'))+ ''+ (document.layers?'':'

– Muszka Sándor: Magányos nőknek, bukott fiúknak[1] –

Örök kérdés, fogas kérdés, milyen értékviszony áll fenn a dal szövegalapja és a zenei eredmény között. Ha egy pillanatra felidézünk néhány példát, bízvást azt felelhetjük: sokféle. Schubert csodálatos dalművészete mögött költői remekművek is állhatnak (pl. a Goethe-szövegek esetén), de dalművészetének egy részét a másodlagos romantika ihlette, ezen belül is erős ösztönző elemként Wilhelm Müller lírája (más kérdés, hogy ezek a szövegek ma egyre inkább visszaszerzik önálló költői szuverenitásukat, s mint versek is, bizony, nyűgözik az olvasót). Rilke költészete ugyancsak hatott némely zeneszerzőre, és ebben az esetben is születtek fércművek is, remekművek is. (Bár Rilke maga nem szerette, ha műveit a zene felé „meghosszabbítják”). Ugorjunk, süllyedjünk: Magyarországon a hetvenes évektől fiatal nemzedékek egész sorának jelentett titkos tágasságot és benső kiteljesedést a Cseh Tamás és Bereményi Géza páros tevékenysége – műveiket még ma is észre- és fülreveszi a fiatalság. Már e kettős esetén is feltolult a kérdés (eltekintve ez egyszer a művek zenei értékétől): van-e a Bereményi-szövegeknek költői minősége? Én azt hiszem, a mérvadó irodalmi kánon rovátkarendszerében ez a dallá szállt poézis minősíthetetlen. Most, Muszka Sándor kötetén tűnődve eleve hangsúlyozom: itt csak a termés költői szintjeit vetem latra, és nem érintem azt a kérdést, mennyiben erősödik művészetté együtt szöveg és muzsika (a dalokat a kötethez mellékelt CD-n az Evilági együttes játssza).

Muszka Sándor szövegeinek hangvétele a betyáros indulatú népies műdalok műfajára emlékeztet, azoknak szertelen burjánzó halmazát gyarapítja. A többnyire szakaszokba rendezett megszólalások mögött egy rokonszenves, a társadalmi kivetettséget kárhoztató, örök világcsavargó attitűdje tünedezik fel (ennyiben nem újító), aki valamilyen soha nem hitelesített emlékezet szerint ősi jogokat követel magának és „népének”, eszmetársainak, a megnyomorítottaknak s megalázottaknak. A hangvétel lehet gunyoros, pökhendi, fennhéjázó, bakafántos, útszéli vagy éppen (például a szerelmi ostrom igyekezetének hangolása közben) nyájas-bájos, kérezkedő-kérlelő, hízelgő, kedveskedő, tódítóan nagylelkű. A séma általában a rongy élet és az égi élet ellentétpárját idézgeti: reményt oszt mindenkinek, aki hallja a jokulátor bíztatását, erőt ad a seszínű ég alatt senyvedőknek, mennyet könyörög a nélkülözőknek, megváltást ígér a csüggedőknek – ugyanakkor legyinteni is tud: erőt facsarni a kudarcokból, vizet a sziklából, meleget a téli hómezőkből.

Ez a hang régebbi költészetünkben remekműveket is lehetővé tett. A magyar líra egészen Csokonai és Fazekas vonaláig hátrafúrva bányászhat a hagyományból pazarabbnál pazarabb mintákat, és néha csak ámul és bámul az ember, micsoda erő fejlik e rúzsasándoros, sőt urambocsá’, sobrijóskás dalrengetegben. Gondoljunk – elég egyet említeni – József Attila Tiszta szívvel című kis gyémántjára, amely szegénylegényes hangfekvésben szédítő egzisztenciális mélyrétegeket képes felidézni és megmozgatni (nem véletlenül dicsérte Ignotus ezt a remeket, már az emigrációban, fenntartás nélkül).

Muszka Sándor költői erőben, gondolati árnyalásban, szellemi nyomaték-teremtésben, metaforikus találékonyságban, ritmikai képzettségben nem veheti fel a versenyt sem a nagy magyar, sem a szerteágazó európai hagyománnyal (gondoljunk Pierre Reverdy könnyed, az emlékezés ingaóráját mímelő, a szegénységet és „kintlevőséget” oly varázslatos választékossággal ábrázoló művészetére). Túl sok itt az elsődleges nekiereszkedés, a könnyelmű szövegadagolás, az érzelmi kaptafákra húzott felbuzdulás, az ismétlésnek tetsző témabővítés – és túl kevés a gondolati elrugaszkodás, a váratlanul felmagasodó részlet, mondhatnám: túl renyhe rítus itt a magaspontok keresése (a műfajon belül). Akad, persze, szó mi szó, szép töredék részlet, egy-egy villanás, emlékezetes fordulat vagy idézhető ötlet. Milyen szemfüles költőiség rejlik például az efféle jajdulások alján: Kinek rongy életét / Foltozni kedve se / Bízza a régire / Arra az égire… (A kintornás ember énekel). Vagy milyen kerekded ez a nekifogás, a maga Babitsot idéző komolykodásával: Szomjhalál inkább mintsem e lőre / Maradok magam börtönőre / Míg odalant a földeken / Elönt mindent a szenny (A toronyőr dalol). De Muszka Sándor általában, sajna, a könnyebb utat választja, a gyengített menetet. Több időráfordítás – szűkebb mennyiség – több volna, kissé tűrhetőbb harsányság messzebb hangzana, több csiszoltság akár a következő nemzedéket is elérné az időben. Trágársága nem bántó, csak egyre figyelmeztet újra meg újra: a parázna fordulatok felhívása roppant ritkán váltja ki azt a hatást, amelyet szeretne; ellenkezőleg: csalódottan, kielégületlen bánattal hajtjuk be a könyvet, s keresünk hitelesebb disznóságokat. Menedékünk a vers zsolozsma / Nyelvünk ha elkopik / Szálait össze a semmi fonja / S elszelel mint a fing, csattan az orrfacsaró ötlet a vers végén, s még oda se kell pillantanunk, már orrunkkal legyinthetünk: micsoda lötyögős, henye asszonánc.

Mert ami a kötetben igencsak látható és nyugtalanító, az a költő kezdetleges, éretlen ritmikai gyakorlata. Nem csupán a rímek hanyag felrakására, gondatlan modellálására gondolok (mondjuk, a ragrímek halmozódására), hanem általában a szöveg szegényes ütemképletekre utaló araszolására, a szótagszámláló gyakorlat hanyagolására, a formakincs könnyen átlátható egysíkúságára, a hangvétel göcsörtösségére, az erőltetett dévajkodás vakfoltjaira és egyebekre. Költészetünk – sajnos, csak kézművességi és kézbűvességi, nem gondolati szinten – ma olyan helyzetben van, hogy a formák játékát, ezerszínű csillogását, a „nyelvizés” (sokszor öncélú) gyönyörűségeit nyakló nélkül képes szaporítani, s ez, ismerjük el, részleges büszkeségre is okot adhat. Azt hiszem, legalább a nyelvi rugalmasság, a verbalitás elsődleges pompáiról ma mindenki köteles volna fesztelenül tanúságot tenni. Főleg az, aki daloknak szánja s szegényeket óvó angyaloknak küldi fel az éterbe hozsannáit. Ez a „tanúságtétel”ebben a kötetben ritkán sikerül. De vannak kivételek. Milyen pompás-vaskos például – pláne a koleszterin ceremonikus uralmának hódoltsági területein – a szalonna-magasztaló A szalonnához című Muszka Sándor-darab. Ebből is látjuk: Berda József nem csak halott, hanem halhatatlan is.

Búcsúznánk is, de csak ma. Mert lehet, hogy – muzsika nélkül – találkozunk még később a költészet másutt megnyíló magaslatain.