neki. De azért délután pár órára visszavedlett úrnak. Úgy 4–5 tájban hazajött, alaposan megmosdott, megebédelt. Egy kis pihenést követően 7 óra körül zakóba öltözött, nyakkendőt kötött, s elment a híres Zöld cukrászdába, ahol négy-öt sorstársával leültek egy asztalhoz, s elbeszélgettek a múltról és – talán – a jelenről is. Egy időben unokahúga, Majthényi Klára baronesse volt a cukrászda egyik kiszolgálólánya. Hétvégeken rendszerint édesanyámmal színházba mentek.

Gyermekkorom első emlékei a Monostor úti lakáshoz és a Gazdasági Akadémiához kötődnek. Szinte srégen szemben voltak az út két oldalán. Az akadémia kémcsövekkel teli laboratóriumaiba néhányszor felvitt Édesanyám, aztán kiengedett a végtelennek tűnő parkba, ahol órákat lehetett játszadozni, amíg ő dolgozott. De ez az akadémiai mennyország 1953-ban szertefoszlott. Máról holnapra Édesanyámat – származása miatt, valójában mint D.O.-st – kitették a tanügyből. Gazdamérnökökre azonban szükség volt, s az akkori Rajoni Néptanácsnál alkalmazták Kalotaszeg néhány falujába mérnöki munkakörbe. Nehéz szolgálat volt ez. A hét egy napját az irodában tölthette, a Deák Ferenc utcai híres Kolozsvári Kaszinó egyik tágas, barna bőrrel borított párnázott ajtójú szobájában. Aztán másnap hajnalban biciklire ült, s elkarikázott Mákófalvára, s onnan a szomszédos helységekbe, hogy irányítsa, ellenőrizze a mezőgazdasági munkát. Általában este 6 tájára érkezett haza kifáradva. Csak a téli hónapokban mentesült a kiszállásoktól. Jó, hogy nagymamám vezette a háztartást.

De 1953 egy még nagyobb csapást is hozott. Egyik éjszaka megállt egy teherautó a lakásunk előtt, három katona ugrott le róla, s egy tisztviselő, aki közölte, hogy a lakást egy arra érdemesebbnek utalták ki, s minket kilakoltatnak. Ekkor már az épületet pár éve államosították. A három katonaféle legény elkezdte hegyén hátán felpakolni bútorainkat a teherautóra, az egész ház nézte, mi történik… Egy óra alatt szinte mindent felpakoltak. Édesapámat felkényszerítették a bútorok közé, ott volt a három legény is. Édesanyámmal meg beültünk a sofőrfülkébe. Nagyanyám az udvaron maradt egy kerti padon, néhány padra tett holmival, amit sehogy sem lehetett már felpakolni. S elindult a teherkocsi. Csak utóbb tudtam meg, hogy milyen izgalmat éltek át a szüleim, mert csak annyit közöltek velük, hogy valahol Kolozsvár határában rakják le őket. Meredek úton hajtott a kocsi a Házsongárdi oldalon, s megállt a Szőlő utca 33. szám alatt a Berényi-villánál. Onnan még két falusias ház volt a Csillagvizsgáló utcáig, amely akkoriban a város szélét jelentette. Ott lehajigálták a bútorainkat, megmutatták a szobát, amelyet kiutaltak. S még kegyesen levitték Édesapámat a városközpontig, hogy onnan egy taxival tudjon Nagymamámért menni, s megnyugtatva őt utánunk hozni.

A Szőlő utcai villa a század elején épülhetett tornyos, manzárdos építmény volt egy hatalmas kertben.  A nagypolgárok építtettek ilyen nyaralókat a város szélén, ahova csak a nyári hónapokban költöztek ki, amikor a gyerekek iskolai vakáción voltak. Ennek megfelelően a földszinten vagy öt szoba, tágas konyha és kamara alkotta a fő lakosztályt, az egyik szoba üveges, kinyitható fala előtt a hátsó park felé hatalmas erkély feküdt díszlépcsővel a park sétányára. Az emeleti helyiségek vendégszobák lehettek. A villát persze államosították, s a nagy lakáshiány idején szinte minden szobát más családnak utalták ki. A konyha és a fürdőszoba elvileg közös volt. A fürdőszobát azonban nem lehetett használni, mert ugyan volt benne egy nagy kád, de vízvezetéke nem működött. A konyhában pedig a sok háziasszony minden hétvégén összeveszett. A vizet az udvari csorgóról kellett hozni. A kanalizáció még nem ért ide. Az illemhely, vagyis a közös budi messzi kint az udvar végén volt, s emésztőgödörrel működött. Ebben a villában kaptunk egy olyan 25 m²-es sarokszobát. Meg a kamarában egy elzárható rekeszt. A kályhát akkor rakták az egyik sarokba, télen nem bírta kifűteni a szobát. A falakat sötét színű piros virágos tapéta fedte. A két ablak a parkra nézett. Ezt az egyetlen szobát aztán a szüleim valahogy berendezték. Az egyik fal mellé került egymás végébe a nagyanyám rendes és az én gyermekágyam, a másik falra merőlegesen egymás mellé a szüleim ágya. Középre a szép berakásos antik asztal, amin ettünk. A két ablak közé a fiókos komód, amin a rádió állott. A szekrények falként is szolgáltak, kettő egymáson. A bejárati ajtóhoz kis konyhasarkot, a kályha mellé kis mosdóhelyiséget alakítottak ki. Ahol kellett, ott a paraván segített az alkalmi elkülönítésben. A kályhához az udvarról hoztuk a felaprított fát. A vizet vederben cipeltük az udvari csaptól. A főzés egy kétlángú aragázrezsón történt.

A szobában éppen csak mozogni tudtunk. Szerencsére tavasztól őszig a nagy udvarra kiülhettünk. Az igazi kínt a szüleimnek kellett elviselni. Innen a városközpont gyalog háromnegyed órára volt. Úgyhogy mindketten biciklivel jártak, ha esett, ha havazott. De erre a havat nem takarították, ezért télen szinte lehetetlen volt közlekedni. Délután vagy este meg fel kellett tolni a biciklit. Rövidesen én is megismertem a hegy átkait. Beírattak óvodába. Az pedig csak lent, a városban működött, s oda reggel félhomályban ereszkedtem le a kertek között, s délben ballagtam fel a lakáshoz. Egyszer hazamenet egy hatalmas zivatar kapott el. Ömlött az eső, csak úgy csapkodtak körülöttem a villámok. Valósággal elvörösödött a horizont. A kertek kapui mind zárva voltak, sehova sem tudtam behúzódni. Valahogy hazaértem bőrig ázva. De utána még egy évtizedig is rettegés fogott el, ha zivatar tört ki.

Közeledett 1955 szeptembere, s nekem iskolába kellett menni. Szüleim számot vetettek azzal, hogy ebből a lakásból el kell menekülni. Nem tudom, hogyan intézték el, de végül a Király utcában, a város szívében egy udvar végében kaptak egy valamikori istállóból majd műhelyből kialakított nyomorúságos lakást: neki volt építve a párhuzamos Deák Ferenc utcai ház tűzfalának, attól kissé el is távolodott. Tulajdonképpen két helyiségből állott, de a nagyobbikból a bejárati ajtó vonalában le lehetett választani rabicfallal egy előszoba-félét. Rendre sikerült a konyhának kinevezett helyiségbe a vizet bevezetni, a szobába és a konyhába a gázt. A közös WC itt is az udvaron volt, pont a mi lakásunk sarkánál. A mennyezeten a mestergerendákról pattogzott a festék, a padló korhadozott, a vasrácsos ablakokon csak délben szűrődött be egy kis napsugár. Ide költöztünk 1955 nyarán. A nagymamámmal a belső szobát kaptuk, a szüleim az előszoba fűtetlen helyiségének függönnyel elkerített részét választották. A házunk előtt volt egy kis grupp s egy orgonabokor. Nyaranta annak tövében ült nagymamám, s én is ott olvastam-tanultam, ha az idő engedte. Ősztől beírattak a pár lépésre levő akkori 2-es számú Fiú-Középiskola (a volt Református Kollégium) első osztályába. Voltunk vagy huszonötön. A tanítónéni édesanyámnál pár évvel fiatalabb, de lényegében vele egy korosztályú volt, ráadásul egy jónevű ügyvéd lánya, aki tökéletesen tisztában lehetett a családunk helyzetével, s olyan tapintatosan kezelt, hogy soha egy percig sem éreztette velem a származásomat. Azért ekkoriban már kezdtem felfedezni, hogy mi nem véletlenül nyomorgunk, de erre a szüleim magyarázata az volt, hogy ez a rossz származás miatt van. Meg kell húznunk magunkat. Nagymamám volt az, aki néha beszédes kedvében kissé mesélt a régi világról, Mócsról, az ottani udvarház életéről, nagyapámról és a család már elhunyt tagjairól. Nagyapám és nagymamám első unokatestvérek voltak. S talán ez lehetett az egyik oka, hogy első gyermekük, az 1907-ben született Iván, hétévesen skarlátban meghalt. 1912-ben született Édesapám volt a gyengébbik gyermek, vitték hegyvidékre (többnyire Meránba), fürdőkre, hogy megerősödjék. Nem eredménytelenül, mert megérte a 90 évet.

Újabb csapást mértek ránk 1957 nyarán. Édesanyámat máról holnapra elbocsátották. Meg is mondták neki, hogy értelmiségi munkára nem lehet kilátása. Hónapokig keresett munkát. Még a főtéri gyorsétkezdében is jelentkezett konyhai munkára, de a káderes már két hét múlva rásütötte a címkét, s kiebrudalta. Ekkor sikerült egy írógépet vásárolni, s azon mezőgazdasági tárgyú, többnyire román szövegek, államvizsga-dolgozatok gépelésével keresett annyit, hogy valahogy megéljen a család. Ekkoriban történhetett az is, hogy nagymamámnak elvették a nyugdíját. Férje vagy húsz évig volt állami tisztviselő, s így nagymamámnak kiszámították a megfelelő özvegyi nyugdíjat. De aztán kitalálták, hogy aki csak a magyar államnál teljesített szolgálatot, annak nem jár román állami nyugdíj. Néha egy-egy ékszert eladva tudott magának szerény kis zsebpénzt biztosítani. Édesanyám végül az év vége felé mégiscsak állásba került: a gyógyszerészeti központba, a Centrofarmba felvették gépírónőnek. A rá jellemző pontossággal írta a kiadott szövegeket. Úgyhogy pár hét múlva minden igényesebb anyagot vele gépeltettek. Persze itt is a káderes néhány hónap múlva tisztába jött Édesanyám helyzetével, s indítványozta elbocsátását. Akadt azonban egy korábban „illegális párttag” zsidó főkönyvelő, aki elég tekintéllyel bírt ahhoz, hogy kijelentse, ő nem mond le az eddigi legjobb gépírónőről. S Édesanyám ott maradt. Aztán az 1960-as években előléptették könyvelőnek, utóbb diplomáját is beszámították, s utolsó szolgálati éveiben már irodafőnök lehetett.

Az elemit 1959-ben végeztem. Ugyancsak zavaros időkben. A III–IV. osztályban annyiból állott megkülönböztetésem, hogy bár mindig első vagy második tanuló voltam, engem nem vettek fel pionírnak. Ebben az esztendőben történt tavasztól kezdve az egyetem egyesítése  Kolozsvárt, majd ősszel iskolaegyesítésekre is sor került. A mi iskolánkat tavasszal Apáczairól készültek elnevezni, előadásokat is tartottak róla, de végül Adyról nevezték el, mert Apáczai mégiscsak papi személy volt, Ady pedig forradalmár. Ősszel aztán egyesítettek a szomszédos Şincai Középiskolával, s így létrejött az Ady–Şincai Középiskola kettős tannyelvvel. Az egyesítéskor 2–3 sor magyar osztály és egy sor román osztály működött az intézetben, de az arány rövidesen megfordult. Minden tanár rettegett az állásáért. Sokan úgy vélték, hogy minél láthatóbbá kell tenni az osztályharcos kiállásukat. Nem mondhatom, hogy alulosztályoztak, de ahányszor kommunista ünnepekre, évfordulókra faliújságcikket kellett írni, mindig engem bíztak meg, a kitüntetéseket persze más kapta. S ha véletlenül feleletben nem megfelelő kifejezést használtam, akkor hosszas kioktatásban részesültem, mintha szánt szándékkal akartam volna valami rendszerellenest mondani. Első osztályfőnöknőm többször is megleckéztetett, aztán mikor VI.-osok voltunk, egyszer csak eltűnt, formaházassággal kitelepedett Magyarországra. Utóbb tudtam meg, hogy miért is félt annyira: apja egykor táblabíró volt, ő meg református teológiát is végzett, fényképe ma is ott a teológiai tablón. Történelemtanárom is hasonló okból kellemetlenkedett néhányszor, neki az édesapja volt pap. Aztán az 1990-es években nem győzött elismerő szavakkal illetni, ha néha összetalálkoztunk. Volt azonban egy magyar–német szakos tanárom, maga a pontosság, lelkiismeretesség: régi vágású tanárember, aki három év alatt elültette bennem a szaktantárgya iránti rajongást, s megéreztette a magyar irodalom varázsát. Mi még VIII. osztályban kezdtük a felső tagozatot, amelyet éppen végzésünk táján neveztek el líceumnak.

1961-ben nagymamám hosszas szenvedés után meghalt. Mikor már hörgő volt a lélegzése, a szüleim a saját külső helyiségbeli ágyukba parancsoltak, így aludtam, amikor a rám óriási hatást tevő elmúlás bekövetkezett. Azután kissé tágasabban laktunk. A szüleim beköltöztek a belső helyiségbe, nekem maradt a fűtetlen fél előszoba egy íróasztallal. Közben még az állam renoválta is a lakást, s kissé javultak a körülmények. Például a konyhába egy fürdőkádat sikerült beszerelni. Az udvar egy eresz alatti szekrényében álltak a könyvek. Kedvenc nyári szórakozásom volt, hogy azokat kiszedtem, letöröltem, némelyikről a sarat is vigyázva lemostam, s utána sorozatonként rendben visszahelyeztem őket. Egy-egy sorozatot kiválasztottam, s a nyári szünidőben végigolvastam. A lakásban csak egy nagyon kis fali mélyedésbe helyezett polcon s egy szekrénytetőn jutott hely kézikönyveknek.

A líceumi osztályokban legfeljebb annyi hátrányban volt részem, hogy nem vettek fel az IMSZ-be (Ifjúmunkás Szövetség – utóbb KISZ). A román igazgató igazi pártkáder volt, csak tudományos szocializmust oktatott, s versekben dicsérte a pártot. Utóbb áthelyezték a Nemzeti Színház igazgatói székébe, hogy rendet teremtsen a művészek között. Őt a magyar tagozat diákjai alig érdekelték. Egyetlen célkitűzése volt, hogy minél jobban leépítse a magyar tagozatot. Rövidesen felszámolta az elemi osztályokat, majd az V–VIII.-ikat is. Bár sokszor kérvényezte, hogy vigyék már el onnan a négy magyar líceumi osztályt, s töröljék Ady nevét, ezt a minisztérium nem engedélyezte. Az 1970-es években az iskola nevét többnyire csak „A. Şincai”-nak írták, s csak kevesen tudták, hogy A. nem a Şincai keresztnevének a rövidítése. Az igazat megvallva a magyar tagozat tanári kara meglehetősen gyenge volt ekkoriban. A jó tanárok mind átmentek a volt katolikus, ekkor 11-es számú magyar tannyelvű Középiskolába. Más tanárok meg csak úgy „eltünedeztek”, mert beadták kitelepedési kérvényüket. A román iskolavezetésnek nem volt érdeke a jó tanárok megtartása. Viszont több kortársamtól tudom, hogy a tiszta magyar középiskolákban a magyar igazgatók nagyon is szemmel tartották az „osztályellenségek” gyermekeit, s többet foglalkoztak idomításukkal. Úgy 1964 tájáig előfordult, hogy az ilyen származásúakat esti tagozatra kényszerítették, s az egyetemre se vették fel. Arról én nem tudtam, hogy 1963. augusztus 23-án belügyminiszteri rendelettel megszüntették a D.O.-s rendszert. Már nem féltek az egykori „kizsákmányolóktól”. Áttevődött a hangsúly a nemzetiségi kérdés „megoldására”.

A D.O. megszűnése – csak most jövök rá – családunkban érdekes változást hozott. 1964-ben Édesapám vásárolt egy kisebb motorbiciklit, s attól fogva vasárnaponként hol Édesanyámat, hol engemet elvitt valahova a környékre, úgy 50–60 km-re. Aztán egy nagyobb motorbicikli, egy IZS következett, amely mellé már oldalkocsi is került. S ezután hétvégeken már mindhárman kimehettünk a zöldbe, többnyire a Királyhágó irányába. Édesapám a jármű mellett telepedett le valamelyik völgyben, pipázott és rádiózott, mi Édesanyámmal egy jót sétáltunk a szabadban, utána szalonnát, kolbászt sütöttünk a begyűjtött ágakon. Néha ellátogattunk az Aranyosgyéresen, Szamosújváron, Nagyenyeden vagy Marosvásárhelyen élő rokonokhoz. Nyaranta pedig akár egy-két hetes körutakat is tettünk. Rendre megismertem Erdélyt, de még a tengerig is eljutottunk. Kevés volt az aszfaltozott út, rendszerint minden nagyobb város előtt rendőr posztolt, s természetesen a legtöbb vezetőt, de néha az utasokat is igazoltatta, s mindig feljegyezték az elhaladó jármű számát. A motorbicikli után jött a minduntalan elromló kis 500-as Fiat-kocsi, a háromszemélyes Topolino. Nagy haladás volt, mikor már Trabantot vásárolt Édesapám. Ezután már kiautóztunk Mócsra, még láthattam az omladozó udvarházat, melyet végül 1975-ben lebontottak. A református temetőben még most is több családi sír van. Kályánba egyetlenegyszer mentünk ki, az udvarháznak csak egyik szárnya maradt meg: falusi üzlet volt. A kert végében a régebbi családi magánsírkert kövei akkorra mind eltűntek. Számos idősebb falusi odajött, s érdeklődött a „Măria sa”-ról, ahogy a Nagyságos urat fordították. Mikor a visszaszolgáltatott föld bérlése ügyében az egyik parasztházban jártam, a falon meglepődve fedeztem fel Édesanyám fehér lovas képét, kisebb méretben nekem is megvan. A család nem tudta, hogy kit ábrázol a díszes rámájú felvétel.

A szüleim orvosnak szántak engem. Anyai felmenőim, a kissolymosi Gyergyay család tagjai már több nemzedéken át orvosok voltak. Édesanyám öccse Marosvásárhelyt volt kórbonctantanár. Oda akartak irányítani. Nekem azonban a nyelvek és az irodalom sokkal jobban feküdt. Miután 1966-ban érettségiztem, augusztus 1-jéig készültem az orvosira, s akkor úgy éreztem, hogy a kémiát soha meg nem tanulom. Inkább megyek az angol–magyar szakra, ahol – minden tanárom és ismerős szerint – esélyem van a bejutásra. Akkor e felvételin csak románból és angolból kellett vizsgázni, a második szakot (a magyart vagy románt) utólag választotta a bejutott. Így lettem a kolozsvári egyetem hallgatója. S itt – mint minden diák akkoriban – AS-tag. (Az Asociaţia Studenţească, vagyis a Diákszövetség akkoriban az egyetemeken azonos lett a KISZ-szel, kötelező volt belépni.) Az egyetemen töltött öt esztendő talán életem legszebb időszaka volt. Soha sem éreztem bármilyen megkülönböztetést, diáktársaim, tanáraim is megbecsültek. Az egyetem magyar irodalomtudományi körének elnöke lettem. Mikor 1968-ban beindult az új gondolkodású román írógenerációt útnak indító háromnyelvű diáklap, az Echinox, annak én lettem a magyar szerkesztője. Mikor végeztem – az akkori szokás szerint – a jászvásári egyetemre kaptam tanársegédi ajánlást. De az állásválasztás (a „repartíció”) Bukarestben történt, amikor az ország négy egyetemének összes angolszakos abszolvensét egy amfiteátrumba terelték, s az ajtóra kifüggesztették médiasorrendben a tanárjelölteket, s egy másik listára kiírták a megpályázható állásokat. Egyetemi állást csak előzetes ajánlással lehetett kérni. Kolozsvárt éppen három tanársegédre is szükség volt, de csak angol–román szakosra. Iaşiba viszont angol–magyar szakos kellett. És akkor jött a csoda: Kolozsvár városában – ahol emberemlékezet óta nem volt meghirdetve kezdőknek állás – egyszerre négy angoltanári helyet írtak ki, ráadásul az egyiket angol–magyar párosítással. Lemondtam Jászvásárról, s a kolozsvári líceumi katedrát választottam, éppen volt iskolámban, az Ady–Şincaiban, mely akkor vált angol tannyelvű iskolává. (Sajnos csak 1977-ig tartott ez a politikai és tanügyi nyitás!) Kolléganőm lett ott a marosvásárhelyi Teleki Júlia, aki viszont Jászvásáron szerzett diplomát.

A szüleim életében 1972-ben lényeges változás állt be. Mindketten nyugdíjba mentek. Igaz, hogy ezzel jócskán csökkent a jövedelmük, de ezután én is hozzájárultam – szerény tanári fizetésemből – a háztartáshoz. A lakáskörülményeink azonban nem változtak. Nekem már diákéveimben második otthonom lett a könyvtár. Ott olvastam, s írtam dolgozataimat, cikkeimet. A szüleim talán nagy erőfeszítéssel vehettek volna valamelyik tömbház-negyedben egy kétszobás „blokklakást”, de azzal kikerültek volna a belvárosból, s ki lettek volna szolgáltatva a rossz közszállításnak, s ki tudja, milyen szomszédokkal hozza össze őket a sors. A Király utcában már megszokták életterüket. Bár édesapám nem egyszer emlegette: az, hogy birtokait elvették, alantas munkára kényszerítették, kevésbé fájt neki, mint az, hogy nem lakhatott civilizált körülmények között. Továbbra is eljárt a kávéházba, s minden kedden délután fogadónapot tartottak. Ekkor adta a Kossuth Rádió a Szabó család című folytatásos rádiójátékát. Iskolás koromban én is elég rendszeresen hallgattam, hiszen ebből értesült az ember legjobban a magyarországi társadalmi-politikai helyzetről. A keddi délutánokon beült hozzánk a kávéházi férfitársaság három-négy tagja. Néha más városból vagy Magyarországról érkezettek is. Édesanyám mindig sütött valami pogácsát, sós stanglit, esetleg édes tésztát, s ital, kávé került melléje. Amikor kezdődött a félórás rádióműsor, akkor azt hallgatták, azután tovább társalogtak, idézték a múlt emlékeit, néha vitatkoztak is arról, hogy kinek van igaza. Közben sok ismerős, sőt rokon család is távozott az országból. A szüleim csak nyaranta – kétévenként – vették nyakukba a világot, eleinte Magyarországra, később Ausztriába és Németországba is kiautóztak. Nekem nem adtak útlevelet, én voltam a biztosíték, hogy hazajönnek. 

1973 táján váratlan meglepetés ért. Éppen befejeztem óráimat, s indultam az iskola folyosóján a kapu felé, amikor egy kalapos, sötét ruhás férfi mellém szegődött, s beterelt egy üres tanterembe, hogy beszélni akar velem. Ott elővette igazolványát, s elmondta, hogy ő szekuritátés alezredes, s azt a feladatot kapta, hogy engem bevonjon a hálózat szolgálatába. Nagyon csodálkoztam, bár hallottam a hálózatról, a besúgókról. Aztán elmondta, hogy tőlem mit kívánnak: kedden délutánonként üljek otthon, a szüleim társaságával, s másnap délutánra írjak jelentést arról, amit ők ott beszéltek. Egy ideig szóhoz sem tudtam jutni. Elém tett egy ívlapot, hogy ő majd diktálja a nyilatkozatomat. Nem tudtam írni… Mondtam, hogy hagyjon békém, mert ilyesmit nem vagyok képes megtenni. Akkor következett a fenyegetés: ilyen származással Kolozsvár egyik első iskolájában nem taníthatok, csak ha velük kollaborálok. Neki egy szavába kerül és Topánfalvára (pontosan emlékszem: Câmpeni-t emlegette, az akkor a világ végének számított) helyeznek, mert az ottani líceumban is éppen kell egy angoltanár. Egyre határozottabban mondtam, hogy én ezt nem vállalom. Ő azt válaszolta: gondolkozzam holnapig, újra találkozunk. Az illető ismerte az órarendem, mert két napon az utolsó órám után várt, s egy-két óráig győzködött. Majd váratlanul  – a szüleim éppen elautóztak – a lakásunkban tört rám, s ott még hosszasan fenyegetőzött, majd végül követelte, hogy írásban nyilatkozzam a szolgálat megtagadásáról. Ezt sem tettem. Akkor kirántott a kabátzsebéből egy mikrofont, s közölte, hogy minden szavamat felvette, most mondjam bele: nem vállalom az együttműködést. A következményeket viselhetem. Feszült állapotban kimondtam a határozott Nem-et. Egy jó félévig vártam a következményt, de az – szerencsére – elmaradt. Még kétszer „szállt rám” a szeku, akkor már más ügyek kapcsán. Egyszer egy héten át minden délutánomat náluk tölthettem, de az együttműködési aláírásomat nem kapták meg. Viszont majdnem öngyilkosságba taszítottak. Nem sokkal ama 1973-as beszervezési megkísértésem után a keddi találkozások megszűntek. Úgy hallottam, hogy két résztvevőt is be akartak szervezni, s így nyilvánvalóvá vált, hogy jobb nem találkozni. Sem nálunk, sem a kávéházban.

Ezzel már le is zárhatnám a D.O.-s történetünket. De talán utóhangnak a szüleim élete alkonyát tanulságos ide illesztenem. Miután megnősültem, az 1980-as évek elején külön költöztem a szüleimtől egy másfél szobás leválasztott lakásba, tőlük pár percnyi távolságra. Ők egyre nagyobb rettegéssel tapasztalták a romániai világ romlását. Egyrészt a rokonság szinte teljesen elvándorolt: ki Magyarországra, ki Németországba, ki Ausztriába. Itt meg egyre gyakrabban vették el a villanyt, nem volt nyomása a gáznak, télen a lakást nem lehetett kifűteni; a televízió kétórás műsora már csak egyetlen személyről szólt. S ami a legfőbb: élelmiszerhez is alig lehetett hozzájutni. Jegyekkel hajnalban kellett kiállni a sorba télidőben is. S ha szerencséjük volt, valamit kaptak. Még autózni is alig tudtak, mert „bonra” adták a benzint. Kétévenkénti útjaik során látták a nyugati életet, s Édesapámban megfogalmazódott, hogy innen el kell menekülni. Egy ideig Édesanyám ellenállt. De aztán a 80-as évek közepén betelt a pohár, s egy nyári útjukról nem jöttek vissza. Németországban maradtak, Kölnben. Pár hónap alatt Édesanyám megkapta az anyai részéről igazolható németségét, s azután mindketten nyugdíjban részesültek: épp annyiban, mint Romániában, csak márkában számítva. Emberséges kétszobás összkomfortos lakást bérelhettek. S édesapám rövidesen megvehette a fehér Mercedest, s újra úrnak érezte magát. Csak én rettegtem, hogy mikor rúgnak ki a tanügyből. Hiába kaptam Ro-nummert[1], ami lehetővé tette volna a németországi kivándorlásomat, nem vállalkoztam rá. Már túlságosan elköteleztem magam lélekben és írásaimban Erdély iránt. Ez roppant fájt Édesanyámnak. 1990-től ők évente jöttek pár hétre Erdélybe, én is nyaranta meglátogattam őket. Most csodálom bátorságukat: túl voltak a 70-en, mikor új életet kezdtek. Édesapám többször is mondta, hogy még tíz szép évet kaptak a sorstól. Aztán jöttek az öregkor betegségei. 2002-ben Édesanyámat váratlanul elvitte egy szívinfarktus, Édesapámat már nagyon súlyos állapotban hoztuk Kolozsvárra, s pár hónap után ő is kiköltözött a Házsongárdba.

Ma már elég sok földet, erdőt szereztem vissza, anyai és apai örökséget. Csak éppen nincs folytatás. A dálnoki Gaal és a kissolymosi Gyergyay család is csak távoli tájakon, más ajkúak között bír leszármazottakkal. Nálunk már a sors beteljesedik.

Jaap Scholten is tisztában van az erdélyi nemesi-főúri világ lassú kimúlásával. De azzal, hogy ezt megörökítette, sőt holland, angol és román olvasók elé tárta, történelmi hivatást teljesített.