'))+ ''+ (document.layers?'':'

– Szerinted mi akar lenni ez a vas-kő-porcelán kompozíció ezen a képen?

– Véleményem szerint meggyőző, jó alkotás. Felhívja a figyelmet arra, hogy a vas maga mint anyag mennyire sokoldalú.

– S azt meg tudnád saccolni, hogy kit vagy mit ábrázol?

– A figuratívnak ható ábrázolásban az elektromosság felkiáltójelként mutatkozik meg. Például Pablo Serrano vagy Robert Jacobsen szobrászok több vasból készült használati tárgyat felhasználtak alkotásaikhoz.

– Nos, hadd áruljam el, hogy a szóban forgó képen a bibliai Mózes látható, ultramodern ábrázolásban. S ha már Biblia, és Márton Áron: távol álljon tőlem, hogy provokáljalak, de miért nem kerestél, mondjuk, nyolcvannégy darab, kisebb-nagyobb rozsdás csapágyat a szoborkompozíciódhoz? (Mint tudjuk, a szent életű püspök nyolcvannégy éves volt, amikor meghalt, a csapágy meg kerek, a kör pedig a tökéletesség jelképe…)

– Jogos a kérdés. Azt gondolom, hogy hála az Istennek, már a szoborkompozíció elkészítésének kezdetén kialakult bennem, hogy hogyan ábrázolom és milyen mintázási technikát fogok alkalmazni. Persze minden többalakos kompozíciónál ez a plasztikai kezelés érvényes a mellékfigurákra is. Nem engedhettem meg magamnak, hogy közönséges használati tárgyakkal ábrázoljam bármelyik személyt is. Számomra kétféle ábrázolási megközelítés létezik a szobrászatban: a hitvallás, melybe bármi belefér, és a közösségi szobrászat, ahol alkalmazkodnod kell a megalkotott személy hivatásához, hitvallásához, karakteréhez, életviteléhez, kreativitásához. Úgy élem meg, mint a grafikus, aki illusztrál egy könyvet, csak a szobrok maradnak a téren, és nagyobb felelősséggel bírnak.

– Egyáltalán: kik voltak a kurátorok, akik a te klasszikusabb-figuratívabb munkád mellett tettél le a voksukat?

– A szakmai bizottság tagjai: Márton Árpád festőművész, Bocskai Vince szobrászművész, Vetró András szobrászművész, Hegedűs Enikő művészettörténész, Gál Szabolcs építészmérnök…

– A székelységgel kapcsolatban sokszor elhangzik az a vád (vagy dicséret – attól függ, honnan nézzük), hogy menthetetlenül konzervatív. De ha egyszer megszeretett valamit – teszem hozzá ezt már én, LLL –, akkor az tényleg meg van szeretve (gondoljunk arra, hogy Mária Terézia valósággal vért izzadt, míg elfogadtatta a székelyekkel a pityókát, ma viszont ez az egyik legfontosabb nemzeti eledelünk). Ez a konzervativizmusunk vajon ott munkált-e benned, akár tudat alatt is, amikor klasszikusabbra tervezted a szoborcsoportodat?

– Keresztény római katolikusként nemhogy nem mertem, hanem egyszerűen nem tudtam másképp felfogni és ábrázolni szent püspökünket. Megkínlódtam vele és a feladattal, de úgy gondolom, nem is szakma, ahol nem izzad meg az ember. A kompozíciót nem nevezném klasszikusnak vagy realista-naturalista ábrázolásnak, mivel amennyire lehetett (és bizonyos határokat nem túllépve), próbáltam összefogni, egyszerűsíteni a formákon, itt a drapériákra gondolok, melyek nyolcvan százalékban uralják a szoborcsoportot. A célom a püspök megmintázásakor az volt, hogy formailag tisztán lássam, ehhez meg az kellett, hogy a nagy drapériát, palástot, reverendát úgy mintázzam meg, hogy ne vibráljon, a formáknak kiegyensúlyozott esése legyen. Miután plasztikailag a fő figura kész lett, a női figurákat már könnyebb volt kialakítani. Csak egy dolog okozott problémát: a székely ing. Rájöttem, hogy az őseink, akik kialakították a székely viseletet, nem gondoltak a szobrászokra.

– Amúgy mi a trend ma a világban a köztéri szobrokat illetően? S mennyire tartod fontosnak a „szinkron-úszást” a divattal?

– Manapság már nem tudni, hogy mi az építmény vagy szobor. Ez a két dolog összeolvadt, és ez trendnek is tekinthető bizonyos alkotói körökben. Számomra nincs olyan, hogy trend; ha egyszerű, de ugyanakkor plasztikailag izgalmas, korhű módon tudsz vizuálisan kommunikálni, és megértik az alkotásodat, az már egy óriási elégtétel. Az mindegy, hogy az ábrázolás figuratív vagy nonfiguratív, de a figuratív ábrázolásnak mindig is azért volt nagyobb ereje, mert emberek vagyunk.

– Bizonyára te is értesültél arról, hogy alig született meg a döntés, máris jöttek a „hozzáértők”, hogy miért pont ez, miért pont ilyen, miért székely ruhás alakokat bérmál a püspök, miért egy kislányt stb.? Bosszantott-e a kibicek véleménye?

– Nem. Mennyire unalmas volna az életünk, ha egyformán gondolkodnánk! Ami igazából zavart, hogy még nem is látták a szobrokat, és úgy véleményezték. Ilyenkor a családom, legközelebbi barátaim és őszinte kollegáim társaságát keresem, hogy semmilyen külső hatás ne érjen. Szerencsére nem volt időm bosszankodni, mivel nagyon lekötött a munkám, úgy szellemileg, mint fizikailag.

– S mit szólsz a helyszínhez? Hiszen van olyan vélemény is, mely szerint Csíksomlyón lenne a helye a szoborcsoportnak? Eleve úgy tervezted a munkát, hogy tudtad: a tapstéren, elég furcsa környezetbe kell majd beépülnie?

– A helyszíntől, mely a jelenlegi Szabadság téren a székely zászló helyét kapná, nem voltam elragadtatva. A napfény szempontjából kiváló, csak a háttérben sok a zűrzavar. Reméljük, hogy a város minél hamarább felépíti a Nagy István Művészeti Középiskola és a Művészetek Háza közötti épületet, mely egy tornaterem és átjáró lesz a két épület között. Így megoldódna a háttér kérdése is.

Csíksomlyó egy kegyhely, oda, véleményem szerint, nem kell zsúfolni semmit, sem építményt, sem köztéri alkotást.

Igen, tudtam a helyszínről a kezdetektől fogva, eleinte viaskodtam is ellene, de beláttam, hogy eléggé üres a Szabadság tér, így méltó helye lehet a szoborcsoportnak.

– Teljesen véletlenül elég jól ismerem a püspök tevékenységét. Ha szobrász lennék, és köztéri szobrot kéne terveznem róla, én is a bérmáló püspököt választanám, hiszen akkor került igazán kapcsolatba a híveivel. S talán mondanom sem kell, milyen hihetetlen népszerűségnek örvendtek a püspök bérmálási körútjai! (Nem úgy, mint manapság, amikor csordaként kell hajtani a népet egy-egy „közösségi” rendezvényre…) Egyáltalán nem véletlen, hogy a kommunista hatalom – látván a börtönből szabadult püspök diadalmas visszatérését – tíz év házi őrizetre kárhozatta őt! „Súgott” neked valaki a tervezésnél, amikor a bérmáló püspököt választottad a szoborcsoport központi alakjának, vagy csak úgy jött az ihlet?

– Arra gondoltam, hogy a püspök volt eleget egyedül, és Márton Áron szent élete, népe iránti szeretete vezetett a téma megfogalmazásához. Hivatása gyakorlása közben szerettem volna ábrázolni, és csak az ihletnek köszönhetem a kompozíció kialakulását. A szoborbizottság viszont egészséges korrigálást végzett minden alkalommal, nem voltak nézeteltéréseink. Arra célzok, hogy a helyes komponálási és ábrázolási megfogalmazásban már az elején egyetértettünk. Csak mindig meg kellett oldani a problémákat, és ez a feladat rám várt.

– Mit volt a legnehezebb megformázni? Gondolom, a püspök arcát (mert elvileg a püspöki ornátus még rajtam is állna úgy-ahogy). A szemet? A szemöldököt? Az orrot? A szájat? Egyáltalán: mennyire fontos a „hűség” egy ilyen munkánál?

– Azt elárulom, hogy annyi időt dolgoztam a női figurákkal, mint a püspökkel. Mi volt a legnehezebb? Minden része nehéz volt. Egy köztéri szobor több oldalról, különböző távolságokból kell helyes legyen. Először is távolról, ahol a figurák komponálása egységet kell alkosson, továbbá közelebbről, ahol már észleled a különböző nagy formák, drapériák plasztikai megfogalmazását, és végül a részletek szintjén, mely magába foglalja a portrékat, kezeket, lábakat és a püspök kellékeit.

A szobor egyhatodos mérete miatt plasztikai túlzásokat és forma-kihangsúlyozásokat kellett alkalmaznom, mivel a tér és a nagy tömeg megkövetelte. Mégis a legfárasztóbb az állványra való fel-és lemászkálás volt. Ez elkerülhetetlen volt, mivel csak lentről látod a hibákat, de csak fent tudsz dolgozni rajta.

– Bő egy éve tervezzük ezt az interjút. Nem csak rajtad múlt, hogy 2016-ra tolódott a szoborcsoport felállítása. Bosszantotta-e a csúszás? Vagy így, utólag, örülsz annak, hogy végül éppen a Márton Áron Év keretében avatódik fel a munkád?

– Igen, örülök, hogy Márton Áron püspökünk születésének 120. évfordulójára állítódik fel a szoborcsoport. Nem zavar a csúszás, ugyanis így több időt lehet dolgozni a cizellálással, hiszen a téli idő beálltával nem lehetett felállítani a szoborcsoportot. Így az idő mellettünk áll és ki tudjuk használni a felállításig. Úgy gondolom, hogy bár nem szándékosan alakult így, de a Márton Áron Év a legkiválóbb alkalom a szoborcsoport avatására.