'))+ ''+ (document.layers?'':'

– Papp Attila Zsolt: Vízimozi[1] –

Úgy érzem, mintha fülembe súgtak volna pár szépséget, amelyet a költők igazságnak neveznek. Kétségtelen, a költészet múzsáinak általában különös arckifejezése van: néhány nyájas fordulat, eretnek ötlet, emelkedésre hajlamos sóvárgás, a fájdalom rangján álló gyönyörűség (töredék kielégülés), és máris repül a szöveg, szinte teológiai mélységet nyer, csodák, sőt csudák dialektusát beszéli.

Papp Attila Zsolt pompás kis kötetének olvasása közben – így hozza ízlés, sors, mintakeresés – Jorge Luis Borges korai köteteit olvastam, például a másodikat, a Szemben a Holddalt. S ahogy tükröztettem egymásban a kettőt, a magyart és az argentint, láttam: egyetlen költő van csak a világon, s az vagy közeledik feléd vagy éppen távolodik, talán a Holdra, de mindenképp tágasabb terekbe, teremtést kérő életekre. Azt látom a két kötetből: egyetlen nyelvet beszél minden mágikus realista, s csak meztelen véletlen, hogy bár fiatal, mégis érett mindkettő már harminckét fogú korában, eredeti módon hasonlítanak egymásra. Már minden út közel van, / még a csoda útja is, mondja Borges. Lassan megyek, mint aki messziről érkezik, és nem várja, hogy eléri célját, mormolja továbbá. És: Az éberség elsenyveszti az arcokat. / Szemünk meghal a magasban, mint Jézus.

Papp Attila Zsolt is minden út barátja, s bár a bolygók közül főleg a Holdat nevezi meg, általában is keresi a kapcsolatot a magassággal. Mert tudható, ha parton ér a reggel, / aligha úszhatod meg a nulladik / típusú randevút az égiekkel, szól A legvidámabb lány a világon negyedik szakasza. Verseiben hol a Holdon teremt magának hazát és szerelmet, hol mint a Holdról nem ok nélkül közénk csöppent bolygó hollandi, e földön keres magának – a végső, nagy magány beköszönte előtt és közben (Dal a példás családapákról) – valamicske otthont, nyugalmat és érintkezést. A költészetben nem mellékes, persze, az anyag, a hasonlatrend, az eszmélet belső látványkészlete, a választott szavak éghajlata, a tónus és más. És ezeket hamar megszokjuk, megszeretjük Papp Attila Zsolt verseiben: holdpolgárság, őszi hajnal egy messzi bolygón, a lapos Föld képzete, az asszony jelenléte, a párkapcsolat derengő körvonalai, a víz alatti világ lágy szürkesége, a hal-lét gyönyörei stb. Szép, szép, schön und gut. Ez a költő mindezt szinte gyöngéd markolással igazgatja, árnyalja, részletezi, indokolja, díszíti.

Csakhogy ebben a költészetben van valami más, mélyebb vonatkozás is: a lélek nyomasztó és mégis világító koordinátarendszere, az emberi lét nagy egyensúly-keresésének tarka mozaikokban ecsetelt, rögtön felfogható menetrendje. Ez a költő a kifürkészhetetlen messzeségek, a bolygóközi távlatok, az idegen viszonyok közti bolyongások, a föld feletti és víz alatti (tehát: képzelt távollétek) nyelvén fejezi ki azt a költői tartalmat, amely eszméletét kitölti. Tehetsége úgy mutatkozik eredetinek, hogy képes elsőként rápillantani – mint egy Marslakó, vagy képzetlen Földlakó, mindegy – egy-egy emberi viszonyra, érzelmi becsípődésre vagy lelki felhabzásra. Elsőként, de mégis a lényeget kereső áhítattal. Milyen megkapó, ahogy az első kolozsvári némafilm forgatása közben a Szamosba fulladt színésznő, Imre Erzsi halálát leírja, azaz: amit abból kiemel, észrevesz. Nem elég az, hogy a süllyedésben érzékelteti a magasságot; nem elég, hogy a halál tényét valamiféle tisztulás képzetével dúsítja (leválik róla minden); nem elég, hogy távolt és közelt egyetlen pillanatba képes tömöríteni, a folyton megtörténő pillanatba; nem elég, hogy megsejteti, a hamvas női test pusztulásával valami az egész világegyetemben megváltozott a kép mögötti tágasabb mezőkben, – mindez önmagában is érdeklődést kelt e furcsa nekrológ iránt.

De a versben van még valami, mondhatnám, szakrális elem, amely Papp Attila Zsolt remekebb műveihez ígéretesen hozzászoktat: a nő, miközben megválik tőlünk, már főszereplő a nemlét vizeiben. Csakugyan, új örömének gyilkos hullámaiban is valahogy az örökkévaló részesévé válik. Nincs helyem itt tüzetesen elemezni ezt a príma kis darabot. És mást sem. Csupán jelezni szeretném, micsoda elrugaszkodási amplitúdók sora jelenik meg itt, ezekben a kissé túl könnyed ihlettel felvitt (mi az, hogy túl könnyed?) szövegekben. Mindössze egy-egy szóval utalhatok azokra a gondolati elemekre, amelyek ezt a lírát a kiadósak, kerekdedek, látványosak közé emelik. Ma már vállalni kell az „új komolyságot”, a friss önazonosságot, a közvetlen beszéd tónusát, a lírai én visszatértét azokhoz a szavakhoz, amelyeket holdi és földi embert egyaránt nyomatékosnak érez.

E jellegzetes, saját költészet-alapító képzetek lehetnének, tulajdon nevükön: az idegenség-érzet szabatos modellálása (ami édes is lehet, mármint ez az idegenség: Idegen vagy – sohase tudnék / ennél szebbet gondolni rólad, A világ végén), a végesség értelme és hozama, a messziség kísértése és kalandja, az emberségtől való eltávolodás költői kipuhatolása (mindig is hajlottak a vakmerőbbek arra, hogy higgadtan, kívülről mérjék fel, mi rejtőzik ennek az ordas, szelídítetlen, örök-ősember földlakónak a szívében). Milyen megkapó, ahogy néha fel-feltűnik a kötet rejtelmes szegleteiben a haza- vagy honalapítás fogalma, mindegy is, mit jelent ez. Valamire utal: az ember irracionális kötöttségére, a migráció-rögeszme indulatát ellensúlyozó benső igényre, a nehézkedési erő szentségére, akár erkölcsi értelemben is (a kései Rilke egyik csodálatos metaforikus eszköze volt ez a képzet: talán ennek a fogalomnak aprólékos emlegetése kötötte őt is ehhez a világegyetemhez). Minden térhódítás, még a mozdulatlanság is.

Zárnom illik. Pedig ha illetlen volnék, a dicséret mellett számba vehetném a negatív oszlopsort is, amelyet a kötet olvastán összemesterkedtem papírjaimon. De azt hiszem, a méltányosság arra int, állítsak szilárdan némely erényt anélkül, hogy rögtön viszonylagossá tenném kisebb esztétikai rágalmakkal. A lényeg ez marad: Papp Attila Zsolt költővé válik újabb kötetében is, nem csak szavakat vet elénk. Eleven, üdítő és korszerű. Hogy is mondja Borges egyik korai versében? Akkor még semmit nem tudtam a halálról, halhatatlan voltam. Hát ilyen ő is, Papp Attila Zsolt: fiatal és halhatatlan.